Olyasmi lehet majd a cím: “Megmaradni magyarnak”
Gyuricza Péter újságíró, a Kodolányi János Egyetem Kommunikáció és Médiatudomány tanszékének docense a közelmúltban ünnepelte 60. születésnapját. Ennek apropóján emlékeztünk vissza karrierje emlékezetes pillanataira.Tanár úr mesélt a rádióknál, televíziónál töltött időszakáról, és természetesen a tanítás, könyvírás szeretete is szóba került a vele készített interjúm során.
Pályafutása során hol érezte magát a legjobban?
A rádióban. Azért szerettem rádiózni, mert ott teljesen a magam ura voltam. A televízió összetett műfaj: kell operatőr, vágó, pláne ha stúdióban dolgozik az ember, ott több embernek kell együttműködnie. A rádióban viszont beültem az autóba, vállamon a sony kazettás magnó – mert akkor még a digitális technológia nem létezett –, elmentem akár a világ végére is. Elkészítettem a felvételt, és az esetek többségében visszafelé az autóban meghallgattam a felvételt.Tehát mire Pestre értem, fejben már össze tudtam rakni, hogy mit szeretnék, mi lesz az eleje, közepe, vége, vagy éppen honnan lehet vágni. Mindent magam megcsináltam, az anyag átjátszását és a vágást is. Ezt még Szolnokon tanultam meg, ahol nem voltak erre külön munkatársak. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a rádiózásnak minden csínját-bínját kipróbáltam.
Mi az, amire szívesen emlékszik vissza rádiós időszakából?
Egy kedves kudarc jut eszembe, amire mosolyogva emlékszem vissza. 1989-ben a szolnoki rádióstúdiónál megállt egy mikrobusz és kiszállt belőle a Kaláka Együttes, akikkel személyes barátságban voltam. Megkérdezték, lenne-e kedvem elkísérni őket egy kéthetes erdélyi fellépésre. Erre természetesen csak egy jó válasz lehet: persze. Segesváron volt egy kísérőnk, aki elmesélte a Drakula-legendát, mire a homlokomra csaptam:„Úristen, én ezt nem vettem fel!”. A Kalákás barátaim ezután viccesen és piszkálódva többször felemlegették, hogy “lemaradt, mint Gyuricza az interjúról”.
A rádiózás után a Tv2-nél dolgozott.Milyen volt ott?
A Tv2 olyan élményt adott, ami ritkán adatik meg az ember életében. Képzeljen el egy üres stúdiót, meg üres folyosókat 1997 májusában, ahol azt mondták, hogy októberben innen országos kereskedelmi televízió adást fogunk sugározni. A kezdés előtt két-három héttel egy pénteki napon hazafelé menve láttam, hogy kamionok érkeztek a Róna utcai épülethez, hozták a berendezést. Az volt az első pillanat, amikor azt érezhettem, hogy itt tényleg televízió lesz. De olyan is volt, hogy a szombati adáskezdés előtt csütörtökön próbáltuk a Tényeket, bejött a vezérigazgató és kérdezte, hogy hol vannak a háttérmonitorok. Néhány nappal az adás indulása előtt! A hírműsorok az első hetekben közvetítő kocsiból mentek, mert a benti adáslebonyolító még nem készült el. Tehát ez egy igazi hőskorszak volt. Azóta is erős nosztalgia van bennem, hogy milyen jó volt ebben részt venni. Sajnálom, hogy mivé lett az általunk létrehozott TV2.
1993 óta tanít. Hogy került a Kodolányira?
1992-ben Szolnokról Budapestre költöztünk és akkor kerültem a Magyar Rádió Krónika rovatához. Havas Henrik hívott a média iskolájába tanítani, ami nagy megtiszteltetés volt. Valamikor felhívott Györffy Miklós is, akivel a Magyar Rádióban dolgoztam együtt. Azt mondta, hogy valamelyik kurzust kellene tanítanom. Még az Angol utcában kezdtem, majd Székesfehérváron is sokáig jelen voltam óraadóként. Amikor 2010-ben lejárt a mandátumom az ORTT-nél, akkor szintén ő hívott fel. Mai napig emlékszem rá, hogy Ráckevén, a Duna-parton sétáltam, éppen mély depresszióban voltam és sajnáltam magam, hogy mi lesz velem életem következő 30-40 évében. Miklós pedig azt mondta, hogy jöjjek a Kodolányira, mert szükség van rám és a tudásomra. Azóta főállásban vagyok az egyetemen.
Mit jelent Önnek a tanítás?
Imádom. Érdekes, hogy eredetileg népművelés-magyar szakon végeztem. A diplomaosztón meglepetésemre kiváló tanárjelölt oklevelet kaptam a főiskola rektorától. Csak mosolyogtam magamban, hiszen a kötelező tanítási gyakorlaton kívülegy percet sem tanítottam, mert népművelőként kezdtem el dolgozni. Azt gondoltam, sose fogok a tanítás felé visszakeveredni,de láss csodát, itt vagyok.
Karrierje során számos könyvet is írt. Mit szeret ebben a munkában?
Minden könyvemet saját gyermekemnek tekintem, már tizenhét megszületett, és három előkészület alatt áll. Egyszer Rangos Katalin mondta: Péter, te nagyon jó vagy abban, hogy megírod, de mikor és hogyan lehet ezeket eladni. Nos, az egy másik mesterség. Tudom, hogy amiket írok, jók, érdekesek és értékesek, de nem populáris, nem tabloid. Engem az emberi sorsok, az emberi történetek érdekelnek. Mostanában hosszabb, három-négy órás interjúkat készítek, amire másképpen kell felkészülni, mint egy tíz-tizenöt perces beszélgetésre. Utána is hosszú a folyamat, hiszen le kell írni, meg kell szerkeszteni a szöveget. Leírva a három-négy órás beszélgetés körülbelül negyvenöt oldal, és ebből lélektanilaghúsz alá szeretem húzni a szöveget. Utána ezt még jóváhagyja az interjúalany, aztán kerül a korrektorhoz, majd a tördelőhöz, közben egy fotós is elkezd dolgozni, és a nyomdával is fel kell venni a kapcsolatot. Ez nagyon érdekes világ, amit megszerettem. Igazán ebben is a szellemi szabadságot élvezem. Örülök, amikor az autó visszapillantó tükrében a Budapest táblát látom, örülök, ha süt a nap, tetszik, hogy mehetek valahova. Azt szoktam mondani, hogy életemben legjobban talán útközben szeretek lenni.
Jelenleg min dolgozik?
Több könyvön is, egyrészt készül a Visszidensek harmadik része. Az első könyvnek olyan sikere volt, hogy már a harmadiknál tartunk. Az egyik visszidens felkért, hogy az életéről és a családja életéről születhessen könyv, lassan ez is elkészül. A harmadik, amin dolgozom,szintén a Visszidensek kapcsán talált rám. Elnyertem egy pályázatot: a nyáron egy hónapot Argentínában tölthetek, hogy az ott élő magyar kolóniák tagjaival és intézményeinek képviselőivel, vezetőivel készíthessek interjút és könyvet. Olyasmi lehet majd a címe, hogy “Megmaradni magyarnak”.
Vendrey Márta
