06 80 203 769 (ingyenesen hívható)
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Cserhalmi Kinga


Cserhalmi KingaOrszágos televíziócsatornák, milliók által nézett műsorok, főszerkesztői állás, népszerűség. Valljuk be, ez az álma a média szakon tanuló főiskolásoknak, egyetemistáknak. Na jó, vannak, akik nem feltétlenül vágynak a reflektorfénybe, viszont értelmes, kreatív munkára igen. Így van ezzel az az egykori kodolányis diáklány, aki Magyarország első valóságshow-jának főszerkesztőségével robbant be a televíziós szakma világába. Azt mondja, szerencséje volt. Én pedig hozzáteszem, a szerencse mellett volt egy kommunikáció szakos diplomája, tehetsége, német-angol nyelvtudása és egy nagy adag gyakorlata, amit a főiskola rádiójában és a városi televízió stúdiójában gyűjtött össze. A vele készített interjú hanganyagát az ő kifejezett kérésére a Vörösmarty Rádióban vettem fel.

Cserhalmi Kinga 1997-ben vette át oklevelét a Kodolányi János Főiskolán, aztán rövidesen elindult szerencsét próbálni.

 

- Indításként maradjunk is a valóságshow-nál, annál is inkább, mert 2002-ben a világ legnagyobb újdonságának számított Magyarországon az a valóságshow, amit a TV2 indított Big Brother címmel. Hogyan kerültél oda?

- Az első, országos televízióban bemutatott nagyszabású valóságshow nálunk a Big Brother volt, de ezt megelőzte egy másik reality műfajban készített műsor, a Viasaton sugárzott „Bár" első verziója. Kevesen látták, kevés helyen lehetett még akkor ezt a csatornát fogni, de tulajdonképpen ott tanultam meg a műfajt. Előtte híradóban, hírháttér műsorokban dolgoztam - Napló, Akták -, attól függ, melyik csatornánál, mindenesetre teljesen más műfajban. Tehát ez egy nagy váltás volt. A Bárban riporterként forgattam először reality-t, azt is mondhatom, és ebben semmi túlzás nincsen, hogy az első négy riporter között vagyok, aki reality-t forgatott Magyarországon. Egyébként nagyon megszerettem akkor ezt a műfajt. Akármennyien szidják ma, akármennyire lejáratódott az elmúlt években Magyarországon, lassanként kezdi visszanyerni a nimbuszát. Mint műfaj pedig nagyon jó riporteri, szerkesztői vagy főszerkesztői terep, mindegy, hogy milyen pozícióban dolgozik az ember.

- A Big Brotherből két széria is ment a TV2-nél. Mi volt ott a feladata a főszerkesztőnek?

- Tulajdonképpen minden. Adást is szerkesztettem, napi adásokat is raktam össze, de a főszerkesztő a műsor előkészítésében is bőségesen részt vett. Az egyik ember voltam, aki előkészítette a Big Brothert, illetve aki válogatta a szereplőket. Az Endemol társaság - amely a Big Brother licencét birtokolja - Magyarországra küldött szakemberei képeztek minket és felügyelték a munkánkat. Hetekig az előkészítéssel foglakoztunk, minden apró részletet kidolgoztunk.

- Ti is beköltöztetek?

- Nem mi, hanem újságírók költöztek be a házba - két napra -, hogy megérezzék az egésznek az ízét. Kamerák figyelnek, amiket ők nem látnak, de a kamerák mindent látnak, a mikrofonok pedig mindent hallanak. Számunkra ez egy nagy próba volt arra, hogy abból a rengeteg anyagból, amit fölveszünk huszonnégy óra rögzítés alatt, hogyan lesz negyven vagy ötven perces adás.

- Mekkora és milyen munka egy huszonnégy órás anyagból kiválasztani azt a háromnegyed órát, ami a nézők elé kerül?

- Nagyon nagy felelősség, és szakmailag nagy kihívás. Nehéz megszerkeszteni az ötven percet adásról adásra úgy, hogy a néző valóban megtudja, mi történik a házban; megismerje a különböző karaktereket, hogy milyen érzéseik, vívódásaik, nehézségeik, örömeik vannak. A reality alapvetően nem mutat mást, mint ami van, de azért mégiscsak össze kell szedni azokat a részeket, amelyek adásba kerülhetnek, és annak kerek egésznek is kell lennie. Ráadásul az egyes epizódoknak egymásból következőnek is kell lenniük anélkül, hogy ezt valaki előre megírná, hiszen az élet írja a történetet, és a szerkesztők nem láthatnak előre. Nekünk fel kell venni, és utána tudni kell, hogy az a történet rövidebben hogy fest. Azt, hogy adásba kerül-e, többek között az is eldönti, hogy dramaturgiailag mennyire fontos, lesz-e folytatása a történetnek vagy sem. A helyzeteket, amelyekbe a szereplők kerülnek, pontosan ismerjük, és tudatosan irányítjuk. Összességében azt is mondhatjuk, hogy a történetírás akkor kezdődik, amikor eldöntjük, hogy kik lesznek azok, akik beköltöznek, és három és fél hónapra minden kapcsolatukat elveszítik a külvilággal.

- Mekkora stábbal dolgoztál a két szériában?

- Nagyon nagy stáb volt, csaknem száz ember, operatőrökkel, hangmérnökökkel, a vezérlő teljes személyzetével, tehát akik ott ültek egymást váltva a monitorok előtt. Négy kazettára rögzítettük a felvételeket, és már az, hogy mit veszünk föl a rengeteg kameraképből, egy előszűrés volt. A szerkesztők háromóránként váltották egymást, és már közben írták, hogy körülbelül mi az, ami adásanyag lesz. Akkor jött a felelős szerkesztő, aki megkapta a szerkesztőktől az egynapi anyagot. Végignézte, megvágta, és este adásba ment az anyag. Öt vágószobában dolgoztunk folyamatosan, éjszaka is volt vágás, dolgoztak a szerkesztők, a felelős szerkesztők.

- Kicsit leragadtunk ennél a témánál, de most arra kérlek, nyúljunk vissza a kezdetekhez. Miért vonzott a Kodolányi főiskolán az éppen induló kommunikáció szak nulladik évfolyama?

- Én úgy terveztem, hogy magyar-történelem szakon tanulok tovább, de elrontottam a felvételimet. Közben a városi tévénél meghirdettek egy riporter kerestetik pályázatot, én pedig jelentkeztem és beválasztottak. Pár hónappal később interjút készítettem Rockenbauer Lajossal, a főiskola akkori főigazgatójával, aki megkérdezte, miért nem tanulok tovább a Kodolányin. Azt válaszoltam, hogy többek között azért nem, mert nem tudom kifizetni a tandíjat. Erre azt mondta, tandíjmentesen tanulhatok az akkor induló kommunikáció szak nulladik évfolyamán, ha a Vörösmarty Rádióban - ami szintén akkor indult - vállalom, hogy dolgozom cserébe. Örömmel elfogadtam az ajánlatot, fantasztikus éveim voltak a főiskolán, majd pedig óriási szerencsém, mert kilencvenhétben, amikor megkaptuk május végén a diplomát, ősszel elindult a két nagy kereskedelmi tévé. Ez mindenkinek, aki „tévézni" akart, nagy lehetőséget jelentett.

- De azért nem volt egyszerű bekerülni.

- Azoknak sokkal egyszerűbb volt, akik gyakorlattal rendelkeztek. Én végig rádióztam, tévéztem a főiskolai éveimet, tudtam, hogy mi a kamera, hogyan kell tartani a mikrofont, hogyan teszünk fel egy kérdést, mennyit várok meg abból, amíg a másik fél válaszol, hogy mikor szólok közbe, és még sorolhatnám. Gyakorlatot és rutint szereztem, ami egész egyszerűen versenyelőnyt jelentett.

- Nézzük meg azt az időszakot, amikor megvolt már a diplomád, a gyakorlatod, és úgy döntöttél, hogy nem akarsz Székesfehérváron maradni, hanem Budapestre mentél, és bekéredzkedtél a TV2-be.

- Ez azért történt így, mert híradónál szerettem volna dolgozni. A TV2 és az RTL is csinált nagy híradót. A TV2-nél megnéztem a stáblistát, aztán úgy döntöttem, hogy én ott szeretném elkezdeni ezt a pályát. Azt gondoltam, ez egy olyan csapat, akiktől rengeteget fogok tanulni. És ezt jól gondoltam.

- Milyen feladatokat kaptál először, és hogyan jutottál tovább, feljebb?

- Valójában a szerencsén múlt az első anyagom megszületése, ami a TV2-ben lement. Úgy történt, hogy már befejeződött aznap az esti Tények, a riporterek hazamentek, már csak én szöszmörögtem a szerkesztőségben, amikor egy rendőr véletlenül lábon lőtte magát a budapesti metróaluljáróban. Mivel rajtam kívül senki más nem volt a szerkesztőségben, kiküldtek. Végre kaptam igazi lehetőséget, ám hogy abból a Jó estét, Magyarországba anyag készült, az annak köszönhető, hogy nem akkor láttam először kamerát, és nem akkor volt a kezemben először mikrofon. Megdicsértek és utána már kaptam egyik feladatot a másik után. Három hónap múlva szerződtettek, kiléptem a gyakornoki státuszból, és „hivatalosan is" riporter lettem. Később Naplóztam is, az nagyon jó időszak volt. A szintén kodolányis Azurák Csabával, Pusztai Andrással dolgoztam együtt Sváby András és Kereszty Gábor irányításával. Közben volt egy kitérőm, az RTL-nél is kipróbáltam magam. Oda Bárdos András hívott, egy élő esti műsorba, az Estébe, ami tulajdonképpen a Jó estét, Magyarország megfelelője volt.

- A kereskedelmi csatornák állandóan figyelik egymást, és amikor indul egy érdekes műsor az egyiken, akkor a másik gyorsan hasonlót készít?

- Egymást is figyelik és a világtrendeket, ebből a kettőből jön össze a végén az, hogy aztán úgy látjuk, nagyon hasonló a műsor a csatornákon.

- Később visszaigazoltál a TV2-höz. Milyen feladatok vártak?

- Amikor a TV2-höz visszakerültem, indítottak egy heti műsort, a Bázist.  Késő este ment, és egy kemény, katonai kiképzőtáboros reality volt. Én voltam az egyetlen lány a stábban. Tizenöt fiúval laktam az erdőben, katonai egyenruhában és surranóban jártam én is ugyanúgy, mint a szereplők.

- Mondd meg őszintén, a főiskolai tanulmányok alatt gondoltál arra, hogy ilyen stílusú feladatokat csinálsz majd?

- Nem, abszolút nem. Én oknyomozó újságíró akartam lenni. Aztán a kereskedelmi tévéknél azt is megtanultam, hogy ez a műfaj jól behatárolt korlátok között tud csak működni. Amerikában vagy Angliában a BBC-nél az újságírók néha fél évet dolgoznak egy-egy oknyomozó vagy tényfeltáró riporton. Ez Magyarországon nincs így.

- 2003-ban az Interaktív főszerkesztője lettél Sváby András felkérésére. Azért ez egy más jellegű munka volt, és gondolom, nagy kihívás is.

- Teljesen más jellegű munka és nagyon nagy feladat volt. Mindenki mondta, hogy majd belejövök, ne aggódjak. Nem aggódtam, de azért tényleg nehéz volt. Én lettem a csatornával a kapcsolattartó, tartalmilag a legfelsőbb szinten a felelős. Abban az időben a TV2 legtöbb műsorát az Interaktív gyártotta. Az első interaktívos műsor, ami korábban a TV2-ben belső gyártásban létezett, az a Napló volt. A Napló után jött a Bázis. Elindult az Aktív, a Magellán, közben a Jó reggelt, Magyarország, ami később egy sor átalakuláson ment át. Volt Lazac is a címe.

- Tulajdonképpen a Mokka elődei.

- Igen, a Mokka elődei. A Mokkát is együtt készítettük elő a főszerkesztőjével,  Szörényi Péterrel.  Az Interaktív elkezdett showműsorokat csinálni, és aztán jött a legnagyobb feladat, a Megasztár, ami teljes titokban készült az Interaktív falain belül. Pont azért, hogy véletlenül se tudja meg a konkurencia, ennek előkészítéséről kezdetben nem tudott más, csak a TV2 akkori kreatív igazgatója, Christoph Buerge, aki az ötletet hozta, és természetesen a TV2 vezérigazgatója, Kereszty Gábor.

- 2007-ben pedig fogtad magad és felmondtál az Interaktívnál. Miért?

- Vezetőváltás volt a TV2-nél. Kereszty Gábor Németországba ment, itt kineveztek egy új vezérigazgatót, aki elkezdte átalakítani a TV2-t, és végül megvált Sváby Andrástól. Én nem szerettem volna a nagy átalakításban részt venni, és szinte semmiben sem értettem egyet az új vezetéssel, ezért úgy döntöttem, hogy megcsinálom végre a saját cégemet.

- 2009 januárjában létrejött az önálló céged. Mivel foglalkoztok?

- A Sisters Project gyártotta például a tévéképernyőn mostanában is látható „reklámszerű" kisfilmeket. Ezek a nagyjából egyperces közhasznú tartalmak tulajdonképpen függetlenek a reklámozótól, de a reklámblokkokban futnak önálló műsorként. Ám, ha úgy vesszük, ez egy új reklámozási forma. A cégek fölismerték, hogy túl nagy „zaj", töménytelen mennyiségű reklám vesz minket körül. Ráadásul a kereskedelmi csatornákon képtelenség kivárni a reklámblokk végét, a nézők elkapcsolnak. De ha valami tartalmat csempészünk be helyettük, az felkelti az emberek érdeklődését. A Szentkirályi víz volt a támogatója az egyik kisfilm-sorozatunknak, ami a környezetvédelemmel, a víz felhasználásával, a vízfogyasztással kapcsolatos „okosságokról" szól egy percben. „Egy csepp figyelem" a címe. „A vágyakozó ember" sorozat negyvenöt kisfilmjében az álmokról, gazdagságról, kincsről beszélnek az emberek az utcán. Elmondják, van, amit pénzzel lehet elérni, mást pedig bátorsággal vagy szerencsével. Az egyperces kisfilmet egy irodalmi idézet indítja, illetve zárja le. Van egy hídtörténeti sorozat is, amelyet egy bank támogat.

- Hogyan születik meg egy ilyen tartalom? A kommunikáció szakos tanulmányok során megtanultál feszesen fogalmazni, kreatív vagy, gyakorlatod is van. A felkérést követően hogyan zajlik a munkafolyamat?

- Eszembe jutott valami a feszes fogalmazásról és a hírírásról, még Győrffy Miklós szájából hallottam először a főiskolán. Minden valamirevaló újságíró legalább két évet eltölt a hírszakmában. Alapozásnak az a legjobb. Tehát Csényi Katival elkezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne a Szerencsejáték Rt.-nek valami olyat kitalálni, ami egy percben közhasznú tartalmú, van benne valami érték, és nem arról szól, hogy vegyél lottót. Internet, könyvek, idézetek, végtelennek tűnő beszélgetések, és akkor egyszer csak beindult az ötletgyár.

Sok-sok alternatívát kínálunk, amiből a megrendelő választhat. Vagyis kitaláljuk azt az egy-két perces „műsort", ami mellé az adott cég szívesen leteszi a névjegyét, és a főtámogatója lesz. A végén mindenki jól jár. A nézők azért, mert valós, közhasznú információkat kapnak ezekből a kisfilmekből, a reklámozó pedig azért, mert ha néző szereti például a vizekről szóló kisfilmeket, megjegyzi az ásványvíz nevét is, hiszen a filmek támogató nevével kezdődnek.

- A te pályád jól példázza, hogy mi mindent csinálhat egy jól képzett szakember a média világában. Hogyan látod, milyen lehetőségeik vannak a mai pályakezdőknek?

- Szerintem rengeteg lehetőség van. Szokták mondani, hogy ma már nagyon sok újságíró van, már mindenütt újságírókat képeznek, de amikor új műsor indul, és keressük a jó riportereket, bizony nehezen találunk. Csak időnként toppan be egy-egy olyan tehetség a szerkesztőségekbe, aki megbízható, akin látszik, hogy ott akar lenni, akarja csinálni, figyel, amikor valamit elmondanak neki. Iszonyú szükség van ilyen emberekre. Az én kezem alatt is több gyakornokból lett riporter, szerkesztő, és van, akire nagyon büszke vagyok. Legutoljára a Viasat3 „Szeretem a testem" című műsorának kreatív producereként két szerkesztővel dolgoztam. Egyikük - Száraz Eszter - korábban az Aktívban töltött el fél évet Hadas Krisztina keze alatt, valójában Kriszta ajánlotta a figyelmembe. Az első forgatáson ott voltam vele végig egész héten, az első két részt együtt forgattuk le, és a következő adással már önállóan dolgozott, gyakorlatilag hibátlanul.

- Mennyire van kapcsolatod az egykori kodolányis társaiddal, a munkád során találkozol-e velük?

- Én akkor végeztem, amikor Kirády Attila, Pethő Gyuri, Kádár Tamás. Elmondhatom, hogy kialakultak olyan barátságok is, amelyek évfolyamokat átíveltek, és máig megmaradtak. Lakos Nórával például, aki szintén kodolányis volt, a mai napig barátnők vagyunk, és adódik közös munka is.

- A jövőbeni terveidről szeretnélek faggatni, de mielőtt beültünk ide a stúdióba, azt mondtad, hogy még nem sok mindent lehet elmondani, merthogy most éppen dolgozol valamin. Akkor csak úgy körvonalakban beszélj erről.

- Most zajlik egy pályázat a Viasatnál, már több fordulón és több határidőn túl vagyunk. A cégem több ötletet adott le, azokból kiválasztották, ami tetszett. A napokban voltam a Viasatnál prezentálni a részletesebb tervet, és az angol kreatív vezető azt mondta, kell a műsor, még részletesebb tervet szeretne látni. A műsorról nem beszélhetek, de ha ez a dolog megvalósul, akkor márciusban a cégünknek - amit már Mauzmedia-nak hívnak - önálló, saját gyártású heti műsora lesz a képernyőn. Amiről beszélhetek viszont, hogy Lakos Nórával évek óta tervezünk általános iskolásoknak videóiskolát. Most lesz egy nagyobb szabású projekt, amelynek részeként ez is megvalósulhat. Magánéleti terveim is vannak természetesen, már nagyon szeretnék kisbabát. Kicsit visszább vettem a tempón, mivel húsz és harminc éves korom között rengeteget dolgoztam, most már próbálok egyensúlyozni, tudatosan odafigyelni az életvitelemre. Nem viszem haza a problémákat, nem fárasztom a páromat, nem borítom rá az egész napos idegeskedést. Nagyon szeretem a szakmámat, de előbb-utóbb meg kell találnom a helyes arányokat a munka és a magánélet között.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár