06 80 203 769 (ingyenesen hívható)
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Kocsisné Farmosi Hedvig


A Máltai Szeretetszolgálat tavaly áprilisban nyitotta meg a Közép-magyarországi Régió Álláskereső Irodáját Budapesten, a harmadik kerületben. Az eltelt másfél esztendő alatt mintegy másfélezernyien kopogtattak be az ajtón, hogy munkához, pénzkereseti lehetőséghez juttassák őket.

A puritánul berendezett, tágasnak igazán nem mondható központban mindössze hárman dolgoznak a vezetőt is beleszámítva, s mint megtudtam, a hivatali berendezés nagy része adományokból származik. Kocsisné Farmosi Hedvig, az iroda alapító-vezetője, a munkaügyi szervezetben szerzett több mint három évtizedes tudás és tapasztalat birtokában kezdett hozzá a nagy kihívást jelentő feladathoz. Fontos lépcsőfok az életében, hogy az új feladathoz elengedhetetlenül fontos szakmai tudást is párosított: diplomát szerzett a Kodolányi János Főiskola szociális munkás szakán.

A Ladik utcai irodában jönnek-mennek az álláskeresők, nők-férfiak, idősebbek-fiatalabbak, képzetlen munkaerők és több diplomás, nyelveket beszélő szakemberek. Az itt tapasztaltak jól mutatják, hogy bármelyikünk, bármikor kerülhet hasonló helyzetbe, amikor bizony jól jön a hatékony és gyors segítség.


Kocsisné Farmosi Hedviggel arról beszélgetünk, hogyan építették fel a ma már jól működő rendszerüket és milyen eszközeik vannak a segítségnyújtásra.

- A nulláról indultunk, amikor megkaptuk a lehetőséget a Máltai Szeretetszolgálat Közép-magyarországi Régiójának a vezetőjétől. A Szeretetszolgálat főleg az ellátás területén igyekszik gondoskodni a rászorulókról: szállást, ruhaneműt, mosási, fürdési lehetőséget biztosít. Az Iroda megnyitásával megjelent a szolgáltatás is. Ez egyébként a foglalkoztatáspolitikában végbemenő erős paradigmaváltásnak a következménye; nem ellátni kell és a hajléktalanok, vagy a rászorulók fejét simogatni, hanem segíteni őket felállni, hogy dolgozni tudjanak, hogy aktív résztvevői lehessenek a nyílt munkaerő-piacnak.. Az eltelt időszakban több mint ezerháromszáz olyan ügyfél fordult meg nálunk, akikkel kisebb-nagyobb eredményt értünk el az állásba kerülésük vonatkozásában. A mi álláskereső irodánk olyan komplex szolgáltató intézmény, amely középpontjában az utcáról bejövő, segítséget kérő ember áll. Minden esetben megpróbálunk a legjobb tudásunkkal, szakértelmünkkel és a hivatásunk szerinti alázattal a segítségére lenni. Szociális munkásként soha nem mondjuk, hogy az a jó, az a megfellebbezhetetlen igazság, amit mi gondolunk, hanem ahhoz igazodunk, amit a rászoruló igényel.

- Számomra egyedülállónak tűnik, amit felvállaltatok, hiszen egészen más módszerekkel dolgoztok, mint egy hivatal. Milyen minta alapján hoztátok létre ezt az irodát?

- Valóban azt mondhatom, hogy egyedülálló, s ma már rengeteg kolléga jön tapasztalatszerzés céljából. Eddig -még úgy tudom- nem sikerült bennünket utánozni, bár jó lenne. Hárman dolgozunk az irodában; egy gyógypedagógus, egy munkaerő-piacos koordinátor és jómagam, mint szociális munkás és irodavezető. Komplex, személyre szabott szolgáltatást nyújtunk, a hozzánk fordulóval együtt keressük a megoldást a problémákra. Az eredmény eléréséhez rengeteg idő és munka szükséges. Szeretném megmutatni ezt a dossziét, amelyből most véletlenszerűen emeltem ki hetvenkét álláskereső adatát. Ebből tizenhárom folyamatban lévő ügy, tizennyolc a közelmúltban elhelyezkedett, harmincnyolc nem utolérhető, nyilván, többen dolgoznak már. Három ügyfelet kizártunk. Jogosan vetődik fel a kérdés: mi az, hogy kizárva? Az irodának szigorú a rendtartása, amely szerint tilos a diszkrimináció, a megkülönböztetés, a politika. Ittas embert sem szolgálunk ki. A három kizárt nyilván valamelyik fontos szabályt szegte meg. Ugyancsak kiemelten kezeljük a személyes adatok védelmét is.

- Miközben néztük ezt a dossziét, elmondtad, időnként hosszú időbe telik, hogy az ide betérő embereket - akik ilyenek, olyanok, amolyanok- munkához juttassátok. Hogyan történik ez a folyamat?

- Az ügyfeleink különböző módon jutnak el hozzánk. Szorosan együttműködünk a Szeretetszolgálat más intézményeivel, az utcai szociális munkásokkal, gyakran ők küldik a nehéz helyzetben lévő ügyfelet. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk a munkaügyi szervezettel, a helyi önkormányzat Családsegítőjével, onnan is jön egy bizonyos réteg. Nagyon észrevehető az is, hogy sajnos egyre jobban elszegényedik a lakosság. Ugyancsak kiváló partneri viszonyban vagyunk több civil szervezettel. Egyébként nagyon sok ügyfelünk ismerőstől, családtagtól, baráttól hallott rólunk, s ezt követően kopog be hozzánk. A munkához segítés folyamatában először ismertetjük az iroda működését, a szolgáltatásokat, a lehetőségeinket és természetesen, beszélünk a korlátokról is. Felmérjük a helyzetet, a problémákat, és több alternatív javaslatot teszünk. Nagy szerepe van ilyenkor a kreativitásnak: ha úgy áll a helyzet, segítséget tudok kérni például. a volt Kodolányis csoporttársamtól, aki egy rehabilitációs intézetet vezet. Természetesen, ő is számíthat ránk, ha a gyógyult, volt alkoholbetegét küldi hozzánk. Mindezt példaként említettem, azonban jelzi, hogy a személyes kapcsolatok is fontosak a munkánk során. Számtalan olyan esetünk is van, amikor több hetes, esetleg több hónapos gondozás után jutunk el oda, hogy ügyfelünkkel úgy foglalkozhassunk, mint egy álláskeresővel, mert először a személyes dolgait próbáljuk rendbe hozni, mentális, életviteli segítséget, tájékoztatást nyújtunk.

- Nagyon lelkesen beszélsz a munkádról, s önkéntelenül adódik a kérdés, hogy voltaképpen nincs is reménytelen eset?

- Szerintem nincs. Előfordul, amikor úgy érzem, hogy Uramisten, nem tudok semmit tenni. Ilyenkor azonban megsokszorozódik az erő és az elszántság, hogy akkor most gyerünk, kezdjük elölről. Ha ebben az ügyfél együttműködő partner, akkor sikerül alternatívákat, megoldásokat találni. Előfordul persze, hogy bejön egy ügyfél és még fél óra múlva sem értem az indítékát, mert mindenhez lenne kedve, csak dolgozni nem. Akkor miért jön egy álláskereső irodába? Ezt így persze, nem kérdezhetem meg, de volt olyan esetünk, amikor feltettem a kérdést - szociális munkások érteni fogják -, mit tett annak érdekében, hogy állásba kerüljön. Akkor bizony kiderült, hogy ő nem dolgozik jó néhány éve, vagy egyáltalán nem, vagy a mama tartja el, akinek elege lett. Ilyenkor is próbálkozik az ember, néha sikerül közös nevezőre jutnunk azt illetően, hogy mennyire fontos része az életünknek a munka. Különös dolgokat produkál időnként az élet. Annyi bizonyos, hogy erős lélek kell a szociális munkás hivatáshoz.

- Tudnál-e említeni sikertörténetet az elmúlt másfél év alatt itt megfordult emberek kapcsán, amit úgy éltetek meg a kolléganőiddel, hogy ez igen, ezt sikerült megcsinálnunk?

- Itt nálunk - most ne tarts nagyképűnek - rengeteg sikertörténet van, és nem is tudom melyiket említsem. Talán szélsőséges történetet mondanék, Márta néni esetét. Márta néni hetvenkét éves, és ápolónő volt világ életében. Egy rossz házasságból lépett ki annak idején, négy gyerekkel maradt egyedül. Voltaképpen csak ennyit tudok róla, s a kétségbeesését ismerem, amikor szállás és munka nélkül maradt, és hozzánk fordult. Fontos szabályunk egyébként, hogy soha nem sértjük meg az ügyfél intim szféráját, nem teszünk fel számukra kellemetlen kérdéseket. Tehát, nekem fogalmam sincs, hogy a négy gyereket hogyan nevelte, mi történt a férjével. Márta néni világ életében lakott valahol, mint bentlakásos ápolónő és hetvenkét éves korában már nem tudott elhelyezkedni. Jött, hogy van valamicske nyugdíja, de nincs lakása, és most mit csináljon? Hát bizony, komoly tanácskozást folytattunk a kolléganőkkel. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk az Üdvhadsereggel, telefonáltunk, hogy segítsenek, azonnal kell egy idős asszonynak lakhatás. Először mindig arról gondoskodunk, hogy hol alszik a rászoruló. Miután ez elintéződött, elkezdtünk munkát keresni Márta néninek. Kapóra jött, hogy nagyon sok magánszemély is megkeres bennünket, hogy ajánljunk egy úgynevezett „dolgozós" embert. Azt mondják, ha a Máltai Szeretetszolgálat jó szívvel ajánlja, biztosan megfelel. Egy szó, mint száz, „elszerkesztettük" Márta nénit a hetvenkét évével dolgozni is. Ma jött Márta néni - kivirulva, ápoltan, csinosan, gyönyörű hófehér a haja, jó ránézni -, hogy köszönetet mondjon. Részletesen elmesélt, milyen jól alakult az élete, van munkája, nagyon szereti az a beteg, akit most ápol. Besegít a háztartási munkába is, s családtagként kezelik. Az Üdvhadseregnél is látják, hogy ő egy támogatásra érdemes személy, s ígéretet kapott, hogy később beköltözhet egy otthonba, ahol megfelelő ellátást kap. Végül felajánlotta számunkra, hogy forduljunk hozzá bizalommal, amennyiben úgy érezzük, hogy ő is tud segíteni nekünk valamiben. Márta néninek ez a története.

- Summa cum laude diplomáztál a Kodolányi János Főiskola szociális munkás szakán. Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a munkaügy területén eltöltött több mint harminc esztendei munka után fogtál bele a tanulásba, nagyon érdekes a dolog. Hogyan jutott eszedbe, hogy erre a területre tévedj?

- Három évtizeddel ezelőtt pályakezdőként csöppentem bele az akkoriban fiatal tudománynak számító számítástechnikába, vagy ahogyan most mondják, informatikába, adatrögzítőként. Ez az a pálya - az informatika világa - olyan, ha nem tanulsz folyamatosan, egyszerűen lemaradsz. A munkaügy területére kerültem, ahol - büszkén mondhatom- anyagi és erkölcsi elismerésben egyaránt részem volt. A magyarországi munkanélküli ellátás informatikáját irányítottam. Hogy rendesen tettük a dolgunkat, abból tudható, hogy nem volt probléma a munkanélküli ellátások folyósítása körül. A munkanélküli ellátás passzív ellátási forma, és engem mindig zavart egyrészt, hogy a munkaügyi szervezetben az íróasztal mögött ülnek az ügyek intézői és előttük feszeng az ügyfél. Másrészt zavart, hogy a feladat ebben az esetben egy ügyintézői eljárás. Működtetünk egy számítógépes rendszert, pénzt adunk, elmarasztalunk, hiánypótlást kérünk. De nem úgy segítjük a hozzánk fordulókat, hogy később dolgozhassanak. Néhány évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy megengedhetem magamnak azt a nagy luxust - a gyerekeink felnőttek -, hogy elinduljak egy másik irányba. Elmentem az akkori főnökömhöz a támogatását kérni, hogy beiratkozzak a főiskolára.

- Mi volt ez a munkahely, és -ha szeretnéd- megemlítheted a főnököd nevét.

- Szántó Tamásról van szó, a munkahelyemet pedig akkor Foglalkoztatási Hivatalnak hívták, most Foglalkoztatási és Szociális Hivatal, a munkaügyi szervezet középirányító szerve. A főnököm nem értett egyet a választásommal, de támogatta a döntésemet. Jött négy év, amely - lehet, hogy nevetségesen hangzik -az örömtanulás időszaka volt. Ami megtanulható volt, én azt igyekeztem megtanulni. Úgy gondoltam mindenről, hogy nekem erre szükségem lesz. Most már bátran mondhatom, hogy naponta hasznosítani tudom a megtanultakat. Eszembe jutnak a szociális munkás képzés során elhangzott mondatok, jól emlékszem a helyzetgyakorlatokra, hallom Szokoli Erzsébet tanárnő és Hordós László tanár úr tanácsait. Nem csak elméleti képzést kaptunk, hanem mellette olyan gyakorlati felkészítést, hogy szerintem párját ritkítja.

- A szociális munkás képzésben mi a fontosabb; a tudomány, vagy a gyakorlat?

- Ha szabad, mondanék egy harmadikat. Azt gondolom, hogy először kell egy ember hozzá. Olyan ember, aki képes szolgálni, akiben van kellő alázat a segítségért hozzá fordulókkal szemben. Nos, ez az ember kezdhet el tanulni szociális munkás szakon. S ha tisztességesen végigcsinálja a főiskolai éveket, és még mindig kedvet és erőt érez ehhez a hivatáshoz, akkor övé a pálya. Segíteni akarás, empátia, tettvágy és mérhetetlen alázat kell a feladatokhoz, de hidd el, ez soha nem fogalmazódik meg az emberben a munka során. Nehéz, de gyönyörűséges hivatás a miénk.

- Lassan negyven esztendeje élsz boldog házasságban, a felnőtt gyerekeid sikeresek, három unokád van. Ez gyönyörű életpálya. Hogyan tudtad és tudod összeegyeztetni a család körüli teendőket és a munkád?

- Nagyon érdekes, amit kérdeztél. Eszembe jut, hogy az államvizsgán azt a tételt húztam, ami nők munkaerő-piaci helyzetéhez kapcsolódik. Akkor elmondtam, amit most is szeretnék elmondani. Gyakran halljuk, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll, ám arról kevesebb szó esik, hogy ez fordítva is igaz Én nem tartanék itt, ha nincs a férjem, aki nem csak a férjem, hanem a társam a mai napig. Nélküle és a gyerekeim nagyszerű hozzáállása nélkül nem tartanék itt, mert én egyedül kevés lennék ehhez.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár