06 80 203 769
   06 22 543 324
    felveteli@kodolanyi.hu
      

  

Abebe Dániel


 

Abebe DánielSokan élnek közöttünk, akik soha életükben nem vágytak a rivaldafényre, ám az élet mégis úgy hozta, hogy ismert emberekké váltak. A Kodolányi János Főiskolán a kommunikáció és médiatudomány szakosokat tanítva évről évre megfogalmazódik bennem, hogy néhányukból pár év múlva közismert szakemberek lesznek. A gazdálkodás, a turizmus vagy más szakosok esetében nyilván ugyanígy vannak ezzel az oktatók, hiszen a véget érni nem akaró szemeszterek, vizsgaidőszakok alatt van idő megismerni a hallgatókat. Az igazat megvallva, jól látszik már az első félév végén, hogy ki "viszi sokra", hiszen hajtja a tehetsége, a szorgalma a minél jobb eredmények elérésére.

Idegenforgalom és szálloda szakon szerzett diplomát 1998-ban az a népszerű zenész, aki Bebe becenéven vált ismertté, népszerűvé. Abebe Dániel - a Back II Black együttes frontembere - tehát diplomás turisztikai szakember, s máig büszke arra, hogy Székesfehérváron végezte főiskolai tanulmányait. Ez a beszélgetés a Vörösmarty Rádió stúdiójában készült, s ehhez Bebe ragaszkodott, mondván, rádiózni is nagyon szeretett a Kodolányin töltött évek alatt.

 

- Beszélgessünk először a kodolányis éveidről. Miért választottad a turizmushoz kapcsolódó tanulmányokat?

- Tisza-parti gyermekként számomra - azt mondhatom - testközelben volt a turizmus. Csongrádon nőttem fel, ott jártam általános iskolába, középiskolába, és ugye Csongrádon van a Tisza egyik leghosszabb és legszebb homokos strandja. Gyakorlatilag az idegenforgalom egyenes ágon következett. Nekem ez volt az elképzelésem, a szüleim pedig egyetértettek velem. Körülnéztünk, hol jó a képzés, és a Kodolányi főiskolára esett a választásunk.

- Azt kaptad a tanulmányaid ideje alatt, amire számítottál? Milyen emlékeid vannak a tanárokról, az évfolyamtársaidról, a csoporttársaidról?

- Én sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Akkor - ha lehet így fogalmazni - a gyermekkorát élte a főiskola, hiszen, ha jól emlékszem, csak ötszáz körüli hallgatója volt.

Itt, az "A" épületben csoportosult mindenki, ahol a Vörösmarty Rádió is van. Azért mondom, hogy többet is kaptam, mint amit vártam, mert a legszebb három és fél évemet töltöttem Székesfehérváron. A diák mindig fél, amikor középiskolásként hallja, hogy egyetem, főiskola, és nem tudja, hogy mire számítson. Én is így voltam ezzel, hogy, úristen, a rektor és a tanárok, az adjunktusok. Ezek félelmetes szavak, illetve titulusok voltak annak idején, de a legnagyobb meglepetésemre barátként kezeltek bennünket, ha lehet tanár és diák között ilyen kapcsolat. Nagyon meghitt volt a légkör, miután még csak ötszázan voltunk. Természetesen megvolt az a tisztelet, ami kijár tanároknak, de egyébként baráti légkörben tanulhattunk. Kivételesen jó közösség alakult ki.

- 1994-et írtunk, amikor kezdtél, hét szemesztert töltöttél a főiskolán, s több mint egy évtized eltelt a diplomád kézhezvétele óta is. Mielőtt beültünk ide a stúdióba, azt mondtad, hogy tele nosztalgiával jöttél. Mikor jártál utoljára Fehérváron, és milyen kapcsolatot tartasz a volt évfolyamtársakkal, tanárokkal? Egyáltalán milyen a viszonyod az egykori alma materrel?

- A zenekari elfoglaltságok nem nagyon engedik meg, hogy egyik helyről a másikra ugráljak, és nem is nagyon tudok szabadidőt tervezni, hiszen elég kötött életmódot követel a munkám. Tavaly jártam itt utoljára, és valahányszor belépek az épületbe, előjönnek az emlékek. Amikor feljöttem a második emeletre, megláttam a 204-es szobát, rögtön bevillant, hogy szakmai német nyelvből ott vizsgáztunk. Megmondom őszintén, még most is izzad a tenyerem, és kicsit átéltem azt az érzést, amikor ott álltam öltönyben és reszkettem, mint a nyárfalevél, hogy mi lesz.

- Nagyon érdekes, hogy idegenforgalom-szálloda szakosként meglehetősen sok időt töltöttél a Vörösmarty Rádióban.

- Egyrészt szerettem közöttetek lenni, másrészt az élet mindig úgy terelgetett, hogy a kommunikáció azon része, ami a zenével kapcsolatos, megérinthetett valahogy. Szerettem a rádió hangulatát, a stúdiókat, a folyamatos nyüzsgést, az ide érkező vendégeket, zenészeket. A szabadidőm egy részét valóban itt, a rádió környékén töltöttem, mert azt éreztem, hogy nekem itt kell lennem.

- Egyébként már akkor is aktívan zenéltél.

- Így van, akkor is voltak már zenekaraim. Alakult egy zenekar itt, a főiskolán belül, bár hozzáteszem, sosem léptünk fel, valahogy mindig úgy alakult, hogy valaki nem ért rá, vagy nem állt össze a koncertműsor, vagy adott esetben a próbákat elbohóckodtuk, elbeszélgettük. A tanulás mellett nem is lehetett komolyan foglalkozni a zenéléssel, hiszen mindkét dolog sok időt és energiát igényel. Akkor a tanuláson volt a hangsúly, azért jöttem, hogy diplomám legyen. A szabadidőmből szakítottam a számomra kedves dolgokra.

- Jó, hogy van diplomád?

- Egyfajta biztonságot ad a Kodolányin szerzett tudás, a diploma, hiszen bármi történne, el tudnék helyezkedni a szakmámban. Amikor társaságban beszélgetünk, vagy az emberek érdeklődnek, akkor igenis jólesik azt mondani, hogy jártam főiskolára, és van egy diplomám.

- Az nem zavart annak idején, hogy Székesfehérvárra jöttél tanulni, és nem a fővárosba?

- Csongrád egy kicsi város, ahol húsz éves koromig éltem, és mind a mai napig a kisvárosi létet szeretem. Bár Székesfehérvár nagyvárosnak számít, de mégis megvan az a hangulata, ami egy kisvárosra jellemző; a sétálóutcák, a tó, a kedves emberek. A Kodolányi János Főiskola tóparti főépületének hangulata utánozhatatlan. Rengeteget ültünk kint, készültünk vizsgákra, beszélgettünk. Megmondom őszintén, én nem szeretem Budapestet.

- De ezt csak suttogva mondtad, hiszen a lehetőségeket ott találod meg.

- Ezzel azért vitatkozom, mert amint alkalmam és lehetőségem volt, kiköltöztem Pestről.

- Most hol élsz?

- Budakalászon, ami közel van ugyan Budapesthez, de a munkám egy része oda köt. A stúdiók és más egyéb dolog, ami a szakmával kapcsolatos. De amint lehet, menekülök. A nagyvárosi forgatag engem kifejezetten frusztrál.

- Milyen zenésznek lenni ma Magyarországon?

- Ez egy jó kérdés. Ha lehet azt mondani, akkor szomorú, ami most van. Egyfajta káoszt érzek. De nem csak a zenei világban, hanem a médiában és mindenhol. Eltűnni látszik az őszinteség, az emberség, a tisztesség, és erről azt gondolom, hogy nem vezet sehova. Felszínes dolgok felé megy el a világ, átveszünk Amerikából mindenféle üres dolgokat. Az igazi értékek sutba dobódnak, például alig látok olyan műsorokat mostanában, amelyek példaként szolgálhatnának, amelyeket követhetnének a fiatalok. A másik oldalról viszont jó dolog zenésznek lenni. Amikor az ember a színpadon áll, és megszületik az oda-vissza áramlás, az ember impulzusokat kap a közönségtől, az borzongatóan jó.

- Előadóművészként, zenészként mit tudsz tenni, vagy a zenekarod, a barátaid mit tudnak tenni annak érdekében, hogy javuljon a helyzet, amiről most beszéltél?

- Úgy érzem, nekünk kötelességünk példát mutatni azoknak a fiataloknak, akik most lépnek ki az életbe. Időnként meghívnak egy-egy beszélgetésre, ahol módom nyílik elmondani az életről, a világról megfogalmazott véleményemet. Különös öröm számomra, amikor Csongrádra mehetek ilyen kötetlen programra. A zenészekkel, előadóművészekkel kapcsolatban nagyon sokféle - általában téves - elképzelés él az emberekben. Csaknem hihetetlen számukra, hogy ez az életforma is munkával jár, és nagy átlagban tisztességes, becsületes. Ugyanúgy, mint a civil élet. Ami a színpadon látszik, az csak a felszín, mögötte rengeteg munka van, mellette pedig magánélet, ami ugyanolyan, mit bárki másé.

- Csongrád nem először került elő ebben a beszélgetésben. Neked még mindig otthonod ez a Tisza-parti kisváros, ahol a hozzátartozóid élnek?

- Ezen sokat morfondírozom mostanában, nagyon ráéreztél a dologra. Furcsa egy kicsit, otthon is meg nem is. Az ember, ha elköltözik gyermekkora színhelyéről, akkor egy idő után átalakul ez a dolog. De mégis, amikor hazamegyek, akkor igen, azt érzem, hogy itthon vagyok. Édesapám, édesanyám, a kishúgom ott laknak, s ez természetesen meghatározó az életemben.

- Beszéljünk egy kicsit a családodról, leginkább a származásodra vagyok kíváncsi, merthogy édesapád révén etióp gyökereid is vannak. Hogyan került édesapád Magyarországra?

- Édesapám bokszolt annak idején Afrikában, és Papp Laci volt a példaképe. Nagyon szeretett volna néhány barátjával együtt tőle tanulni, illetve ha az nem is jön össze, legalább találkozni vele, és megszorítani a kezét. Ezért esett a választás Magyarországra. A Testnevelési Főiskolára - most már egyetem - jelentkeztek, és föl is vették őket. Édesapám azonban az utolsó évben otthagyta a téefet, és végül orvos lett.

- Mi köt titeket Etiópiához, mennyire tekinted Etiópiát is a hazádnak?

- Én itt vagyok itthon és ott vagyok otthon, érdekes kettősség van az életemben. Ezt nagyon nehéz megválaszolni, mert itt születtem, és magyarnak tartom magam. Ugyanakkor van egy másik felem apu révén, amit valami különös vonzás fűz Afrikához. Nem tudom, hogy ez vér által örökölhető-e, de egyébként megmagyarázhatatlan a kötődésem, hiszen soha nem éltem azon a földrészen. Viszont amikor kiutazunk, egyáltalán nem érzem magam idegennek.

- Gyakran mentek? Te egymagad is útra kelsz, és meglátogatod a családod Etiópiában élő tagjait?

- Egyedül nem voltam még, mindig együtt megyek a családdal. Nem túl gyakran, hiszen nagy a távolság, és az itthoni teendők sem engedik meg, hogy sűrűn elmenjek hosszabb időre. Egy hétre kiutazni pedig nem érdemes. Egyrészt a hozzátartozóink miatt, akikkel minél több időt szeretnénk együtt tölteni, másrészt időre van szükség, hogy az ember átálljon az ottani életre. Hihetetlen érzés minden utazás alkalmával magamba szívni azt a kultúrát és légkört, ami ott van.

- Mit tudnak rólad az ott élő rokonok? Tudják-e, hogy Magyarországon ismert ember vagy?

- Ha távolról is, de örömmel követik a pályámat. Videokonferenciát szoktunk tartani, vagy dvd-n küldünk nekik felvételeket. Az az igazság, hogy büszkék rám. Néha rám tör egy fura érzés, hogy ahhoz a távoli országhoz ilyen szoros családi kötelékek kötnek, hogy az Etiópiában élő rokonaim szeretnek, és számon tartják a sikereimet.

- Magyarországon milyen etióp származásúnak lenni?

- Magyarországon van egy adott szituáció, és mindenki tudja, hogy miről beszélek. Gyermekkoromban, amikor is még jóval őszintébbek az emberek, illetve a gyermekek, azért voltak atrocitások, ha erre vagy kíváncsi.

- Igen, pontosan erre. Hogy a rasszizmus például hogyan jelenik meg az életedben, hogy mi a véleményed minderről.

- Számomra kétfajta ember létezik, a jó és a rossz ember. Számomra a bőrszín abszolút nem lényeges kérdés. Egyrészt nem tűnik fel, mert nekem ez a szín természetes.  Megmondom őszintén, hogy a magyarok valami miatt nem túl toleránsak.

- És ezt mondod magyarként.

- Igen, igen. Sokat járok külföldre, és azt tapasztalom, hogy más országokban - igaz, nem mindenhol - sokkal elfogadóbbak az emberek. Az én esetemben valami megfoghatatlan dolog miatt - ami nem tudom, hogy miért alakult ki - itthon a tolerancia nem igazán működik.

- Van még valami, amiről mindenképpen szeretnék veled beszélni. Ehhez azonban vissza kell kanyarodni ahhoz, amikor arról beszéltünk, milyen zenésznek lenni, mit tudsz tenni a zene frontján az értékekért. Arra lennék kíváncsi, hogyan fogalmaznád meg a zenekarod ars poeticáját, és a ti zenétek milyen értéket közvetít a hazai könnyűzenei palettán.

- Én azt gondolom a Back II Black zenekarról, hogy nagyon sokrétű zenéből összeálló - ha lehet így mondani - zenei kisülés, és nem is nagyon lehet műfaji határok közé sorolni. Most már annyi minden keveredik: a rockzene a komolyzenével, a jazz a popzenével, tehát műfaji meghatározásba nem is mennék bele. Én mindig azt mondom, hogy zenét játszunk, s arra törekszünk, hogy az igényes legyen. Szeretnénk elmondani, amit az évek során - hiszen tizenhárom éve működik a zenekar - élményként megéltünk. Felmerül az a kérdés is, hogy meddig lesz ez a zenekar. Azt szoktam mondani, hogy holtomiglan. Úgy érzem, ha egy zenekarnak van mondanivalója, és mindig meg tud újulni, akkor igenis van létjogosultsága. Ha megszűnik a késztetés, hogy igenis közöljük, ami bennünk van, vagy elfásul az ember, na akkor kell abbahagyni.

- Nyilván nem fogod abbahagyni, és mellette nagyon sok mindent csinálsz. Az alap a zenekarod, mellette szinkronizálsz, filmzenét írsz, szerepelsz számtalan helyen. Beszéljünk egy kicsit erről. Ezek az egyéb dolgok mit jelentenek az életedben?

- Az adás előtt beszéltünk erről a témáról is, és szóba került a szerencse. Én azt gondolom, hogy aki a művészet bármely területének útjára lép, annak igenis össze kell találkoznia a szerencsével, s az ezáltal ölébe pottyant lehetőségeket meg kell ragadnia. Én sosem voltam könyöklős típus, nem hajszoltam, hogy színházban akarok játszani, szinkronizálni, filmzenét csinálni. Ebből a szempontból szerencsés vagyok, mert az élet mindig úgy hozta, hogy valaki bevont egy közös munkába, majd abból lett egy másik dolog, szinkron, filmzene, színház. Ezeket mindig kihívásnak éltem, élem meg, és próbálok abszolút megfelelni, tanulni belőlük. A színházi lehetőség sajnos megszűnt, levették az Egy csepp méz című darabot műsorról. A Budapesti Kamaraszínházban ment nagy sikerrel, Tordy Géza rendezte. Én egy tengerészt alakítottam. Hernádi Judittal, Verebes Lindával, Dolmány Attilával játszottam együtt, és rengeteget tanultam tőlük. Borzasztó jó dolog volt, nagyon szerettem azt a légkört. Most a zenekar tölti ki az életemet, illetve erre koncentrálok. Készítek egy saját lemezt is, ami afféle önmegvalósítás, már régóta készülök rá. A Back II Black zenekar lemeze most december negyedikén jelent meg, a saját lemezem meg valószínűleg tavasszal kerül a boltokba. Vannak társszerzők, többek között egy gyerekkori barátom, Vígh Arnold, akivel már régóta dédelgettük ennek a lemeznek a gondolatát.

- Tudod-e, hogy a Kodolányi János Főiskolán művészeti tanszék is muködik 2007 óta?

- Igen, tudom, Mits Gergő és Pély Barna vezetésével. Örülök, hogy van egy tanszék, ahol komoly színvonalú zenei oktatás folyik. Mivel személyesen ismerem őket, biztos vagyok abban, hogy aki felvételt nyer, óriási tudásanyagot szerezhet meg magának.

- Mindenképpen beszéljünk még a jövőbeni terveidről. Egy sikeres fiatalember esetében az ember úgy gondolja, hogy nehéz lehet túlszárnyalni már a meglévő eredményeket. Ugyanakkor nyilván van egy csomó terved, hiszen harminchárom évesen nagyon sokféle álmot dédelget az ember. Krisztusi kor.

- Az álmok egy része megvalósulni látszik. A Back II Black zenekar új lemeze elkészült, a saját lemezem lassan alakul, és Ázsia irányából is van rá érdeklődés. Nem azt jelenti, hogy itthon nem jelenik meg, de valahogy abban a térségben nagyon érdekelődnek iránta.

- Hogyan adódott ez a lehetőség?

- Ez megint szerencse kérdése, valaki hallotta az anyagot, és megtetszett neki. A véletlen műve egyébként, hogy Koreában is játszunk már harmadik éve. Terveink közt szerepel tehát, hogy ott megvessük a lábunkat. Egyébként el kell mondanom, hogy nem felépíteni nehéz a pályát, hanem ott maradni, és mindig újat mutatni, mondani az embereknek. Az én legnagyobb tervem, hogy mindig tudjak mit mondani.

- Nyugodtan kijelenthetem, hogy a Funkybiotikum címmel megjelent új lemezetek esetében volt mit mondanotok, és sikerült az új gondolatokat színvonalas zenébe öltöztetni. Neked hogyan tetszik az új Back II Black lemez?

- Szerintem jól sikerült, sokszínű, zeneileg izgalmas anyagot tudtunk összehozni. A megszokott szövegvilágunkon is változtattunk, számos aktuális mondanivaló került be a szövegekbe a számunkra hagyományosnak számító témák mellett.

- Ha az ember láthatná magát - mondjuk - tíz-tizenöt év múlva, akkor te hogyan szeretnéd látni magad?

- Nagyon szeretném, ha megmaradna ez az állapot, ami most van, hiszen boldog embernek tartom magam az élet minden területén.

- Az utolsó kérdés pedig, hogy látsz-e esélyt arra, hogy a zenész léted mellett leszel egyszer idegenforgalmi szakember is?

- A zene mellett olyan dolgokat szeretnék csinálni, ami pihentet. Néha kell az embernek, hogy kikapcsoljon, neked ezt nem kell mondanom, hiszen te is nyüzsgős szakmában mozogsz. Dédelgetett álmom, hogy Csongrádban, a Tisza-parton létesítsek egy fürdőparadicsomot, egy tiszai riviérát. Úgy gondolom, hogy nincs méltó helyén az a térség, és szeretnék valamit tenni érte.

- Mondjuk, lesz egy szállodád.

- Ha nem is lesz szállodám, de legalább rendbe kellene hozni a partot, és egy jól funkcionáló pihenőhellyé alakítani, mert az adottságai nagyon jók.

- Miközben hallgatlak, az jutott eszembe, kár lenne veszni hagyni azt a sok-sok tudományt, amit itt a Kodolányi János Főiskola idegenforgalom-szálloda szakán gyűjtöttél össze.

- Így van, ezzel egyetértek.

 

Virágh Ildikó


Kodolányi János Egyetem
Orosháza


Kodolányi János Egyetem
Budapesti Oktatási Központ


Kodolányi János Egyetem
Székesfehérvár


Copyright © Kodolányi János Egyetem
Főtámogatónk: