06 80 203 769 (ingyenesen hívható)
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Hajagos Andrea


Hajagos AndreaOlvastam valahol, hogy felmérést készítettek a tévénézők körében a híradózásról, s a megkérdezettek szerint a híradós műfajban a hitelesség a legfontosabb tényező. A válaszadók több mint kilencven százaléka jelölte meg ezt a legfontosabb elvárásnak, de magas százalékarányban jelenik meg a megbízhatóság is. Mindössze hét százaléknyian gondolták úgy, hogy a humor is elengedhetetlen része egy jó híradónak. Mindenki tudja, hogy a nézettségben a hazai kereskedelmi csatornáké a pálma, ugyanakkor a híradót mégiscsak sokan a királyi televízióban nézik meg.

A 2009-es év meglehetősen mozgalmas volt a Magyar Televízió számára, több mint 52 év után, júliusban a Szabadság tér 17. szám alól Óbudára költözött. A pénzszűke ellenére is új arculattal jelentkezett karácsonykor az m1 és az m2 is, s ezzel csupán a tervezett arculatépítés első szakasza ért véget. Köztévé tehát volt, van, lesz, és sokak álma, hogy ott dolgozhassanak.

Hajagos Andrea 2003-ban végezte el a Kodolányi János Főiskolán az angol-kommunikáció szakot, s a megszerzett diplomával rövidesen a köztévé Híradójában kötött ki. Hogyan nyílt meg számára a hőn áhított közszolgálati médium kapuja, többek között erről is szól a beszélgetés.

 

- Valóban nagyon nehéz bekerülni, és megértek mindenkit, akinek az az álma, hogy a közszolgálati televíziónál dolgozzon, mert én is így voltam vele. Én úgy kerültem oda, hogy az akkori hírigazgató, Kert Attila - akivel néhány hónapot együtt dolgoztunk az ATV-ben - egyszer csak felhívott, hogy lenne-e kedvem átmenni a Magyar Televízióba a Kékfény című műsorhoz. Nagy dilemma volt, mert a Kékfény nagyon ijesztően hangzott. Tartottam attól, hogy bűntényekkel kell foglalkoznom, gyilkosságok helyszíneire kell járkálnom. Valójában azért kerestek egy női riportert a műsorba, hogy megmutassák a nézőknek, hogyan lehet a különböző bűnözők, bűncselekmények ellen a gyengébbeknek is védekezni. Így aztán belevágtam, és nem is bántam meg, rengeteget tanultam ott. Három évig híradóztam az ATV-nél, majd pedig valamivel több, mint egy évig a Kékfény és a Szempont szerkesztőségénél maradtam. Mégis úgy éreztem, hogy a híradó sokkal inkább az én műfajom, ezért amikor felajánlották a lehetőséget a Magyar Televízió Híradójánál, nem sokáig gondolkodtam.

- Ha összehasonlítod a híradós munkádat az említettekkel, melyek az alapvető különbségek, miért lehet szeretni az egyiket, és miért a másikat?

- A magazinnak az az előnye, hogy az ember jobban el tud mélyedni egy-egy témában, és arra is van idő, hogy alapos anyagot készítsen belőle. Nemcsak másfél perc, hanem adott esetben öt-tíz perc egy anyag hossza. Ráadásul tágabb az eszköztár is, lehet zenét, trükköket használni. Bármilyen jó ötlet elfér egy magazinműsorban, a híradóban kevésbé. Ott röviden és lényegre törően megmutatjuk, hogy mi történt. Az a nehéz benne, hogy a lényeget kell összefoglalni nagyjából néhány másodpercben. A közszolgálati televízióban nem a szenzációkat keresi a híradós, hanem igyekszik minden fontos eseményről, történésről objektíven tájékoztatni a nézőket. Sokan úgy tartják, hogy a közszolgálati tévé hitelesebb a kereskedelmi csatornáknál, erre a véleményre pedig naponta rá kell szolgálnunk. A híradózás különleges munka, azt is nagyon szeretem benne, hogy amikor reggel felkel az ember, még nem tudja, hogy aznap mit fog csinálni. Aztán megkapja vagy kiválasztja azt a témát, amivel egész nap foglalkozik, arról beszélget mindenkivel. Este fél nyolcra pedig elkészül az a másfél perc, ami bekerül az adásba.

- A Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakán szerzett elméleti-gyakorlati ismeretek mennyire segítettek abban, hogy a szakmaiságot - amiről beszéltél - meg tudjad mutatni az általad készített anyagokban?

- Én rádió szakirányon végeztem, azon a területen szereztem igazán gyakorlatot. Elsajátítottam a munkamódszereket, amelyek később sokat segíttek, és emellett az elméletet is megtanultam. Sok olyan kollégát ismerek, aki a mai napig azt mondja az interjúra, hogy riport, és fordítva. Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen egy jó alap, amire lehet építkezni. A gyakorlatot menet közben sajátítja el az ember, máshogyan nem is nagyon lehet. A legelső napomon, amikor elküldtek forgatni, nem értettem, hogy miről beszél az operatőr, miről beszél a vágó, amikor a time code-ot kérték. Soha nem felejtem el, amikor rám förmedtek, hogy egyáltalán „kiszkripteltem-e" az anyagot. Nagyon nehéz volt megbarátkoznom a kifejezésekkel, amelyeket használnak, azzal, hogy mit hova kell rakni, mivel mit kell csinálni. Nyilván aztán megtanulja az ember menetközben.

- Azt mondtad, hogy rádiós szakirányon végeztél. Miért gondoltad úgy eredetileg, hogy rádiós szeretnél lenni, egyáltalán a főiskolán milyen inspirációt kaptál ahhoz, hogy milyen szakirányt válassz?

- Aki az újságíró szakmát választja, abban van egy egészséges adag exhibicionizmus. Bennem is, de azt hiszem, egy kicsivel kevesebb, mint amennyi kell hozzá. Valószínűleg azért sem akartam televíziózással foglalkozni, mert azt már soknak tartottam, hogy az ember a képernyőn is megjelenjen, míg a rádióban egy hang vagyok arc nélkül. Ami még ennél is jobban megfogott, az magának a rádiónak, egy rádióstúdiónak az atmoszférája. Az nekem sokkal bensőségesebb és meghittebb, mint egy televízió stúdió. A főiskolának ugye van a Vörösmarty Rádiója, ahol gyakorolhattunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Kézenfekvő volt sokunk számára a rádiós szakirány választása. A másik motivációm pedig a zene, ami nagyon fontos az életemben. A rádiók működésében is fontos dolog a zene, és ez így együtt volt nekem nagyon vonzó.

- Időzzünk el egy kicsit a zenénél, hiszen te már főiskolásként is zenéltél, sőt zenekarod volt. Óriási szerepet játszik a zene az életedben, ma is aktívan zenélsz.

- A főiskola alatt kezdtem bontogatni a szárnyaimat egy Red Rooster Bar nevű zenekarban, ahol énekesként másodhegedűs voltam, de nagyon szerettem csinálni. Ez olyan volt, mint amikor rádiós szakirányt választottam. Nekem jó volt másodiknak lenni, nem kellett a színpad közepén, elöl állni. Azt hiszem, akkor még nem ment volna. Emlékszem, egy alkalommal a Kodolányi Napokon fellépett a zenekar. Maga a koncert nem sikerült annyira jól, de előtte egyik rádiós évfolyamtársam, Juhász Bence csinált velem egy interjút a Vörösmarty Rádióban, ami nagyon izgalmas volt. Életemben először adtam interjút, remegett kezem-lábam, a hangom is, de máig felejthetetlen élmény maradt. Aztán hosszú évekig kimaradt az életemből a zenekar, mert fontosabb lett a munka, nem volt időm, energiám másra. Három évvel ezelőtt aztán megint berobbant az életembe a zene egy másik zenekar formájában, amit úgy hívnak, hogy 'Round Nine', vagyis Kilenc Körül. Egyrészt, mert a névválasztáskor még csak alakult, hogy nyolcan vagy kilencen leszünk-e a zenekarban, másrészt, mert ha megkérdezik, hánykor kezdődik a koncert, arra is szinte mindig ez a válasz.

- Milyen stílusban játszotok?

- Fúziós popnak kereszteltük el a zenét, azért, mert alapvetően populáris zene, de nagyon sok műfaj megjelenik benne: a jazz, a rock, a blues és a funky is.

- Itt akkor a zenei témával szakítanánk is, és menjünk vissza időben a pályakezdés éveihez. A diploma után hova mentél, és hogyan jutottál mindaddig, amiről már beszéltünk?

- Egy barátnőm, akit a Kodolányin ismertem meg - Kiss Dorottyának hívják -, tévés gyakorlaton volt az ATV-ben. Nem akart ezen a pályán maradni - akkor ő az angol nyelvtanári végzettséggel helyezkedett el inkább -, de segített, bevitt az ATV-be, bemutatott, és azt mondta, hogy itt van a barátnőm, most fog végezni ő is, szeretne itt dolgozni. Az volt a szerencsém, hogy pont akkor kerestek hírszerkesztő-hírolvasót, és pár hét múlva be is hívtak egy válogatásra, majd fölvettek. Egy héttel az államvizsgám után már dolgoztam, ami nagyon nagy szerencse volt.

- Ennyi év távlatából nézve, hogyan látod, érdemes volt-e Székesfehérvárt választanod, tekintettel arra, hogy a fővárosban nőttél fel, ott jártál középiskolába?

- Érdemes volt, most is ugyanezt csinálnám, annak ellenére, hogy most már Budapesten is van Kodolányi, akkor pedig még nem volt. Azért is választottam ezt, mert úgy éreztem, hogy kell az a néhány év, amikor elszakad az ember otthonról, és egy kicsit megpróbál a saját lábára állni. Még nem a munka frontján, csak annyira, hogy külön éljen a szülőktől, távol legyen a szülői háztól. Irigyeltem minden vidékit, aki följött Pestre tanulni. Ez nekem nagyon tetszett, úgy gondoltam, hogy én pedig szeretnék valahol vidéken tanulni. Ebből Székesfehérvár lett, ahol három évig laktam albérletben három másik lánnyal. Mozgalmas és szép diákéveim voltak, a főiskolán sok lehetőség nyílt arra, hogy a fiatalok ne csak tanuljanak, hanem mást is csináljanak. Voltak kifejezetten kodolányis bulik, kedden az egyik, szerdán a másik szórakozóhelyen, nagyon jó kis közösségek  kovácsolódtak ezeken a helyeken.

- Mennyire tartod a kapcsolatot a régi csoporttársakkal, évfolyamtársakkal, van-e összetartás a régi kodolányisok között?

- Nem sok mindenkivel, de vannak, akikkel a munkám közben gyakran találkozom, és az nagyon jó érzés. Viszont ma is van egy kodolányis barátnőm - a már emlegetett Kiss Dorottya -, akivel szorosan tartom a kapcsolatot.

- Napjainkban már százával jönnek ki diplomával a hazai felsőoktatási intézmények kommunikáció szakáról a fiatal szakemberek. Hogyan látod, mennyi esélyük van az elhelyezkedésre, akár más területen, ahogyan a barátnőd esete példázza?

- Az a szerencse, hogy nemcsak a végzős hallgatók száma nő, hanem ezen a területen az utóbbi években egyre több a munkahely is. Most egy kicsit megtorpant ez a folyamat, de azért az elmúlt években nagyon sok új tévé, új rádió, főleg új internetes portál jött létre, amelyek nyilván teret adnak ezeknek a fiataloknak. Akik tehetségesek és nagyon akarják ezt a szakmát, azok mindig el fognak tudni helyezkedni. Ugyanakkor sokan a tanulmányok idején jönnek rá, hogy nem jól választottak, hiszen inkább máshoz lenne kedvük, tehetségük. Ez bárki és bármely főiskola esetében előfordul. Egyébként a kommunikáció és a média területén rengeteg lehetőség van az újságíráson kívül is.

- Örülök, hogy a tehetséget említetted, mert azt gondolom, hogy ezen a pályán rendkívül fontos a tehetség, a szorgalom, a szakmai alázat, a kitartás, de ott van a szerencsefaktor is. Az is igaz, hogy minden ember a saját szerencséjének a kovácsa, de ha kellene ajánlanod valamit a pályakezdőknek, akkor mit mondanál, mit csináljanak, hogy megtalálják a munkahelyet, vagy megtalálják azt az embert, aki felfedezi őket?

- Nagyon fontos dolgot mondtál, ez pedig a szerencse és a tehetség mellett a szakmai alázat. Ez rettenetesen fontos. Hozzáteszem, hogy ezt nekem is tanulnom kellett, mert amikor elvégeztem a főiskolát, azt hittem, hogy értek ehhez a szakmához. Beleestem abba a hibába, hogy például egy olyan állásra jelentkeztem, amihez több év gyakorlat kell. Meghirdettek a Duna Televíziónál egy szerkesztői állást, és nem értettem, hogy miért nem hívnak be még egy megbeszélésre sem, hogy legalább megnézzék, mire vagyok képes. Aztán rájöttem, hogy a dolgok nem így működnek, és az embernek nagyon sokat kell még tanulnia, amikor kijön a főiskoláról. Maga a munkánk egy hosszú tanulási folyamat, és azt végig alázattal kell csinálni.

- Irigylésre méltó helyzetben vagy a kívülálló számára, hiszen a Magyar Televízióban híradózni - valljuk be - nem kis dolog. Viszont nagyon fiatal is vagy, és nyilván ezerféle álmot szövögetsz, számtalan terved van a jövőt illetően.

- Szeretem, amit most csinálok, és ritkán gondolkodom azon, hova kellene továbblépni. Azt gondolom, hogy még jó pár évem van ebben a szakmában, ezen a területen. Híradó riporternek lenni jó dolog, ezt most élvezem. Egyszer majd szívesen csinálnék egy zenei műsort, de erről majd beszéljünk akkor, ha vannak konkrét lépések is, mert szerintem ez még odébb van. Ami a magánéleti terveimet illeti, a családalapítás egyelőre a távlati tervek között szerepel. Azért szerencsére a munkán kívül van időm mással is foglalkozni. Például a zenekarral: próbálunk, fellépéseink vannak. És olaszra is járok.

- Időnként eszedbe jut-e, hogy esetleg jobb lenne egy népszerű kereskedelmi csatornánál dolgozni? Mekkora rangja van szerinted a közszolgálatnak?

- Nagyon nehéz megítélni, hogy mekkora és milyen rangja van. Az én szememben nagy. Nekem fontos a közszolgálat, és nehezen tudnám elképzelni, hogy egy kereskedelmi televíziónál csináljam ugyanezt. Még akkor sem, ha esetleg azt többen nézik, mert nekem nem ez a fontos.

- Hanem?

- Hanem az a fontos, hogy azokat az eseményeket, történéseket dolgozhassam föl, amelyekről azt gondolom, hogy a közszolgálatisághoz tartoznak. Mi az objektív tájékoztatásra figyelünk. Olyan hírek is bekerülnek, ami egy kereskedelmi televíziónál biztosan nem, de mi a köztévében fontosnak tartjuk elmondani, mert sok embert érint. Még ha nem is olyan érdekes, izgalmas vagy könnyen feldolgozható a téma. Egyébként ugyanazt a nyelvet beszéljük a közszolgálatban és kereskedelmi televíziózásban, csak egy kicsit másképp. Nem az az alapvető különbség, hogyan fogalmazunk meg egy hírt, hanem mire helyezzük a hangsúlyt.

- Rang-e ma dolgozni a közszolgálati televízióban? Hogyan látod a kollégák körében, mit tekintenek a szakma csúcsának?

- Igen, rangnak számít a Magyar Televízióban dolgozni. Az, hogy mi a szakma csúcsa, nem is tudom megmondani. Nyilvánvalóan tovább lehet lépni riporterből szerkesztővé, aztán talán főszerkesztővé. Tehát van ranglétra, de megmondom őszintén, hogy engem ez a része nem vonz, mert hiányozna, hogy ott legyek a helyszíneken, ahol a fontos dolgok történnek. Nekem sokkal izgalmasabb kijárni, személyesen találkozni az érintettekkel, személyesen látni ezt vagy azt az eseményt, mint bent ülni és eldönteni, hogy mi és milyen sorrendben kerüljön a híradóba. Ez is nagyon fontos, sőt ez a legfontosabb része a munkának, de nekem valahogy kevésbé izgalmas.

- Amikor ezt a beszélgetést könyv formájában az olvasók a kezükbe vehetik, akkor már a 2010-es országgyűlési választások kampányát éljük. Akkor is jó lesz híradózni? Mennyire tart egy szerkesztő-riporter ettől?

- Nagyon nehéz lesz, ebben már most biztos vagyok. Ugyanakkor azt hiszem, hogy mi, akik sokat foglalkozunk belpolitikával, pont azt a részét szeretjük, amikor felpörögnek az események, amikor sok-sok izgalom van. Akár éjszakába nyúlhatnak a forgatások, ami nyilván nagyon fárasztó, de úgy érezhetem, hogy most ott vagyok, ahol történnek a dolgok - már amikor valóban fontos döntésekről van szó. Nem lesz könnyű, már csak azért sem, mert - különösen a közszolgálatban - nagyon oda kell figyelni arra, hogy egy kampányban kiről, hogyan, mi hangzik el és hány másodpercben. Számolnunk kell, hogy melyik párt hány másodpercet kap, ezek nehéz és fontos dolgok.

- Az elmúlt esztendők alatt nagyon sok interjút készítettél, de szerkesztőként is sokféle érdekességben volt részed. Tudnál-e néhányat kiemelni, ami nagy kihívás volt, ami különlegesen érdekes volt, ami emlékezetes maradt?

- A Bajnai Gordon - Robert Fico találkozót említeném, mert ez volt az egyik legutóbbi izgalmas feladat. Egész nap a helyszínen voltunk a stábbal, és mindenre nagyon kellett figyelni, főleg az időre, merthogy az egész esemény csúszott. Ilyenkor nekünk összesűrűsödnek a feladataink, mert fél nyolcra akkor is készen kell lennie az anyagnak, ha fél hétkor még Robert Fico valamiről beszélni akar. Nyilván ez egy kicsit felpörgette az eseményeket, de végül sikerült fél nyolcra megcsinálni az anyagot. Kihívás volt. A közelmúltban egyébként számos esemény történt, ami kihívás a híradósnak; amikor szakad a koalíció, amikor új miniszterelnöke lesz Magyarországnak, ilyenkor fontos anyagok készülnek. Ugyanakkor szívesen emlékszem vissza a „szempontos" anyagaimra is. Amikor például az otthonszülés témáját boncolgattam, nem másfél perces anyagra volt lehetőségem, hanem jóval hosszabbra. Ugyanabban a műsortsorban - a Szempontban - az anonim alkoholistákról is készítettem riportot. Érdekes emberek és érdekes történetek, igazi riportermunka. Vannak témák, amelyek izgalmasabbak a politikánál is.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár