06 80 203 769 (ingyenesen hívható)
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Szabó Edina


Szimpla novemberi munkanap a Szentkirályi utcában, a Fidesz Székházban. Az irodákban csendesen dolgoznak a munkatársak, innen-onnan telefoncsörgés hallatszik, mindenki teszi a dolgát. Szabó Edinához, Orbán Viktor sajtófőnökéhez jöttem, aki érkezésemkor éppen befejez egy programegyeztetést. Furcsa, hogy most nem az elnökkel látom, hiszen megszoktam, hogy a kedves, mosolygós sajtófőnök mindig ott áll Orbán Viktor mögött a nyilvános szereplések alkalmával. Edina újságíró, s leginkább a televíziós terepen érezte magát jól, ahol hosszú éveken keresztül tevékenykedett. A pályakezdés éveit egy városi televíziónál töltötte, majd országos csatornáknál folytatta a munkát. Az elméleti tudás megszerzéséhez a Kodolányi János Főiskola nyújtott számára lehetőséget, ahol kommunikáció-művelődésszervező szakon diplomázott.

- A Magyar Televíziónál és a Hír Televíziónál dolgoztál, azonban az út ennél sokkal távolabbról vezetett a sajtófőnökségig, hiszen a tiszaújvárosi városi tévénél kezdtél. Beszéljünk a kezdetekről; egyáltalán hogyan lettél újságíró?

- Több mint egy évtizede - lassan már tizenöt esztendeje - annak, hogy külsős munkatársa lettem a Tisza Televíziónak. Vidéki lány vagyok, Tiszaújvárosban nőttem fel. A televíziós szakma alapjait itt kezdtem elsajátítani. Izgalmas évek voltak, mert az első időkben egyet tudtam csak, de azt nagyon határozottan: érdekel mindaz, ami körülvesz. A tévézés alapjait a gyakorlatban ismertem meg. Akkori kollégáim segítsége és türelme terelgetett az úton, amelyre ráléptem. Híradós és magazinanyagok, élőműsor vezetése, ünnepségek moderálása, szóval volt ott minden, ami egy kisvárosi televízió palettáján megjelenhet. Akkor még magam sem tudtam, hogy ezek csak az első lépcsőfokok, és még annyi minden vár rám. A tiszaújvárosi tanuló évek után az egriek következtek. Ott már híradót is szerkesztettem, és belekóstolhattam egy megyei jogú város politikai, gazdasági, kulturális és közéleti mindennapjaiba. Lassan a megkeresések is utolértek, hiszen Egerből már átjártam Miskolcra, ahol a Magyar Televízió Regionális hírműsorának egyik hírolvasója voltam. Előfordult az is, hogy a Duna Televízióban jelentkeztünk riportokkal és élő kapcsolásokkal. Majd jött a Magyar Televízió reggeli műsora - itt már 1999-ben járunk -, pontosabban műsorai, mert több főszerkesztővel is dolgoztam együtt, aztán a Hírtelevízió három és fél éve. Orbán Viktor pártelnök mellett 2005 novembere óta dolgozom.

- Maradjunk még egy kicsit a kezdeteknél. Nagyon érdekes, amikor valaki elhatározza, hogy a média területén szeretne dolgozni. Mi motiválta a döntésedet? Érdekelt például a politika?

- A politika akkor még nagyon messze állt tőlem. Érdekelt azonban mindaz, ami abban a kisvárosban történik, ahol éltem. Kisgyermekes anyuka lévén nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, hogy a parkok miért nem zöldebbek, a játszóterek miért nem szebbek, miért szemetes a város, miért „termesztjük" a parlagfüvet, amitől tüsszögünk. Olyan témák érdekeltek, amelyek mindannyiunkat foglalkoztathatnak. Engem valószínűleg kicsit jobban, az okokkal együtt. Ez eddig talán úgy hangzik, mint egy tündérmese. De nem volt ennyire zökkenő és akadálymentes az út. Voltak kihívások és keserves pillanatok is bőven. Persze nincs ez másként egyetlen szakmában sem, amelyben a kezdeti, néha bizonytalan lépéseit megteszi az ember. Érdeklődő és nyitott voltam - és vagyok is - a világra, és beszélgetni is szeretek. Érdekelnek az emberek, így volt ez mindig. Az általános és középiskolai évek alatt is szószólója és hangadója voltam mindannak, amit az osztály szeretett volna. Szerveztem, összetartottam és kétségtelen, hogy konfrontálódtam is. A televíziózás utáni érdeklődés lassan ért meg bennem. Érettségi és szakmatanulás, valamint lányom születése után kristályosodott ki bennem annyira, hogy amikor alkalom adódott, elmentem kis városunk televíziójának „riporter kerestetik" meghallgatására. Ott ragadtam. Minden, amit ma erről a szakmáról a magaménak tudhatok, ott kezdtem elsajátítani. Érdekes momentum - előfordult ez mással is ezen a pályán -, hogy a gyakorlatban szembesültem az összes nehézségével és szépségével is. Biztatás vagy éppen kritikus észrevételek, saját, megélt tapasztalataim, az alázat mind - mind az épülésemet segítették. És persze szerettem, szeretem nagyon a televíziózást, bár évek óta elszakadtunk egymástól.

- Hogyan látod, mennyire volt jó iskola egy helyi televízió?

- Persze, hogy jó iskola egy szűk közösség, amely áttekinthető, ahol talán több idő jut arra, hogy neki fuss, és újra neki fuss a megoldandó feladatnak. Minden, ami gyakorlatot jelent, az nagyon jó. A lényeg nem az, hogy helyi televízióról, regionálisról vagy országos orgánumról beszélünk, hanem a lehetőség. Alkalmasnak találnak, és feladattal bíznak meg. A kollégák a tudásukat és a tapasztalatukat átadják - nekem legalábbis ez a személyes tapasztalatom -, mert az a lényeg, hogy a híradós tudósítás, a magazinanyag, a riport vagy éppen az élő műsor vezetése jól sikerüljön. Sok ember munkája van a „késztermékben". Egymás nélkül nem megy. Nekem a kommunikációs szakon nagy segítséget jelentett, hogy „egy" dolgom volt már csak, az elméleti tudást odatenni a gyakorlati mellé. Szerintem mindig az a nagy kérdés, hogy azok a felsőoktatási intézmények, ahol kommunikácós szakembereket okítanak, milyen lehetőségeket biztosítanak a hallgatók számára atekintetben, hogy lássák és „szagolhassák" mindazt, amit a könyvekben olvasnak, vagy előadóiktól hallanak. Sok főiskola jól felszerelt, de az az igazi, amikor olyan helyen tölthető el a gyakorlati idő, ahol élesben történnek a dolgok, és a gyakornokot oda is engedik a vágóasztalhoz, a stúdióba, a mikrofon mögé. Ez megy általában nehezebben, pedig e nélkül nem igazán működik.

- Milyen emlékeid vannak a televíziós újságírói éveidből? Vannak-e olyan történetek, amelyek nehezen feledhetőek?

- Igen, sőt a történtekkor már a 2000-es esztendőben jártunk. Sydneyből érkezett az aranygép. Indul a reggeli műsor, elmondom a kedves nézőknek, hogy ne menjenek ki a reptérre, hanem a Sportcsarnoknál várják és köszöntsék olimpiai aranyérmeseinket. Elmondom még, hogy milyen témákkal és vendégekkel várjuk őket az aznapi műsorban. A történet megértéséhez fontos tudni, hogy ez a reggel volt az első, amikor egyedül álltam a kamerák előtt. Nem volt műsorvezető kolléga mellettem. Egyszóval mérföldkő volt pályámon, és mérhetetlenül izgultam. Azt hittem, hogy a rövid szőke hajam összes szála lassan az égnek áll. Ájulás közeli állapotba jutottam. Beszéltem, beszéltem és közben azt éreztem, hogy még egy másodperc és eltűnök a kamera látószögéből, összecsuklom. Nem történt meg, de feledni soha sem fogom. Mint ahogy azokat a hosszú perceket sem, amelyeket akkor töltöttem a Hír Televízió stúdiójában, amikor Siófokon az egyik vasúti átjáróban történt az a szörnyű buszbaleset. Német turisták veszítették életüket. Az emberben döbbenet és értetlenség. A műsorvezetőnek azonban tájékozatnia és kérdeznie kell. Két és fél óra hosszáig „közvetítettem" élőben. Beszéltek a fülemre, papírokat toltak elém, telefoninterjúkat készítettem - néha mindez egyidőben -, és előfordult az is, hogy annyit mondtak: most két percig beszélj a képek alá. Nagyon nehéz iskola volt az a két és fél óra.

- Most beszéljünk arról, hogy a Magyar Televízióból hogyan kerültél át a Hír Televízióhoz.

- A reggeli műsor, amelynek műsorvezetőjeként a ház falai között dolgoztam 2002 második felében szűnt meg. Átvette „helyünket" a Nap-kelte. Kaptam feladatot, amit szívesen végeztem, de be kell vallanom, hogy nem jelentett igazából kihívást. Dolgoztam. Teltek a hónapok, úgy éreztem, hogy nem tudok előre lépni.

- Milyen feladatok voltak ezek?

- Az MTV budapesti regionális hírolvasója voltam közel egy évig. Aztán jött a HírTv. A hazai sajtópalettán ekkor már fél éve jelen volt az ország első hírtelevíziója. Az induló csapatban nem voltam benne, de örültem, amikor egykori főnököm, Gulyás István hívott. Azt mondtuk, próbáljuk meg. Aztán három és fél év lett belőle. Nagyon szerettem azt az időszakot, izgalmas volt és kreatív. Olyan közösségbe kerültem akkor és ott, ami inspirált és segített. Emberileg és szakmailag sokat tanultam. Kimondottan büszke vagyok arra, hogy a Borókai Gábor vezette csapat tagja lehettem.

- A beszélgetés elején azt mondtad, hogy egyáltalán nem érdekelt kezdetben a politika, nem foglalkoztál vele. Nyilvánvalóan a napi politika átszőtte a munkádat, de a hátterét nem figyelted. Mégis azt gondolom, hogy a hírtévés munkáddal már voltaképpen elkötelezted magad. Nem érezted újságíróként, hogy ez furcsa helyzet?

- Évekkel ezelőtt egy interjúban kérdeztek már tőlem hasonlót. Azt éreztem, hogy stigma lett rajtam, de nem szégyelltem és nem szégyellem. Kezdő riporterként, majd később műsorvezetőként, vagy akár szerkesztőként mindig az motivált, hogy feltegyem azokat a kérdéseket, amelyekre kíváncsi vagyok. Mindig tisztességgel felkészültem. Sohasem gondolkodtam azon, hogy jobb vagy baloldali, liberális vagy éppen kisgazda politikussal ülök szemben. A téma érdekelt. Az okok és a miértek. Nyilván vannak, akik úgy vélekednek, hogy az MTV-ben is a Fidesz kormány idején az Orbán-kormánynak vezetett műsort az ember. Én akkor sem így éltem meg, és nem volt ez másként a Hír Televízióban sem. Kétségtelen tény, hogy kevés baloldali, vagy éppen liberális politikussal beszélgettem abban a három és fél esztendőben, de ez nem a televízió hibája volt. A meghívásokat feladtuk. De, hogy a kérdés alól ne bújjak ki, igen, elköteleztem magam. De ez az elkötelezettség nem akkor kezdődött, amikor az Orbán-kormány időszakában műsort vezettem a Magyar Televízióban. A politikai meggyőződésem és hovatartozásom az én ügyem, mint ahogyan bárki másnak is csak a sajátja.

- Arról nem beszéltünk még, hogy a Hír Televízió munkatársából hogy lettél Orbán Viktor sajtófőnöke?

- Érdeklődött egy volt kollégám, amikor kiderült, hogy elnök úr mellé jövök dolgozni: hogyan sikerült ez? Mondtam neki, hogy apróhirdetésben olvastam, ő nem találkozott vele? Nem élcelődni akartam, de nyilván az volt a helyzet, hogy sajtós munkatársat kerestek. Belekerültem egy „kosárba", amelyben rajtam kívül bizonyosan voltak mások is. Nem tartozik rám, hogy kikkel futottam egy pályán a döntés előtt. Elnök úr sok rádiós és televíziós személyiséget, riportert, újságírót és műsorvezetőt ismer. Tudta, hogy ki vagyok: Szabó Edina, a Hírtelevízió egyik műsorvezetője. Javaslat, aztán idővel döntés született. Most 2008 novemberét írjuk, három esztendeje dolgozom mellette. Köszönöm jól vagyok, bízom benne, hogy elnök úr is elégedett a munkámmal.

- Nem tudom megkerülni a kérdést: milyen főnök Orbán Viktor? Egyébként mi a konkrét feladatod?

- Határozott. Kérdésed második felére nehéz pontos választ adni. Minden, ami az elnök úr sajtójával kapcsolatos. Felsorolással nem untatnám az olvasókat. Annyit azért elárulok, hogy az ember csak akkor nem vét hibát, ha nem dolgozik. Előfordul. Mindig megbeszéljük, akkor és ott.

- Gondolom, hogy minden nap máskor ér véget, s leginkább jó későn. Mikor jut időd másra, mondjuk vásárolni, moziba menni vagy egy jót kirándulni? Mennyit vagy a családoddal, hogyan tudod összeegyeztetni az életedet a munkáddal?

- A napok változóan és változó időpontokban érnek véget. Van, amikor az ember a határidőnaplóját csukja össze, van, hogy vidékről érünk vissza, van, hogy médiaszereplés vagy rendezvény, netán egyeztetés zárja a napot. Azt szoktam mondani, hogy rugalmas a munkaidőm. Nincs számonkérés, hogy nyolc órakor beléptél-e az irodába. Feladatok vannak. A napok azonban inkább későn, mint korán érnek véget. De rendjén van ez így. Szeretem a munkám. A szabadidőm a lányomé, a családomé, a barátaimé és a sporté. Ez nálam függőség. Gyermekkoromtól egészen a gimnázium végéig versenyszerűen sportoltam. A futás kimaradhatatlan velejárója életemnek. Nem számít, hogy korán van vagy későn, meleg az idő vagy hideg, mennem kell és róni kilométereket. Kitisztul a fejem, megoldásokat találok a problémákra. Magammal küzdök, de erősít. Szóval mozgás nélkül nekem nem megy. Kérdezted a háttér országomat. Kicsi, de erős. Mellettem állnak mindenben. Féltve és figyelve neveltek, de hagyták, hogy a saját utamat járjam. Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek. Az öcsém a mai napig féltve óv. A kisnagylányom pedig maga a csoda. Hálás vagyok a mindennapokért közöttük.

- Ennek a beszélgetésnek az apropóját voltaképpen az adta, hogy sikeres kodolányisokat kerestem, és Te is a Kodolányi János Főiskolán szereztél diplomát. Milyen emlékeket őrzöl a Kodolányiról?

- Négy kemény év volt az életemből. Volt olyan pillanat, amikor majdnem feladtam. Kampányban voltunk, no meg vizsgaidőszakban, és előfordult, hogy háromszor - négyszer kellett megjelennem egy héten, hogy beszámoljak szóban vagy írásban. Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, ez most nem fog menni. De ismerve magam, úgy gondoltam, ha feladom, akkor soha többet nem megyek be a főiskolára. Ez - büszke nem vagyok rá -, de előfordult már velem a jogi egyetemen, sajnos. Egy szerdai napon nem mentem el vizsgázni, és soha többé nem mentem be az egyetemre. A Kodolányin nagyon jó évfolyamunk volt. Megértőek és segítőkészek voltak a társaim. Közeledik a december, és most érzem igazán, hogy végeztem, mert a vizsgákat megelőző felkészülés hajnalai és éjszakái már nincsenek jelen az életemben. A kodolányis évek jó emlékeket idéznek bennem, és azt hiszem, a tankönyveket sem tettem le végleg. Remélem, leszek még az egyik sikeres volt hallgatója a Kodolányi János Főiskolának.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Támogatónk: