06 80 203 769
   06 22 543 324
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Győrffy Orsolya


A Kodolányi János Főiskola az elsők között indított újságíró képzést Győrffy Miklós tanszékvezetésével a hazai felsőoktatásban. Az elmúlt másfél évtizedben nagyon sok, volt kodolányis hallgatót ismerhetett meg az ország, hiszen televízió-csatornákhoz, rádiókhoz, újságokhoz kerülve sokan futottak be karriert. Érdekes az a történet is, amikor a hallgató diplomát szerez az intézményben, aztán visszatér és folytatja a munkát a másik oldalon, a katedránál. Győrffy Orsolya 1998-ban fejezte be kommunikáció szakos tanulmányait Székesfehérváron, és azt gondolom, nem is rossz referencia a főiskolának, hogy a tanszékvezető a saját lányát is ide íratta be annak idején. Azóta sok idő eltelt, Orsi is számtalan munkaterületen kipróbálta magát, újságot írt, televíziózott, sajtóferenskedett, s az összegyűjtött tapasztalattal a tarisznyájában visszatért tanítani az alma materbe.

- Miért választottad a Kodolányi kommunikáció képzését? Édesapád miatt jöttél, vagy pedig úgy érezted, hogy mindenképpen újságíró szeretnél lenni.

- Semmiféleképpen nem gondoltam, hogy bármi közöm lesz valaha az újságíráshoz, főleg, amikor a gimnáziumot elvégeztem. Akartam színésznő is, balett-táncos is lenni, borzasztó lázadó voltam, és két percig tartott minden nagy lelkesedésem. A rajzolás is nagyon ment, beleéltem magam, hogy nagy művész leszek, és az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem először. Fél évig a textiltervező szakon próbálgattam magam. Aztán kitaláltam, hogy a budapesti iskolák túl közel vannak a szüleimhez. Ebben az időszakban vad menekülésbe fogtam, kinéztem a felvételi tájékoztatóból, hogy hova is mehetnék. Azt mondták a szüleim, hogy a turizmusban van pénz, abból meg lehet élni, és beadtam a jelentkezésemet a Kodolányin az idegenforgalom és szálloda szakra. Ez tetszett, mert Székesfehérvár pont elég messze van ahhoz, hogy a szülők ne érjenek utol, ellenben épp elég közel ahhoz, hogyha bármi baj történik, gyorsan otthon tudok teremni. Ezen a szakon másfél évet sikerült lehúznom, amikor rájöttem, hogy sem a közgazdaságtan, sem a makro- és mikroökonómia nem lesz nagy barátom. Viszont időközben elindították a főiskolán a kommunikáció szakot és az idegenforgalomról átnyergeltem a kommunikációra. Végül az első diplomámat a Kodolányi János Főiskolán szereztem. Aztán rájöttem, hogy tanulni mégiscsak nagyon jó, elmentem az ELTE-re, ott szereztem meg az egyetemi szakosító papírjaimat. Elég nagy kanyarokkal, de végül is a Kodolányin kötöttem ki újra; természetesen igent mondtam, amikor felkértek tanítani.

- Előny vagy hátrány volt, hogy az édesapád tanszékvezető? Hogyan viszonyultak hozzád annak idején a csoporttársaid, évfolyamtársaid, hogyan emlékszel erre?

- Előny is volt egyszerre, meg hátrány is. A csoporttársaim imádtak, mert tudták jól, ha valamire megkérnek, segítek elintézni. A tanárok már sokkal inkább megosztottak voltak e kérdésben. Voltak, akik kifejezetten többet vártak el, merthogy a Győrffy-lánynak mindent kell tudni, és ötös alatt nem teljesíthet. Nyilván voltak olyanok is, akik inkább elnézőek voltak. Engem apám neve egész életemben elkísér. Hat éves koromtól tizenhat éves koromig azt hallgattam, hogy az apád nevére oda kell figyelni, tiszteletben kell tartani. Itt ezzel már nem volt gondom, inkább élveztem azt a helyzetet, hogy mindenki szeret, körülrajong, elvár tőlem valamit.

- Elég hosszú időt töltöttél el Székesfehérváron, hiszen másfél esztendő a turizmus szakon, ehhez jött még a kommunikáció három éve. Most a főiskola budapesti médiacentrumában beszélgetünk, ahol te vagy a vezető, de azt hiszem, hogy jól emlékszel még a diákéveidre, amelyek viszont Székesfehérváron teltek. Milyen emlékeket őrzöl Székesfehérvárról?

- Annál csodálatosabb évek azóta sem voltak az életemben. A Köfém-lakótelepen lévő kollégiumban laktam, sokat buliztunk, az emlékekben már majdhogynem elhanyagolható a tanulás. Nyilván az ember beült órára, de nem ez volt a lényeg, hanem a társaság, a hangulat. Amikor kommunikáció szakra átjelentkeztem, kollégiumot is váltottam és beköltöztem a „C" épületbe. Annál ideálisabb hely nincs, mert ott még időt sem vesztettem az órára járás szempontjából, hiszen az ember hármat lépett és beült a tanterembe. A legjobb barátaimat is ott ismertem meg, akikkel mind a mai napig jó kapcsolatot tartok. Ezek a barátságok, kapcsolatok megmaradnak egész életünkben, mert az együtt töltött három év nagyon összeforrasztott minket. Például ilyen barátom Radnai Zoltán, aki szintén a főiskolán tanít, és itt a médiacentrumban tartja az internetes újságírás órákat.

- Ahogyan beszélsz a régi évfolyamtársaidról, csoporttársaidról, azt gondolom, hogy a diákéveid megalapozták a későbbi munkakapcsolatokat is. Milyen tapasztalataid vannak a volt kodolányisokkal kapcsolatban?

- Szerintem kifejezetten összetartó a kodolányisok nagy tábora. Többször előfordult, hogy újságoknak sztárinterjút kellett vinnem és magától értetődő volt, hogy felhívtam például Bebét, a Black II Black énekesét, aki ugyancsak itt végzett, és pillanatok alatt letudtuk a beszélgetést. Vagy, amikor egy könyvnek voltam a sajtósa, lényeges könnyebbség volt, hogy a régi évfolyamtársaimat kellett körbehívni, akikről pontosan tudtam, hogy ki melyik lapnál, csatornánál dolgozik. Túl sok dolgom nem volt, csak meggyőzni őket, hogy legalább egy mínuszos hírt írjanak, vagy inkább interjút. Tulajdonképpen ezzel a kapcsolati tőkével könnyebben lehetett venni az első pár év igazi nehézségeit.

- A kapcsolati tőke az újságírók szempontjából valóban elengedhetetlenül fontos, a másik dolog pedig az, hogy a pályakezdő újságíró hogyan sajátította el annak idején az alapokat. Hogyan látod, a Kodolányin milyen lehetőségeid voltak erre, milyen útravalót kaptál?

- A legfontosabb az a szellemiség, amit át tudott adni. Az, hogy az újságírói alapvetésekkel az ember tisztában legyen, hogy nem dőlhet sem jobbra, sem balra, hogy egy újságírónak valamiféle kicsit liberális, de mindenképpen nyitott gondolkodással kell rendelkeznie. Továbbá nagyon jók voltak a gyakorlatok. Mind a mai napig emlékszem az első újságírás gyakorlatra, amikor a Fejér Megyei Hírlaphoz mentünk, ahol hetente egy külön oldalt a hallgatók által írt cikkekből állítottak össze. Ott jelent meg nekem is az első írásom, aminek a végére oda van biggyesztve kisbetűkkel, hogy győrffy orsi. Rettentő büszke voltam, haza is vittem, és mind a mai napig megőriztem. A Vörösmarty Rádióban is csináltunk rádióműsort, készítettünk interjúkat. Emlékszem, hogy egy helyi roma kisebbségi képviselővel készítettem interjút, és le is adták. A televíziós gyakorlaton Vadócz Péterrel kamerázgattunk az udvaron, és nagyon érdekesnek tartottuk. Egyáltalán az a felismerés, hogy a kamera előtt vagy mögött akarok állni, már sok mindent eldöntött. A szakdolgozatírás adott még egy nagy lökést ahhoz, hogy valamerre elinduljak a pályán. Diplomamunkámat a Sziget sajtóvisszhangjáról írtam, az öt év alatt megjelent cikkeket elemeztem. Grafománként sikerült száztíz oldalas szakdolgozattal meglepnem az iskolát. A szakdolgozat készítése kapcsán megismerkedtem a szigetes rendezvényszervezőkkel, és utána két nyarat lehúztam a Szigeten sajtóreferensként. Azt hiszem, az a legviccesebb a pályafutásom kapcsán, hogy a média minden szegletében megfordultam, voltam sajtószóvivő, újságíró, televíziós szerkesztő, reklámszövegíró. Soha nem kötöttem le magam véglegesen, akkoriban mindig valami újat próbáltam.

- Az elmúlt másfél évtized alatt dolgoztál a Magyar Hírlap kulturális rovatában, a Tv2 Tények szerkesztőségében, a Sziget szervező irodájában, az Iparművészeti Múzeum marketing osztályán, de ne feledkezzünk meg a Magyar Televízióról sem. Mi volt számodra a legkedvesebb feladat?

- Mindig azt szeretem a legjobban, amit éppen csinálok. Most tanítani szeretek legjobban. Az igazi álommunka az lenne, ha kutatásfilmeket csinálhatnék. Az ELTE-n szociológián végeztem, tehát a szociológiai kutatások nagyon közel állnak a szívemhez. És ha mindezt filmes formában tehetném, akkor teljesülne az összes kívánságom. Én egyébként minden munkámért egyformán lelkesedtem. Imádtam például reklámügynökségnél szöveget írni, mert kihívásnak éreztem, hogy tudok-e ötven szlogent ugyanarra a butaságra kitalálni. Nagyon szerettem a hírlapnál a kultúra rovatba cikkeket írni, mert olyan emberekkel készítettem beszélgetéseket, akikkel egyéként nem találkozhattam volna. Janikovszky Éva volt az egyik ilyen. Nagy élmény volt a Magyar Televíziónak kulturális magazinműsort gyártani. Az Ipaművészeti Múzeum marketing osztályán pedig megismerkedtem azzal, hogyan kell a kultúrát eladni.

- Egyébként úgy érzed-e, hogy a kodolányis tanulmányok, a kodolányis diploma ezekhez a feladatokhoz megfelelő jogosítványt, tudást adott?

- Szerintem igen, a személyes tapasztalataim is ezt bizonyítják. Mind a Magyar Hírlaphoz, mind pedig a Tv2-be gyakornokként mentem és mindkét helyen marasztaltak, a TV2-nél ott is tartottak. Dudás Éva kolléganőm, aki a Londoni Magyar Kulturális Intézet kommunikációs igazgatója - most éppen szülési szabadságon van - szintén a Magyar Hírlapnál kezdte a gyakornokoskodást. Jószerivel akárhova mentem, soha nem hallottam olyat, hogy az én diplomám ne érne fel bármelyikkel. A Tv2-ben kicsit könnyebb volt, mert Kirády Attila, és Cserhalmi Kinga elég erősen megalapozták ezt a dolgot, nem beszélve Azurák Csabáról, aki egyébként évfolyamtársam volt.

- A volt évfolyamtársaiddal, csoporttársaiddal jó a kapcsolatod, és úgy veszem észre, hogy szívesen dolgozol velük együtt. Édesapáddal is dolgoztál már együtt, például a Magyar Televízióban. Milyen együtt dolgozni az embernek a saját apjával?

- Hát nehéz, illetve nem tudom. Én imádom apámat, fölnézek rá, kitalálom a gondolatait, amit ő nem csinál meg, azt én megcsinálom helyette. Végül is, ha az ember szereti az apját, akkor neki bármit. Hiába volt bármilyen sok munkám, amikor apu A szólás szabadságát csinálta, én minden szombaton, vagy pénteken átmentem hozzájuk és begépeltem neki a súgógép szövegét. Amikor a Rakott című kulturális műsorban dolgoztunk együtt, egy sor olyan munkát adott, amit mások nem vállaltak, nekem pedig azt mondta: na gyerünk Orsikám, akkor te ezt megcsinálod. Ő nekem példakép, nem véletlenül. Nem csak az apaként, hanem újságíróként is. Ennyi. Én sose vitatkozom vele, a magasra tett léceket pedig igyekszem ügyesen megugrani. És azt hiszem, hogy az egyik anyagomnál még meg is dicsért.

- Immáron négy éve jöttél vissza a főiskolára tanítani, és most megint csak az a helyzet, hogy az édesapáddal dolgozol együtt, ha úgy tetszik, a főnököd az édesapád. És ez most milyen?

- Ez borzasztó, mert én vele szemben nem tudom kellően az érdekeimet képviselni. Azt nem mondanám, hogy nem számíthatok rá, csak egy baj van, hogy én nem fordulok hozzá olyan kéréssel, amiről tudom, hogy terhet rónék rá. Tehát, ugye ez kettős. Míg egy másik főnökhöz mennék és ütném az asztalt, vele szemben nem. Nem számít, hogy szombaton is reggel nyolcra járok. Vele szemben az érdekérvényesítő képességem lemegy a nulláig, amire ő azt mondja, hogy az a prioritás, akkor azt csinálom. Ezzel nincs baj. Nyilván most, hogy visszajöttem, kicsit más, hallgatóként a tanszékvezető lányának lenni talán egyszerűbb volt. Ellenben most már a tanszékvezető lánya tanár, és vele együtt kell működni, fordult egyet a kocka. Vannak tanárok, akikkel könnyebb, vannak, akikkel nehezebb együttműködni. De azért próbálunk egy nagyon kompromisszumos síkon mozogni. Egyébként nagyon nehéz a hivatali utat betartani, mert akár a vasárnapi családi ebédnél fölmerülhet, hogy mi is van azzal a pályázattal, miért nem írtam meg. Mindig azonnal számon kér mindenért, mert azt szeretné, hogy az összes lehetőséget aknázzuk ki. Például, hogy szakkollégiumokat működtessek, és hogy hajtsam ki a hallgatókból a maximumot. Nyilván azt szeretné, hogy ne dolgozzam halálra magam, ellenben mégis olyan projekteket kell vinnem, amire büszke lehet. Hogy azt mondhassa, a lánya a médiacentrumban ilyen és olyan oktatási stratégiákat dolgozott ki, hogy pályázatokat nyert, hogy ennyi és annyi hallgatót tudott még jobban képezni. Ennek a kettősségnek valahol meg kell felelni. Egyébként az egész főiskola esetében egy kicsit azt érzem, hogy itt mindenki mindenkinek valakije egy kicsit. Te is Ildikó a tanárom voltál, de ha jön ide Benczédy tanár úr, őt is ugyanúgy szólítom, mint régen. Ez a családias légkör helyenként és időnként sokat tud segíteni. Tulajdonképpen szeretek apám árnyékában élni, nekem ezzel nincs gondom.

- Mit tanítasz?

- Televíziós és rádiós gyakorlatot tartok a hallgatóknak. Egy hétre tíz-tizenöt fős csoportokban jönnek ide a diákok, és gyakorlati keretek között kell nekik megtapasztalni, hogy mi az a rádiózás és mi a televíziózás. Ezen kívül - mint már korábban mondtam - szakkollégiumokat vezetek. Van egy mozgóképes szakkollégium, aminek most már két szekciója van, egy filmes és egy televíziós. Illetve van rádiós szakkollégium, aminek a keretei között évekig a Vörösmarty Rádió hallgatói műsorába készítettünk fél órás kulturális magazinműsort. A szakkollégisták készítették, én csak részt vettem ennek az intézésében. Most internet rádiós terveket szövögetünk a hallgatókkal, akik ennek borzasztóan örülnek. Van egy rádiós vágás-montírozás órám, de azt főképp levelezősöknek és szakirányosoknak tartom.

- Hogyan látod, milyen jövőjük van és lesz a kommunikáció szakos diplomával rendelkező pályakezdőknek?

- Szerintem van lehetőség. A média most nyílik ki újra, van egy új, nagy médiabumm, és az internet, mint eszköz jelentősen kiszélesíti a lehetőségek skáláját. Most már itt van a digitális televíziózás, és 2012-ben újabb hat vagy nyolc új csatornát hoznak létre. Web kommunikátorokra van szükség, mert a web-en már nem csak írni lehet, és nem csak hangot, hanem képi anyagokat is el lehet helyezni. Most újabb lehetőségek nyílnak meg, és aki igazán meg akarja ragadni ezeket, gond nélkül el fog tudni helyezkedni ezen a piacon.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Főtámogatónk: