06 80 203 769 (ingyenesen hívható)
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Házi Péter


Érdekes fordulat az újságírói pályán, amikor az ember abban a közegben dolgozhat, ahol felnőtt, ahol iskolába járt, ahol diplomát szerzett. Mindenki az ismerősének érzi, és ő maga is sokakat ismer. S ebben a csaknem baráti légkörben kell hitelesnek maradnia, véleményt alkotnia, és akár tényfeltáró, oknyomozó riportokat készíteni. Nem kis feladat. Házi Péter lassan egy évtizede veszi sikeresen az akadályokat Székesfehérváron, a Fejér Megyei Hírlap közélet rovatának munkatársaként.

- Azt mondják, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, a Te eseted azonban igazán nem ezt példázza. Szülővárosodban nőttél fel, tanultál, majd ebben az ismerős környezetben kezdtél dolgozni a megyei lapnál.

- Amikor huszonkét évesen kikerültem a főiskoláról, hidd el, hogy csak a közvetlen környezetemben voltak ismerőseim. Az elmúlt közel tíz évben nagyon sok emberrel megismerkedtem, s ma már tényleg ismerem a fél várost, ez azonban egy hosszú folyamat eredménye. Igazából engem sokkal többen ismernek, mint ahány embert én ismerek. Viszont térjünk vissza a ki próféta és ki nem a hazájában dologra. Én azt gondolom, hogy nehezebb újságot írni, hogy ott vagy helyben. Írsz valamiről, ami lehet, hogy valakit negatívan érint, és másnap ugyanoda vissza kell menned. És azzal az emberrel találkozni fogok másnap, vagy egy hét múlva, vagy két hét múlva. Ez szerintem egy érdekes helyzetet szül: úgy kell megírnom a cikkemet, hogy hiteles legyen, ne beszéljek mellé, ne hazudjak, de ne sértsem meg durván azt az embert, akiről az egész szólt. A helyi újságírás egyébként -szerintem - a lehető leghitelesebb tájékoztatást feltételezi, hiszen másnap akár személyesen a szemünkre olvashatja riportalanyunk a csúsztatást. Hadd mondjak egy példát a messziről jött újságíró esetére, hiszen nem egyszer voltam Fejér megyében olyan eseményen, ahova az országos média is lejött. 2003 körül Seregélyesen volt egy nagy gázrobbanás, egy idős néni házának a teteje lerobbant. Seregélyes közel van Fehérvárhoz, gyorsan leértünk autóval. Megtaláltuk a nénikét, aki szegény pityergett, nagyon el volt keseredve. Elmondta, mi történt, és kilátástalannak érezte a helyzetét. De ott volt a polgármester is, aki biztosította arról, hogy segíteni fog, a szomszédok pedig elmondták, hogy gyűjtést szerveznek a faluban. Éppen beszélgettem a nénivel, amikor megérkezett az egyik ismert, országos bulvárlap munkatársa. Másnap arról értesült a fél ország, hogy hajlék és segítség nélkül maradt a szegény, Fejér megyei idős asszony, s a nyomaték kedvéért közöltek róla egy olyan fotót, amelyen teljesen ágrólszakadtnak, magára hagyott szerencsétlennek láthatták az olvasók. Arról szó sem esett, hogy a falu összefogott, mindenki segít. Azt gondolom, hogy a hitelesség néha kilométerfüggő is, minél közelebb vagyunk, annál fontosabb feladatnak tekintjük az igazat írni. Az is igaz, hogy a bulvársajtó egy más történet, de ezzel mindenki tisztában van.

- A Fejér Megyei Hírlap munkatársainak nem csak Székesfehérváron vannak feladataik, hiszen a megye egész területén akad írni való. A közel négyszázharmincezer lakosú megyében milyen témákról írsz?

- Igazából nekem az utóbbi öt-hat évben zömmel a fehérvári információk ismertetése a dolgom. Tulajdonképpen Fehérvárnak vagyok a krónikása. Ma már ritkán járok a megye a különböző pontjaira, legfeljebb, ha hétvégén ügyeletesként dolgozom. Vannak azonban nagyon szép emlékeim a megyében való történésekről. Jól emlékszem az egyik legelső anyagomra, amikor idekerültem a Hírlaphoz. Etyeken egy második világháborús katonai bázisra kellet elmennem, ahol egy nagyszabású techno-fesztivált rendeztek. Bizarr élmény volt a barlangszerű termeken végigmenni, ahol a gyomorig hatoló dob és basszus misztikus élménye mellett találkozhattam a deviancia számos formájával. A fesztiválon sok különleges fiatalt ismertem meg, s voltak pozitív élményeim is. Erről írhattam egy nagy riportot, ami egyrészt izgalmas feladat volt, másrészt ez az anyag jelentette számomra az első igazi sikerélményt.

- Azt mondtad, hogy Székesfehérvár krónikása vagy. Összegyűjtöd-e az anyagokat, s lesz-e ezekből egyszer valóban egy krónika?

- Megmondom őszintén, hogy nem. Igazából én ehhez lusta vagyok, ez az igazság. Azt már tudom, hogyha rákeresek a nevemre mondjuk a Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár archívumában, ott megtalálhatóak az írásaim. A Hírlap archívumában is föllelhetőek, én magam nem gyűjtöm. Azt gondolom, hogy amikről írunk, olyan kis dolgok, olyan kis szösszenetek, hogy ebből talán évtizedek múlva áll össze valami.

- Úgy látom, jól érzed magad a Hírlapnál. De ugorjunk időben egy kicsit visszafelé: hogyan lettél nyomtatott sajtós újságíró?

- Kezdhetjük a legelején, amikor középiskolás voltam. Én már gimnáziumban is rengeteg verset, novellát írtam. Tipikus kezdésnek lehet nevezni ezt, az ember megírja a szerelmes verseit, történeteit, és nem mutatja meg senkinek. A gimnáziumi évek vége felé azt gondoltam, vagy elmegyek jogi pályára, vagy bölcsészkarra, aztán majd egyszer később író leszek. Az újságírás is ott motoszkált a fejemben, de valahogyan összekeveredett a versírással, novellaírással.

- Mondd meg őszintén - nagyon sokan így voltunk ezzel annak idején -, hogy az újságírást és szépírást egyazon dolognak tartottad.

- Naiv tizenévesként azt gondolja az ember, hogy elmegy újságírónak, aztán azt ír, amit csak akar. Ott cseng a fülünkben a szólás, hogy a téma az utcán hever, tehát bármiről írhatunk, ami tetszik. Novellát, regényt, verset, esetleg egy-két cikket, és igazából nem lesz sok dolgunk. Fölkelek reggel tíz órakor, bemegyek a szerkesztőségbe, ott elvégzek valami munkát, amit rám osztanak, de mellette rengeteg időm lesz arra, hogy kibontakozhassak, megírhassam a saját kis sztorijaimat, amit az életről gondolok. Ez általában nem jön össze. Azon vagyok, hogy összejöjjön, de egyelőre inkább kötelező gyakorlatok vannak, amit el kell végezni.

- Milyen munkáid vannak? Beszéljünk konkrét dolgokról, hogy egy hónap alatt mennyit írsz, és milyen témákban.

- Nagyon kedves feladatom a Hírlap Fürkész rovatának a szerkesztése. Ez tulajdonképpen egyfajta tudományos ismeretterjesztő jellegű rovat, amelynek a munkálatait nagyon szeretem csinálni. Legutóbb például egy molekuláris biológussal készítettem interjút - Dr. Venetiáner Pállal -, aki géntechnológiával foglalkozik. Nagyon szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akik kivételesen sokat tudnak a világról. De szeretem a mindennapi témákat is, például szívesen tudósítok a székesfehérvári közgyűlésről, vagy bármilyen helyi témát szívesen dolgozok fel. Gondolok itt arra, hogy mondjuk megépül-e valahol egy nyugdíjas otthon, vagy éppen nem, vagy mi a helyzet ezekkel a visszásságokkal. Örömömet lelem a tényfeltáró témák feldolgozásában is.

- Miért jó Fehérváron újságírónak lenni?

- Egyrészt, mert Székesfehérvár egy különleges város a maga történelmi hagyományaival, másrészt mert nekem ez a szűkebb pátriám, amelyhez nagyon kötődöm. Azért is jó itt lenni újságírónak, mert jól ismerem mindazokat, akiknek az információit el kell juttatnom az olvasókhoz. Gyakran elég egy telefon, és az információt megkapom. Egyébként az is jó dolog, hogy fehérváriként szinte minden itt történő dologról tudok, és az olvasókat érdeklő gondok, problémák engem is érintenek.

- Közel két esztendeig külsőztél a Népszabadságnak. Beszéljünk most egy kicsit erről.

- Amikor az ember kijön a főiskoláról, munkát keres, ami adódik, mindent elvállal. Így jött a Népszabadság és a Hírlap is. Annak idején engem Pekarek János keresett meg, aki akkor a Népszabadság Fejér és Veszprém megyei tudósítója volt. Rendkívül élveztem ezt az időszakot, szabadúszóként több helyre dolgoztam, akkor is írtam például a Hírlapnak is. A külsős létnek különlegesen jó hangulata van annak ellenére, hogy soha nem biztos semmi. Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy kapsz feladatot következésképpen bizonytalan a megélhetésed is. Ám nem kell bemenned tízre, vagy fél tízre az értekezletre, és ott elmondani, hogy mit fogsz adni holnapra, vagy holnaputánra. Ez inkább arról szól, hogy szabad vagy, és te döntöd el - abszolút te döntöd el -, hogy miről szeretnél írni. Ez óriási pozitívum egy fiatal számára.

- Milyen témákról írtál?

- Én akkor a kultúrától kezdve, a sportig, a gazdaságtól az egészségügyig mindent írhattam, de leggyakrabban kulturális eseményekről, rendezvényekről tudósítottam. Írtam a fehérvári koncertektől kezdve, a gárdonyi country fesztiválon keresztül a csákberényi bornapokig mindenről, és ezt nagyon élveztem. Szerte a megyében akadt dolgom, jártam a településeket, s akkoriban egyfajta rácsodálkozás jellegű írások kerültek ki a tollamból. Egyébként pusztán az a tény, hogy az ember egy országos lapban olvashatta a nevét, nagyon sok ösztönzést adott. Igazából mindez sokat segített nekem abban, hogy megerősödjék bennem, hogy ezen a pályán kell maradnom.

- Jelentett-e - idézőjelben - plusz pontot hogy a Népszabadságnál külsőztél, amikor később felvettek belső munkatársnak a Fejér Megyei Hírlaphoz?

- Hát ez jó kérdés, igazából erre nem tudok válaszolni. Annyit tudok mindössze, hogy annak idején Szabó Zoltán kollégám dolgozott azon a poszton, ahol most én vagyok. Tehát ő volt a székesfehérvári krónikás. Mivel már nagyon régóta vonzódott a kultúra rovathoz - rendkívül szereti a filmeket, szeret kritikákat írni -, szerintem ő már régóta nyaggatta a főszerkesztőnket, hogy szeretne kizárólag ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Mindenesetre a főszerkesztő behívott egy napon, és azt mondta, hogy szívesen alkalmazna belső munkatársként, én lehetnék az az ember, aki sokkal többet tudhat Fehérvárról, mint bárki más. Bevallom, nagyon örültem, ugyanakkor döntés elé kerültem a külsős lét feladását illetően. A választásnál az is sokat nyomott a latban, hogy szeretek kényelmesen élni, s a sok utazgatást szívesen felváltottam egy komótosabb életre. Szeretem azt, ha reggel fölkelek, nem kell órákat utaznom, mire eljutok a munkahelyemre. A lakásom például nagyon közel van a szerkesztőséghez, a munkám pedig szinte kizárólag a városhoz köt. Egyébként nem csak komótosan szeretek élni, hanem alaposan dolgozni is, de a mai tempó sajnos nem mindig engedi meg, hogy olyan alapossággal járjak körül egy témát, amire szükség, igény lenne.

- Számodra -úgy tűnik - fontos volt, hogy a lakóhelyeden dolgozhass. De van itt egy érdekes dolog: a helyi lapnál dolgozó újságíró nagyon közel van ahhoz a közeghez, amelyről ír. Jól ismeri például a helyi politikusokat. Mennyiben jelent ez könnyebbséget, vagy nehézséget?

- Abban jelent nehézséget, hogy az ember tudjon megfelelő távolságot tartani. Tudja megtartani a függetlenséget. Ha az ember elmegy a Városházára, ott valamiért mindenki kedves hozzá. Amikor belecsöppentem az egészbe, s elkezdtem tudósítani a közgyűlésekről, nagyon furcsa volt, hogy különlegesen kedvesek velem, keresik a társaságomat. Nyilvánvalóan ez politikai érdek. Nekik az a dolguk, hogy keressék a kapcsolatot a médiával, és az embert megpróbálják mindenféle módon befolyásolni. Próbálnak a lelkére beszélni, elmondják a háttérvéleményüket, hogy a leendő cikknél hátha számít majd. Igazából ez kettős dolog, mert az is igaz, hogy könnyebb megírni a történéseket, hiszen ismerem a háttér információkat. Egyébként meg lehet találni a középutat, hogy mindenkivel jóban legyél, de nyilvánvaló legyen az is, hogy te semelyik oldalhoz nem húzol. Szerintem mindenképpen ez a legfontosabb a helyi újságírásban.

- Előfordul, hogy szóvá teszik bármely oldalról is, hogy nem ezt várták Tőled?

- Jó a kérdés. Úgy tapasztalom, hogy általában viccesen teszik szóvá. Politikusokról van szó, jól látszik, hogy a szavak emberei. Én inkább kérdezek, ők válaszolnak, de megtalálják a módját, hogy finoman szóvá tegyék, ha valami nem tetszik nekik. Ugyanakkor nagyon óvatosan, mintha vékony jégen járnának. Nyílván azt gondolják, ha nekem nagyon beolvasnának, akkor azt követően nem biztos, hogy jó sajtójuk lenne.

- Miért szereted a Fejér Megyei Hírlapot? Másfél évtizeddel ezelőtt magam is ott voltam tollforgató és nagyon szerettem. Ma milyen újság ez a napilap?

- Ez egy megújuló újság. Nálunk most leginkább a megújulás témája van a köztudatban az újságírók között. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez a lap rendkívül nagy tradícióval rendelkezik. A Fejér Megyei Hírlap meghatározó újság Fehérváron és a megyében is. Nagyon sok konkurenciánk támad mostanában - internetes újságok, különböző napilapok -, sokan megpróbálják velünk a versenyt felvenni, de óriási erő egyrészt a megszokottság, másrészt, hogy szeretnek minket. De ezért nagyon sokat kell küzdeni nap, mint nap. Ezért adni kell nagyon sok mindent. Szerintem egyébként rendkívül sokszínű újság a Hírlap. Semmiképpen nem rétegújság, a szakmunkás ugyanúgy olvassa, mint az egyetemet végzett jogász, vagy akár a középiskolások. Igazából az adja a munkánkban nehézséget, hogy úgy tudjuk megírni a lapot, hogy mindenkinek érdekes és informatív legyen.

- Hogyan tervezed a jövőt, szerepel-e az elképzeléseid között, hogy egyszer újra országos lapnál dolgozz? Egyébként hogyan látod: van-e ugyanolyan karrier - szerintem van - jó helyi újságírónak lenni, mint országosnak?

- Szerintem mindenképpen van, és ennek leginkább a visszajelzés a fokmérője. Én azt érzem, hogy nagyon sokan szeretnek. Rendkívül jó érzés, amikor az embert fölhívják, telefonon, hogy olvastam a cikkét, és milyen jó volt. Vagy éppen azért hívják föl, mert szerintük nem igaz, vagy nem úgy igaz, ahogy megírtam, és ehhez tudnának, szeretnének még hozzátenni. Volt már rá példa, hogy megírtuk egy szegény családnak a helyzetét, akik kilakoltatás előtt álltak, és két nappal később felhívtak, megoldódott az életük, mert jött egy vállalkozó, és segít rajtuk. Ad nekik munkát és egy egyszobás lakást. Óriási öröm, amikor azt mondják, köszönjük hogy megírtad, mert e nélkül nem tudjuk, mi lett volna. Azt gondolom, hogy az ember ilyeneken érzi meg, hogy érdemes helyi újságot csinálni. Egy országos napilap írója lejön, megírja a cikket, hazamegy és másnap elmegy Szegedre. Nekem mindig itt kell lennem Fehérváron, de legalábbis a megyében. Gyakran megkeresnek a bajaikkal, a sztorijaikkal, és ez fontos számomra.

- Nem beszéltünk még a Kodolányi János Főiskolán eltöltött diákéveidről. Miért választottad éppen a Kodót?

- Hát a hivatalos válasz az lenne, hogy tulajdonképpen ide is akartam mindenképpen jönni. De azért van egy nem hivatalos válasz is erre, ami arról szól, hogy beadtam a jelentkezésemet az ELTE jogi karára, de egy pont híján lemaradtam. Ma már egyáltalán nem bánom, mert valójában azt gondolom magamról, hogy nem lennék alkalmas jogásznak. Nincs meg bennem az a fajta jogászi csűrcsavar, ami ahhoz a pályához kellene. Már az első év után azt mondtam, hogy érdemes volt a Kodolányira jönnöm. Jó választás volt, ezt abszolút a szívemből mondom. Ha valaki kommunikációt akar tanulni Magyarországon, nagyon sok helyre elmehet. Beszélgettem pesti, és más vidéki felsőoktatási intézményekben végzett újságírókkal, akik szinte valamennyien azt mondták, hogy leginkább a gyakorlat hiányzott annak idején. Mi ezt Fehérváron megkaptuk elég keményen; voltunk tévés gyakorlaton, voltunk rádiós gyakorlaton. A Hírlapnál közel egy évig voltam gyakornok a főiskola instruálására. Komolyan gondolom, hogy ma Magyarországon legjobb a Kodolányi. Én nem csak örülök, hogy itt tanulhattam, hanem büszke is vagyok erre.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Támogatónk: