06 80 203 769 (ingyenesen hívható)
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Pusztay András


A Magyar Televízió Szabadság téri székházában mintha megállt volna az idő, bár az érzést nyilvánvalóan erősíti, hogy régen jártam itt. A változatlanság azonban kizárólag a külsőségekre igaz, hiszen rengeteg fiatal szakember tevékenykedik a régi falak, az évtizedes bútorok között. Pusztay András, az M1 műsorigazgatója harmincas éveinek legelejét tapossa, s ez a tény csak tovább erősíti a kontraszt érzését bennem. András megnyugtat, hamarosan elköltözik a nemzet tévéje abba az óbudai, korszerű épületkomplexumba, ahol új székház és modern gyártóbázis várja őket. A kávéját kavargatva először a Magyar Televízió feladatáról beszél, arról, hogy három dolgot tartanak szem előtt; a gyors és objektív tájékoztatást, az igényes szórakoztatást, valamint a világszínvonalú ismeretterjesztést.

Az újságíró és politológus diplomával rendelkező Pusztay András 2005. augusztusa óta az m1 műsorigazgatója. Korábban Az Este felelős szerkesztőjeként, illetve televíziós és rádiós riporterként dolgozott. S míg csak tervezgette, hogy tévés újságíró lesz, szorgalmasan tanult a Kodolányi főiskola kommunikáció szakán.


- Itt az irodádban két és fél éves kisfiad fényképével ülök szemben, akinek hamarosan kishúga születik. A feleséged nem szakmabeli, és számodra ez lényeges dolog. Ő mivel foglalkozik, és miért tartod fontosnak, hogy ne legyetek szakmabeliek?

- Feleségem pedagógus, nyelvtanár, ami nyilván azért is vonzó számomra, mert én egy ilyen családban nőttem föl; nyelvtanárok, nyelvészek vettek körül egész életemben. A párválasztásnál természetesen nem ez volt az első számú szempont, de azt gondolom, hogy talán szerencsés helyzet az, ha az embernek nem kell az élet minden frontján a szakmájáról beszélnie. Mert ugye óhatatlanul előkerül a munka otthon a családban is, ha két szakmabeli él együtt. Akár még rivalizálás is kialakulhat. Ez meg egy tiszta helyzet. Én bejövök reggel a tévébe, a gyerek elmegy a bölcsődébe, a feleségem elmegy az iskolába, és mindenki jól érzi magát.

- Meleg családi légkörben nevelkedtél és talán az is fontos momentum a gyermekkorodból, hogy a rádió gyermekkórusában sokáig énekeltél. Mennyire érzed befolyásoló tényezőnek egy felnövekvő fiatal szempontjából az ilyen indíttatást?

- Az biztos, hogy nagyon sokat ad egy gyereknek, ha vagy zenél, sportol, nyelvet tanul, egyszóval ha valami pluszt is biztosítanak számára a szülők. Pedagógus szülők gyerekeként én sportoltam, zenéltem, nyelvet is tanultam. Relatíve keveset játszottam gyerekkoromban, ezt most pótolom a saját gyerekemmel egyébként. A helyes arányt meg lehet találni, mert ha én a szívemre teszem a kezem, el kell mondanom, hogy abból élek azóta is, amit otthonról hoztam, amit magamra szedtem tizennégy éves koromig. És ha valakinek megadatik ez, akkor tizennégy éves kora után gyakorlatilag lazán veszi az akadályokat. Én így voltam a gimnáziumban, bevallhatom, hogy a főiskolán is, és további tanulmányaim meg munkáim során is. Nagyon sokat számít az, hogy az ember otthonról mit hoz, meg az egyéb ilyen tevékenységeiből, amiket felsoroltam.

- Úgy fogalmaztál, hogy a mai napig abból élsz, amit otthonról hoztál, ám nyilvánvalóan sokat számított, hogy jó gimnáziumban, főiskolán tanultál később.

- A Kölcsey Ferenc Gimnázium nagyon jó pesti belvárosi gimnázium. Van sportosztály, nyelvi tagozat. Én két tannyelvű osztályba jártam, franciául tanultam a tantárgyakat, tehát nyilván erősség, hogy én tudom, hogyan mondják azt, hogy pattintott kő franciául. Nem sokan mondhatják el magukról a korosztályomban, hogy minden tantárgyat ezen a nyelven tanultam, ami valójában akkor ér valamit, ha az ember használja is utána. Egy biztos azonban, szélesebb világlátást biztosít az embernek, hogy megismerkedik egy idegen kultúrával, irodalommal és például eredeti nyelven olvashatja Raymond Queneau-t. Érettségi után pedig a Kodolányi főiskola kommunikáció szaka következett, ami ugyancsak nagyon sokat adott.

- Pesti gyerekként úgy döntöttél a középiskola után, hogy Székesfehérvárra jelentkezel továbbtanulni. Egyáltalán, hogyan jutott ez eszedbe?

- Én abban az időben voltam gimnazista, amikor - a rendszerváltás után közvetlenül - iszonyatos magas presztizse volt az újságírásnak, az újságíróknak. Ráadásul Pesten, főleg egy ilyen belvárosi gimnáziumban, napi szinten politizáltak a gyerekek is, ami egyébként a legnagyobb ostobaság volt. Akkoriban zajlott a médiaháború, mindenki valamelyik oldalra állt. A legjobb gimnáziumi barátom édesanyja is részt vett az eseményekben, így meglehetősen közelről szemléltük a történteket. Hihetetlenül elkápráztatott minket ez a világ.

- Miben nyilvánult meg a kor rátok gyakorolt hatása?

- Az események jobban megérintenek, hogyha a környezetedben is van valaki, aki autentikusan tudja közvetíteni, hogy mi történik. Én ilyen helyzetben voltam, s anélkül, hogy politikailag állást foglalnék, izgalmasnak tartom azokat az éveket. A másik lényeges dolog, hogy azt lehetett érezni, az újságíróknak hitelük van, és az újságírók jó irányba befolyásolhatják a világot. Akkoriban én lelkes idealistaként azt gondoltam, hogy újságíró szeretnék lenni. Akkoriban indult a Kodolányi János Főiskolán a kommunikáció szak.

-. Mit szólt ehhez a család, mit szólt az országosan ismert nyelvész édesapád?

- Ők mindenben támogattak engem, azt mondták, hogy fiam, ha ez a választásod, akkor ez a választásod. Elkezdtem a tanulmányaimat, de nem költöztem le Székesfehérvárra. Azon diákok közé tartoztam, akik vállalták az utazás nehézségeit. A hat óra negyven perckor az Erzsébet térről induló lassú járattal mentünk a Velencei-tó partján egészen Fehérvárig. Én nem vetettem bele magam a fehérvári életbe, mert amikor vége volt az előadásnak, rohantam haza. Míg más hazasétált öt perc alatt, nekem ez egy-két órás művelet volt. Ráadásul időközben elkezdtem dolgozni is az akkor még a Magyar Rádióhoz tartozó Calypso Rádió hajnali műsorában. Kora hajnalban bementem a rádióba, onnan lementem Fehérvárra, majd az óráim után rohannom kellett vissza a rádióba, hogy a másnap hajnali műsort előkészítsem.

- A rádiós munkád kapcsán meg kell említeni Fodor Juci gimnáziumi iskolatársad, majd főiskolai csoporttársad szerepét. Miért is?

- Ő egy olyan kedves barátnőm volt még a gimnáziumban, akinek az édesapja a rádióban dolgozott. Juci említette nekem, hogy van egy nagyon jó munkalehetősége, csak túl korán kell hozzá felkelni, s azért nem vállalja. Én korán kelő alkat vagyok, és így gyakorlatilag "befociztam" magam az ő helyére.

- Kik tanultak veled együtt akkoriban Fehérváron?

- Nekem például a sógornőm, Révész Judit is a Kodolányi János Főiskolára járt, de a barátaim közül is sokan: Azurák Csabától, Nemes Tamáson, Juhász Péteren át Radosevics Radovánig hosszasan sorolhatnám. Elnézést kérek azoktól, akiket kihagytam.

- Milyen lehetőségeket nyújtott nektek a fiatal főiskola? Kire és mire emlékszel szívesen?

- Nekem nagyon jó emlékeim vannak a tanárokról. Nagyon felkészült gárda volt, kit ezért szerettünk, kit azért. Szegény Szabó Miklósra emlékszem, érdekes előadásokat tartott a rendszerváltás jeles figurájaként, öröm volt bejárni az óráira. A mai napig tisztelem a tudását, és csodálattal gondolok rá vissza. A napokban elsétáltam egy könyvesbolt mellett, és a kirakatot nézve Búza Péter tanár úr Borozó Budapest című könyve keltette fel az érdeklődésemet. Imádtam a tanár úr stílusát, és azt, ami a fejében van. Megjelent egy könyve korábban, amelyet napló alapján írt Budapest születésének napjára. Ezt kifejezetten születésnapomra kértem a feleségemtől. Jó dolog ám, ha az ember ilyen tanároktól tanulhat. És akkor még nem beszéltem Győrffy tanár úrról, Ocsovay tanár úrról. Amire a legtöbbet készültem, az Szabó Péter művészettörténet vizsgája volt. Mindent összevetve, nekem nagyon szép emlékeim vannak a diákéveimből.

- Szép emlékek és egy diploma Székesfehérvárról. Hogyan érzed, mit ér egy kodolányis diploma?

- A diploma - bárhol is szerzi az ember - önmagában semmit nem ér, bár rengeteg tudást feltételez. Én itt olyan munkahelyen dolgozom, ahol ezerhétszáz ember teszi a dolgát, és sokuknak van diplomája, de akadnak olyanok is, akinek nincs, viszont nagyon értenek a tévézéshez. Az a lényeg, hogy az ember mennyit tud a szakmájáról adott esetben. Ez nem jelenti azt, hogy nem érdemes a felsőoktatásban részt venni, nem érdemes tanulnia az embernek. Én azt gondolom, hogy a Kodolányinak nagy érdeme volt az, ha az ember akart, akkor nagyon jó dolgokat tanulhatott meg. A televízió stúdióban és a Vörösmarty Rádióban minden lehetőség adott volt a gyakorlásra, de a nyomtatott sajtóban is kipróbálhattuk magunkat. Később ezek a dolgok jól jöttek a különféle munkahelyeken.

- Beszéljünk a munkádról is. Műsorigazgatóként milyen feladataid vannak a Magyar Televízióban?

- Az én konkrét feladatom, hogy kitaláljam, mire kíváncsi a tévénéző. Emellett nyilván vannak olyan közszolgálati nemes feladataink, amelyeket teljesítenünk kell. Összességében a műsorigazgató a kutatásokat vizsgálva, a szakértőkkel együttműködve kitalálja, hogy miről szóljon egy adott időszakban a Magyar Televízió programkínálata. Hogy épüljön föl, milyen üzeneteket hordozzon, hogyan nézzen ki. Tehát, arról szól a műsorigazgató munkája, hogy a megfelelő információkat összegyúrva kialakítsa azt, amit otthon szívesen fogadnak a tévénézők.

- Hogyan látod a Magyar Televízió versenyhelyzetét napjainkban, amikor óriási a választék, oda kapcsolunk, ahova akarunk, számos csatorna kínálja magát. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy kedveltek legyetek, jó nézettségi mutatóitok legyenek?

- Én nem gondolom azt, hogy a közszolgálati televíziónak versenyeznie kell. Küzdenie kell azért, hogy a legtöbb nézőhöz eljussunk, főleg azért, mert olyan üzeneteket hordoznak a műsoraink, amelyeket más televíziók nem. A közelmúltban voltam egy szakmai konferencián, ahol az egyik kereskedelmi televíziós kollégám azt mondta, hogy a Született Feleségek című filmsorozat közszolgálati tartalmat hordoz, mivel aki párkapcsolati gondokkal küzd, ott tanácsra lel. No, akkor már nagyon kifordult volna a világ, hogyha ez így lenne. A lényeg az, hogy a Magyar Televízió az egyetlen olyan televízió, amelyik nem profitszerzés céljából működik. Missziói vannak. Kulturális és közéleti misszió, amit teljesít, és nem versenyeznie kell más televíziókkal, hanem azért küzdeni, hogy minél jobban szeressék. A Magyar Televíziót egyébként, amire ki van találva, abból a szempontból szeretik. Meg kell nézni, ha választási hadjárat van, ha valami fontos történik a világban - szeptember 11-e, vagy csak egy amerikai elnökválasztás, vagy Magyarországon történik valami -, óhatatlanul megnő a nézettség. Egy biztos, hogy hiteles szakemberek minőségi munkával állítják elő azt a terméket, amelyre a néző kíváncsi. Tehát ha valami fontos dologról van szó, akkor a köztévéhez fordul a televíziónézők nagy része. A szórakoztatásban a saját eszközeinkkel veszünk részt ebben - a kvázi - versenyben, de nem tudjuk és nem is akarjuk felvenni a valódi versenyt a kereskedelmi televíziókkal.

- Úgy fogalmaztál, hogy azért kell küzdenetek, hogy szeressék a Magyar Televíziót. Milyen eszközeid vannak ehhez műsorigazgatóként?

- Nehéz arról beszélni, hogy szeressék a Magyar Televíziót, akkor, amikor két éve itt bent székházban néztük végig, hogyan gyújtják föl, verik szét a házat. Nem szeretnék elkezdeni politizálni, de az biztos, hogy a Magyar Televízió a mindenkori hatalmat szimbolizálja nagyon sok ember fejében. Azt gondolom, hogy mi úgy tudunk szerethetőbbé válni, ha mindent megteszünk azért, hogy ez a kép ne alakuljon ki, vagy megváltozzon. Mert a hiedelmekkel ellentétben nem azért indítunk el egy filmsorozatot, vagy egy zenés produkciót, vagy nem azért csináljuk Magyarország legszínvonalasabb híradóját, hogy ezzel bármilyen politikai iránynak kedvezzünk, hanem azért, mert úgy gondoljuk, hogy így kell televíziózni. Mitől válhat szerethetővé egy televízió? Attól, hogy az emberek életének a részévé válik. Attól, hogy hazamennek és kíváncsiak arra, hogy mi van abban a televízióban. Kíváncsiak a múlt heti epizód hőseire, hogy mi történt azóta velük. Kíváncsiak arra, hogy ki fog leülni az A la Cart asztalához, és miről fogja elmondani azokat a gondolatokat, amelyeket Argentínából egy dzsungel közepéből meglehetősen nehéz közvetíteni Magyarország felé. Ha arra kíváncsi a néző, hogy a világban miként áll Magyarország sorsa, szerintem akkor érzi hitelesnek a tájékoztatást, ha a helyszínen tartózkodó külföldi tudósítók mondják el azt, nem pedig egy itthoni irodában íródnak az internetről leszedett információk alapján. Én azt gondolom egyébként, hogy szerethető a Magyar Televízió.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Támogatónk: