06 80 203 769 (ingyenesen hívható)
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Juhász Bence


Juhász BenceAzt mondják, a sikernek lehetőséget kell adni, hogy bekövetkezzék. Nem lehet megnyerni egy versenyt, ha nincs bátorságunk odaállni a rajthoz. Az ember sajátja, hogy szeretne sikeres, boldog lenni, és mindent meg is tesz ennek érdekében. A fiatalok többsége megdolgozik a sikerekért, és a megérdemelt sikerek boldoggá teszik. A „megdolgozik"-ra helyezem a hangsúlyt ebben az interjúban, hiszen alig harmincéves beszélgetőtársam valóban sokat tett annak érdekében, hogy megérezhesse a siker ízét. A főiskolai évek alatt mindig volt bátorsága odaállni a rajthoz, és mindent megtett annak érdekében, hogy lehetőséget adjon a későbbi eredményeknek. Juhász Bence 2003-ban szerzett diplomát a Kodolányi János Főiskola gazdálkodás-kommunikáció szakán, s bevallom, meglepődtem, amikor nem a média területén indult el győzni. Annak idején minden szabadidejét a Vörösmarty Rádióban töltötte barátaival együtt, így az utolsó szemeszter végére nemcsak elméleti tudás volt a tarsolyában, hanem olyan gyakorlati tapasztalat, amivel megfelelhetett volna a legkényesebb szakmai igényeknek. Ô mégis a főiskolán elsajátított közgazdasági ismereteivel szeretett volna boldogulni. Ez sem volt rossz választás.

 

- Mind a két diploma nagyon-nagyon fontos a számomra. Amikor végeztem, hosszas vívódás után választottam a közgazdász pályát. Viszont a mai napig úgy érzem, hogy azt a kommunikációs szaktudást, amit négy év alatt a főiskolán elsajátítottam, a jelenlegi munkahelyemen - az Allianz Hungária Biztosító Zrt. vezérigazgatóságán - is jól tudom kamatoztatni.

- Meglehetősen fontos beosztásban dolgozol az Allianz magyarországi vállalatánál. Mi ez a munka, milyen elfoglaltsággal jár?

- Értelemszerűen a közgazdasági ismereteimet hasznosítom itt a cégnél. A munkaköröm hivatalos megnevezése SOX Champion, ami tulajdonképpen azt takarja, hogy minden olyan vállalatnak, amely a new york-i tőzsdén szerepel, évente nyilatkoznia kell a pénzügyi folyamatokhoz kapcsolódó kockázatelemzéséről. Ezt a feladatot látom el. A vezetőim megbíznak bennem, folyamatosan támogatnak, és hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy harmincévesen sikerült ilyen pozícióba jutnom. Büszkeséggel tölt el, hogy csinálni tudom a feladatot, ami folyamatszervezés, kockázatelemzés, dokumentációk készítése, a kockázati faktorok kiszűrése, a csalások megállapítása. Az én feladatom minden olyan tényező vizsgálata, ami biztosítja, hogy az év végi pénzügyi beszámoló hiteles legyen, és a lehető legkevesebb kockázat szerepeljen benne. Az elfoglaltság sajnos sok, vagyis nem sajnos, hiszen addig jó, amíg van munkája az embernek.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy az Allianz magyarországi vállalatánál te egyedül vagy ilyen beosztásban?

- SOX Champion egyedüli vagyok, igen. Viszont ehhez a munkafolyamathoz kapcsolódnak a különböző osztályok kapcsolattartói, a számviteli és pénzügyi, jogi osztályról, különböző területekről, akiknek a munkáját tulajdonképpen nekem kell koordinálnom.

- Mennyire segített a kodolányis diploma ahhoz, hogy eljuss idáig?

- Amikor végeztem, válaszút elé állított az élet, hogy kommunikáció vagy közgazdász irányba menjek. Édesanyám és édesapám közgazdászok, talán ez is lendített azon, hogy inkább a közgazdász végzettségemet, szakismereteimet részesítsem előnyben. Szerencsém volt, hiszen 2004-ben sikerült elhelyezkednem vezető projektmenedzserként az OTP Bank Háttérműveleti Igazgatóságán, amit akkor hoztak létre, tehát egy alakuló szervezeti egységbe csöppentem bele. A magyarországi Háttérműveleti Igazgatóság felépítése volt a feladatunk. Miután bebizonyosodott, hogy ez egy működőképes, költség-haszon elemzés szempontjából megtérülő befektetés, a vezérigazgatóság úgy döntött, hogy ezt a háttérműveleti igazgatósági sablont építsük fel a Bulgáriában, Ukrajnában, Oroszországban, valamint Romániában működő leányvállalatoknál. Nagyon érdekes feladat volt, ám rengeteg utazással járt. Jóllehet az ismereteink megvoltak ahhoz, hogy felépítsük a külföldi back-office igazgatóságokat, viszont a helyi specialitások, törvények, jogszabályok, a helyi kultúra mindig adott olyan plusz feladatokat, olyan különleges kihívásokat, amelyek nagyon izgalmassá tették a munkát. Nemcsak a magyarországi gyakorlattól tért el minden, hanem az egyes országok között is óriási különbségek mutatkoztak. Moszkvában például teljesen más a behajtási tevékenység, mint Romániában, és még sorolhatnám. Mindenesetre számomra hihetetlenül hasznos volt az a négy év, amit az OTP Banknál eltöltöttem, nagyon sokat tanultam, hiszen remek szakemberekkel, tanácsadókkal dolgozhattam együtt.

- Most ugorjunk vissza időben egy jó évtizedet. Annak idején budapestiként Székesfehérvárra jöttél továbbtanulni. Nyilván volt egyfajta elvárás közgazdász szüleid részéről a szakmát illetően, de miért éppen Fehérvár?

- Nagyon egyszerű a válaszom - talán nehezen hihető is -, mégis ez az igazság. Én nagy Videoton-szurkoló vagyok gyerekkorom óta, már 1985-től, amikor a Videoton az UEFA Kupa második helyét nyerte el. Ez később sem múlt el, jártam meccsekre, szerettem a csapatot, és Fehérvár a szívem csücskévé vált. De ez még kevés lett volna, hogyha a kilencvenes évek elején nem alapítanak a városban egy olyan főiskolát, ahová szívesen beiratkozom. Végzős középiskolásként először csak azt tudtam biztosan, hogy a közgazdász szakot választom mindenféleképpen, viszont kerestem egy olyan szakot is, ami egy másik irány.  Ez a több lábon állásra törekvés végigkíséri az életemet, de szükség is van rá szerintem a mai világban. Visszatérve a főiskolai felvételihez, nagyon megtetszett a közgazdász-kommunikáció párosítás, jelentkeztem, felvettek, így aztán Székesfehérváron töltöttem négy csodálatosan szép évet.

- Akkor most nosztalgiázzunk egy kicsit. Annál is inkább, mert a négyéves székesfehérvári tanulmányaid ideje arra is jó volt, hogy barátokat szerezz, velük pedig a szabadidőtök nagy részét a Vörösmarty Rádióban töltsétek.

- Az fantasztikus időszak volt. Mi az első évtől kezdve megkaptuk a lehetőséget, hogy keddenként szerkeszthettünk egy hat órás blokkot. Volt benne hiba, amit a rutintalanság vagy a hozzá nem értés adott, de szívvel-lélekkel csináltuk. Nagyon nagy büszkeséggel emlékszem vissza arra, hogy olyan embereket sikerült meghívni interjúra Székesfehérvárra, a rádióba, mint Erdei Zsolt, Kemény Dénes, Juszt László, Vujity Tvrtko, Kovács Ákos, Kozsó. Aztán megemlíthetem Fábry Sándort, akivel nagyon érdekes interjút készítettünk, vagy Bárdos Andrást és Béres Alexandrát.  Óriási élmény volt találkozni, beszélgetni velük, mellette pedig észrevétlen megtanultuk a rádiózás fortélyait. Megtanultuk, hogyan kell szervezni, kérdezni, szerkeszteni, vágni, csapatban dolgozni, csupa később kamatoztatható tudást szereztünk.

- Beszéltünk a híres interjúalanyokról, de a csapatról még nem.

- Nagyon-nagyon jó csapat volt. Váczi Andrással dolgoztam együtt - aki ma kommunikációs igazgató egy nagy cégnél -, ő volt a zenei szerkesztő-technikus, én voltam a műsorvezető. A lelkes csapat tagja volt még Galla Péter, Verő Márton, Mészáros Attila, Matits István és nagyon sok olyan társunk, akik kisebb részfeladatokat láttak el. Természetesen valamennyien főiskolások voltunk. Alapvetően mindez arról szólt, hogy mi, fiatalok megpróbáltunk újat és nagyot alkotni. Ma is hálás vagyok, hogy mindezt lehetővé tették számunkra a Vörösmarty Rádióban.

- Mennyire maradtak meg ezek a barátságok a régiekkel, mondjuk, a rádiós nagy csapat tagjaival?

- A főiskolán eltöltött évek a barátság szempontjából sem múltak el nyomtalanul. Az egykori összeszokott rádiós csapat minden tagjáról tudom, hogy mit csinál ma, időnként találkozunk is. Ebből a körből került ki a jelenlegi barátaim egy része, akikkel rendszeresen összejárunk. Néhányunknak már van családja, gyerekeke is, az élet különböző területein dolgozunk, de mindig sikerül olyan időpontot találni, ami alkalmas a közös programra. Hála Istennek, megmaradtak ezek a barátságok, és bízom benne, ha tizenöt év múlva beszélgetünk, akkor is ezt tudom majd mondani.

- Kár lenne elhallgatni, hogy a Kodolányi főiskolán választottál párt is magadnak.

- Nagyon érdekes, mert annak ellenére már elsőben összejöttünk, hogy én rengeteg időt töltöttem a frissen szerzett barátaimmal. Ha így visszagondolok, jól illett a csapatba egy lány is, szívesen fogadta mindenki a társaságát, ő pedig szívesen volt velünk. Együtt készültünk a vizsgákra, voltak közös óráink, tudtuk támogatni egymást.  Egyébként az első perctől nagyszerű a kapcsolatunkban az is, hogy azonos a baráti körünk, azonos az érdeklődésünk. Nem volt kérdés, hogy ő lesz a feleségem. Juhászné Lantos Melindának hívják, és van két gyönyörű kislányunk, Viktória és Fanni.

- Itt azért adódik a kérdés, hogy mennyire vannak jobb esélyei egy fiúnak friss diplomával, mint egy lánynak, hiszen Melinda kommunikáció-francia tanár szakon végzett.

-  Elképzelhető, hogy régen a férfiakat jobban támogatták vezetői pozícióknál, de véleményem szerint ez most már kiegyenlítődött. Ha megnézem, hogy itt az Allianznál hány férfi és hány női vezető van, azt mondhatom, hogy közel ötven-ötven százalék az arány. Tehát mindenkinek megvan az esélye arra, hogy oda jusson, ahova szeretne. Ez tudás, szorgalom, szerencse, illetve akarat kérdése.

- Melinda egyébként, amikor nem kisgyermeket nevel, akkor mit csinál?

- A közigazgatási hivatalban dolgozik, ahol a francia nyelvtudását hasznosítja.  Minden dokumentum és minden olyan témakör, ami a francia nyelvvel kapcsolatos, az hozzá tartozik. Most gyesen van a kislányokkal, de gondolkozunk egy fordítócég alapításán, ami egy kis családi vállalkozás lenne. Jó lenne elérni, hogy esetleg a feleségem otthonról tudjon dolgozni, ez ideális lenne a gyerekek szempontjából. Azt még el kell mondanom, hogy Melinda a kodolányis tanulmányokat követően elvégzett egy olyan gazdasági mesterszakot, ami arra jogosítja, hogy bíróságokon fordítóként, tolmácsként szerepelhessen. Egyébként ő is nagyon szerette a Kodolányi főiskolát, nekünk meghatározó az életünkben a fehérvári tanulmányok négy éve. Lehet, hogy a kislányaim is oda fognak jelentkezni húsz év múlva.

- Legyen így, és ez is azt mutatja, hogy számotokra valóban sokat jelentett Fehérvár, a Kodolányi főiskola, ahol megalapoztátok a jövőtöket. Ellenben nem beszéltünk még arról, ha visszatekintesz az elmúlt esztendőkre, melyek voltak azok a pillanatok, amikor a szerencse is lendített az életeden.

- Alapvetően 2004-ben, amikor az OTP-hez kerültem az új, felépítendő szervezeti egységhez. Abban a szerencsefaktornak is nagy szerepe volt. Mint utólag kiderült, sokan pályáztunk, és egy háromkörös interjút követően esett rám a választás. Szerintem egy állásinterjúnál azalatt a három kör alatt nem igazán derül ki, hogy az ember hogyan dolgozik, mit tud tenni, viszont megkaptam a lehetőséget. Ugyanakkor én a szerencse mellett mindig bíztam abban a tudásban, amit megszereztem a négy év alatt.

- A fél világot bejártad pár év alatt, amíg az OTP-nél dolgoztál, nyilván sok-sok tapasztalatra tettél szert. Azt gondolom, hogy az előrelépés lehetőségei is megvoltak, mégis eljöttél onnan, új területet, munkahelyet kerestél. Miért?

- Egyrészről nagyon sokat utaztunk. Rendszeresen jártunk Moszkvába, Kijevbe, Romániába, Bulgáriába. Voltunk Omszkban, ez az Urál-hegységen túli hétórás repülőút nem leányálom. Ez a munka rengeteg külföldi úttal járt, és egy idő után nem várhattam el a feleségemtől, hogy mindig megértse azt, hogy nem vagyok itthon. Nem várhattam el, hogy mindig ő alkalmazkodjon hozzám, a munkámhoz. Másrészről pedig 2008-ban, amikor megfogalmazódott bennem a váltás gondolata, akkor úgy éreztem, megvannak a banki ismereteim, letettem valamit az asztalra, de még fiatal vagyok, és jó lenne, hogyha egy más területen is bizonyíthatnék. Megvolt annak is a veszélye - mivel a banknál nagyon elismerték a munkámat -, hogy egy idő után motiváció hiányában eltunyulok. Summa summarum, nekem váltanom kellett 2008-ban, szükségem volt egy újabb kihívásra, ami azért azzal a rizikóval is járt, hogy nem sikerül a váltás, pedig feladtam a régi életemet. No, ebben valóban szerencsém volt, mert bejöttek a számításaim. Száz százalékosan mondom, hogy nem bántam meg egyáltalán, nagyon jól érzem magam az Allianznál, és nagy örömmel tölt el, hogy itt is sikerül megállnom a helyemet.

- Jó hallgatni, ahogyan a munkádról beszélsz, ugyanakkor látszik, hogy újabbnál újabb kihívásokat keresel minden vonatkozásban.  Talán ezt jelzi az is, hogy könyvet is írtál, ami egy jó éve jelent meg a Masszi Kiadó gondozásában.

- 2008 novemberében jelent meg az első könyvem Budapestpotting címmel. A könyvírás számomra egy hobbi, egy szerelem. Úgy, mint a rádiózás a főiskola mellett, ami szintén szerelem volt, egy szabadidőben történő munkavégzés. Az OTP-s időszakom alatt kezdtem el írni, de volt olyan fél év, amikor egy betűt nem írtam, mert a munkám nagyon leterhelt. Viszont 2008 márciusában végre sikerült befejeznem, és elkezdtem kiadót keresni. A Püski-Masszi Kiadó vezetője, Masszi Péter mondta azt, hogy fogjunk kezet, és akkor hajrá, ők kiadják. Érdekes, mert nagyon megosztó a stílusa. A Budapestpotting egy életérzést takar, hasonlít egy kicsit Irvine Welsh Trainspottingjához, egy kicsit Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című művéhez, s talán Bret Easten Ellis Amerikai Psychójához is. A könyv a gonzo újságírás jegyében készült, amely Hunter S. Thompson nevével forrt össze a '70-es évektől. A gonzóról azt érdemes tudni, hogy tükröt tart a hétköznapi ember elé, és szembesíti a valósággal. Magyarországon ilyen könyvet még senki nem írt. Ebből a szempontból megosztó a stílusa, viszont érdekes, hogy az emberek azért foglalkoztak vele. Az eladási statisztika nem egetverő, de nem is akarok főállású író lenni.

- Bence, ha tíz év múlva ülünk le beszélgetni, akkor majd miket mondasz, hogyan látod magad?

- Egyrészről tizenkettő, illetve tíz évesek lesznek a kislányaim, és akkorra ki tudja, hogy hány gyerekünk lesz még. Annak idején a főiskolán is gyakran megkérdezték, hogy hogyan szeretnéd látni magad majd öt-tíz év múlva. Mindig azt válaszoltam - és kérlek, ne tekintsd sablon válasznak -, szeretnék boldog lenni. Ehhez szerintem megvalósítható célok, akarat és szorgalom kell. A tanulmányaimat, a munkámat, a kedvteléseimet, az életformámat magam választom meg, tehát szívesen teszem a dolgom. Ha a munkámban, a magánéletemben, a hobbimban sikereket érek el, ez minden szempontból motivál, és akkor boldog vagyok. Viszont kétségkívül igaz az is, hogy csak akkor szeretheted a munkádat, ha értesz hozzá, ha van mire építkezni. Az embernek még a hobbiját is szívvel-lélekkel érdemes űznie -  legyen az könyvírás, rádiózás, bármi egyéb -, mert akkor nemcsak örömet okoz, hanem eredményeket is. A legnagyobb örömforrás pedig számomra a család. Én hiszek abban, hogy a békés, nyugodt hátország az alapja minden sikernek, és ez a legtöbb, amit az ember elérhet az életében.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Támogatónk: