06 80 203 769
   06 22 543 324
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Azurák Csaba


Azurák CsabaAzurák Csabával hol máshol találkozhattunk volna, mint a Róna utcában, a Tv2 székházában. Ma már minden a fővároshoz köti, de a gyermekkor, a tanulmányok színhelye Székesfehérvár volt, ahol a Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakán diplomát szerzett 1998-ban.


A harmincas éveinek elején járó szerkesztő-műsorvezetőt a fél ország ismeri, azok közé a fiatal újságírók közé tartozik, akiket számon tartanak a szakmában. Hosszasan terveztük ezt a beszélgetést, mert mindig eltolódott az elfoglaltságai miatt. Sűrűek a hétköznapjai, s még a vasárnapok sem szabadok, hiszen mi tévénézők lepődnénk meg leginkább, ha nem láthatnánk a Naplóban.

- A televíziónézők a Tv2 kapcsán ismernek, a Naplót, a Mokkát sokan hozzád kapcsolják. Hogyan szervezed az életedet, hogy a munka és a magánéleted összhangban legyen?

- Meglehetősen furcsa munkarendben dolgozom. Amikor Mokkás hetem van, felkelek valamikor öt óra után, bejövök, lemegy az adás, átmegyek a Napló szerkesztőségébe ügyet intézni, szervezni, találkozókat bonyolítani, és valamikor délután érek haza. Akkor egy kicsi családozás, imádok velük lenni, és este híradó nézés, háttéranyag-olvasás, készülés. Ez majdnem eltart úgy éjfélig. A Mokka nélküli reggeleken nem kell korán kelni, és csak a Naplóval vagyok elfoglalva, akkor magam is forgatok, járok ki terepre, ez nagyon fontos, mert nagyon szeretem. A szerkesztőségben, a műsorok körül rengeteg intéznivaló van; találkozókat szervezni, kötelező szerepléseken, megbeszéléseken, háttérbeszélgetéseken részt venni, s emellé még jön a tanítás. A Kodolányin viszek egy csoportot, keddenként oda járok. Mindig van valami, ami keresztülhúzza azt a hosszú ideje tervezett délutáni programomat, hogy eljárjak úszni. Ez ritkán szokott összejönni, inkább csak a futás marad. Nagyjából így alakulnak az átlagos hétköznapok.

- A televíziónézők nagy része úgy képzeli, hogy a televíziósok szépen felöltözve elmondják, amit el kell mondaniuk, és ez az összes dolguk. Eszükbe sem jut, amiről te beszélsz, hogy sokat készülsz egy-egy adásra. Milyen ma valójában a televíziós újságírói munka?

- Amit a nézők látnak belőlem, az a képernyős munka, vagy a képernyős jelenlét. De ez az én munkámnak gyakorlatilag csak az egyik fele, vagy inkább a kisebbik része. Ezt úgy szoktam jellemezni, hogy olyan, mint amikor egy mutatványos kimegy a cirkuszban a porondra, megcsinálja a maga előadását, learatja a tapsot, fürdik a rivaldafényben. De azt nem látja a közönség, amikor a számokat be kell gyakorolni, nem látják a felkészülést, a munkát. Ami nem is baj, én most nem sajnáltatom magam, mert élvezem ezt az egészet, a forgatásokat, az olvasást, a felkészülést. Nyilván vannak fárasztó szakaszai a munkámnak, s a képernyős jelenlét már csak a jutalomjáték. Az már csak az, mint egy focistánál a meccs. Edz egész héten, futóedzések, ilyen-olyan erősítő gyakorlatok, és vasárnap meccs. Mindig ott mérik le a teljesítményét, hogy ott nyer-e vagy nem a csapat. Az én esetemben jó adást csináltál, vagy sem, rossz beszélgetést csináltál-e, vagy jól sikerült. A hétközbeni rengeteg munka nem látszik, onnantól kezdve, hogy fölhívni az interjúalanyt, leszervezni a riportot, kitalálni témát, a szereplőket, a helyszíneket. Ma már egy riport forgatása teljesen másképp zajlik, mint mondjuk tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt. Egészen egyszerűen azért, mert átalakult ez a szakma. A riporter már nemcsak kérdezői szerepkörben van, hanem maga is aktorként vesz részt a riportban. Kicsit olyan ez, mint egy filmben a rendező, ki kell találni bizonyos helyzeteket, szituatív módon megcsinálni a helyszíneket, bizony generálni kell érzelmeket, néha össze kell hozni találkozókat, video üzeneteket kell küldetni egyik szereplőtől a másiknak. Tehát bele kell tenni valami többletet, hogy ma az úgynevezett infotainment követelményeinek eleget tegyél, Hogy ne csak bemutass egy jelenséget, ne csak informálj, hanem szórakoztasd is a nézőt, mert a kereskedelmi tévé eszközeivel bizony így tudod leültetni az embereket a képernyő elé, és a Naplónak is így lehet hétről-hétre másfél-kétmilliós nézettsége. Nagyon vékony a határvonal, hogy ne csapj át nagyon bulvárba, ugyanakkor ne legyél olyan száraz, hogy már unják a nézők a műsorodat. Ezt kell megtanulni, és nekem az életem nagy része, a munkám- televíziós újságírói -ennek a megalapozásáról szól: a legjobb interjúalanyokat, a legjobb témákat megtalálni, a legjobb helyszíneket megtalálni, jó történeteket keresni, mert a néző hétről-hétre azt várja tőlünk, hogy dobjunk valami nagyot.

- Mit tartasz igazi jó anyagnak, kedves témának, amit szakmai szempontból kihívásnak érzel? Vannak-e felejthetetlen történeteid?

- Mindig nagyon szoktam élvezni a miniszterelnöki, exminiszterelnöki interjúkat. Gyurcsány Ferenccel, Orbán Viktorral és Medgyessy Péterrel egyaránt készítettem interjút, s már a felkészülést különleges dolognak tartom. A napi rutin politikai témák mellett ezek igazi szakmai kihívások. Aztán vannak másfajta különleges feladatok is. Példaként említhetem, amikor bemutatta a Napló a móri mészárlással gyanúsítható, vagy vádolható, de azóta a cellájában öngyilkosságot elkövető Nagy Lászlónak a videóvallomását. Megszereztük azt a videóvallomást, amit a rendőrök készítettek ezzel az emberrel. Őt még nem hallottuk sehol beszélni, mindig csak a fényképét láttuk, de kitakarva az arcát. Arra például büszke vagyok, hogy a Naplóban láthatták először, itt hallhatták a hangját, hogy hogyan beszél, milyen a mimikája, hogy mennyire vág az esze, vagy nem vág az esze, tehát hogy mi tudtuk megmutatni azt az embert, akire egy ország valószínű kíváncsi. Ez egy riportműsornak szerintem a feladata. Az elmúlt napokban Kemény Dénessel, a vízipólósok kapitányával forgattam, ez egyébként a mostani beszélgetésünk időpontjában még nem ment le. Vele is nagyon élveztem a forgatást, mert ő egyrészt különleges ember, másrészt háromszor nyert olimpiai aranyat a csapatával. Nem nagyon szeret tévéstábot beengedni az otthonába, meg elvinni ide-oda a hobbihelyszíneire. Mi voltunk vele egy kicsit vadászni, a Dunán motorcsónakozni, meg az otthonában is fogadott. Ez is egy különleges élmény volt, mert különleges emberekkel nagyon szeretek beszélgetni. Kivételes szakmai élmény volt, azt hiszem három évvel ezelőtt, amikor Romániában forgattunk a Ceaucescu- házaspárt kivégző három kiskatonával. Az szerintem egy kifejezetten jó riport volt, nagyon szerettem csinálni. Most hirtelen ennyi. Van egy csomó, amihez jópofa kaland kötődik, külföldi forgatások, vagy találkozások, de annyi volt belőle, hogy egyet-egyet kiemelni nehéz lenne.

- Említetted, hogy nagyon készülsz, és izgalmas feladatnak tartod, amikor kormányfőkkel interjúzol. Te hogyan állsz a politikával, egyáltalán hogyan látod, az újságíró mennyire tud objektív maradni, mennyire tudja magát távol tartani magát a politikától?

- Ez a szakmánknak az egyik alapköve, vagy talán a lényege. De ilyen szempontból azt mondom, hogy én belga vagyok. A visszajelzésekből azt gondolom, hogy fideszesnek nem vagyok elég fideszes, szocinak nem vagyok elég szoci, a szocialistának fideszes vagyok, a fideszesnek meg szocialista. Ha az ember ezeket a visszajelzéseket kapja, akkor nagyjából a helyén van, vagy jól végzi a munkáját. Én nem szeretem ezt a végletes megosztottságot, ami az országban van. Ha nagyon egyszerűen kell megfogalmazni - és ezt kérlek, tedd zárójelbe, vagy idézőjelbe -, aki hülye, az hülye pártszínezettől függetlenül, aki meg normális, az attól függetlenül normális, hogy milyen pártban van. Én nem úgy ülök le a beszélgetőpartnereimmel, hogy prekoncepcióm van, hanem, hogy egészen egyszerűen válaszol-e, értelmesen válaszol-e azokra a kérdésekre, amelyeket felteszek nekik. Ez a mérce. Hogy egyébként meg a politikai interjúkkal hogy állok? A Kodolányi János Főiskola után politikai szakértőnek tanultam, másoddiplomát szereztem. Bár nem tartom magam politikai szakértőnek, de azért az átlag tévénézőnél valószínűleg egy picit jobban belelátok ebbe a világba, és ez pont elég ahhoz, hogy ezeket a beszélgetéseket megcsináljam. Természetesen mindig lehet jobban, nyilván minden beszélgetésből tanulok, vannak bizony dolgok, amelyeket időnként elhibázok, amelyeket rosszul hangsúlyozok, de hát még - remélem - van időm ezeket javítani.

- Most 2008-at írunk, éppen év vége van, és valljuk be, elég kaotikus a helyzet Magyarországon, illetve az egész világon is, ha a gazdasági válságra gondolunk. A politikai élet sem kevésbé zavaros. Mit gondolsz, tíz év múlva hogyan tekintünk vissza majd erre az időszakra?

- Az a helyzet, hogy amióta az eszemet tudom az én életemben mindig kétféle okosság érvényes. Az ember azt reméli, hogy tíz év múlva jobb lesz, és mindig sokkal szebbnek látja a tíz évvel ezelőtti időszakot. Tehát ha tíz évvel ezelőtt beszélgetünk - kilencvennyolcban - akkor azt mondanánk, hogy remélem tíz év múlva jobb lesz, és tíz évvel ezelőtt azért nem volt olyan rossz. Szerintem, ha majd tíz év múlva beszélgetünk, akkor pontosan ugyanez lesz, és azt mondjuk, volt az a gazdasági meg pénzügyi válság, de most sem jobb. Mindig egy kicsit megszépül a múlt. Van az a mondás, hogy majd a gyerekeinknek jobb lesz, és ezt generációk óta mindenki mondogatja. Egyébként összetehetnénk a két kezünket, én elég sokat jártam Ukrajnába forgatni, vagy ha elvinném a kedves olvasókat akár csak száz kilométerre a Máramarosi havasokba, és látnák, hogy ott milyen körülmények között élnek az emberek, akkor minden itthoni gond más megvilágításba kerülne. De hogyha elmennénk a magyar határtól száz kilométerre nyugatabbra, ahol egy biztonságosabb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb élet van, akkor meg azt mondjuk, hogy de jó nekik, nekünk meg milyen rossz. Úgyhogy én azt mondom, hogy mindig a jelenben és azon a helyen kellene megtalálni a szépséget, ahol élünk. Én most jelen pillanatban nagyon élvezem az életemet, s nem csak a munkám miatt, hanem a családom, a magánéletem miatt is. Az örök mondás nekem mindig igaz, hogy egészség legyen, a többit majd megoldom.

- Két gyönyörű kislányod van. Beszélj egy kicsit a családodról.

- A rövid válasz az, hogy ők tesznek engem boldoggá: a lányaim, Hanna és Zsófi, s Gréti, a párom. Van egy gyönyörű családom, két egészséges kislányom, egy olyan párom, akinél keresve se találnék jobbat. Ilyet kívántam magamnak annak idején valószínűleg, amikor álmodoztam. Közhelynek számít, hogy a férfiak sikerei mögött mindig egy erős asszony áll. A mi esetünkben valóban igaz. Tehát én valószínű nem tudnék így helyt állni, hogyha nekem Gréti nem teremtené meg azokat a körülményeket, ha a lányaimtól nem kapnék annyi plusz energiát, boldogságot, szeretetet, érzelmet, amennyit ők adnak. Az a baj, hogy ez a szakma olyan, hogy amerre nézek tönkrement magánéleteket látok, tehát hogy minden sikernek megvolt a maga ára. Szétment házasságok, alkoholizmus, más defektus, tehát mindig szétcsúsztak azok az emberek, akiket nagyon magasra emelt az élet, vagy szakmailag nagyon sikeresek lettek. Nekem ez nem tetszik. Ha nekem választanom kellene a karrierem és a családom között, akkor természetesen a családomat választanám, mert annál nincs fontosabb. De a kettő egyébként összefügg, nem lehet jól teljesíteni a munkában, ha otthon nem vagy boldog, és nem lehetsz boldog csak a munkáddal, a televíziós szerepléseiddel, az újságcímlapokkal, ha otthon nem várnak olyanok, akik szeretnek téged. Nálam ez most egyensúlyban van, és azt remélem, hogy mindig így marad. És ezt próbálom óvni. Nem könnyű egyébként, mert ez a világ, ez az egész kereskedelmi televíziósdi a maga csillogásával, kicsit hamis értékvilágával nem afelé húzza az embert, hogy maradj józan, hanem a mindenre kaphatóság korát éljük. Azt sugallja ma minden, nem csak a televízió, a reklámok, hanem az egész életstílusunk, hogy legyél minél extrémebb, mondjál minél vadabbakat, valósítsd meg mindenáron önmagadat. Nekem azért ez egy kicsit azt mondja, hogy aki megvalósítja magát, az nem tud odafigyelni igazán a körülötte lévő emberekre. Akkor meg mit ér az egész önmegvalósítósdi. Amikor Szilágyi János meghívott egy fél évvel ezelőtt a műsorába, és föltette azt a kérdést, amit minden vendégének fel szokott tenni; mire vágysz még, akkor azt mondtam, hogy csak normális szeretnék maradni. Ez nem könnyű, de dolgozom rajta.

- Akkor én ezt már nem kérdezem meg, ellenben így a beszélgetés végén visszanyúlnék a kezdetekhez. Székesfehérváron telt a gyermekkorod, s a középiskolát követően a Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakán szereztél diplomát. Hogyan jutottál el a kereskedelmi televíziós sztár létig?

- Én minden külsőséget megpróbálok ledobálni magamról, mert ez egy hamis sztárság, ezt az újságok kreálták. Tudom, hogy ennek a világnak szüksége van sztárokra, de én nem tartom magam sztáralkatnak, nem is vagyok, és nem is akarok az lenni. A magyar sztárvilágot ismerve, azt mondanám, hogy köszönöm szépen én kimaradnék ebből. Én egy becsületes, józan újságíró akarok lenni. A mai világban az a legtöbb, ha valaki normális tud maradni. Hogyan jutottam idáig? Az igaz, hogy a szerencse nagyon-nagyon sokat számított. Hozzám hasonló képességű fiatal srácok mindenhol vannak, az országban. Mindig azzal a hasonlattal szoktam élni, hogy olyan ez, mint egy olimpián mondjuk a száz méteres síkfutás. Nem biztos, hogy a világ legjobb százméteres síkfutója nyeri az olimpiai aranyat, mert lehet, hogy éppen Kenyában, Amerikában, Luxemburgban, Indiában van egy sokkal gyorsabb ember, csak ő nem tudott odaállni a rajtvonalhoz. Van egy csomó olyan ember, aki a tehetségével nem jutott be a kereskedelmi televízióba, nem jutott be a Magyar Rádióba, a Magyar Televízióba, tehát nem kap lehetőséget. A másik, amit fontosnak tartok, akár csak az én pályám esetében is, hogy a képzeletbeli ranglétrán való lépdelés legyen szisztematikus, tudatos és nem túl gyors. Én igenis abban hiszek, hogy a kávéhordástól a műsorvezetésig elég sok mindent végig kell csinálni. Nem hiszek az egyik napról a másikra műsorvezetővé lett helyes fiúkban, vagy csinos lánykákban. Mert ott mindig valami hiba van. Én azt tartom talán a legnagyobb erénynek az elmúlt évtizedben, hogy engem a televíziónézők láttak felnőni. Annak idején, amikor a Krónikában elkezdtem tudósítani, elkezdtek hallgatni egy fiatal riporter srácot a rádióban, majd utána látták a televízióban riporterkedni, látták szerkeszteni, látták társműsorvezetőként, majd látták műsorvezetőként. Mondhatják azt, hogy jól dolgoztam, vagy rosszul dolgoztam, de egy dolgot szerintem nem vehetnek el tőlem, hogy elég aprólékosan végigjártam azt az utat, amit ilyenkor végig kell járni. Az emberi természet két dolgot visel el nehezen: a nagyon gyors emelkedést, és a nagyon gyors süllyedést. A süllyedés leginkább egzisztenciális lehet, hogyha valakinek hirtelen nincs munkája, vagy elhagyják, akkor nagyon össze tud zuhanni az ember. De ahhoz is nagyon komoly mértéktartás és józanság szükségeltetik, hogy el tudd viselni, amikor sikereid vannak. Ha egyik napról a másikra címlapokra kerülsz, hogyha általad kedvelt tanáraid hívnak vissza a főiskolára, ha interjúkat kérnek, ha beszélgetnek veled, ha csak elhívnak egy találkozóra, mert jó hogy ott vagy, fontos a véleményed. Hogy ezt el tudd viselni, ahhoz nagyon komoly józanság kell. Egy utolsó utáni dolog, amit még fontosnak tartok, az alázat, amit nem lehet tanítani, hanem ezt vagy hozza az ember magával, vagy nem.

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Főtámogatónk: