06 80 203 769 (ingyenesen hívható)
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Benkő Andrea


Benkő AndreaKülönleges helyzet az újságírói pálya során, amikor kolléga ül velünk szemben az interjúkészítés alkalmával. Egyformán mindent tudunk a szakma rejtelmeiről, a fortélyokról, az alapvetőségekről, és azt hiszem, egyformán izgulunk is. Merthogy az egyébként kérdező kérdezetté válik, az aktuálisan kérdező pedig minél jobban szeretne megfelelni a szakmai elvárásoknak. A kérdezett ez esetben egykori kolléganőm, aki tizenhárom éve a Kossuth Rádió munkatársa.

Benkő Andrea 1999-ben szerzett diplomát a Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakán. Nosztalgiával ültünk be a Vörösmarty Rádió stúdiójába, ahol az interjú hanganyagát felvettük, hiszen annak idején együtt dolgoztunk az akkor induló főiskolai rádiónál. Először a tudósítói munkájáról kérdeztem.

 

- Amikor a Kossuth Rádióhoz kerültem, akkor nagyon sokáig, több éven keresztül kizárólag Krónika-tudósító voltam. Ha Fejér megyében bármilyen esemény történt - legyen az kultúra, gazdaság, rendőrségi ügy, bármi -, az én dolgom volt. Kivéve a sportot. Később a Krónika mellett elkezdtem dolgozni a Magyarországról jövök-nek és a Napközben-nek.  Majd tíz évig ebből állt a munkám. Amióta új elnökünk van - Such György -, és átalakult a rádió arculata, átalakultak a műsorok is. Korábban volt olyan, hogy már szinte kétóránként adtunk krónikákat. Rengeteg hírműsor volt, így sok téma kellett vidékről is. Most egyrészt jóval kevesebb a krónikák száma, másrészt nem is annyira hír jellegűek már, inkább kicsit hátterezősek a műsorok. Tehát jóval kevesebb anyag is fér bele. Most ritkábban dolgozom a Krónikának, viszont többet máshová. Vagy tíz műsornak készítek összeállításokat többé-kevésbé rendszeresen. Ha észreveszek valami jó témát, felhívom a szerkesztőket, megbeszéljük, hogy melyik műsorba, mikorra, hány percben dolgozzam fel.

- Melyik műsoroknak dolgozol leggyakrabban?

- Sokat dolgozom a Hajnal-táj című műsornak, ami kora reggel megy. Bevallom, nem szoktam hallgatni, én csak csinálom. Igazi jó csapat, nagyon szeretem őket. Gyakori riportere vagyok a Magyarországról jövök-nek, a Zöldövezetnek, a Napközben-nek és a Közelről című műsornak. Mindegyiknek más a hangulata, témája. A munkaköri leírásomban azért az szerepel, hogy mindenkor elsőbbséget élvez a Krónika, utána jön a többi.

- Milyen jellegű anyagokat készítesz, milyen műfajokban dolgozol? Van-e például oknyomozás?

- A Napközben a hétköznapi gondokat segíti megoldani. Az átalakult „Moj" tematikus jellegű, egy-egy téma köré csoportosulnak a riportok. A Hajnal-Tájban minden van, ami a vidékről szól. Időnként icipici oknyomozás is belefér. Talán a legjobb terep ez utóbbi műfajra a Zöldövezet és a Közelről, de a Krónikák is erre vannak már időnként kitalálva. Mindenféle szálát, ágát-bogát meg kell találni egy történetnek.

- Mennyire kötődik a munkád a szűkebb pátriádhoz, Fejér megyéhez, Székesfehérvárhoz?

- Nagyon, bár mivel Veszprém és Komárom-Esztergom megyében nincs tudósítónk, oda is átmegyek időnként. De túlnyomórészt Fejér megye a területem. Itt Fehérváron is mindig van valami izgalmas téma.

- Nagyon érdekes és mozgalmas a munkád. Beszéljünk egy kicsit arról, ami nem látszik, ami nem hallatszik: hogyan készülnek el ezek az anyagok, hogyan kerülnek adásba.

- Otthon dolgozom, nem járok fel Budapestre, a lakásunk a munkahelyem. Innen szervezem az interjúkat, itt vágom a felvételeket, amelyeket számítógépen küldök át a rádiónak. Így már csak ketten dolgozunk az országban, a nógrádi kollégám, Zengő Árpád és én. A többi vidéki kolléga a rádió régiós stúdióiban dolgozik. Régen minden tudósító független volt. Most ismét van erre törekvés. Egyébként korábban volt olyan terv, hogy itt is lesz - Fehérváron - stúdió, aztán végül mégsem lett belőle semmi. Szóval nagyon ritkán megyek fel a rádióba. Ez bizonyos tekintetben jó, mert a hétéves kisfiammal többet lehetek együtt, de óriási hátrány is sokféle szempontból.

- Merthogy nincs vége a munkaidőnek.

- Nincs, reggeltől éjszakáig soha nincsen vége. Még a szabadságom ideje alatt sem tudhatom biztosan, hogy nem kell-e majd dolgoznom. Totálisan kiszámíthatatlan az egész. Ezt tizenhárom év alatt sem sikerült megszokni. Állandóan csörög a telefon. Ebből mindenféle magánéleti zűrök is vannak, mert szinte nincs olyan időszak, amikor csak a családomé vagyok. Azt azonban nem tehetem meg, hogy nem veszem fel a telefont. Ki tudja, mi történt éppen, amiről tudnom kellene.

- Ennek a beszélgetésnek nem titkolt célja, hogy beszéljünk egy kicsit a Kodolányi János Főiskoláról és a Vörösmarty Rádióról. Annál is inkább, merthogy a Vörösmarty Rádió volt a pedagógusi pályádat követően az első médiabeli munkahelyed. A másik dolog pedig, hogy a tanítói diplomád után újságíró diplomát a Kodolányi főiskolán szereztél.

- Én nagyon-nagyon sokat köszönhetek a rádiónak és a főiskolának is. Most nagyon eretneket mondok, de amikor mi a főiskolára jártunk, gyakran mondták, hogy Győrffy Miklós tanár úr mindig csak mesél-mesél, nem lehet abból semmit tanulni. Nekem - aki itt kezdtem tanulni a szakmát a Vörösmarty Rádióban - az ő órái voltak a leghasznosabbak, és ilyen módon a legélvezetesebbek is. Amikor elmondta a tapasztalatait, amin tulajdonképpen mi is átmentünk a napi munka során, visszaigazolásokat kaptunk. Sok minden helyére került. Kozma Ágival jártam együtt például a főiskolára, aki ma is a Vörösmarty Rádióban dolgozik. A tanárainktól rengeteget lehetett tanulni, ha az ember tényleg akart. Amikor elkerültem a Kossuth Rádióhoz, már nem kellett kezdőnek éreznem magam. Nem mondom, hogy időnként nem volt kezdetben egy-egy kritikus visszajelzés. Rangos Katitól tanultam meg például azt, hogy hogyan kell végigkísérni egy történetet elejétől a végéig. Vas István Zoltán is jó mentorom volt. Nem egyszer felhívott egy-egy riport után megdicsérni, de azt is elmondta, ha másképp gondolt valamit. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy jól megálltam a helyemet. Ezt jelezték és jelzik ma is vissza a szerkesztők. A Vörösmarty Rádióban megtanultunk hírt írni, szerkeszteni, tudósítást, interjút készíteni; megtanultuk a számítógép használatot, a vágást, az interjú felvételének a módját. Jó kis tanulólecke volt ez.

- A Vörösmarty rádiós munkád mellett jártál a kommunikáció szakra. Mennyire tartod fontosnak az elmélet és a gyakorlat összhangját, egyáltalán a felsőfokú képzés során a gyakorlat jelentőségét?

- Szerintem rádiózni nem is lehet megtanulni másképp. Hogyan veszem fel a kapcsolatot a beszélgető társsal, hogyan tartom elé a mikrofont. Mondok egy más jellegű példát is. Itt volt Fehérváron a maláj miniszterelnök gyárlátogatáson. Azt tudjuk mindannyian, hogy a gyárlátogatás abból áll, hogy mindenki rohan, és vagy sikerül elkapni az interjúalanyt, vagy nem. Láttam, hogy itt lekéstünk az interjúról, muszáj lesz valahogy megoldani a problémát. Megbeszéltem a tolmács hölggyel - odakeveredtem mellé -, hogy a program végén hadd készítsek egy interjút. A miniszterelnököt rengeteg testőr vette körül. Odamentem hozzá, szépen nyújtottam a kezemet, bemutatkoztam: Benkő Andrea a Vörösmarty Rádióból. Megkérdeztem, amit akartam, ő elmondta a válaszát, és aztán én elégedetten elköszöntem. És akkor jöttek a hátrébb álló, rémült arcú kollégáim, hogy te jó ég, mit csináltam. Ôk ugyanis csak azt látták, hogy az összes testőr, biztonsági őr, mindenki, aki ott volt, odaront körénk. Én ebből semmit nem vettem észre, mert az interjúra koncentráltam. Kiderült, hogy a maláj miniszterelnöknek nem illik kezet fogva bemutatkozni. A testőrei ezt egyfajta támadási szándéknak vélték. Hála istennek, nem lett belőle semmi baj, de örök életre megjegyeztem, hogy a protokollra oda kell figyelni, erre is fel kell készülni.

- Ha néhány alapvetőséget kellene megfogalmaznod a Kodolányi János Főiskolán tanuló leendő újságíróknak, akkor mi lenne az?

- Legyenek kíváncsiak mindenre. Szerintem enélkül nem megy. Jó interjút úgy lehet készíteni, hogy az embernek van lelke rá, azaz empátiás készsége. Én mindig belegondolom magam az adott interjúalany helyébe, mielőtt találkozom vele. Egy hegymászó, aki - mondjuk - fölmegy egy iszonyú magas csúcsra, a vérfagyasztó hidegbe, vajon mit érezhet? Ha az ember ezeket az érzéseket valahogy át tudja élni, akkor utána sokkal könnyebb kérdezni is. Kell a kíváncsiság is, én a mai napig imádom megismerni az embereket. Rengeteg jó emberrel kerültem kapcsolatba az eddigi pályám során. Ezek a legszebb részei a munkának, de az kell hozzá, hogy az ember nyitott legyen, és bizony legyen benne emberszeretet.

- Hogyan látod, a jelenlegi hazai médiában mennyi esélyük van a mostani fiataloknak? És itt most arra is gondolok például, hogy mit tartasz jó indulásnak, tekintve, hogy te helyi rádiónál kezdtél, és onnan léptél tovább.

- Amit szeretnék elmondani, éppen olyan Kossuth Rádiós példa, amit nem tartok helyesnek. Kerültek oda olyan fiatalok, akik, azt gondolom, hogy újságíróként jól megállták a helyüket, de nem rádiósok voltak. Úgy kerültek be, hogy egyrészt gond volt a beszédtechnikájukkal, másrészt nem is szoktak bele abba, hogy ha elmennek egy helyszínre, igyekezniük kell vissza, hogy a legközelebbi Krónikába el is készüljön az anyag. Tehát nem tudtak eleinte gyorsan dolgozni. Azt gondolom, ha valaki egy kisebb rádióban kezd, ez utóbbit biztosan kénytelen lesz begyakorolni, nem fog később emiatt kényelmetlen helyzetbe kerülni. Visszatérve a beszédre: gyakran hallom, hogy a Kossuth rádiónak a szép magyar beszéd az egyik erőssége. Vagy az kellene, hogy legyen. Más versenytársunk ebben sajnos nincs is. Ezért nagyon fájó, ha ennek az elvárásnak nem felelünk meg, és a rádióhallgatók kritikát mondanak. Az elnökünk egyébként most előírta, hogy mindenkinek meg kell újítania a mikrofon engedélyét, és rendszeresen képeznie kell a beszédét. Ezzel én nagyon egyetértek.

- Hogyan látod a közszolgálat szerepét a hazai tájékoztatásban? Az ott töltött egy évtizeded alatt mennyit változott ez?

- Én azt gondolom, hogy a közszolgálat talán ebben a vidéki munkában érhető utol leginkább. Az ember nem arra gondol, hogy kinek kéne megfelelni, hanem mindentől függetlenül elmondja azt, ami van. Pártpolitika, elkötelezettség nélkül javasolom a témákat. Véleményem szerint ez az igazi közszolgálat, hiszen csak azt nézi az ember, hogy valamiről tényszerűen be kell számolnia, vagy ki kell derítenie az igazságot. Én egyébként nagyon-nagyon rossz gyakorlatnak tartom azt, ami most megy, hogy mindenféle politikai erő médiabirodalmat építget. Nagyon kell az embereknek a közszolgálat. Például a délszláv háború idején nagyon megugrott a Kossuth Rádió hallgatottsága. Ez mutatja, hogy az emberek valahogy mégiscsak a közszolgálatban bíznak, ha nagy baj van, ha minden szó fontos. Nem túloztunk, nem akartunk ijesztgetni, hogy minél szenzációsabb legyen az összeállítás. Szóval, én úgy látom, nagyobb teret kellene az ilyen munkának kapnia.

- Számtalan előnyét soroltad föl annak, hogy tudósítóként dolgozol a Kossuth Rádiónál. Ugyanakkor nem érzed magad magányosnak egy kicsit attól, hogy nem jársz be a szerkesztőségekbe, ahova éppen bedolgozol, vagy nem találkozol a kollégákkal nap mint nap?

- Hát, ha van fájdalom ebben a munkában, akkor ez az. A nógrádi kollégámmal, Zengő Árpival azt szoktuk mondogatni, hogy egyszer megírjuk a magányos tudósítóról szóló könyvet. Az ember elmegy interjút készíteni, hazarohan, dolgozik. Még csak azt se lehet mondani, hogy gyere, iszunk egy kávét, addig beszélgetünk. Ezt nehéz elviselni. Nagyon magányos a munkám. Ami pedig a lelket még megviseli, az a kiszámíthatatlanság, és hogy nem számíthatok senkire. Akármilyen beteg vagyok, vagy akármi történik a gyerekkel, akkor is menni kell, ha jelentős dolog történik, mert nincs, akit az ember megkérhet maga helyett. Nincs helyettesem.

- A visszajelzés is nagyon fontos a mi pályánkon. Te honnan kapod a legtöbb visszajelzést?

- A szülőfalumból, Csákberényből. Amíg édesanyám élt, őt nagyon sokszor megállították a falubeliek, és elmondták, hogy nagyon büszkék rám. Hasznos véleményeket is mondtak, de ehhez kellett a személyes ismeretség. Időnként kapok levelet, e-mailt, hogy a Kossuth Rádióban például én vagyok valakinek a kedvenc hangja. Ez nagyon jólesik. Vannak ilyen jelzések, de persze kevés, pedig nekünk is kell a bátorítás.

- Ha újrakezdenéd, akkor is betartanád a sorrendet, hogy előbb megtanulsz egy másfajta szakmát, és utána választod magadnak az újságíró pályát?

- Hát, ez jó kérdés. Nem tudom, mert a lehetőségeim teljesen mások voltak, amikor a középiskolát elvégeztem. De azt gondolom, hogy nem volt rossz a sorrend a tapasztalatgyűjtés szempontjából. A pedagógusi végzettségem is hasznosítható, hiszen ilyen témákban én jutok eszébe először a szerkesztőimnek. Tudják, hogy értek hozzá, megvan a tapasztalatom, kapcsolataim, tehát nekem ebben a témában könnyebb beszélgetni. Másrészt harmincegynéhány évesen, amikor már élettapasztalata van az embernek, kevésbé ijed meg a „nagyon fontos" interjúalanyoktól, például egy miniszterelnöktől. Hamar rájöttem, hogy az igazán „nagy" emberekkel úgy lehet beszélgetni, mint egy baráttal. Ôk sose éreztetik a felsőbbségüket.

- Így a beszélgetés végén mindenképpen szeretném még szóba hozni a háttérországodat, annál is inkább, mert gyakran úgy képzelik el az emberek, hogy nagyon nehéz összeegyeztetni ezt a pályát a magánélettel, ha az ember nőnek születik.

- Ez így van. De amikor én a kisfiamat szültem, akkor még a régi rádiósok voltak többségében nálunk, olyanok, akik már túl voltak a kisgyerekneveléses időszakon, és abszolút megértőek voltak. Egy példát mondok: nyolc hónapos terhes voltam, amikor a móri bankrablás volt. A főnököm aznap reggel telefonált, hogy ne menjek ki, maradjak otthon. Mindössze a fehérvári kórházba szállított sérült állapotát kísértem figyelemmel. Vigyáztak rám. Viszont a kisfiam születése után fél évvel már dolgoztam. Nem azért, mert annyira szerettem volna, de tény, hogy legalább négy évembe került, mire a kapcsolatrendszeremet kiépítettem, és attól féltem, hogy esetleg elvesztem a munkámat is. Előfordult, hogy helyettesítő ment, de hosszú távon senki nem vállalja, hogy a munkája mellett éjjel-nappal ugrasztható legyen. Ez tényleg egyemberes munka. Az édesanyám sokat segített, nélküle biztos, hogy nem ment volna a dolog.

- Hogyan tervezed a jövőt, maradsz-e a Kossuth Rádió Fejér megyei tudósítója, vagy egyszer te is úgy gondolod, hogy útra kelsz, mint a testvéred, és Budapesten kötsz ki?

- Arról szó volt korábban, hogy műsorvezetőnek felmenjek, de az akkor ötéves kisfiam miatt nem mertem vállalni. Állandóra pedig nem kívánok felmenni, az az igazság. Azt gondolom, így tudom leginkább megőrizni a munkám tisztaságát. Mindenhol emberek vannak. Így nem hallom az intrikákat, nem szembesülök az egymás taposásával. Az én lelkem ezt nehezen viselné el. Na, ez a jó oldala a munkámnak. Másrészt pedig én a budapesti büdöset nem tudom elviselni. Ha kicsit nagyobb lesz a fiam, és hívnak műsorvezetőnek, hogy időnként menjek fel, azt vállalom, mert mindig kell az embernek egy kis megújulás, egy kis próbatétel. De másra nem vágyom. Van egy csomó dolog, ami ide köt. Akár az állatvédelem, természetvédelem, akár az ötleteim, amelyeket a személyes kis életemben szeretnék megvalósítani. Mindehhez itt kell maradnom Fehérváron.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Támogatónk: