"Ma gondoljunk reájuk" - a vértanúkra

2014. október. 06. Tudomány
"Ma gondoljunk reájuk" - a vértanúkra

Dr. Zachar Péter Krisztián

Gondolatok az 1848/49-es forradalom és szabadságharc „drámaiságáról” az aradi vértanúk emléknapján

 

Minden bizonnyal a kollektív magyar nemzettudat egyik legmeghatározóbb időszakának tekinthetjük az immár 166 éve lezajlott forradalmi történéseket. 

A korszak „drámaiságához” nem férhet kétség: feszültségekkel teli, nagy indulatokat mozgató eseményekről van szó, melyek során a „főszereplőknek” szinte minden helyzetben nemcsak saját életükre, de az egész nemzetre kiható döntéseket kellett hozniuk. A feszültség kitapintható: a szereplők folyamatos döntési kényszer előtt álltak, cselekvésük azonban minduntalan akadályokba ütközött.

1848 idusán a pozsonyi rendi országgyűlésen a külpolitikai helyzet alakulása nyomán (az olasz forradalmi mozgalmak és a párizsi forradalom hírére) áttörés látszott kirajzolódni az addigi politikai patthelyzetből: a változások mellett síkra szálló ellenzéki erők többségbe kerültek a kormányzat híveivel szemben. Kossuth Lajos híres március 3-i beszédében a reformnemesség és a vármegyei követek teljes programjának azonnali megvalósítását javasolta. Magyarország – a nyugat-európai mintákat követve – elindult a feudalizmusból a polgári társadalmi berendezkedés felé. De a magyar átalakulás nem állt meg e pontnál: sajátos, egyéni jegyekkel bővült. Az országgyűlési követelésekben azonos súllyal jelent meg a polgári átalakulás mellett a magyar állam történelmi egységének helyreállítása, valamint a közös uralkodó alatti, birodalmon belüli, alkotmányos különállóság biztosítása is. Az 1848. márciusi tömegmegmozdulások és tüntetések – melyek vezető szerepét a pesti ellenzéki ifjúság, a Pilvax köre, valamint a rabságból szabaduló Táncsics Mihály vitte – csupán nagyobb hangsúlyt adtak a nemesség önkéntes jogfeladási politikájának és a „törvényes forradalommal” legális úton kivívott változásoknak, melyeket a király jóhiszeműségével és belátásával szentesített.

Az első felelős magyar kormány, Batthyány Lajos gróf miniszterelnök irányítása alatt igazi össznemzeti koalíciónak bizonyult: abban a reformok mellett síkra szálló teljes korabeli magyar politikai elit szerepet kapott. A konzervatív körökhöz volt sorolható Esterházy Pál herceg, a király személye körüli miniszter, aki egyben az ország legnagyobb birtokosa és korábban a Habsburg Birodalom londoni követe volt. Szintén jó kapcsolatokat ápolt az udvari körökkel a közlekedési-közmunkaügyi tárcát irányító Széchenyi István gróf. Az Ellenzéki Párt prominensei közé tartozott a miniszterelnök mellett Deák Ferenc igazságügy- és Klauzál Gábor kereskedelemügyi miniszter is. Az ellenzék radikális szárnyát elsősorban Szemere Bertalan belügy- és Kossuth Lajos pénzügyminiszter képviselte. Ezzel szemben a fontolva haladó, centralista nézeteket valló csoportot képviselte a művelődési és egyházi ügyekkel foglalkozó Eötvös József báró kultusz-miniszter. Érdekes módon egyik politikai táborhoz sem volt sorolható, ám Kossuth Hírlapjának rendszeres olvasója volt a tábornokká előléptetett Mészáros Lázár hadügyminiszter.

A széleskörű együttműködés eredménye volt, hogy az elkövetkező időszakban, hazánkban megszületett Európa egyik legliberálisabb jobbágy-felszabadító törvénye, kimondták a törvény előtti egyenlőséget, a felelős kormányzati struktúra bevezetése mellett elfogadásra került a népképviselet elve is. 1849 júliusában számos európai hatalmat messze megelőzve pedig megszületett – a kor egyik legliberálisabb alkotásaként – a magyar országgyűlés határozata az ország területén élő nemzetiségek és a zsidó lakosság részleges emancipációjáról. A megelőző – mintegy háromszáz éves – korszakhoz képest hallatlan előrelépést jelentett, hogy 1848 júniusában megvalósult az ország állami egyesítése (az unió Erdéllyel) és a felelős magyar kormány munkája nyomán kirajzolódott a birodalmon belüli magyar alkotmányos különállóság.

Ugyanakkor az 1848. április 11-i törvénycsomaggal létrejött modern Magyarország komoly kihívásokkal nézett szembe: a nem-magyar népek vezetői önálló nemzeti követelésekkel léptek fel, mindaddig nem részletezték a különálló két centrum, a pest-budai magyar, illetve a Lajtán túli területekért felelős, Bécsben székelő „osztrák” kormány viszonyát. Sőt nem fektették le a kül-, had- és pénzügyek terén az együttműködés alapjait, főleg annak tükrében, hogy ezeken a területeken az uralkodó is felségjogokkal rendelkezett. Nem került tisztázásra, mi történjen a külügyek képviseletével, pedig e téren a magyar kormány a kezdetektől fogva határozott aktivitást mutatott. Ugyanígy nem rendezték a hadsereg-irányítás kérdését sem. Ez főleg annak tükrében vált jelentőssé, hogy számos nem magyar kiegészítésű ezred állomásozott a Magyar Szent Korona országaiban, valamint magyar kiegészítésű ezredek szolgáltak Galíciában, Csehországban vagy Itáliában. Ugyancsak kérdéses volt a magyarországi főhadparancsnokságok alárendeltségének kérdése, vagy a Határőrvidék hovatartozása. Hasonló módon nem került szabályozásra az önálló felelős magyar kormányzat pénzügyeinek intézése és megfelelő ellátottsága, ezért okozhatott viszályt az ún. „Kossuth-bankók” kérdése is.

A birodalmi egység hívei, az uralkodó körül csoportosuló aulikus körök („kamarilla”) amint tudtak, mindent elkövettek az ellentétek fenntartása és kiélezése érdekében. Majd amikor a hatalmas Habsburg Monarchia egyéb területein az udvar saját javára fordította a helyzetet, kész volt a Magyarországgal való leszámolásra is. Alig kezdhette meg munkáját az első felelős magyar kormány, máris arra kényszerült, hogy a békés úton, vértelenül kivívott eredményeket fegyverrel védje meg.

Ebben a váratlan helyzetben az ország igen rövid idő alatt rendkívüli teljesítményre volt képes: a magyar honvédség felállításával, európai mércével is, kiemelkedő színvonalú hadsereg jött létre. Ez az éppen még csak alakulófélben lévő honvédsereg 1848. szeptember 29-én képes volt megállítani az országra törő, Josip Jelačić horvát bán vezette cs.kir. lobogók alatt vonuló seregeket. Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez a Pákozd-Sukoró térségében lezajlott összecsapás sem méreteit, sem a veszteségeket tekintve nem tartozik a szabadságharc nagy csatái közé. Azonban a magyar győzelem jelentős erkölcsi és politikai hatást gyakorolt a küzdelem további folytatását vállalókra, így, érthető módon, rövid időn belül a szabadságharc egyik szimbólumává vált.

A honvédő harc, melyet elsősorban az Országos Honvédelmi Bizottmány és fáradhatatlannak bizonyuló elnöke, Kossuth Lajos szervezett, különösen az Alfred Ferdinand von Windisch-Grätz tábornagy által koordinált és gyorsan sikerre vitt téli hadjárat idején állt komoly kihívások előtt: immár nem egy horvát sereg, hanem az uralkodó főserege indult meg Magyarország ellen. Azonban ebben a helyzetben is volt mibe kapaszkodnia a magyar alkotmányosság ügye mellett kiállóknak: egyfelől Erdélyben Bem József sikeresen tudta haderejével megfékezni a császári-királyi támadást, másfelől pedig Görgei Artúr, a legjelentősebb haderő, a feldunai hadtest parancsnoka váci nyilatkozatában állt ki az áprilisi törvények védelméért és kijelentette, hogy minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll.

Ebben a hadügyi helyzetben politikai téren is komoly bomba robbant: 1848. december 2-án Alamóc (Olmütz) városában V. Ferdinánd király lemondott a trónról és lépése nyomán unokaöccse, az alig 18 esztendős Ferenc József vette át a Habsburg Birodalom ügyeinek irányítását. Az új uralkodót azonban a magyar vezetők (döntő többségben) illegitim uralkodónak tekintették, ugyanis nem a hagyományok – és az 1848 áprilisában éppen helyreállított – magyar alkotmány szerint került az ország élére. Vele szemben fegyvert fogni sokaknak egyet jelentett a magyar alkotmány és V. Ferdinánd magyar király érdekeinek védelmével. Az ország vezetése, a magyar államiság jelképeivel, köztük a Szent Koronával Debrecenbe költözött, hogy nyugodt hátországot biztosítson a nemzetvédő harcokhoz.

Mint arra többen is felhívták a figyelmet: a harc 1849. április közepéig tényleges önvédelmi háború volt. Ennek – a téli hadjáratban elszenvedett súlyos területveszteségek ellenére is – komoly támaszt biztosított a Görgei által zseniális módon végrehajtott, a bányavárosok térségén és télvíz idején a behavazott hágókon át vezető felvidéki hadjárat. Ezt azonban nem újabb siker, hanem a Henryk Dembinski fővezér felkészületlenségéből fakadó kápolnai csatavesztés (1849. február 26-27.) követte. A csata következménye lett a császári udvar által kibocsátott oktrojált olmützi alkotmány. Erre a frappáns választ azonban ismételten a tavaszi hadjárat sikere adta meg. A Hatvannál (április 1.), Tápióbicskénél (április 4.), Isaszegnél (április 6.), majd Vácnál (április 10.) kivívott győzelmekkel megerősödtek a magyar pozíciók. Lehetővé vált, hogy az ország vezetése komoly választ fogalmazzon meg a korábban kiadott olmützi alkotmányra, mely véglegesen felszámolta volna Magyarország függetlenségét és egy oszthatatlan, centralizált és egységes birodalomba olvasztotta volna a magyar állam területét. A magyar népképviseleti országgyűlés tagjai Debrecenben a Nagytemplomban 1849. április 14-én elfogadták a Kossuth által felolvasott Függetlenségi Nyilatkozatot, majd kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Az eseményeket az április 19-i fényes Nagysalló melletti diadal, majd Komárom felmentése és Buda visszavívása (május 21.) tette még jelentősebbé.

Május elején vette fel munkáját a Szemere Bertalan miniszterelnök irányításával megalakult új magyar kormány is. Ebben Batthyány Kázmér személyében először volt az országnak tényleges külügyminisztere. A hadügyek élén eleinte ideiglenesen még a korábbi tárcavezető Mészáros Lázár állt, majd tőle Görgei Artúr, végül pedig, júliusban Aulich Lajos vette át a hadszervezés kérdéseit. A pénzügyminiszter Duschek Ferenc, az igazságügyi tárca vezetője Vukovics Sebő volt, a kultusz-tárca élén Horváth Mihály – az uralkodó által még 1848 nyarán kinevezett csanádi püspök – állt, míg a közmunka és közlekedésügy vezetője Csány László volt. Kossuth Lajost kormányzó-elnökké választották. E lépés – miközben új mozgásteret is adott – számos az uralkodó-családdal szimpatizálót, illetve az áprilisi törvények talaján állót eltántorított a harcban való további részvételtől.

Ezt követően az önvédelmi háború függetlenségi harccá vált, amely egyre nehezebb körülmények közepette volt képes csak megszervezni a szükséges erőket. A fiatal Ferenc József körül tevékenykedő kamarilla ugyanis I. Miklós cárhoz fordult segítségért. Az orosz uralkodó május 9-én kiáltvánnyal tudatta a világgal, hogy – hűen a Szent Szövetség szellemiségéhez és a münchengrätzi titkos egyezményekhez – a Habsburg Birodalom segítségére siet. A magyar szabadságharc végzetesen elszigetelődött, és sorsa a belső viszonyoktól függetlenül megpecsételődött. Az utolsó nagy összecsapásra 1849. augusztus 9-én Temesvár mellett került sor, ahol a Henryk Dembinski, majd Bem József vezette sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Mindennek hatására Kossuth és a Szemere-kormány 1849. augusztus 11-én lemondott, majd teljhatalmuk átruházása nyomán Görgei Artúr augusztus 13-án Világosnál, egy dráma utolsó előtti felvonásaként az orosz seregek főparancsnoka, a Paszkievics herceg megbízásából eljáró Rüdiger tábornok előtt, feltétel nélkül letette a fegyvert. A szimbolikus gesztus egyértelmű volt: a magyar szabadságharcot nem a császári haderő győzte le, hanem az orosz túlerő temette maga alá. E napokban került a föld alá a magyar államiság jelképének tekintett Szent Korona is Orsova mellett, az országból menekülő Szemere megbízásából.

A fegyverletételt a kíméletlen megtorlás követte. E drámai pillanatokban is azonban egy nagyon fontos tényre derült fény: a Pesten főbe lőtt gróf Batthyány Lajos miniszterelnök mellett az 1849. október 6-án Aradon kivégeztetett 13 hős honvédtábornok utolsó leheletéig a közös hazát szolgálta, miközben származásuk a legkülönfélébb nációkhoz kötötte őket. Aulich Lajos vezérőrnagy, hadügyminiszter német, Damjanich János vezérőrnagy szerb, gróf Dessewffy Arisztid vezérőrnagy magyar, Kiss Ernő altábornagy örmény, Knézich Károly vezérőrnagy horvát, Lahner György vezérőrnagy német, Lázár Vilmos ezredes örmény, gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy német, Nagy-Sándor József vezérőrnagy magyar, (Poelt von) Poeltenberg Ernő vezérőrnagy ausztriai-német, Schweidel József, Török Ignác és gróf Vécsey Károly vezérőrnagyok magyar felmenőkkel büszkélkedhetett. Mindebben láthatjuk a Kárpát-medence egyesítő hagyományát. A haza ügye melletti elkötelezettség pedig – a különféle származás dacára is – mindannyiukat a magyar nemzet hős vértanúivá tette, akikre méltán büszke az utókor emlékezete.

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat