06 80 203 769
   06 22 543 324
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Nemes Tamás


Hol máshol találkozhatna az ember a Magyar Televízió híradójának parlamenti tudósítójával, mint a Parlamentben. Nemes Tamás tíz éve híradózik, 1998-ban végzett a Kodolányi János Főiskolán, német nyelvtanár-kommunikáció szakon. Zsebében a friss diplomájával útnak eredt Székesfehérvárról Budapestre, hogy állást keressen magának. Mivel a főiskolai évek alatt nem sajnálta a szabadidejét rádiózásra, televíziózásra áldozni, a diplomához társuló gyakorlati tapasztalat kellő önbizalmat adott számára. Hamarosan felcsillant a remény, hogy bekerülhet a királyi televízióba. Rövid időutazással kezdjük a beszélgetést, amelynek során nemcsak érdekes helyszínek villannak fel, hanem Tamás számára fontos emberi kapcsolatok is.

- Csaknem szó szerint útnak eredtem a diplomámmal, merthogy nem volt túl egyszerű bekerülni a Magyar Televízióba vagy a Magyar Rádióba. Szerencsére Győrffy Miklós segített abban, hogy az MTV Regionális Műsorok Szerkesztőségébe bejussunk. Azért fogalmazok többes számban, mert nekem ez a korszak összefonódik egy nagyon jó barátság történetével, ami szintén Fehérvárhoz és a Kodolányi főiskolához köthető, a Vörösmarty Rádióhoz, tehát sok mindenhez. Azurák Csabáról van szó. Egy nehéz, de emlékezetes évet csináltunk végig, ami - így visszatekintve - a pályánk alakulásában meghatározó volt. Annak idején gyakornokként jártunk fel Budapestre, ő a Magyar Rádióba, én a Magyar Televízióba. A közös élmény az, hogy a fél hetes pesti buszon minden reggel mindketten rajta ültünk, mivel Székesfehérvárról jártunk dolgozni Budapestre. Egész nap dolgoztunk, aztán jobb esetben hazamentünk az esti utolsó busszal, ha nem, akkor maradt a postavonat nulla óra harminc perckor, ami fél kettőre ért haza. Taxira sajnáltuk a pénzt, nagyjából két órára haza gyalogoltunk. Szüleink otthon „vacsora-reggelivel" vártak mindkettőnket, aludtunk néhány órát, és fél hétkor megint rajta voltunk a pesti buszon. Egy évet töltöttem el a regionális szerkesztőségben, ahol akkoriban a szakma krémje - többek között Győrffy Miklós, Rangos Katalin, Szente László is - dolgozott. Ezután kerültem be a Híradóba gyakornoki státuszba, ami pár hónapig tartott, majd munkatársként dolgozhattam tovább. Onnantól kezdve az életem részévé vált a politika, ami egyáltalán nem volt ellenemre, hiszen mindig is érdekelt. A híradózás pedig igazán kedvemre való újságírói feladat.

- Egy évtized a híradózásban nem kevés idő. Mire tanított meg ez a munka, amely - szerintem - egyfajta életforma is?

- Érdekes, változatos életformát, izgalmas munkát ad nekem az újságírás. Precízség, pontosság, gyorsaság, összetett gondolkodás, korrektség, felelősségtudat. Hosszasan sorolhatnám, mi mindent követel meg ez a szakma. Mindent igazolva látok, amivel főiskolai tanulmányaim során találkoztam; visszacsengenek Győrffy Miklós szavai is. Például az árnyoldalakról: a nap bármely szakában, ünnepnapokon, hétvégéken, egyszóval bármikor adódhat feladat, csöröghet a telefon, hogy menni kell. Az események nem igazodnak hozzánk. Ilyenkor a magánélet háttérbe szorul, előfordul, hogy az ember hajnalig dolgozik. A közelmúltban összeszámoltam, hogy egy év alatt átlagosan körülbelül kétszáz riportot készítek. Tehát tíz év alatt nagyjából több mint kétezer riportot adtam le, ennyi került adásba. Ami azt jelenti, hogy kétezer különböző történet, kétezer emberi sors, kétezer sztori. Ha úgy adódott vízi hullákat halásztunk ki az operatőrrel és a tűzoltókkal a Dunából. Tudósítottam a Tocsik-perről, de az Aranykéz utcai robbantástól kezdve, utcai demonstrációkon keresztül, romák kilakoltatásáig, minden előfordult a munkám során. Nem beszélve arról, hogy három kormány megalakulását, megalakítását kísértem végig.

- Vannak-e olyan feledhetetlen történetek, amelyeket szívesen emlegetsz pozitív élményként, vagy amelyek megrázóak voltak számodra?

- Természetesen számtalan emlékezetes dolog történt ez alatt az egy évtized alatt, igazi szakmai kihívások is akadtak bőven. Nem lehet büszke arra Magyarország, hogy Budapesten utcai demonstrációk, kődobálások, rendőrautó-gyújtogatások vannak, de arra talán büszke vagyok, hogy annak idején elsők között voltam, aki kiment ezekre, és mindenfajta félelem nélkül igyekeztem a kollégáimmal együtt tájékoztatni a nézőket. Soha nem számított az, hogy most éppen a rendőrök előtt állok, és a rendőrök felém tartanak, vagy a tüntetők között állok, és épp ők akarnak nekem jönni. Érdekes, hogy ilyenkor nem fél az ember, s nem jut eszébe, hogy a testi épségét óvja, hanem az a célja, hogy minél pontosabban, hitelesebben tájékoztasson. Emlékszem, az egyik utcai demonstrációnál egy ismerősöm hívott fel, hogy sokan vannak az Erzsébet-hídnál. Otthon voltam, nem értem el a taxi társaságot, így biciklire pattantam, úgy mentem be a tömegbe. Este hattól hajnalig keringtem, tekertem egy kézzel az emberek között. A másik kezemben a telefon volt, úgy tudósítottam, mígnem a rendőrök engem is tüntetőnek néztek, és földre vittek. De ezer másik történet is van. Tíz éve az Aranykéz utcai robbantásnál majdhogynem előbb értünk ki, mint a rendőrök. Soha nem felejtem el: egy rendőrségi bemutatón voltunk valahol Buda határában, ahol észrevettük, hogy a rendőrök idegesen telefonálgatnak, s egyszer csak gyorsan kocsiba szállnak. Nem mondtak semmit, de nagyon gyanús volt, hogy ilyen hirtelen elmennek. Követtük őket, és akkor értünk oda, amikor az Aranykéz utcában, ahol égett a kirakat, égett az autó, a sebesülteket igyekeztek megtalálni. Ez olyan megrázó élmény, amit soha nem tudok elfelejteni. A járókelők nem tudták, hogy mi történik, elképzelhetetlennek tűnt, hogy a belvárosban robbantanak. A rendőrök sem tudták, hogy most, úristen, le kellene zárni az utcákat, vagy menteni kellene az embereket. Később egy sajtófotó-kiállításon láttam számos megrendítő felvételt az Aranykéz utcai robbantásról, s volt köztük egy, ami munka közben készült az egyik rendőrről. Látszik az arcán az a tehetetlenség, a döbbenet, az iszonyat és a megrökönyödés, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. De hát ugyanilyen a Siófoknál történt busztragédia, ahol német utasok haltak szörnyet. Egyedül a magyar idegenvezető maradt életben, s harmincvalahányan meghaltak. Akkor értünk le, amikor a buszból a szerencsétlenül járt embereket szedték ki. Tényleg sok mindent megtapasztal az ember. Mindenképpen a szakmának köszönhetem, hogy tíz év alatt annyi mindent éltem át, annyi minden helyen lehettem ott. Néhány történetből később történelmi esemény lesz. A kormányalakításokból mindenképpen. A választási irodából való bejelentkezéseimben elsőként mondhattam el, hogy érvényes és eredményes is volt-e egy voksolás. Annyi fontos helyen ott lehettem, amit majd esetleg büszkén mesélek a gyerekeimnek, vagy talán ők lesznek büszkék arra, hogy az apukájuk ezt valamikor élőben tudósította. Mindez azóta jut eszembe egyre gyakrabban, amióta családot alapítottam. Erről egyébként sokat beszélgetünk a feleségemmel is, aki szintén szakmabeli.

- Szoktál-e félni? Az újságíróé - legalábbis a tudósítóé - veszélyes szakmai ilyen módon, nem?

- Az az igazság - nem tudom, más hogy van vele -, hogy legtöbbször nincs idő félni. Amikor a legutóbbi nagy utcai demonstrációról tudósítottam, őszintén csodáltam az operatőrömet, aki nálam két fejjel alacsonyabb, törékeny hölgy. Egyáltalán nem érdekelte, hogy kövek repülnek jobbról-balról. Néhány másodpercnyi rácsodálkozás után bevillant, hogy ugyanilyen vagyok, hiszen ott állunk egymástól karnyújtásnyira a tömegben. Este szokott lecsapódni mindez, amikor beülünk valahova beszélgetni, kicsit megnyugodni. Azért néha elgondolkozunk, hogy az a kő bármikor minket is eltalálhatott volna. Az a furcsa, hogy nem a kőtől félek, hanem a jelenségtől, a dühtől, ami a randalírozónak a fejében van. Amikor az MTV székház ostromáról tudósítottam, sokan kérdezték, hogy féltem-e. Ott volt több ezer ember, repültek a kövek, téglák, még a rendőrök is életveszélyben voltak, még ők sem tudták, hogy mi történik. Nem érezhette az ember magát biztonságban, abban bízva, hogy majd a rendőrök megvédik. Azonban egy percig sem merült fel, hogy megpróbáljak bemenekülni a székházba. Hívtak telefonon, és már mondtam is, amit láttam.

- Rendkívül izgalmas és érdekes feladat a híradózás, de kíváncsi lennék arra, hogy hány további évtizedre tervezed ezt a munkát.

- Ez egy érdekes kérdés. Azokkal a kollégákkal, akik már hozzám hasonlóan tíz éve csinálják, sokszor beszélgetünk arról, hogy egy kicsikét előrébb kellene lépni. De mindig felmerül az a kérdés, hogy hová előrébb. Szerkesztői, főszerkesztői, hírigazgatói pozícióig, mivel nagyjából fölfelé ezek a posztok vannak. És akkor eszünkbe jut a kérdés, hogy egy íróasztal mögött ülni, embereket irányítani, felügyelni tényleg jobb-e, mint kint lenni az utcán és elsőként megtudni eseményeket. Tehát egy parlamenti szavazásnál elsőként tudni, hogy mi történik az országban, egy utcai demonstrációnál elsőként tudni, hogy itt baj is lehet esetleg, vagy mi történhet az országban egy jegybanki alapkamat döntésnél. Most tűzközelben vagyok, és ezt feladni csak azért, hogy legyen egy pozíció, amiért megveregetik a vállamat, hogy hű, hát elértél valamit fiam, nem biztos, hogy jó döntés. Az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában már rájöttek elég régen: a jó riporter megfizethetetlen. Becsben tartják, jobban, mint egy műsorvezetőt, egy kisebb főnököt. A riporterséget soha nem adnám fel. Ha ez egyszer valakit megérint, sosem fogja feladni. Ha az ember idősebb lesz, bizonyára elgondolkodik azon, hogy ötven-hatvan évesen futkározzon-e az utcán, és a gyerekei azt nézzék a tévében, hogy hazajön-e apu, vagy sem, merthogy éppen eltalálja egy macskakő. A kettőt, a főnökösködést és a riporterséget valahogy vegyíteni kellene addigra.

- A Híradó parlamenti tudósítójaként ismerünk. Akkor most beszéljünk arról, hogy milyen dolgozni a Parlamentben.

- Érdekes, bár szerintem az elmúlt években egy kicsikét unalmasabb lett a politikai élet. Most nagyjából két tábor van, s az egyik is és a másik is mond valamit, s mi, újságírók megpróbáljuk kideríteni, mi van a háttérben. Ha pedig nem sikerül, akkor elmondjuk azt, amit ők mondtak. Régebben nem így ment, színesebb volt a politikai paletta, voltak nagy leleplezések. Sokan azt mondják, hogy legalább voltak karakteres arcok, karakteres egyéniségek. Régen sokan nézték a parlamenti közvetítéseket is, s bár nem mindig tudták meg, hogy mi lesz az országban, de jókat derültek azon, hogyan osztják ki egymást a politikusok. Pár éve nagyjából ugyanazokat a paneleket használják a politikusok, az újdonságot és - elnézést a kivételtől - a komolyságot hiányolom. Ettől természetesen nagyon fontos dolgok dőlnek el ebben a Házban, s a politikusok kezdik felismerni, hogy a sajtóorgánumokat nem lehet egyszerűen megkerülni. Nagyon sokáig, főleg a kereskedelmi tévék megjelenése előtt az volt az elsődleges mondat, „ha akarok, nyilatkozom, ha akarok, nem". Ez most már nem így van: lehet, hogy egy-két televízió nem számol be az adott hírről, de a harmadik biztosan. Előbb-utóbb minden kiderül. Teszünk róla. Az információk gyorsan felkerülnek az Internetre, nagyon gyorssá vált a hírcsere, a hírforrások kezelése, a politikusok pedig kénytelenek nyitni az újságírók felé. Úgy érzem, változatos, érdekes munkám van. Igaz, egy-egy hat-hét órás végszavazás, ahol nagyjából háromszáz módosító indítványról döntenek, nem éppen az álma parlamenti tudósítónak. Bár ismerek néhány kollégát - például a Magyar Rádióból -, aki ezt direkt élvezi. Az viszont jó érzés, hogy első kézből tájékoztathatom az embereket.

- Mennyire van igényed arra, hogy összebarátkozz egy-két politikussal?

- Bevallom őszintén, sokat vitatkozom ezen a kollégáimmal, politikai újságírókkal, akik gyakran a szememre hányják, hogy miért nem járok háttérbeszélgetésekre, különböző vacsorákra, amelyeket ők információgyűjtésnek neveznek. Tíz év alatt egyszer sem voltam ilyenen. Én azt tartom, hogy egy politikai újságíró ne barátkozzon politikusokkal. Hozzáteszem, nekem is megvannak a fontos telefonszámok, mindig elérem azt, akit akarok. De nem tartom jónak, hogy túlságosan jó viszonyban legyek egy politikussal. Egyszerű a dolog: bratyizós viszonyban nem fogom neki feltenni azt a kérdést legközelebb, amit egy másik politikusnak feltennék. Ha túl nagy barátság van, előfordulhat, hogy azt mondják, hagyjuk ezt a kérdést. Mindeddig ezt nekem sose mondta senki, vagy ha mondták, akkor sem érdekelt, pont azért, mert nem vagyok elkötelezve. Ráadásul úgy érzem: a keményebb, vezető politikusok nem szeretik a hízelgő újságírókat. Azt vallom, ha információ kell, én úgy is megszerzem, ez az én újságírói felelősségem.

- Jó iskolád volt, ahol ilyen alapvetőségeket megtanulhattál. Egyébként fehérváriként miért nem választottál például egy budapesti felsőoktatási intézményt, hiszen a legtöbb fiatal általában nem otthon akar főiskolás, egyetemista lenni. Te miért jelentkeztél a Kodolányi főiskolára?

- Szerintem a székesfehérváriaknak ez kézenfekvő, akár idegenforgalmi szakról, akár újságírásról vagy tanárképzésről beszélünk. Ennél egyszerűbbet elképzelni sem lehet, én például tíz perc alatt átsétáltam a főiskolára, nagyjából mindenkit ismertem, a tanárok közül is jónéhányat. Ennél nagyszerűbb megoldás nem volt számomra, s mivel diplomázás után további tanulmányokat is terveztem, jó alapozásnak tűnt. A Kodolányit követően még egy főiskolát elvégeztem, most pedig mesterképzésben veszek részt a Corvinus Egyetemen. Ma sem döntenék másként; az emberek jó iskolának tartották a Kodolányit akkoriban is, és szerintem most is nagyon jó. Én mindig abból mérem le, hogy jó-e az oktatás egy felsőoktatási intézményben, hogy milyen arányban tudnak elhelyezkedni a fiatalok a megszerzett diplomával. Mi huszonketten voltunk csoporttársak, s már a diploma átvételekor valamennyiünknek volt munkahelye. Szerintem ez jó arány.

- Mennyire van jelen az életedben Székesfehérvár ma, hiszen ez a város a gyermekkorod színhelye, itt jártál középiskolába, itt szereztél diplomát. Tanítasz-e például a Kodolányi János Főiskolán?

- Arra még nem került sor, bár beszélgettünk róla, hogy lehetne. Amúgy egy székesfehérvári kötődésű iskola OKJ-képzésében tanítottam itt Budapesten. Közben rájöttem, hogy a tanítás nem elsősorban arról szól, hogy megtartok egy-két előadást, hanem egy folyamatos készenlétet feltételez a diákok részéről. Ha egy nap négy-öt interjút készítek, nem nagyon fér bele, hogy közben felhívnak a diákok, hogy tanár úr, ez hogy van, az hogy van. A székesfehérvári kötődésemről is kérdeztél: megmondom őszintén, ez örökérvényű dolog az életemben. Minden oda köt, a szüleim, az összes barátom, a volt gimnáziumi társak, a főiskolai társak, akikkel mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot. És volt három évig egy Alba Média Fesztivál Fehérváron, amit Azurák Csabával csináltunk. Hogy most miért nincs, az igazából érdekes kérdés. Egyrészt nagyon sokat dolgozunk mi is, másrészt fejleszteni, változtatni kellett volna valamit a fesztiválon, merthogy három év alatt nagyjából ugyanaz volt a tematika. Ehhez több időre lett volna szükségünk, és mindkettőnknek szabadidőből van a legkevesebb mostanában. Nem tettünk le róla végleg, nincs ez lezárva, mert valóban fontos számunkra, hogy Székesfehérvárt - a magunk eszközeivel - minél több lehetőséghez juttassuk a média szempontjából is.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Főtámogatónk: