„Falstaffnak nagy szerep jut”

Viszonylag hosszú ez a bevezetés: a rendezés valamilyen okból adottként kezeli, hogy Falstaff, a IV. Henrik-drámák lovagja, kalandora, tréfamestere ugyanaz a Falstaff, aki A windsori víg nők-ben is megjelenik. Jut idő egy jelenetre, melyben Falstaff és cimborái gazdag utazókat rabolnak ki, majd tőlük szinte azonnal elrabolja a zsákmányt az ifjú herceg (Prince Hal, a magyar változatban Riki) és nemesekből álló csapata. Falstaff lenyűgöző karaktere itt először mutatkozik meg: eltúlzott eposzi hősködése után megszégyenülve kullog el, majd mégis visszafordul, és saját javára fordítja a helyzetet. A szájhős minden trükkje, az embereket manipuláló kalandor minden eszköze szinte azonnal megmutatkozik, így Gál Tamás Falstaffja hatékonyan teremti meg a főhős auráját: az autónepper magabiztos fölényessége, a kalandor minden szorult helyzetből kiutat találó ügyessége, a szerelmes érzelgős kobozjátéka, emellett a karakter emberi esendősége azonnal ma is jól értelmezhető hús-vér karaktert formál a két meglehetősen megfoghatatlan eredeti Falstaffból. Tudni kell ugyanis, hogy a IV. Henrik fölényes, a királlyal való barátságával folyamatosan visszaélő eredeti immorális Falstaffja a később íródott A windsori víg nőkben már csak árnyéka önmagának: becsapható, idősödő, inkább szerencsétlen pojáca csak, semmiféle magasztos nincs benne. Bár a darab címe víg nőkről beszél, Szikora János rendezésében egyértelműen Falstaff (és abból is a IV. Henrik Falstaffja) a főszereplő. Gál Tamás révén egy teljesen új karakter építi fel magát a színpadon, hogy utána pojácabőrbe bújhasson és szabadon megélhesse önmagát.

Az 1600 körül íródott Windsori víg nők Shakespeare egyik keveset játszott, lekicsinyelt darabja: Magyarországon alig játszották, Székesfehérváron még sosem, és Angliában is úgy tartják: Shakespeare hamar, kapkodva írta meg, sőt lehet, hogy nem is ő írta elsősorban. Karakterei kidolgozatlanok, humora a vaskos tréfák mellett a furcsa kiejtésre, a bárgyú szerencsétlenkedésre épül, a nagy komédiákhoz fogható története nincs. Nem több, mint furcsa, felemás bohózat, amely nagyban épít a közönség elnéző együttműködésére. Ezt a bohózatot emelte bele a rendező a IV. Henrik régebbi Falstaff-történetébe, talán keresve a kapcsot a kétféle Falstaff között, talán felismerve, hogy A windsori víg nők önmagában képtelen kitölteni egy modern, kőszínházi előadást. A színjáték a színjátékban ötlet tehát a darab mozgatórugója, a windsori víg nők történetét maga Falstaff adatja elő a középkori életkép személyeivel, így szinte minden színész kettős szereposztásban szerepel. A darab Fehérváron bemutatott változata így becsaphatja a nézőt: nem az eredeti shakespeare-i drámát, és különösen nem annak Falstaffját látjuk. Az ötletes, lépcsővel, ablakokkal, ajtókkal és szalmával operáló díszlet végig változatlan, időtlenséget sugall, a két mód közti váltásokat a szereplők átöltözése mellett a színházban elengedhetetlen fények játéka jelzi. A szürkébb fény a mindennapokhoz, a színes világítás a betétdarabhoz jár. A díszletet és a jelmezeket Kovács Yvette Alida tervezte, ezt egészíti ki Szirtes Edina Mókus zenéje.

A windsori víg nők betételőadás érezhetően a középkori karnevál életérzésére törekszik, amikor a szegény ember is mulathatott, a király helyett bolondkirályt választott, és pár napra kicsit megfordult a világ. A betétdarab érezhetően nem önálló színdarabként fontos – gyakran megszakad, a rendezés még a bohózatból is bohózatot csinált, modern, érthető szöveggel, könnyen érthető poénokkal (és sokszor a közönséghez intézett kiszólásokkal). Ráadásul részekre törik, miközben a IV. Henrik fő jelenetei rendre megjelennek: a király elleni lázadás és annak leverése, IV. Henrik halála, majd a fiatal herceg trónralépése V. Henrik néven és ezt követően a gyáva és tenyérbemászó Falstaff megtagadása. A valóság újra és újra belemászik Falstaff improvizált színjátékába. A windsori betétdarab metafora tehát: egy vágyott, kellemesebb, jobb élet költői metaforája, ahol mindenki azt csinál, amit akar, „hiszen ez színház, itt mindent szabad”. Maga A windsori víg nők így másodlagos: szövegét erősen rövidítették, csak a főbb jeleneteket és karaktereket hagyták meg. Mégis életre kel a kis betétdráma: a Szentivánéji álom mesterembereihez hasonló jóindulatú amatőrizmus, szerencsétlenkedés jellemzi szereplőit, valami gyógyító erejű, másik világot keresnek ők is. Falstaff nagyon próbál játszani, kétségbeesve próbál egy új világot teremteni maga köré, a többi szereplők ebben hol lelkesen, hol vonakodva próbálják követni.

Ebben A windsori víg nőkben minden szerepet újra kell(ene) értelmezni. A két windsori nő, Fordné és Page-né szerepében Kiss Szilvia és Závodszky Noémi nehezen találták meg feladatukat, hiszen főszereplőknek kellene lenniük, de itt csak a betétdráma két szerepét játsszák. Így nem mutathatták be sem a visszafogott és magabiztos kacérságot, amely lehetővé tette volna, hogy valóban ők mozgassák a szálakat, de azzal a ténnyel sem azonosultak teljesen, hogy elvileg ők most olyat csinálnak, amit nem szoktak, vagyis szórakoznak: túl komolyan vették magukat az üres bolondozáshoz. Szó szerint játszaniuk kellene, az új betétdarab-koncepció szerint. A Sürge asszonyt és Dollyt beleéléssel alakító Decsi Editnek könnyebb dolga volt, mert neki egyértelmű volt, hogy mi a szerepe. A két windsori férjet, Fordot és Page-et Mokos Attila és Egyed Attila formálta meg, azonban egysíkúan, igazi karakter nélkül. Ugyanők élvezetesebb alakítást nyújtottak a lovagok szerepében. Teljesen jelentéktelen és ostoba figurák maradtak Falstaff cimborái, Bardolf, Pistol és Nym (Szabó Viktor, Bernáth Tamás és Béhr Márton), itt Bernáth Tamás nyújtott maradandóbb alakítást. Nagyon érdekes jelenség volt a színpadon Fehér Diána Aida, aki a szende pincértanonc mellett (ebben a szerepében finom eszközökkel, árnyaltan alakított) egy hol hisztérikusan kiabáló, hol szép ruhában szerénykedő Anna Page-et is megformált, alakításának ez a része kevésbé volt szerencsés. Hasonló élvezetes kettősséget hozott Andrássy Máté szigorú rendőrfelügyelője és bárgyú, ostoba Keszegje. Kevésbé volt markáns Kozáry Ferenc vidéki karaktereket, illetve Kelemen István rendőrt és papot megelevenítő kettős játéka. Juhász Illés fogadósként, Atlasz Barnabás Fentonként hozta a kötelezőt, nehéz életet lehelni az ilyen elnagyolt karakterekbe, de Fenton esetében fontos lett volna, hiszen végül ő veszi feleségül Annát.

Ez a boldog végződés azonban most nem ad végleges megnyugvást a közönségnek, hiszen csak a betétdarab elképzelt boldogságának a része. Balla Barnabás hercege nagy lépésekben ugyan, de kétségtelen fejlődést jelenít meg: a gondtalan tivornyázást előbb harci készülődés, majd a királykoronázás valósága váltja fel. A herceg kilép a betétdarabból, felelősségteljes emberré válik, a valóság itt is agyonnyomja Falstaff tűnékeny vízióját. A darab végül is róla szól, aki bűnözőként indul, majd eldobott, megalázott kegyencként végzi, az ő tündöklése és bukása játszódik le a szemünk előtt, de ő ebben a darabban már régen több, mint Falstaff: színházi rendező, játékmester, varázsló is. A felelőtlen álmodozó, akit eltaszítanak, akinek így végül csak a múltja marad. Ha a filológus fanyalog is a két Falstaff-dráma összekeverése miatt, pontosabban a nem kellően markáns szétválasztás miatt, a közönség akkor is jól szórakozik, igazi színházat lát. Ez a színház kétségkívül shakespeare-i, de hogy mennyire Windsori víg nők, az kérdés marad.

Szele Bálint

/fotó: szekesfehervar.hu Simon Erika/