06 80 203 769
   06 22 543 324
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Gombos Edina


Gombos Edina2009 őszén, még a Sláger Rádióban kerestem meg Gombos Edinát. Éppen akkor fejeződött be az élő adás, sugárzott róla, hogy jól érzi magát, rendben mennek a dolgai. Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy általában ilyenkor igyekszik haza, hiszen Miranda, a kislánya várja. A téma folytatása nem is lehetett más, mint az, hogyan lehet összeegyeztetni az anyaszerepet az újságírói pályával, hiszen Edina is elköszönt a rádióhallgatóktól, televíziónézőktől már a várandósság hónapjaiban. Természetesnek tartja, hogy a Sláger Rádióba néhány hónap múlva visszatért, ám a televíziózás lehetősége egyelőre várat magára.  Ennek az interjúnak külön érdekessége számomra, hogy a beszélgetés idején már érződött a feszültség a frekvenciapályázat eredménye miatt, de Edina bízott a jövőben. Nem igazán gondolt arra, hogy esetleg vége lehet a Sláger Rádiónak tizenkét év után.

 

- 2008. október 22-én született meg a kislányom, de azzal a nyugalommal mentem el innen, hogy tudtam, a főnökeim nagyon-nagyon visszavárnak. Már december környékén megkerestek, és akkor félve, de azt ígértem, hogy február elsejével. Ez ugyan korai dátumnak tűnt, mert három hónaposan otthon hagyni egy kisbabát nagyon nehéz. Ez az az időszak, amikor egy édesanya már ráérez, hogy milyen jó dolog ez. Végül is nekem az segített, hogy januárban a férjemmel, a gyerekkel kimentünk a nagyszülőkhöz Kubába, ott volt egy teljes hónapom, amikor a kislányommal lehettem, és sok dolgon elgondolkodtam. A férjemmel azt is megbeszéltük, hogyan tudjuk időben beosztani egymás között a gyerekvigyázást. Amikor hazajöttünk, belevágtam újra a rádiózásba, és nem bántam meg, mert onnantól kezdve annyira szépen elsimultak a dolgok, annyira nem volt ezzel probléma. Persze nagyon sokan kritizáltak, hogy ez milyen felelőtlenség, és nem is vagyok talán jó anya. Én azt gondolom, hogy a kisgyereknek kiegyensúlyozott, boldog mamára van szüksége, nem egy frusztrált, idegesre, aki huszonnégy órás ügyeletet vállal otthon a gyerek mellett. Én úgy érzem, hogy egy frissen, boldogan hazaérkező mamát kap az a kicsi, akinek a családjában jó döntés születik a munka és anyaság arányainak megválasztásában.

- Fontosnak tartom elmondani, úgy aposztrofálod magad a honlapodon is, hogy „híreket szerkesztek és olvasok, műsort vezetek, riportokat, interjúkat készítek, cikkeket írok, konferálok, televíziós és rádiós műsorvezető vagyok...", ám a televíziózás - úgy tűnik - eltűnt az életedből, hiszen a TV2-től önként és dalolva távoztál, fölbontottad a szerződésedet még szülés előtt.

- Ebben szerepet játszott az, hogy amikor eljöttem szülési szabadságra, megkérdeztem a főnökeimet arról, hogyan terveznek velem, hogyan képzelik el a visszatérésemet. Amikor éreztem, hogy más terveik vannak a műsorral kapcsolatban, azt gondoltam, most kell tovább lépnem, hogy ne hozzam magam megalázó helyzetbe. Kértem, hogy hadd távozzak, ahogyan fogalmaztál, önként és dalolva. Hála a jó égnek, jó döntést hoztam, mert ez nagy felszabadultságot adott, másrészt rákényszerültem, hogy többet foglalkozzak a televíziós jövőmmel.

- Ebben az óriási versenyben nem féltél attól, amikor a szerződést bontottál, hogy mi lesz veled később?

- Sokat segített, hogy a rádióba mindenképpen visszavártak. Az nagyon fontos volt, hogy itt számítanak rám. Egyébként a több lábon állásra mindig is törekedtem, így a félelmeim leginkább akkor múltak el, amikor jöttek a megkeresések. Hívtak egészségportálhoz cikkeket írni, számtalan helyre konferálni. Miranda születésétől kezdve egyébként másképp láttam a dolgokat, amelyek előtte történtek - a televíziózásra gondolok -, azok eltörpültek. Mindent más szemszögből néztem, és a gyermekem lett az elsődleges. Már nem arról szól az életem, hogy képernyőn legyek, igaz, soha nem is szereplés volt a legfontosabb, hanem inkább a szerkesztés. Én sokkal jobban szeretem a háttérmunkát, a hírszerkesztést, így nem nagyon hiányzott a képernyő. De természetesen elszakadni sem szeretnék, sok tervem van, riportok, interjúk, műsorok, remélhetőleg meg is valósulnak.

- Mielőtt bekapcsoltam a riportermagnómat, telefonon egyeztettél valamiféle szponzorációs ügyben, úgy fest, egy kicsit üzletasszonnyá is váltál. Azt mondtad, egy televíziós ötletedet szeretnéd megvalósítani. Hol és mikor?

- Ez az egyik kereskedelmi csatornán lesz. Velük tárgyalok erről a műsorról, már ott tartunk, hogy nagyon sok szponzor lát fantáziát ebben a produkcióban. Egy olyan babaműsorról van szó, amiben az operatőri munkán kívül mindent magam csinálok. A támogatók megszerzésétől kezdve egészen végeredményig, amit a nézők látnak majd. Úgy kell elképzelni, hogy az operatőrrel beülünk egy autóba, mindent mi forgatunk ketten, mi találtuk ki a koncepciót, a stílust. Én készítem az interjúkat, a riportokat, magát az anyagot.

- Visszafele haladunk időben, és óhatatlanul szeretnék eljutni oda, hogy te a Kodolányi János Főiskolán szerezted meg a diplomádat. Hogyan emlékszel vissza az indulásodra, egyáltalán miképp lett belőled újságíró?

- Én mindig azt ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a pálya iránt, hogy talán az a legjobb, ha elkezdenek vidéken, kis rádióban dolgozgatni. Bekéredzkednek, mint ahogyan én tettem. Szétnéznek, ismerkednek azzal a közeggel, megismerik a mikrofont, a saját hangjukat, a saját képességeiket. Jobb, ha az ember nem csöppen egyből országos rádióba. Én tizenhat évesen már konferáltam Debrecenben kulturális fesztiválokon, az Aranybika Hotelben rengeteg kulturális rendezvényen, és gyakorlatilag ott figyeltek fel rám. Hívogattak mindenhová onnantól kezdve. Elmentem a helyi rádióba, ahol gyakorlatot szereztem, és szerencsémre akkor indult a Sláger Rádió. Abban az időszakban már nyilván kiforrottabb stílusom volt, és tudtam hírt szerkeszteni, olvasni.

- Hogyan élted meg a helyi rádiós időszakot, nem féltél attól, hogy onnan nem lehet továbblépni?

- Én azt éreztem, hogy csak onnan van tovább. A kollégákat is ösztönöztem, hogy próbálják meg. És itt a példa. Valóban bekerült a kis fiókba a kazettám, amit felküldtem az induló Sláger Rádióba. Majd néhány hét múlva előkerültek azok a kazetták, amik a fiókban voltak, így hívtak fel engem is. A meghallgatás után az akkori nagyfőnök behívott a szobájába, és azt mondta, hogy holnap reggel te kezdesz. Ezzel egy új élet is elkezdődött számomra. Akkor Debrecenből kellett megoldanom, hogy másnap hajnalban megjelenjek a rádióban. Ennek már tizenegy éve.

- Mit tudtál használni a debreceni tapasztalatokból? Egyáltalán mit tanultál meg ott, és aztán mi lett a munkád, mi volt az a mélyvíz, amibe belekerültél?

- Leginkább a hírszerkesztés, mert rögtön egy tizenöt perces hírblokkot összeállítani egy országos rádióban, az nem könnyű feladat. Itt azért tudni kell, hogy nem úgy működik, mint a közszolgálati rádiónál, hogy ott egy szerkesztőség van. Nem, ide bejössz reggel, és meg kell írnod saját magadnak a híreket. Szerencsére mindenféle segítség nélkül gyorsan tudtam dolgozni. Tudtam, melyek azok a hírek, amelyekhez érdemes hozzányúlni, hogyan kell megszerkeszteni és szépen beolvasni. Mivel ezek nekem már nem megtanulandó dolgok voltak, hanem volt rutinom, gördülékenyen ment. Ez nyilván tetszett az akkori főnökeimnek is.

- A Kodolányi János Főiskolának mekkora szerepe van abban, hogy jól írsz híreket, hogy hírérték szerint szerkesztesz, meg mindabban, amit meg kellett tanulnod elméletben? Hogyan látod, mennyire fontos, hogy elméletben is megtanulják a kommunikáció szakosok azt, amit majd gyakorlatban alkalmazniuk kell?

- Nálam minden fordítva működött. Én már a gyakorlatot vittem, és az elméletet kaptam. Nekem az volt a nagyon élvezetes, hogy amit már megtanultam a mikrofon mögött, ráismertem, hogy arról beszél Győrffy tanár úr.  Jó volt, hogy visszaköszöntek ezek a dolgok. Nagyon sok óránk volt vele, gyakran lementünk kávézni, és a baráti beszélgetések során meg tudta világítani a háttereket. Egyébként az óráit is ez jellemezte, tehát ott is ezt kapják a diákok. Nagyon jó dolgokat mondott el a riportkészítésről, az interjúzásról. Olyan plusz dolgokat, amit nem is gondolna az ember, főleg, ha nem dolgozik rádióban. Nagyon hálás vagyok, mert sok dolgot megnyitott nekem, sok dologra rávilágított, amire magamtól lehet, hogy nem jöttem volna rá.

- Ha tanítanál kommunikáció szakos főiskolásokat, te mit mondanál el a szakma megtanulásáról?

- Nagyon egyénfüggő, de nagyon fontos szerintem az alázat. Soha ne gondolja az ember, hogy ő a legjobb, hogy nincs már mit tanulnia. Én a mai napig járok például beszédtechnika tanárhoz. A folyamatos csiszolás nagyon fontos, folyamatosan képzem magam, és ezt mindenkinek ajánlanám. Akár tíz-tizenöt éve dolgozik egy rádióban vagy tévében, folyamatosan képeznie kell magát mindenkinek.

- A kommunikáció vagy média szakos diploma feltételez egy biztos elméleti és kevésbé biztos gyakorlati tudást, ismeretet. Szerinted mi az alapvető elvárás egy okleveles pályakezdővel szemben?

- A beszédtechnikát, a mikrofon mögötti bátorságot, a saját stílus megtalálását, a legalapvetőbb szakmai ismereteket emelném ki ennek kapcsán. Nézzük például a hírszerkesztőket. Évekig tanulnak a különböző felsőoktatási intézményekben, friss diplomával idejönnek dolgozni, de még nem találják a hangjukat, nem tudnak megszólalni, nem tudják megírni a híreket, ha az ember nincs mögöttük. A gyakorlatot általában a munkahelyen akarják megszerezni, pedig célszerűbb lenne már a főiskolai évek alatt megtenni ezt.

- Mennyire tartasz kapcsolatot régi kodolányisokkal, volt csoporttársakkal?

- Sajnos nem voltak találkozók, vagy engem legalábbis nem hívtak, nem tudok róla, pedig ezek ápolnák a kapcsolatot. Néhány emberről tudom, hogy  mit csinál. Nagy többségük nem a szakmában helyezkedett el, aminek én nem örülök, és nem tudom, hogy miért alakult ez így. Szomorú, hogy nem találták meg a helyüket a média világában. De ez nem azt jelenti, hogy én nem buzdítanék arra mindenkit, hogy ne próbálja meg. Mert például itt a Sláger Rádióban is rendszeresen felveszünk gyakornokokat, akár csak egy nyárra. Jöjjenek el, nézzenek körül, kipróbálhatják magukat, és akkor teljesen másként látszik, hogy mi is az igazi rádiózás.

- Gyakran előfordul, hogy a pályakezdők megkeresnek tanácsokért, segítségért?

- Volt rá példa, hogy fogadtam kisebb csoportot, és tartottam nekik előadást, vagy inkább úgy mondanám, hogy beszélgettem velük. Próbáltam átadni a tapasztalataimat, ők pedig kérdéseket tehettek fel nekem. Megbeszéltük, mi a hír, átnéztünk közösen egy hírblokkot. Vittem jó példát, rossz példát. Ezeket én is nagyon élvezem. Ilyenekre van lehetőség, és arra is, hogy kipróbálják magukat a rádióban.

- Így a beszélgetés vége felé szeretném, ha beszélnél a „munkacsaládodról", hiszen sok éve együtt dolgozol már a Bochkor-Boros párossal. Milyen a kapcsolatotok, hogyan tudtál beépülni a csapatba?

- Ez nagyon érdekes dolog, mert amikor a Bumeráng - egy évvel később indult, mint a rádió - elkezdődött, én csak belecsöppentem a dologba hajnali szerkesztőként. A rádióban egyébként volt egy nagy ellenállás, mondván, hogy a nagyképű Bochkor és Boros idejönnek, és mindent szétrombolnak. Én sem örültem a megjelenésüknek, és ennek következtében nem vettem fel a lendületüket, nem próbáltam azonosulni az elképzeléseikkel. Így szépen átraktak engem estére dolgozni. Nagyon rossz volt, hogy akkor kezdtem, amikor mások hazamentek, semmilyen programot nem tudtam szervezni, és megkértem a fiúkat, hogy próbáljuk meg még egyszer. Onnantól kezdve már tudatosan igyekeztem együttműködni velük. Az eltelt egy évtized alatt nagyon egymásra találtunk, egyfajta családias hangulatot sikerült kialakítani. Most már egy nagyon jó kis összeszokott csapat vagyunk, és ezt szerintem érzik a hallgatók is.

- Ellenben most hajnalban kelsz. Hogyan néz ki egy napod?

- Hajnali háromkor kelek már lassan tizenöt éve, mert én a Bumeráng előtt is hajnaloztam a debreceni rádióban. Általában délben érek haza, és onnantól kezdve próbálok a kislányommal lenni, illetve elvégzem azokat a feladataimat, amelyek aznapra még várnak rám. Ma például a készülő műsor kapcsán elmegyek tárgyalni valahova. Nagyon kevés szabadidőm van, mióta megszületett a kislányom, minden időt vele próbálok tölteni.

- Milyen jó tanácsokat adnál azoknak a fiataloknak, akik sztárok szeretnének lenni ezen a pályán?

- Nagyon kitartónak kell lenni, és találják meg a saját stílusukat. Ne azt a sablont kövessék, ami most kialakulóban van. Szerintem egyébként nem modelleket és üresfejű sztárokat kellene mutogatni a televízióban, hanem olyan embereket, akik barátai tudnak lenni a nézőknek. Azoknak is, akik háromszáz kilométerre laknak a fővárostól. Ne azt érezzék, hogy a televíziós újságíró fényévnyi távolságra van tőlük, hanem nagyon is közel van a szerénységével, a hozzáértésével, a személyiségével, a stílusával. Nagyon nehéz elérni, hogy egy családban idegenként baráttá válj, legalábbis egy kedves ismerőssé, akitől szívesen fogadják a híreket, bármit. Ez szerintem nagyon fontos. Ne azzal legyen valaki tévésztár, hogy botrányt csinál, hogy feltűnési viszketegsége van. A fiataloknak az a legnehezebb, hogy lavírozzanak. A munkavégzésre is igaz ez, hiszen a kereskedelmi rádióknál elvárás, hogy egy kicsit bulvárosabban fogalmazzunk, egy kicsit színesebbek legyünk, míg egy másik elvárás szerint éppen ez a rossz. Szerintem az a lényeg, hogy jól megtalálják az egyensúlyt, a határokat, tudjanak hitelesek maradni, és az emberek szemében igyekezzenek jó példának lenni. Hogy fel tudjanak rájuk nézni minden szempontból.

 

***

 

A beszélgetést követően rövidesen megtörtént, amire Edina nem igazán számított: a Sláger Rádió megszűnt. Január közepén újra találkoztunk, hogy Edina beszámolhasson az eltelt hónapok viszontagságairól és azok megoldásáról. Először arról faggattam, hogyan vészelte át a rádió megszűnése körüli időszakot.

- Hogyan élted meg, amikor másnap reggel nem kellett bemenned a Sláger Rádióba?

- A másnap életem egyik legrosszabb napja volt, mert egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy amit tizenkét éve örömmel csináltam, annak egyik napról a másikra vége. Olyan fájdalmas volt, hogy hetekig nem tudtam feldolgozni. Ültem a szobában, és azon gondolkoztam, hogy ez valóban megtörtént-e. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez történt a mi rádiós családunkkal, mert tényleg mindenkinek a második otthona volt a rádió. Ez egy nagyon-nagyon fájdalmas időszak volt az egész stábnak.

- Hogyan alakultak azóta a dolgaid a munka frontján, tekintve, hogy a Bumeráng január 18-tól a Neo FM-en újra hallható reggelente, és te nem vagy ott.

- Valóban nem, de ennek több oka is van. Egyrészt a Sláger Rádió megszűnése után a Neo FM rádió megkereséséig nagyon sok idő telt el. Ellenben szerencsére rengeteg megkeresés jött számtalan helyről; hívtak rádióba, tévébe. Ezeket aszerint próbáltam mérlegelni, hogy melyik munka lenne az, amelyben legjobban megvalósíthatom az elképzeléseimet, amelyben odafigyelnek a véleményemre, ötleteimre. Időközben pedig egyre inkább erősödött bennem a bizonytalanság, hogy a Neo FM-nél vajon tényleg komolyan gondolták-e, hogy számítanak a munkámra. Bochkor Gáborék már az elején kikötötték, hogy a Bumeráng csapatának én is tagja vagyok, és számítanak rám, de én a csatornától is vártam volna egy kicsivel több megerősítést. Közben jött egy nagyon kedvező ajánlat az egyik kereskedelmi televíziótól. A TV2 új női csatornáján, az Fem3-on megvalósíthatom egyik saját ötletemet. Ez egy babaműsor, amit én szerkeszthetek, az én ízlésvilágomra lehet formálni. Mellette ugyanez a csatorna felkért az esti főműsoridőben egy beszélgetős műsor vezetésére is, ami egy komolyabb feladat és kihívás, úgyhogy örömmel mondtam igent. Így a rádiómikrofontól egy időre eltávolodom. Bochkor Gábor próbált meggyőzni, hogy maradjak velük, hiszen korábban is tévéztem és rádióztam egyszerre. Csakhogy azóta anyuka lettem, született egy gyermekem, aki mindennél fontosabb, és ő most az első.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Főtámogatónk: