06 80 203 769 (ingyenesen hívható)
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Hagymásy András


Az újságíró életében gyakran előfordul, hogy felkészül az interjúra, aztán az eredeti forgatókönyv az első pillanatban felborul, és az élet írja tovább a történéseket. A most következő beszélgetés kiváló példa erre. Beszélgetőtársam igazi meglepetéssel érkezett, a nyomdából frissen hozta éppen megjelent első kötetét. Hagymásy András, a UPC Magyarország Kft. kommunikációs igazgatója Prágai kocsmakalauz című könyve az Alinea Kiadó gondozásában jelent meg 2008 karácsonyára.


"Könyvem személyes élmények, tapasztalatok alapján készült, s azon túl, hogy reményeim szerint kellemes olvasmányélményt jelent annak, aki belepillant vagy végigfut rajta, szeretné átadni azt az érzést, azt a hangulatot, amit írója és barátai prágai utazásaik során tapasztaltak és tapasztalnak mind a mai napig. Ez a könyv nem az útikönyvek precizitásával veszi sorra Prága legfontosabb műintézményeit, és nem is mindig követi a városépítészet logikáját. Inkább szeretné bemutatni azt a közeget, amelyet a prágai - vagy általában a cseh - kocsma, a hospoda megtestesít, s akár még a cseh ember lelkéből is megérthetünk egy keveset a végére." - olvashatjuk az előszóban.

Az első kérdések tehát mindenképpen ahhoz kapcsolódnak, mi motiválta az elsőkötetes szerzőt, hogy magát kocsmográfusnak elnevezve könyvet írjon.

- A kocsmográfia kifejezés egy kedves levéltáros barátom kreációja. A kocsmográfus az az ember, aki nem csak azért jár kocsmázni, hogy ott a megfelelő mennyiségű sört elfogyassza, hanem hogy erről - ha kedve tartja - írjon is, és írását publikálja. A kocsmográfia egyébként tekinthető az etnográfia segédtudományának, hiszen egy népet a kocsmakultúráján keresztül vizsgál, szemlél, és összegzi a tapasztalatait. A bohém kocsmográfia pedig ennek a csehországi változata, ami a viccet félretéve egészen komoly is tud lenni, hiszen a cseh nép életében a kocsma, a sör egészen mást jelent, mintha mi az alföldi vasúti restik világára gondolnánk. A cseh kocsma egy jelenség, egy társadalmi létszíntér, ahova az emberek nem inni járnak, hanem társadalmi életet élni, beszélgetni egymással, magánéleti és közéleti kapcsolatokat ápolni, és információkat megosztani egymással. Ez egy nagyon kedves világ, egészen másképpen szocializálódik az ember ott, mint ahogyan azt mi messziről gondolnánk. Ez a világ tetszett meg nekem az elmúlt egy-két évtized során, és a könyv ezt a világot próbálja meg több, mint kétszáznegyven prágai kocsma bemutatásán keresztül a magyar olvasókhoz közelebb hozni.

- Azt írtad az előszóban, hogy közel két évtizedes prágai tapasztalatodat gyűjtötted össze. A dolog érdekessége, hogy soha nem éltél Prágában, hanem utazóként szedted össze az érdekes, személyes élményeket. Hogyan történt mindez; barátaid élnek ott? Egyáltalán hogyan jött az ötlet?

- Ma már vannak ott barátaim is. 1991-ben voltam első ízben Prágában, majd később egyre gyakrabban tértem vissza. Soha nem éltem ott, sőt elmondhatom, hogy egy hétnél hosszabb időt egyhuzamban nem is nagyon töltöttem Csehországban. Előfordult, hogy egyedül utaztam, de többnyire barátokkal együtt jártunk ki, és nem elsősorban a kocsmajárás vagy a sör motivált minket, hanem az egész cseh kultúra, irodalom, zene, gasztronómia, építészet. Ezt a szomszédunkban lévő csodálatos kultúrkincset sajnos nem ismerjük igazán. Örülök, hogy rátaláltam erre az országra, erre a világra, és örülök, hogy ebből egy piciny szeletet átadhatok az olvasóknak.

- Mi pedig örülünk a könyvednek, de azért az sem mellékes, hogy a UPC kommunikációs igazgatója vagy. Tanulmányaid története is érdekes, hiszen a kilencvenes évek közepén iratkoztál be a Kodolányi főiskola kommunikáció szakára azt követően, hogy diplomát szereztél a közgazdaságtudományi egyetemen.

- Nyolcvankilencben kezdtem az egyetemi tanulmányaimat, ami a legizgalmasabb időszak volt, hiszen a rendszerváltás közepén tartottunk. Ekkor kerültem Székesfehérvárról Budapestre, egy teljesen más világba, más közegbe. Nyitott voltam a közélet, a politika dolgai iránt, a változások iránt. Gyermekkoromtól kezdve mindig is konzervatív közegben nevelkedtem, és ma is oda tartozom. De abban az időszakban ez még kevésbé számított, akkor inkább az újdonság, a változás, a lehetőségek megnyílása volt az, ami egy húsz év körüli fiatalembert - és nem csak engem, hanem az évfolyamtársaimat, barátaimat is - megérintett. Nagy Imre temetésének másnapján felvételiztem az egyetemre, és marketing, illetve szolgáltatásmenedzsment szakon végeztem kilencvennégyben. A sajtókapcsolatokra specializálódtam. Két évvel később iratkoztam be a Kodolányi János Főiskolára kommunikáció szakra, így újságíró végzettségem is van. Annak idején a főiskolán azt mondták a tanárok, hogy nem írok rosszul, úgyhogy csak szorgalmasan próbálkozzak. Talán ez vezetett oda, hogy a könyv létrejött. Vannak további terveim is, de nyilván meg kell várni, hogy a most megjelent kötetet hogyan fogadják az olvasók. Van már a fejemben is, meg már papíron is, egy félig kész folytatás, ami a vidéki Csehországot mutatná be hasonló szemszögből.

- Hogyan jut időd arra, hogy vissza-visszatérő utazóként viszonylag sok időt tölthess Csehországban? A szabadidőd nagy részét használod föl erre?

- Hétvégéket szoktam Prágában tölteni, s egy-két nap szabadsággal toldom meg időnként. Ha sátoros ünnep van, akkor szabadságra sincs szükség, hiszen ilyenkor gyakori a szabadnapok összevonása. Ez a kilencven-száz alkalom, ahányszor az elmúlt majdnem húsz évben Csehországban voltam, többnyire ilyen hosszú hétvégékre esett. A munkám mellett van lehetőség arra, hogy évente hatszor, nyolcszor elutazzak. Én nem az a fajta menedzser típusú ember vagyok, aki az életét hajnaltól az éjszakáig a munkának áldozza. Szeretem kifogástalanul és hatékonyan elvégezni a feladataimat, hiszen fontos számomra a munkám, de úgy gondolom, hogy az embernek a magánéletére, a hobbijára, egyéb dolgokra is szánni kell időt, figyelmet, energiát. Meggyőződésem, hogy akkor lesz kiegyensúlyozott az életünk, ha mindennek határt tudunk szabni, és a munka is ilyen. Nyilván meg kell tenni mindent, amit a munkáltató elvár, de azzal nem értek egyet, hogy az életünket kell áldozni egy cégért.

- 1997 januárjától dolgozol Budapesten, amikor is a UPC jogelődjénél helyezkedtél el. Azóta ingázol, hiszen a mai napig Székesfehérváron élsz. Szereted ez az életformát?

- Nem szeretnék Budapestre költözni, nem vonz a pesti élet. Másrészt az az ötven-hatvan perc, ami alatt autóval Fehérvárról a munkahelyemre eljutok, az nagyjából annyi, ami alatt a kollégáim Budapesten belül, mondjuk, Angyalföldről, vagy éppen Rákoskeresztúrról eljutnak a kilencedik kerületbe. Tehát nem tartozom a leghosszabb ideig utazó munkatársak közé.

- A diplomád kézhezvételét követően érdekesen alakultak a pályakezdés évei számodra, hiszen barátaiddal azonnal egy vállalkozásba kezdtetek. Mivel foglalkozott a cég, és miért lett vége ennek három év elteltével?

- Valóban létrehoztunk egy kis céget, amelyik cégarculat-tervezéssel, piackutatással foglalkozott. Ez néhány kisebb megbízásra jött létre, tehát megvolt a feladat. Ám amikor ezeket a feladatokat elvégeztük, és kerestük a továbbélés lehetőségeit, ez éppen a Bokros-csomag időszakára esett. Piaci szempontból kedvezőtlen környezetben kellett volna a továbblépés útját keresni, ezért úgy gondoltuk, hogy inkább máshol keressük a boldogulást. Így kerültem a kábeltelevíziós szakmába. A Kábeltel Kft. akkoriban a második számú kábeltévés cég volt a piacon a Kábelkom-csoport után. Budapesten és négy vidéki városban volt akkoriban kábelhálózata. Ennek a cégnek lettem a marketing vezetője. Ez másfél-két évig tartott, majd ez a két piacvezető csoport egyesült, és a UPC nevet magára véve kilencvennyolc végétől UPC Magyarország Kft. néven működik mind a mai napig. Ennek az egyesített cégnek lettem a sajtókapcsolatokkal foglalkozó vezetője, kommunikációs igazgatója.

- Ebben az időszakban iratkoztál be a Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakára az egyetemi végzettségeddel. Nyilvánvalóan fontosnak tartottad, hogy elvégezd a kommunikáció szakot is, de másoddiplomásként mennyire vetted komolyan a tanulást?

- Igyekeztem komolyan venni, ami nem volt könnyű, mert én ennek a két évnek a jelentős részében már Pesten dolgoztam. Szerencsére volt már egy öt éves egyetemi rutinom, ami nagyon sokat segített. Nem voltam eminens diák a főiskolán, de úgy érzem, hogy azért megálltam a helyemet. Egyébként a közgazdaságtudományi egyetemen a marketing szakirányon belül sajtókapcsolatokra specializálódtam. Az utolsó egy-másfél év ennek a jegyében telt, úgy éreztem, hogy ez az a szakterület, amivel foglalkozni szeretnék. Van egy kis családi indíttatása is a dolognak, bár egészen más oldalról, mert szüleim mindketten logopédusok. Ők a kommunikációnak a határvidékén, de mégis csak ebben a nagy birodalomban tevékenykednek. A Kodolányi főiskolán másoddiplomás képzés indult abban a tanévben, s én beiratkoztam. Abban a négy szemeszterben az újságírás alapjait sajátítottuk el, és egy csomó olyan háttérkészség tantárgyat tanultunk, ami az életben attól függetlenül is szükséges, hogy az emberből lesz-e valaha újságíró vagy nem. Mint például a helyesírás tudománya, amit Hőnyi Ede tanár úr vert a fejünkbe, de említhetném Benczédy József retorika óráit is. Ezek olyan megismételhetetlen élmények az életemben, amiért akkor is érdemes lett volna beiratkozni, ha később soha életemben tollat sem veszek a kezembe, vagy mikrofon elé sem kerülök. Nekem ez inkább kiegészítő tanulmány volt, de sok mindent tudok belőle használni annak ellenére, hogy nem újságíróként keresem a kenyeremet, hanem egy multinacionális céget képviselek pont a sajtóval szemben. Bár leginkább úgy gondolom, hogy egy pályán játszunk, hiszen nekünk hírünk van, amit el akarunk mondani, a kollégáknak pedig abból van cikkük, ha nekünk van mondanivalónk. Egymásra vagyunk utalva. Nem könnyű szakmák ezek, de úgy gondolom, hogy mindkét térfél érdekes.

- Most pedig beszélj a munkádról. Mit csinál egy kommunikációs igazgató, milyen feladatai vannak?

- Sokrétű feladata van a kommunikációs igazgatónak egy piaci körülmények között működő cégnél, vagy általában bármilyen szervezetnél. A sajtókapcsolatokkal foglalkozom, nem tartoznak a feladataimhoz a reklámkampányok, hirdetések. Talán megengedhetem magamnak a viccet, hogy amikor megkérdezik, mit csinálok, azt szoktam mondani, hogy hülye újságírók hülye kérdéseire hülye válaszokat adok. Ez nyilván vicc, de tulajdonképpen az embernek az a feladata, hogy generálja a híreket a cégéről, illetve amikor a sajtóból érdeklődik valaki, akkor arra úgy, és olyan válaszokat adjon, ami a cég politikáját, mozgásirányát, törekvéseit, piaci szándékait megfelelőképpen alátámasztja. Ez egy kiegészítő tevékenység a cégek életében, ám nem lényegtelen, mert fontos, hogy mit gondolnak a vásárlók, vagy éppen a cég számára fontos csoportok a társadalomban egy adott vállalatról, vagy annak a szolgáltatásairól. S ebben nagy szerepe van annak, hogy mit olvasnak a sajtóban. Az is fontos nyilván, hogy a hirdetésekben mit látnak: Szőke kapitány „jóárasítja" a kábeltévét, de talán nem ez a döntő, hanem az, ami ettől függetlenül - objektívebbnek tekinthető forrásokból - érkezik el a fogyasztóhoz, vagy a leendő fogyasztóhoz. Tehát a legfontosabb teendője egy kommunikációs vezetőnek, hogy a sajtókapcsolatokat irányítsa, bonyolítsa; ha kérdezik, válaszoljon, ha nem kérdezik, akkor is megpróbálja elmondani azt, ami éppen a mondanivalója.

- Azt mondtad, nagyon fontos, hogy mit hoz le a sajtó, és megmondom őszintén, szíven ütött, amit előtte viccként mondtál. Tényleg ennyire szörnyűnek tartod a ma újságíróját?

- Viccnek szántam, így szoktunk a kollégákkal erről tréfálkozni. De természetesen nem így van. Ugyanakkor érdekesen működik a sajtó, egy példát is mondanék erre. Egyszer fölhívott egy újságíró, hogy éppen most járt a UPC egyik ügyfélszolgálati irodájánál, ahol a sor kint az utcán kígyózott. Odament megkérdezni őket, és az embereknek kivétel nélkül valami problémája volt. Visszakérdeztem, hogy a kedves kolléga járt-e már kórházban, és betegekkel találkozott-e. Hát ugye, akinek nincs baja, az nem megy kórházba, akinek nincs problémája, az nem megy az ügyfélszolgálati irodába. Évente fölkeres minket százezer ember, kilencszázezer pedig nem keres föl. Most akkor jó a szolgáltatás, vagy nem jó a szolgáltatás. Ezt nehéz elmagyarázni, mert egy újságíró problémaérzékenysége meglehetősen nagy, és leginkább a visszásságok érdeklik. Azzal szeret foglalkozni, ami megmozgatja az állóvizet. Egyébként nagyon kedves, kellemes embereket ismertem meg az újságíró-társadalomban, akikkel szívesen töltenék időt a szakmai kapcsolatokon kívül is. Az a jellemző, hogy jól felkészültek, úgy tudnak kérdezni, hogy a néző, a hallgató vagy az olvasó számára mind a kérdés, mind pedig az arra adott válasz azt tükrözi, hogy itt komoly dolgokról van szó. Sokan szidják az újságíró szakmát - én is viccelődök magunkon időnként - de nekem meggyőződésem, hogy legtöbbször alaptalanul. Összességében én nem vagyok rossz véleménnyel erről a szakmáról. A politikai újságírásról egészen más a véleményem, de a mostani beszélgetésünk a távközléshez kapcsolódik inkább, úgyhogy maradjunk ennél.

- Tagadhatatlanul sokat elértél nagyon fiatalon, viszont mindenképpen szeretnélek még arról megkérdezni, hogy milyen terveket dédelgetsz a közeljövőt vagy a távolabbit illetően.

- Annyira fiatal már nem vagyok, lassanként a negyvenhez közelít a számláló. De tervek azért vannak. A szakmában számtalan tervem van, de én nem vagyok az a pattogós fajta, aki egyik széket cseréli föl a másik székre, és a cégek között félévente cikázik. Ez azon is látszik, hogy most már tizenkettedik éve egy cégcsoportnál dolgozom. Elégedett vagyok, hogy egy kiszámítható, nyugodt munkahelyem van, ahol értelmes dolgot önállóan lehet végezni, és az ember munkájára számítanak. Nem keresem minden pillanatban a változtatás lehetőségét, úgyhogy válaszolni jelenleg nem is tudok arra, hogy hova lehetne innen továbblépni. Nyilván mindenhol van lehetőség erre, lehetséges, hogy egyszer az ember abbahagyja, aztán elmegy vagont rakodni, mert nem bírja tovább, de én nem tartok itt. Én jelenleg pont ezzel a cseh kultúra iránti érdeklődéssel, a cseh nyelvtanulással - mert abba is belekezdtem - megtaláltam azokat az elfoglaltságokat, amelyek az intellektuális, kulturális érdeklődésemet kielégítik, és olyan területen szívják föl az energiáimat, ami más, mint a munkám. Így többé-kevésbé egyensúlyban vagyok. Magánéletileg is többé-kevésbé egyensúlyban vagyok. Aztán, hogy mi lesz a jövőben, majd meglátjuk, mert ki tudja azt előre, hogy holnap délelőtt mi fog történni.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár