'56 dicsőséges napjai

Cikk dátuma 2015. október. 23. | Tudomány

Prof. Dr. Zachar József (1943-2009)


Nagyhatalmi játék – magyar véráldozat


(Megjelent a Jel folyóirat 2009. októberi számában) 

 

A magyarság nemzeti akaratának a magunk mögött hagyott 20. században tanúsított legnyilvánvalóbb és világraszólóan egyértelmű megnyilatkozására, 1956 dicsőséges és sohasem feledhető napjaira emlékeznek minden esztendő októberében—novemberében a még élő kortársak és mindazok, akik a későbben születettek közül megértik üzenetét. 

Akkor valóban egy nemzet kiáltotta világgá: Elég volt! Ezt meghallották mindenütt a nagyvilágban, és a jobbérzésű másországbeliekben rokonszenvet is keltett megcsonkított, megalázott hazánknak az idegen megszállás igája elleni megmozdulása, a megszálló nagyhatalmat kiszolgáló hazai bérencek uralmának váratlan lerázása. Ám a tevőleges keresztényi vagy bármilyen indíttatású segítségül sietést lehetetlenné tette az akkori kétközpontú világban érvényesülő nagyhatalmi politika. Miközben a magyar nemzet legjobbjai vérük hullásával pecsételték meg szent akaratukat, a legkatolikusabb spanyol államból részükre egyedül önkéntes fegyveres segítségnyújtásra készen állókat is tétlenségre parancsolták. Tétlenségre parancsolták annak a nagyhatalomnak az urai, amely állítólag, hidegháborút folytatva, a legélesebben szembenállt a magyarságot nyomorgató nagyhatalommal. Már ez is arra késztet bennünket, hogy más megvilágításba helyezzük, mi is történt valójában velünk azokban a reményt keltő, majd tragédiába torkollt hetekben, hónapokban.

A második világégés borzalmai közepette a nagyhatalmi erőviszonyok újraelosztása során Churchill – Roosevelt elnök jóváhagyásával – odalökte Sztálin jármába népünket, mégpedig az általa kimondott „hatalmi béke„ és „világméretű csendőrszerep” jegyében. A hazai politikai elit jelentős része csak megkésve döbbent rá, amit Eckhardt Tíbor már évekkel korábban felismert: „Sztálin bábkormányokat készít felállítani a szomszédos országokban”, továbbá, hogy „Európát felosztották a nyugati britek és a keleti oroszok, […] Magyarország az orosz érdekszférába tartozik”.

A háttérben nagyhatalmi döntések álltak, így Molotov akkori szovjet külügyminiszter joggal írhatta le: „az első magyar kormányt [..] én hoztam létre”, tudniillik Moszkában az ottani kommunista emigránsok és a hozzájuk csatlakozottak közt toborozva. Ugyancsak joggal jelenthette ki a Sztálin helytartójaként Moszkvából Budapestre küldött Rákosi Mátyás, „itt csak az fog történni, amit a Kommunista Párt akar”. Nem tette hozzá még azt sem, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja, ő azután igazán pontosan tudta, az általa vezetett fiókintézmény csak a Sztálin által mozgatott Szovjet Kommunista Párt helyi végrehajtó szerve.

Még mindig az ő szavaival folytatva, a kezdetben szükséges „koalíciós alkudozást” hamar felváltotta „a szövetségesek likvidálása”, majd elérkezett az idő „a szociáldemokratáknak a kommunista pártba való beolvasztására”. Immár egy később mellőzött cinkostársa szavaival folytatva, „a klikk” (a Rákosi-klikk) élhetett „ széles körben a megfélemlítés eszközével”. Ez átmenetileg Sztálin 1953-ban bekövetkezett (vagy elősegített?) halála és a szovjet terjeszkedés ázsiai megtorpanása idején némileg enyhült, hogy azután újult erővel folytatódjon, immár ismét saját tettestársai ellenében is. Mindenesetre a moszkvai hatalmi vetélkedés hatására és következtében ez a saját sorokat illetően magyar földön már nem a korábbi évek véres leszámolásának formájában folyt.

1953 világméretekben is fordulatot jelentett. Miközben a világ más részein megkönnyebbülés fogadta a keleti nagyhatalom diktátorának halálát, és ettől politikai irányváltozást vártak, ez számukra felfoghatatlan és akkor még felismerhetetlen formában történt. A bolsevik diktatúra fenntartói Moszkvából tekintetüket Kelet helyett ismét Nyugat felé fordították, miközben a világhatalmi osztozkodás jegyében már a Sztálin-Hitler paktumban (még ha az aláíró Molotov és Ribbentropp is volt) tükröződő európai területszerzésről sohasem mondtak le. Csak látszólag elégedtek meg egyes kelet-európai területi bekebelezésekkel, más kelet- és közép-európai államok vazallussá tételével, az ausztriai és a németországi négyhatalmi megszállás révén ottani erős katonai jelenlétükkel. Miként egykor a német nemzeti szocialistákkal kötött megegyezéssel, immár az angolszász hatalmak uraival ennek ellenében kötött szerződésekkel is a nemzetközi szocialista hatalmi központ csak időt kívánt nyerni további világuralmi terveihez.

E folyamatba illeszkedően a zseniális megtévesztési politikát kell látnunk a következő évek, akkoriban látszólag reményt keltő nemzetközi politikai lépéseiben. 1953-ban a szovjet hidrogénbomba felrobbantásának bejelentésében még csak az előző évi amerikaira adott választ látott a nagyvilág, a kelet-berlini felkelés véres eltiprásában csupán a hatalmi befolyási övezethez ragaszkodást vélték világszerte. Ugyancsak örvendezve fogadták a koreai fegyverszünet létrejöttét, és nem értékelték súlyának megfelelően az egyiptomi köztársasági jellegű hatalomátvételt, sem a kubai diktatúraellenes fegyveres harc kezdetét. Igaz, mindkét távoli fejlemény még tényleges szovjet közreműködés nélkül következett be, de már akor sem volt kizárható e lehetőségeknek a nemzetközi szocializmus jegyében való kihasználása. A következő esztendő az amerikai-brit-francia-szovjet berlini négyhatalmi tárgyalásokkal kezdődött, a hasonló genfivel folytatódott, napirenden egyaránt szerepelt a német és osztrák, valamint a távol-keleti kérdés, látszólag a Sztálin nélküli szovjet valóság már nem tűnt igazán veszélyesnek.

Erre jelentős nemzetközi előrenyomulással Amerikában, Ázsiában, Európában egyaránt az Egyesült Államok és szövetségeseinek a térnyerése következett be, miközben segítették a balkáni és a dél-keletázsiai paktum, a brit-egyiptomi szerződés létrejöttét is. Kiemelkedő sikernek tartották a kilenc nyugat-európai állam párizsi szerződésének aláírását, a nyugati ellenőrzésű Németországi Szövetséges Köztársaságnak az Észak-atlanti Szerződésbe való felvételi lehetőségét. Ezt követte hamarosan, de már 1955-ben a három nyugati nagyhatalom részéről a németországi megszállási statutúm megszüntetése, az NSzK-nak a NATO-ba való belépése, az USA-NSzK külön kölcsönös védelmi szerződés megkötése. Ezzel párhuzamosan mintha a nyugati hatalmak érdeklődésén kívül maradt volna az egyiptomi nemzeti szocialista jellegű katonai hatalomátvétel, Egyiptom és Szíria katonai szövetségkötése, a franciaellenes algériai háború kibontakozása, India Kinához közeledése, az el nem kötelezett államok mozgalmának erősödése.

A korábbi nyugati világháborús szövetségesek egyenesen üdvözölték, hogy a szovjethatalom és vazallusállamai bejelentették Németországgal kapcsolatosan a hadiállapot megszüntét és az ausztriai négyhatalmi megszállásnak az osztrák államszerződéssel való lezártát. A Varsói Szerződés egy nappal korábbi megalakulásában csak azt látták, hogy a nyugati német állammal erősödött Észak-atlanti Szövetséggel szemben a Szovjetunió szorosabbra zárta saját befolyásolási övezetét a vazallus államok fegyveres szövetségbe kényszerítésével. A bolsevik megtévesztés folytatódott az alávetést korábban megtagadó délszláv állami és pártvezetéssel való megegyezéssel, a német kérdéssel kapcsolatos négyhatalmi kormányfői találkozón és a német újraegyesítést célzó külügyminiszteri tanácskozáson való részvétellel, a szovjet és a nyugati német állam közti diplomáciai kapcsolatok felvételével.

Így fordult a történelem kereke 1956-ra, amikor az egész világ közvéleménye a sztálinizmussal való szakításként értékelte a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusi fejleményeit. Teljesen elsikkadt, hogy valójában a vezetés szintjén kibontakozott hatalmi küzdelemben vetélytársaival szemben a szintén sztálinista Hruscsov ragadta magához az egyszemélyi diktatúrát. Az sem tűnt fel a kortársaknak, hogy az előző esztendőben nem csupán az ausztriai megszálló szovjet hadaknak a magyar és román vazallus állam területére való visszavonása történt, hanem ezek bevonásával a Különleges Hadtest és az Önálló Hadsereg megnevezésű erős szovjet fegyveres csoportosítás telepítése, mégpedig már a Varsói Szerződés tényleges létrejöttét megelőzően. Ezzel a világháborús műveletek lezárása óta is állandóan magyar földön tartózkodó szovjet hadak létszáma ismét jelentősen megnövekedett. Ugyanakkor közvetlen moszkvai megbizottak jelenlétében sor került „Sztálin legjobb tanítványának”, a fiókdiktátor Rákosinak a lecserélésére, miközben a magyar moszkoviták személyes hatalmi vetélkedésükkel voltak elfoglalva. Ám a bekövetkezett személycsere csak azt jelentette, hogy a korábbi második számú magyarországi szovjet megbízott, Gerő Ernő lépett egyet előre, míg az ő helyére a korábban a hatalomból átmenetileg kiszorított Kádár János került.

Míg a közvélemény arra figyelt, hogy még a valamelyest nemzeti kötődésű moszkoviták is még mindig mellőzöttek maradtak, a moszkovita helytartók hatalomgyakorlata nem változott, és ez az egyik egykori pribék szavaival „súlyosan érintette a törvénytisztelő, létbiztonságot kívánó dolgozó embereket, és állampolgári válságot idézett elő”. Alig akadt, aki szélesebb látókörrel rendelkezve, felismerte, hogy Kopácsi Sándor pártzsargonját idézve, „Moszkva esetleg a nyugatnémet revansista fenyegetés ellen preventív, azaz megelőző csapást készít elő”. Az ugyancsak kivételesen nyitott szemű kommunista Molnár Miklós szavaival ugyanis megbízóik „úgy látják, hogy a szovjet hadsereg akadálytalanul lerohanhat az Atlanti óceánig”. Ez leginkább magyar földről, a Kárpát-medencéből indulva, főleg a Duna völgyében, a kiüresített semleges és fegyvertelen Ausztrián át egészen a nyugat-németországi újrafelfegyverzés beköszöntéig a Fekete-erdőig és azon túl a francia ellenállást váratlanul legázolva, a tengerpartig akadálytalannak tűnt.

Már csak a német haderő hiányában még a nyugati német területeken védelmi céllal állomásozó szövetséges NATO-hadakat kellett valamilyen súlyos világválsággal kimozdítani, e térségből eltávolítani. Ez a lehetőség pedig Magyarországtól távol formálódott. A nyugati hatalmakkal mindinkább szembeforduló Nasszer Egyiptoma egyre nagyobb mennyiségű, egyre inkább jugoszláviai kikötőkből titkos rakományként áthajózottan átengedett szovjet fegyverarzenálra számíthatott. Erre támaszkodva előbb csak a Szuezi csatorna szabad hajózását biztosító francia és brit hadak kivonását érte el, majd sorozatos szövetségi szerződéssel biztosította a szomszédos arab államok támogatását, végül július 29-én bejelentette e nemzetközi viziút államosítását. Ezzel ellenőrzése alá vonta ezt, és tetszése szerint elzárhatta a NATO-államok szállító és hadihajói előtt.

Erre válaszként egyre nyilvánvalóbb nyugati egyiptomellenes hadielőkészületek következtek, ám a szovjethatalom részéről a megtévesztésnek még folytatódnia kellett. Látványosan, mintha ez lenne számára a fő kérdés, beavatkozott, lehetetlenné tette augusztusban a csatornahasználatot eredetileg aláírt hatalmak tárgyalásos megegyezését, majd szeptemberben-októberben az ENSz Biztonsági Tanácsában való rendezést. Eközben ugyanakkor látszólag a lengyel vazallus vezetésen belül kibontakozott válsággal kellett küzködnie. Nagyszabású tervezett hadgyakorlattal az ottani fegyveres fellépés szükségességét sugallta, egyúttal a megszállt kelet-németországi fegyveres erőket erősítette látványos módon. Ez a nyugati hadműveleti tervezőknél a Varsó-Brüsszel vonalon való esetleges szovjet támadás rémét idézte fel, a megtévesztés sikerült. Ehhez járult, hogy szovjet kezdeményezésre augusztusban egyezmény született a japán kormánnyal a mindaddig fennállt hadiállapot megszüntetéséről. 

Ám a szovjethatalom valójában a Kárpát-medencére összpontosított. Már 1956 nyarán, miközben a magyar párt- és állami vezetés távol volt, a szovjet hadvezetés részletes támadó hadműveleti tervet dolgoztatott ki a magyarországi erőösszpontosítási lehetőségekről, felvonulási útvonalakról, lehetséges vezetési pontokról, összeköttetési és erősítési kérdésekről. Ugyanakkor a magyar illetékesekkel felszámoltatták a magyar-osztrák határt addig hermetikusan lezáró aknazárat, és egyes szovjet kötelékeket e vonalhoz közelebbre vontak előre. Ezzel párhuzamosan a lakosság részére szelepet nyitva, lehetővé tették a politikai közélet felébredését, sőt annak látványos megélénkülését, a rendszerellenes bírálatoknak való hangot adást, a szervezkedést, a lengyelekkel való szolidarítás egyre jobban szovjetelenes megnyilvánulásait. A háttérre a kommunista Mező Imre mutatott rá, amikor figyelmeztette Kádár Jánost, hogy az új helyi diktátor, „Gerő nagyszabású provokációra készül”. Tegyük hozzá, ezt csakis szovjet utasításra tehette, miközben talán vele sem osztotta meg moszkvai megbízója a valódi szándékokat.

Erre a provokációra csak 1956. október 23-án az engedélyezett, majd betiltott, végül mégis engedélyezett utcai tömegfelvonulással kezdődően, a Magyar Rádió épületénél elsőként kiadott tűzparanccsal folytatva, és a szovjet csapatok bevetésével lezárva, került sor. Ám a szovjet erők már sokkal korábban megmozdultak.  

A sorsdöntő következő tízenhárom napban, amely megrengette a világot, közeli és távoli népek arra figyeltek, hogy a mérsékeltsége miatt mellőzött moszkovita Nagy Imrét emelte a kormányfői székbe a népakarat, aki némi bizonytalanságot követően visszatért a kezdeti koalíciós hatalomgyakorlathoz, szembefordult elvtársai korábbi uralmával, sőt végül a megszálló szovjethatalom akaratával is. Ennél lényegesen fontosabb események történtek a háttérben. Nem csupán a megszállóknak a hatalomból csupán látszólag visszavonult kiszolgálóira, kezdeti véres fellépésükre, majd titokban folytatott népellenes szervezkedésükre, újabb és újabb árulásukra, a szovjet fegyveres erőkkel való kollaborálásukra gondolunk.

További fontos háttérbeli eseményeket felidézve, a magyar határhoz közeli szovjet Kárpáti Katonai Körzetben a csapatmozgások már október 12-én megindultak, a pontonhidak telepítését a Felső-Tiszán 20-án megkezdték, miközben 21-én a romániai szovjet csapatoknál összetartást rendeltek el, a magyarországiakat pedig részben már aznap Budapest felé vonták előre már korábban elfoglalt megindulási körleteikből, sőt Budapesten felderítést hajtottak végre, míg más szovjet egységek ezzel egyidőben a magyar-osztrák határra vonultak fel. Minden fegyveres leszámolás szovjet erőkkel számolt, a magyar fegyvereseknek csak a zavart kellett fokozniuk. Ezért küldték ki őket Budapesten azzal a paranccsal, hogy „A népre lőni nem szabad!”. Ezért kapta a Hajdú-Bihar megyei államvédelmi parancsnokság azt az utasítást, miszerint a debreceni tömegtüntetéssel kapcsolatosan „szó sem lehet arról, hogy szétverjék őket, mert erről tud a Párt, és ezek a dolgok vannak Budapesten is”. Ám még ugyancsak 23-án koraeste Moszkvából a kárpátmelléki és a romániai határközeli szovjet csapatok a Magyarországra történő bevonulás megkezdésére kaptak parancsot, mintha egyenesen háború folyna, és a magyarországi szovjet haderő nem lenne elégséges.

Természetesen nem a Kárpát-medencében bontakozott ki háború, hanem éppen a távoli Egyiptomban. Október 12-re vált világossá, hogy az elmélyült politikai válság fokozódásával a fegyvereké lesz a szó, ezért ez a még távolból induló szovjet csapatmozgások kezdőnapja. Miközben arra vonatkozó hírszerző adat nem jutott el a szovjet vezetéshez, hogy az Egyesült Államok nem járul hozzá NATO-erők háborús fellépéséhez, arról értesült, hogy Izrael Állam is csatlakozik a tengeri kijárat biztosítása érdekében a nyugati hatalmak támadási előkészületeihez. A döntő kezdőnap a távolban is október 23. volt, akkor kezdődtek meg az utolsó titkos brit-francia-izraeli tárgyalások, és aznap hozott létre közös főparancsnokságot Egyiptom, Szíria és Jordánia. Aznap kellett tehát megindulniuk a Kárpát-medencei csapatmozgásoknak is, nem annyira Budapest ellen, ahogyan sugallták, hanem a nyugatabbra való előrevonás kiindulási térségeként. Ennek indokaként kellett aznapra időzíteni a budapesti békés felvonulást, annak provokációkkal való zavargássá tételét, vagyis ürügyet teremteni a jelentős szovjet csapatmozgásoknak. Már az első moszkvai hadparancs világossá tette, hogy ezek ugyan látszólag Budapestre irányultak, de valójában az egész ország felvonulási területként való birtokba vétele volt a cél.

Ez még inkább akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a magyar belpolitikai helyzet október 28-án a Nagy Imre által végrehajtott és a szovjet diktátor által tudomásul vett fordulattal ugyan megszilárdulni látszott, szovjet légideszant-kötelékek mégis sorra Debrecenben és Veszprémben landoltak, s harci készültségben várakoztak. Ám a magyar fordulatnál fontosabb volt, hogy a leginkább területéhes Izrael október 29-én rohant rá a Sínai félszigetnél Egyiptomra, és aznap dőlt el, hogy Nagy-Britannia és Franciaország 31-én fog légicsapással indítva, ehhez csatlakozni. Ezért kellett a leghűségesebb moszkovitákkal október 30-ára időzítetten lincselésbe torkolló provokációt végrehajtani Budapesten, hogy indokoltnak tűnjön az újabb hatalmas szovjet haderőnek az országba küldése. Az továbbra sem vált ismertté Moszkva számára, hogy mindez az elnökválasztásra készülő Egyesült Államok kormányának határozott ellenzése mellett történt, és az amerikai csapatok semmiképpen nem fogják kiüresíteni a nyugat-európai térséget. Így napról-napra nemcsak egyre jelentősebb fegyveres erő magyar földre irányítása történt, hanem a Duna mentén nyugati irányban a csehszlovák és a magyar déli határ mentén ugyancsak nyugat felé a jugoszláv haderő jelentős egységeinek a felvonultatása is. Ugyanakkor a támadáshoz felajánlkozó román pártvezetés által magyar földre küldendő román csapatokra nem tartott igényt a szovjet hadvezetés.

Ugyancsak a magyarországi eseményeken messze túlmutat az a tény, hogy november első napjaiban a szovjet diktátor egyeztetett minden vazallusával, sőt az ismét szövetségessé tett délszláv vezetővel, ezt megelőzően pedig a kinai miniszterelnökkel is. Akkor történt ez, amikor már október 29-én arról biztosította őt az amerikai nagykövet, hogy az előző napi külügyminiszteri nyilatkozat szellemében Magyarországot „az Egyesült Államok nem tekinti potenciális szövetségesének”, vagyis nem kívánja kiválását a szovjet érdekszférából. Ennek ellenére ezekben a legválságosabb napokban kétszáz szállítógép szállította a hadianyagot a Kárpát-medencébe, miközben evakuálta  a szovjet katonák családtagjait. A nyilvánvaló szovjet invázió láttán, az eredendően moszkvai megbízók akaratából kormányra juttatottak élén a valóságra talán végre rádöbbenő (vagy éppen Moszkvából titokban erre utasított) magyar kormányfő hiába mondta ki november elsején a Varsói Szerződésből való kilépését, az ország semlegességét, hiába fordult az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Ennek ürügyén csak meggyorsult a szovjet hadaknak a Kárpát-medencébe özönlése.

Közben a nemzetközi szocialista diktátor számára bizonyára váratlanul a Biztonsági Tanácsban a Szovjetunió mellett az USA is megszavazta az egyiptomi fegyverszünetre felszólító határozatot. Bár ezzel egyidőben, előzetes haditerv szerint november 5-én sor került a brit és francia légideszant-támadásra, miközben erre szovjet flottatüntetés és a háborúba való beavatkozással való fenyegetés volt a válasz, az amerikai kormányzat továbbra is a hadműveletek haladéktalan leállítása érdekében gyakorolt nyomást szövetségeseire. Ez olasz közreműködéssel a brit és a francia kormánynál sikert eredményezett, a már 6-án éjféllel életbe lépett tűzszünet azt jelentette, Izrael magára maradt Egyiptom elleni háborújában. A NATO-hatalmak távoli partraszállása, ezzel az igazi háború és Nyugat-Európa kiüresítése elmaradt, és ez minden hódító szovjet remény elszálltát jelentette, újabb térség nem hullhatott az új szovjet diktátor ölébe. Más szempontból, e világválság elmúltával november 6-án sor kerülhetett előírásos módon az Egyesült Államok elnökének a megválasztására.

A szovjet nyugat-európai előrenyomulás, amelyet 1945-ben éppen a magyarországi fegyveres harc elhúzódása és a szövetségesek azalatti előretörése tett lehetetlenné, 1956-ban sem valósulhatott meg, miután az amerikai politika felismerte „a lopakodó szocializmus” rémét. Ezt előre nem látván, miután előző nap valamennyi katonai és polgári repülőtér birtokbavételével a teljes légtér biztosított volt, november 4-én a tervezett módon megindult a magyarországi szovjet invázió, tizenkilenc hadosztálynyi, óriási gépesített szárazföldi és légierővel végrehajtott nyugati irányú, szétbontakozott előrenyomulás kezdődött. Bár a magyar kormányfői rádiószózat szerint ez „azzal a nyilvánvaló szándékkal” történt, „hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt”, az ezek szerint nem nyilvánvaló szándék egészen más volt. Moszkvában nagyon is jól tudták, hogy 1944 vége óta minden magyar kormány létét csupán a moszkvai döntés törvényesítette, a magyar nép igazi akarata nem érvényesülhetett, mivel e tizenkét esztendő alatt soha nem volt törvényesség. A magyarországi invázió a világméretű uralomra jutás szándékát szolgálta,  csak miután ennek lehetősége mégsem nyílt meg, fordult a nagyhatalmi brutalitás minden dühe a vele szembeszállni merészelt magyar nép ellen.

Erre akkor is sor került volna, ha nemzetünk legjobbjai nem ragadták volna meg a kínálkozó alkalmat, és nem tüntettek volna a szabadságért, nem rázták volna le az idegen érdekeket kiszolgáló hatalombitorlók igáját, nem fogtak volna fegyvert az idegen megszállók ellen, nem küzdöttek volna mindaddig, amíg csak egy parányi remény is éltette a sikert. Ám a forradalmárok és szabadságharcosok tetteinek értékét csak növeli, hogy nem tudván a valódi nagyhatalmi célokról, nem sejtvén, milyen nagyhatalmi játék folyik az ő véráldozatukkal, csupán nemzetük sorsát nézték, hazájuk jövőjére tekintettek, és szembeszálltak a sokszoros túlerővel. Bár azt sem tudhatták, hogy az adott helyzet, a kétközpontú világrend fenntartásában a szembenálló két nagyhatalom akkori vezetése egyaránt érdekelt volt, és a túloldalról érkező minden nagyhatalmi bíztatás ugyanolyan megtévesztő volt, mint az ezen oldalról a fellépéssel kapcsolatosan világgá kürtölt nagyhatalmi indok. Döntő az, tették, amit szívük parancsolt, mindaddig, amíg tehették. Fogadjuk el, és soha ne felejtsük a meggyilkolt néhai John F. Kennedy amerikai államelnök távolból is szívmelengető egykori szavait: „1956. október 23. örökre beírta magát a szabad emberek és a szabad nemzetek évkönyveibe.”

Nemzetünk történelmének egyik legdicsőbb fejezetét felidézve, nem zárhatjuk másként mondandónkat: Legyen áldott minden elesett, kivégzett hős emléke, Isten gazdag áldása kísérje a meghurcolt, megkínzott, szabadságuktól megfosztott, kisiklott életre ítélt és már meghalt minden forradalmárt, szabadságharcost holtában és a még életben lévőket hátralevő éveikben.

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat