06 80 203 769
   06 22 543 324
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Kocsis Noémi


Kocsis NoémiAz újságírói szakma ma is és évtizedekkelelőtt is a legáhítottabb és legelérhetetlenebb foglalkozásnak számított a fiatalok körében. Természetesen csak azokról van szó, akiket vonz a média világa, akiknek bizsereg az ujjuk hegye, hogy írjanak, akiket izgat, hogy mi történik körülöttük a világban, s akik szólnának, véleményt mondanának a rádiókban, a televíziókban. A most következő beszélgetésben egy fiatal, ízig-vérig újságíró, egykori kodolányis vall arról, hogy miért is választotta ezt a pályát, és miért jó újságírónak lenni.

Kocsis Noémi, a Fejér Megyei Hírlap belpolitikai rovatának munkatársa 1997-ben szerzett diplomát a Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakán.

 

- Nézzük meg először, hogy miért maradtál itthon. Az ember azt gondolná, hogy érettségi után a fiatalok elkívánkoznak a lakóhelyükről, és nem helyben iratkoznak be főiskolára, egyetemre.

- Itthon maradtam érettségi után, mert sikerült mindent jól megkevernem. Elég hamar férjhez mentem, és ettől kezdve nem nagyon szaladgálhattam Nyíregyházától Bangkokba, Brüsszelbe vagy bárhová. Másrészt eléggé lokálpatriótának tartom magam,  én vagyok az, aki elindul Budapestre egy interjúra, de már az Osztyapenkó kapitány szobrának hűlt helyénél fáj a szíve, hogy mikor lehet hazamenni. Nem volt kérdés, hogy itt maradok, és itt próbálok érvényesülni. Néha, amikor hallok volt csoporttársaimról, évfolyamtársaimról, hogy merre járnak a világban, és milyen felelős pozíciókat töltenek be, akkor nem mondom, hogy egy picit nem fáj a szívem. De egyrészt örülök a sikereiknek, másrészt meg azt gondolom, hogy próbáljon meg az ember az adott helyen a legjobban teljesíteni.

- A kommunikáció és média szakos fiatalok nagy része az országos televíziókba, rádiókba igyekszik, vagy az országos napilapokhoz, hetilapokhoz. Te nem törekedtél erre, 1994-98 között hosszasan dolgoztál a Fehérvár Televízióban, majd '98-tól a Fejér Megyei Hírlap munkatársa vagy. Miért a nyomtatott sajtónál kötöttél ki?

- A kérdésedben megfogalmazott előző gondolatra szeretnék először reflektálni. Elképzelhető, ha elmentem volna Pestre, „nagyobb karriert" futhattam volna be. De mindig úgy éreztem, hogy ott egy nagyobb gépezet kis morzsájává válik valaki, miközben igazából senki nem ismeri. Sokkal nehezebb lenne az út, még ha fényesebb is, és nagyobbat lehet bukni. Ha megfigyelted a kereskedelmi tévék vagy a nagyobb magazinok alakulását, borzasztó gyorsan repültek el onnan emberek, aztán lehetett visszakullogni a szülőföldre vagy városba, és onnan a nulláról kezdeni.

- Maradjunk még ennél a témánál, olyan formában, hogy a regionális vagy helyi újságírást és az országos újságírást összehasonlítva, feltétlenül az utóbbit tartod nagyobb karrierlehetőségnek?

- Részben igen, hiszen engem az olvasottság fokán vagy okán Nyíregyházán nyilván sosem fognak ismerni. Nem lesznek rajongóim, mint esetleg egy népszabadságos vagy egy akármilyen színes magazinos újságírónak szerte az országban. De ez nem is hiányzik, mivel itt szeretnék élni Fehérváron, és nem tartom valószínűnek, hogy bármikor is huzamos ideig pesti lakos leszek. Itt felépítettem a kapcsolataimat, talán szeretnek is az emberek, mert gyakran éreztetik velem. Ahova tartozol, és ahol jól érzed magad, onnan miért kívánkoznál el?

- Ezek szerint szereted azt is, hogy újságíróként közel vagy azokhoz, akikről írsz. Mert mondjuk egy országos napilap munkatársa elmegy Nyíregyházára - amit említettél -, fölvesz egy anyagot, majd lehet, hogy négy-öt évig, vagy akár soha többet nem utazik oda.

- Szegény párom szokta mondani, hogy amikor végigmegyünk a Fő utcán, mint egy napraforgó, forgok jobbra-balra; jó napot kívánok, szervusz, csókolom, szia, köszöngetek. Ôt kevésbé ismerik, ráadásul nem is tősgyökeres fehérvári, és gyakran mondja, milyen jó lenne olyan városba vagy településre elmenni, ahol senki sem ismeri az embert. Ugyanakkor ezen könnyen lemérhető, hogy olvassák az írásaimat. Az is sokat jelent, amikor egy ilyen kisebb közösségben bármilyen témában elő tudunk kapni valakit, ha kell, akkor egy szakértőt vagy bárkit. Élvezem. Ezeket ki kell építeni, be kell járatni, és utána olajozottan megy. Én mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy a helyi vonulatokat becsülje meg, mert egyszer mindenkinek vissza kell valahova mennie.

- Onnan kalandoztunk el egy kicsit, hogy több műfajban is kipróbáltad magad. Most térjünk vissza oda, hogy végül is miért kötöttél ki a nyomtatott sajtónál, hiszen az elektronikusban próbáltad ki magad először, sőt több évig televízióban dolgoztál.

- Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy nekem mi tetszik tulajdonképpen. Minden tetszett. Tetszett a rádiósok élete is, tetszik a mai napig folyamatosan. Hogy milyen szépen és jól tudnak az orgánumukkal, a tudásukkal, a hangjukkal, az egész lényükkel bánni, mert azt gondolom, hogy az ember nemcsak a hangját, hanem a teljes lényét beleviszi a rádiós munkába is. A televíziózásban a képi megformálás ragadott magával, hogy a kamerának mekkora szerepe van abban, hogy hogyan nyílnak meg az emberek. Szerettem tévézni, élveztem a riporterkedést, és ott nagyon sok gyakorlatot szereztem. A televíziós riporteri munka legnehezebb része, amikor utcai interjúkat kell készíteni. Sokszor a januári hóesésben, üvöltő szélben kell kivonulnod az utcára egy kamerával meg egy operatőrrel, ahol meg kell állítanod öt-hat embert. És hát milyenek vagyunk mi, magyarok, amikor látjuk, hogy valaki közeleg felénk; apró, kedves trükkökkel iszkolunk el, nehogy minket kérdezzenek meg. De az ember még ezeknél a nagyon utált utcai interjúknál is edződik. Ugyanakkor írni is mindig szerettem, gondoltam, megpróbálom azt is. Jelentkeztem a Fejér Megyei Hírlap főszerkesztőjénél, aki nagyon kedvesen fogadott. Most már tizenegy éve ott vagyok, és nagyon élvezem.

- Beszélgessünk egy kicsit a kodolányis évekről is. Az első elképzeléseid között szerepelt a fehérvári főiskola és a kommunikáció szak, vagy más is megfordult a fejedben?

- A történethez hozzátartozik, hogy eredetileg énektanárnak készültem, énekből érettségiztem, a Vasvári gimnáziumban Horányi Otília osztályában végeztem. Egyébként mindig is kórustag voltam, ének-zenei általános iskolába jártam. Így bátran beadtam a jelentkezést ének tanár szakra, ahol gyakorlati felvételi vizsga van. Odamentem, és a folyóson már éreztem, hogy gombóc van a torkomban, egyszerűen nem tudok megszólalni. Nem is sikerült, így azt mondták, ha ezen kívül nem tudok mást elővezetni, akkor viszontlátásra. Annyira elment a kedvem, hogy le is tettem erről a dologról. Utána Pécsre jelentkeztem nyelvészet szakra, de nem készültem fel komolyan, így az se sikerült. Akkor két évre megint elmentem dolgozni, balettos kisgyerekeknél voltam zongorakísérő, de közben már írtam újságokba. Tehát az érettségitől számított ötödik évben jelentkeztem az akkor induló Kodolányi János Főiskolára, és föl is vettek. Magyarországon ezekben az években kezdődött el a kommunikációs képzés a felsőoktatásban. Mi, akik elsőkként végeztünk, úgy emlegetjük, hogy igazi hőskor volt mindannyiunk életében. Mindenféléket kipróbálhattunk, de rajtunk is bőven kísérleteztek, és ez kedves, vidám történeteket szült a három év során. Gazdasági ismereteket tanultunk egy fél évig, ennek okát ne kérdezd, máig sem tudom. De három szót örökre megjegyeztem: „súlyozott eszközkockázati arány". 2007-ben volt egy évfolyamtalálkozónk, akkor ezt feladványként adtam a megjelenteknek, és borzasztóan jól szórakoztunk, hogy ki hogyan definiálja. Nem sokunknak sikerült. Egyébként a vallástörténettől kezdve az esztétikáig, nagyon sokféle tantárgyunk volt. Szerettem kodolányis lenni, szerettem az épületek, a tanszékek, a folyosók különleges hangulatát. Szerettem a Bodával beszélgetni a büfében.

- Ez magyarázatra szorul: a minden fehérvári kodolányis diák által tisztelt és szeretett Boda Jánosról van szó, aki az első tanévtől kezdve a mai napig üzemelteti a főiskolások által „Boda tanszékké" átkeresztelt menzát.

- Igen, a sokunk által nagyra becsült és nagyon szeretett menzavezető már akkor is kedvesen atyáskodott a diákok felett. Szerettem átjárkálni az egyik épületből a másikba, élvezni az áprilisban beszűrődő napfényt. Ilyen emlékeim vannak. Érdekes, ma is érzem, hogy volt egy jó atmoszféra, egy különleges kisugárzás az épületekben.

- Maradjunk még egy kicsit a főiskolai emlékeidnél. Te mire és kikre gondolsz vissza szívesen még?

- A tanáraink közül Hőnyi Ede tanár úrra, a humorára, arra a hihetetlen nyers, mégis kedves iróniájára, amivel hozzánk viszonyult. Főleg csitri lányokból álló csoportunk volt, nehéz dolga volt velünk a tanároknak. Hőnyi tanár úr sikerrel próbálta a helyesírás fontosságát érzékeltetni velünk, az ő személye és az ő tanítása az, amiből még ma is élek. A hosszú ékezetes szavakat annyira sokat gyakoroltatta velünk, hogy az ember soha nem felejti el, hogy a tűzijáték hosszú ű, nincs mese, kész. Aztán Ocsovay Gábor tanár úr nyugodt lelki ereje, szakmaisága volt az, ami nagyon kellett akkor egy ilyen csikó csapatnak. Sok jó tanárunk volt egyébként.

- Nézzük meg a csoporttársakat, évfolyamtársakat is.

- Sokan közülük nagy ívű pályát futottak be. A lányok közül ott van Vasányi Noémi, aki kiment Angliába, de előtte a Duna Tévénél dolgozott sokáig. Kádár Tamás is évfolyamtársam volt, aki most a Sláger Rádió helyére kerülő rádió ügyvezető igazgatója. Margit Patríciára is szívesen emlékszem vissza, aki furcsa, különleges lány volt az évfolyamon. Nagy örömmel fedeztem fel, hogy New Yorkban él, és a Zsidó menyasszony című könyve nem régen látott napvilágot. Nagyon visszahúzódó, csendes lány volt, akiről senki nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen szép pályát fog befutni. A hozzám legközelebb állókról sem szeretnék megfeledkezni, a fotós Deák Zsanettről, illetve most már Megyeri Zsanett csoporttársnőmről, és Kersák Józsefről, aki a Sió Tévének volt sokáig a vezetője.

- Akkor tulajdonképpen mindenki maradt a pályán. Mondhatjuk azt, hogy jó évfolyamotok volt, hiszen mindenki megtalálta a helyét a média, a sajtó világában.

- Vagy ha ott nem, akkor menő péeresek, kommunikációs vezetők lettek. Van pályaelhagyó is, aki neves ügyvédi irodát vezet Budapesten, miután elvégezte még a jogi egyetemet is.

- Miként tudod összerakni az életedet, hogy minden beleférjen, tekintettel arra, hogy két kisgyermeket nevelsz? Nagyon sokan azt gondolják, hogy egy nőnek nem való az újságírói pálya, mert nem lehet kellőképpen koncentrálni - gyermeket nevelve - a munkára.

- Pont fordítva van szerintem. Az újságírás nem egy kötött foglalkozás. Nem kell bemenni nyolc órakor, és négyig vagy ötig ott ülni. Az igaz, ha munka van, akkor menni kell. Az lehet este tíz, hajnali kettő vagy bármi, de erre az ember egy idő után rutinosan fel tud készülni. Egy első osztályos kisfiam van és egy nagycsoportos óvodás lányom. A férjem viszi el a nagyobbikat reggel az iskolába, én meg a picivel kényelmesen, szépen elsétálok az óvodába. A médiumoknál kilenc-tíz előtt, ha csak nem kötött a műsoridő, nem nagyon van mozgás. Egy napilapnál kilenc után indul meg igazából a munka, úgyhogy nem kell korán reggel berohanni. Velem nagyon sokszor bent vannak a gyerekek a szerkesztőségben, ehhez is hozzá vannak szokva, mert visszafele én gyűjtöm be őket a különböző intézményekből. Szépen bemegyünk, és ők addig ott újságot írnak szintén. Kapnak egy kis papírt, ceruzát, és szántják a mindenféle rajzokat, betűket. Hamar beleszokik egy kisgyerek ebbe. Élvezik is, nincsen velük probléma. A biztos családi háttér azért nagyon jó, ha megvan. Egyedülálló anyaként biztos én sem fickándoznék ennyire magabiztosan ebben a szerepben. Az újságoknál lévő főszerkesztők, igazgatók sem szörnyetegek, mindenkivel mindent meg lehet beszélni.

- Milyennek kell lennie szerinted a XXI. század újságírójának? Milyen tulajdonságok segíthetik abban, hogy megvethesse a lábát felgyorsult világunk médiapiacán?

- Elsőként a függetlenséget említeném. Mindenképpen muszáj pártatlannak, függetlennek maradni. Aki erre nem képes, nem érdemes erőltetnie ezt a dolgot. Ha az emberek azt gondolják, hogy ez magas presztízsű szakma, akkor nekem úgy is kell viselkednem. Attól, hogy én mindenhova bemehetek, még illik köszönnöm a portásnak. Attól, hogy újságíró vagyok, igenis fizetnem kell a színházban, a koncerten, nem illik grátiszra venni az életet. És kell íráskészség, tehát egy picikét születni is kell rá. Aztán kell egyfajta bátorság, hogy az ember felhívja, felkeresse az illetékes embereket, és merjen kérdezni. Szerénység nélkül sem fog menni. Rugalmasságra is szükség van, mert most például mi itt kedvesen beszélgetünk, de ha két perc múlva csörögne a telefon, hogy összedőlt egy tízemeletes épület, akkor mindketten felugornánk, és odamennénk tudósítani.

- És meg lehet tanulni?

- Bizonyos dolgokat igen. Tanulható, de a tanulási folyamat az maga a gyakorlás. Amikor bekerülsz egy szerkesztőségbe és elkezded az alapoknál. Hírek, tudósítások sorát írod nap mint nap. Lehet újság, lehet rádió, lehet tévé, a gyakorlat megszerzésének az idejét nem lehet megúszni. Aztán egy idő után úgy érzed, hogy már tanulgatod. Jönnek a sikerélmények, az új feladatok. A tájékozottság és a kapcsolatrendszer menet közben megszerezhető. Az is érdekes egyébként, hogy sok ember nem tudja, hogyan kell bánni az újságírókkal. Pedig egyszerű: az újságírót meg kell kínálni, magától nem fogja kitalálni, megálmodni a híreket, el kell mondani, el kell küldeni számára az információt.

- Milyen feladataid vannak a Fejér Megyei Hírlapnál?

- Az én munkám félig szerkesztői, bizonyos rovatok hozzám tartoznak, amelyek nagyon sok időmet elviszik, és lassan kiesek abból a körből, amikor az ember például kimegy interjúzni.  Ha időm engedi, kulturális témában írok, és nem hagynám ki a hétvégi melléklet megjelenési lehetőségeit sem. Nagy szerelmem volt mindig a riport, ez utóbbi melléklet lehetőséget ad erre.

- Kevés riport van ma már a napilapokban, az újságokban.

- Pedig az emberek szerintem még mindig azt olvassák legszívesebben. Én is azt keresem, ha országos napilapot vásárolok. Olyan jó hagyományai vannak ennek a műfajnak, kár lenne sutba dobni. Csakhogy se idő, se energia nincs ma már a nagy tényfeltáró riportokra. Talán majd egyszer.

- Te fiatal vagy és nyilvánvalóan rengeteg feladat vár még rád. Mit tervezel magadnak az elkövetkezendő tíz esztendőre?

- Nehezet kérdezel. Ha megbeszéltük volna, hogy ez a kérdés is előjön, akkor olyan szépen fel tudtam volna készülni, egy egész napot is gondolkodhattam volna előtte, de hát most megleptél. Régebben sokkal többet gondolkoztam ezen, elhatároztam, hogy majd mindenféle rovatoknak az irányítója leszek, és az milyen jó lesz. Igazából most már inkább apró terveim vannak, amik kis lépések, de tudom, hogy jó út fele visznek. Ma már az íráshoz kapcsolódnak a terveim.

- Sokan és egyre többször a Gutenberg-galaxis haláláról beszélnek...

- Nem hiszek ebben. A mai napig nem tudok könyvet olvasni a neten, én papír alapú ember vagyok. Késztetésem van, hogy tollat, füzetet kell vennem, újságot mázsaszámra. Ugyanez a helyzet könyvekkel. Nemrégiben voltam például Csaplár Vilmos könyvbemutatóján, és belső kényszert éreztem, hogy ott azonnal meg kell szereznem a kötetet. Én nem gyűjtöttem különösebben az életemben semmit, nem tudnék felmutatni semmi olyasmit, ami a világ elvárásai alapján érték. Van viszont egy hatalmas könyvtárunk. És a történet - én úgy érzem - még mindig papíron van leírva, nem a számítógép képernyőjén

- Vagy legalábbis nem csak.

- Én azt szeretem, ha olvasás közben az ujjaimmal pergetem a lapokat, és beletehetem a gyerekeim által készített kis könyvjelzőt. Hát meg tudod ezt csinálni egy számítógéppel?

- Nem. Úgyhogy írjunk-olvassunk újságot és könyveket még nagyon-nagyon sokáig.

 

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Főtámogatónk: