F. Lassú Zsuzsa és Elekné Szarvas Anett:
Tradicionális vagy szexi?
avagy hogyan fér meg Héra és Aphrodité

Sokak szerint az ezredfordulóval beköszönt a nők évezrede. Felvetődhet bennünk a kérdés, hogy a „második nem” helyzete milyen irányba változhat ezzel? Robert Merle (1980) utópiájának megfelelően átvesszük a férfiak helyét, s a férfiuralmat nőuralom váltja fel? Azt jelenti-e a nőuralom, hogy a férfias értékek háttérbe szorulnak és a nőies értékek válnak uralkodóvá (a férfiak körében is), vagy a nők a férfiakhoz hasonulva törnek uralomra? Életképes-e az a társadalom, amelyben kevesebb az erőszak, a versengés, a teljesítményközpontúság? Elérhető-e az a sokak által áhított állapot, ahol a meglévő különbségeket elfogadva válik férfi és nő egyenrangú társsá, az élet privát és nyilvános színterein egyaránt?

Ezek a kérdések régóta foglalkoztatják a két nem társadalmi helyzetét kutató szakembereket. Mi a nők szerepeikről vallott vélekedéseinek vizsgálatát tűztük célul, egy újszerű és komplex megközelítés felhasználásával. Mielőtt rátérünk ennek ismertetésére, áttekintjük a pszichológia nők iránti érdeklődésének főbb állomásait, valamint röviden bemutatjuk a legfontosabb női szerepeket. Mindkét téma teljeskörű elemzése köteteket töltene meg, ezért célunknak és személyes elkötelezettségünknek megfelelő módon válogatnunk kellett a fellelhető szakirodalmakból, s azok tárgyköreiből.

 

A nő pszichológiai felfedezése

Az első, és mai napig legerőteljesebb hatású elmélet, amely a nő lelki sajátosságait egy komplex személyiségelméletbe ágyazottan vizsgálja, Sigmund Freud bécsi idegorvos nevéhez fűződik. Eltekintve elméletének részletes bemutatásától, kiemelnénk a nő jellegzetességeit, azaz a nemi különbségeket magyarázó elgondolásait.

A freudi pszichoanalitikus elmélet biológiai gyökerekkel rendelkezik – ennek megfelelően a nemi különbözőség magyarázatában „az anatómia: a sors” elképzelés tükröződik (Freud, 1995/a). Férfiaktól eltérő nemiszerve (azaz a pénisz hiánya) kárhoztatja a nőt sajátos lelki fejlődésére, amely Freud szerint buktatókkal terhes, következésképpen az elért eredmény, vagyis az érett felnőtt szexualitás, illetve személyiség is sokkal kétségesebb, mint a férfi esetében. A freudi elmélet ez által a férfit, mint normát állítja elénk, amellyel szemben a nő, mint csökkent értékű lény áll. Hogyan hat a pénisz hiányának tudata a lánygyermek lelki fejlődésére? Elsősorban kialakítja benne a péniszirigységet, másodsorban elfordítja elsődleges szerelmi tárgyától, az anyától, akit a vágyott szerv hiányáért okol. Ez utóbbit azonban tárgyvesztésként éli meg, amely szorongást okoz, amit a gyermek az anyával való azonosulással orvosol. Így válik az anya riválissá és gyűlöltté, egyrészt, mert megfosztotta őt péniszétől, másrészt, mert az apa birtokosa. Pénisz utáni vágya először az apa péniszére terjed ki, majd végleges péniszpótlékra vágyik, s ez a gyermek. Így magyarázza Freud azt a gyakori fantáziajátékot, amelyben a kislány feleségül megy apjához és gyermeke lesz tőle. Az itt vázolt folyamat azonban bonyolult és tele van nehézségekkel, ezért a péniszirigységnek és az anya elutasításának hosszú távú negatív következményei lehetnek: nárcizmus, frigiditás, túlzott szégyenérzet, stb. Legfontosabb defektusa a folyamatnak azonban, az apával, mint a társadalom rendjét képviselő erővel, a törvénnyel való azonosulás hiánya. A férfiak esetében az apával való azonosulás a felettes-én kialakulásának alapja. Mivel a leánygyermek nem él át kasztrációs szorongást, ezért nem azonosul az apával, aminek Freud szerint az a következménye, hogy a nőkben nem fejlődik ki az erkölcs olyan foka, mint a férfiakban (Freud, 1995/b, 1943).

Az elmélet alapján a nő egyetlen (társadalmilag elfogadott és pszichológiailag egészséges) lehetősége, hogy pénisz utáni vágyát kiélje, vagyis hiányosságát legalább részlegesen kompenzálja, az anyaság. Ahhoz tehát, hogy biológiailag meghatározott sorsunkat beteljesítsük, az egyetlen üdvözítő út a gyermekvállaláson keresztül vezet. Az a nő, aki a gyermeknevelés helyett más célokat helyez előtérbe, a normálistól eltérő, természetellenes, esetleg neurotikus, de mindenképpen nőietlen címkét kap.

Freud elmélete szép számú követőre és még több hangos ellenzőre talált. A szexizmussal vádolt elgondolás, amely a nőkről meglehetősen negatív képet fest, főleg a feminista tudományos körökben váltott ki élénk kritikákat. Szerintük a nők elnyomott helyzetének nem biológiai, hanem társadalmi okai vannak; a pszichoanalízis olyan társadalomtudomány, amely a kor kultúrájának és a patriarchális társadalom elvárásainak megfelelően mutatja be a nőt. A leggyakoribb feminista kritikák szerint a pénisz önmagában nem irigylésre méltó, csupán a hatalom egyetemes szimbólumaként válik azzá. A nő nem szexuális szabadságra, hanem személyiségének fejlődési szabadságára vágyik, hogy azzá lehessen, ami akar, nem pedig azzá, amit anatómiája előír számára (Tong, 1997).

Számos teoretikus között Karen Horney (1997) is az egyén környezetének szerepét hangsúlyozza. Simmel írásaiból kiindulva arra a következtetésre jut, hogy kultúránk férfikultúra, amelyhez a nők tudatosan és tudattalanul is alkalmazkodnak. A péniszirigység és a férfiasság-komplexus csak a társadalmilag kívánatos férfi-szerep utáni vágyat jelenti, amely együtt jár a nőiségből való meneküléssel. „A nők nem azért akarnak férfiak lenni, mert bolondulnak a péniszért, hanem, mert férfiak kormányozzák a társadalmat” (Tong, 1997. 32. oldal). Hasonló következtetésre jut Alfred Adler a nők kisebbrendűségi érzését illetően, valamint Clara Thompson a női passzivitás tekintetében (Tong, 1997).

A pszichoanalitikus feminizmus egyik legjelentősebb alakja Nancy J. Chodorow. Munkásságában, mint a legtöbb feminista, ő is magyarázatot keresett a nemek egyenlőtlenségére. Áttekintve a létező számtalan elképzelést, először arra a következtetésre jut, hogy mivel a nők elnyomása már az osztálytársadalmak előtt egyetemesen létezett, ezért valami olyan oka van, ami a nő biológiai sajátosságának társadalmi vetülete. Kiinduló álláspontja szerint az anyaságból fakadó hatalom félelmetessége indítja a férfiakat arra, hogy ezt kompenzálandó létrehozzák a férfiuralmat. Később elméletalkotásában ő is a biológiai nemtől a társadalmi nem irányába fordul, s ez utóbbit társadalmi, kulturális, pszichológiai tényezők bonyolult szövevényének tekinti, melynek csak egy eleme az anya biológiai jelentősége. Természetből való fokozatos kiválásunk miatt nem kielégítő magyarázat a férfi-női szerepek korai vadászó-gyűjtögető megkülönböztetésének továbbélése sem. Chodorow elveti a társadalmi nemmel való azonosulás szabad választásának lehetőségét is, mivel szerinte mire „szavazóképes” korba kerülünk, nemi sajátosságaink, nemi tudatunk már kialakult. A nőiség sajátos jellegzetességeinek kialakulásában, a nemek különbözőségében ellenben fontos szerepet szán az egyszülős, anyai gondoskodás tényének. Szerinte a női lélek sajátossága a „nőtől nőnek születni” elhúzódó szimbiózisában rejlik. Az anya-lánya kapcsolat magában hordja a túlazonosulást, szemben a fiúgyermek fokozatos szeparációjával. A két nem különbözőségéből eredő problémák megoldását a kétszülős gondoskodás elterjedésében látja, amely lazítja az anya-gyerek kapcsolat hőfokát, és nem utolsó sorban, kevésbé szorítja négy fal közé az anyát (Chodorow, 2000).

Az 1970-es évektől az amerikai Stone Center-ben Jean Baker Miller vezetésével a „nőiség új lélektana” bontakozik ki (Miller, 1976). A kutatócsoport legfontosabb elméleti alaptétele a nő sajátos self-fejlődése eredményeként kialakuló un. kapcsolati self (self-in-relation). Miller szerint a személyiség fejlődésével foglalkozó korábbi elméletek (Freudtól Eriksonon át Levinsonig), mind az elkülönülést hangsúlyozó (sőt előíró) teóriák voltak (Miller, 1991). Az elméletek nagy része azt állítja, hogy a férfi self fejlődése az által „sikeresebb”, mert a korai anya-gyerek kapcsolat szimbiózisát az ellenkező nemű anyától való elkülönülés váltja fel. A lányok azonban a túl nagy hasonlóság miatt nem képesek igazán a szeparáció-individuáció folyamatára. Miller azonban minőségi különbséget fogalmaz meg férfi és női self között, jónak és sikeresnek értékelve a nő self-fejlődését is, amelynek eredménye a kapcsolati self. A kapcsolati-self-elmélet szerint a nő tapasztalata saját magáról elsődlegesen kapcsolatain keresztül képeződik le, „a női self a fontos kapcsolatok kontextusában szerveződik és fejlődik” (Surrey, 1991. 52. oldal). Ez az elképzelés az elkülönülés helyett a kapcsolódást tekinti az én-fejlődés alapjának. A nők kapcsolódási, gondoskodási és függőségi igénye ezáltal egészséges, normális folyamatnak tekinthető, nem a férfias fejlődésmenettől való negatív eltérés (Stiver, 1991/a, b).

Carol Gilligan hasonló alapokon bírálja a nő alacsonyabbrendű erkölcsiségének elképzelését (Gilligan, 1982). Kritikája fő célpontja Kohlberg, aki a freudi elméletből kiindulva vizsgálta az erkölcsi érzék fejlettségét, s módszerével a férfiak erkölcsi fölényét bizonyító nemi különbséget fedezett fel (Cole és Cole, 1997). Gilligan szerint Kohlberg erkölcsi skálája nem egyetemes mérce, inkább a férfiak igazság etikájának kedvez, míg a nők (kapcsolati selfjüknek megfelelően) a törődés etikáját vallják. Gilligan hangsúlyozta, hogy a kétféle erkölcsi viszonyulás egyenrangú, egyik sem jobb, vagy rosszabb a másiknál.

 

Veleszületett és tanult nemi különbségek

A nemi különbségek tekintetében a mai napig sok a vitatott kérdés. A helyzet bonyolultságát fokozza a nemi sztereotípiák léte és elterjedtsége. Felnőtt férfiak és nők esetében szinte szétválaszthatatlanul összefonódnak a biológiai adottságokon kialakult készségbeli eltérések és a kultúra intézményeken keresztüli szocializációs hatásai. De vajon van-e olyan pillanat az életünkben, amikor még tisztán biológiai és nem társadalmi lények vagyunk? Egyes szerzők szerint fogantatásunk pillanatától hatnak ránk szüleink tudatos-tudattalan elvárásai. Az biztos azonban, hogy már a 24 órás újszülötteket is nemüknek megfelelő jelzőkkel címkézik és megkülönböztetetten kezelik a szülők, sőt, bár kevésbé erőteljesen, a független megfigyelők is (Luria, 1983). A fiúkhoz és a lányokhoz nem csak a látható, valódi különbségek alapján viszonyulnak másképp a szülők, hanem, mert szeretnék, hogy a társadalmilag elvárt nemi szerepeknek megfelelően viselkedjenek gyermekeik (Siegel, 1985. idézi Cole és Cole, 1997. 138. oldal).

A kevés bizonyosnak látszó különbség az agy eltérő szervezettségével, a féltekei specializáció különbségével és genetikai eltérésekkel magyarázható. A lánygyermekek e miatt (főleg az első életévben) jobban fejlődnek a nyelvi készségek tekintetében, de kevésbé jók a térben való észlelésben, illetve több kognitív feladat egyidejű megoldásában. A térbeli észlelés viszonylagos gyengeségével magyarázza Linn és Sweeney (1981, idézi Cole és Cole, 1997. 631 oldal) azt a megfigyelést, hogy a formális műveletekben a lányok gyakran alulteljesítenek a fiúkhoz képest. A férfiak és nők formális gondolkodásának vizsgálata azonban a mai napig ellentmondásos elméleteket és kísérleti eredményeket szült.

A nők kiegyensúlyozottabb lateralizációjának egyik lehetséges következménye, hogy az érzelmek mindkét féltekén egyaránt reprezentálódnak. Witelson (1983) szerint valószínűleg ez áll annak a megfigyelésnek a hátterében, hogy a legtöbb nőnek nehézséget okoz szétválasztani az elemző racionális és az érzelmi viselkedést. Azonban a veleszületett adottságok és a tanult viselkedésformák egymásra hatása kétségessé teszi az egyoldalú ok-okozati indoklás helyességét.

Újszülöttek összehasonlító vizsgálatakor az izomzat tónusában és az izületek mozgékonyságában találtak veleszületett különbségeket: a fiúk merevebb, görcsösebb tónus jellemző, ezért általában korábban kezdenek járni, mint a hajlékonyabb, kevésbé tónusos lányok, akik viszont emiatt korábban beszélnek. Wallon szerint a tónusosság különbsége az attitűdökben is megnyilvánul: a lányok ezért képesek könnyebb kapcsolatteremtésre (Zazzo, 1983). Az érés folyamatában is mutatkoznak nemi különbségek: a lányok általában érettebben születnek, és hamarabb érik el a serdülőkort.

Két éves kor után felerősödnek a nemek közötti látható különbségek, azonban itt már vitathatatlan a család és a tágabb környezet szocializációs szerepe. A lányok kapcsolatorientáltsága és a fiúk dominanciatörekvése kifejezettebb azokban a családokban, ahol ezeket a viselkedéseket jutalmazzák, az eltérést pedig szankcionálják. Az emberi tanulás és tapasztalat elkerülhetetlenül kombinálódik a biológiai adottságokkal (Maccoby, 1983).

Lever (1978, idézi Cole és Cole, 1997) vizsgálatai is a tapasztalat szerepét hangsúlyozzák. Kisiskolások körében végzett felmérései szerint a fiúk több, a szerepek kombinációját és szabálykövetést kívánó ún. komplex játékot játszanak, mint a lányok, akik a kevesebb résztvevős, beszélgetésre épülő játékokat kedvelik. A fiúk játék közben vállalják a szemtől szembeni versengést, a lányok kerülik az ilyen helyzeteket, ha versengésre kényszerülnek, megpróbálják azt személytelenné tenni pl. pontszámokkal.

A nemi különbségeken alapuló szülői, tanári elvárások is erőteljesen meghatározzák a gyerekek késztetéseit, hiedelmeit, saját viselkedésükkel kapcsolatos tudásukat, értékelésüket. Dweck és munkatársai (1983, idézi Cole és Cole, 1997. 525 oldal) vizsgálatai szerint a fiúkat több bírálat éri viselkedésük, míg a lányokat intellektuális képességeik miatt. Dicséretkor ennek ellenkezőjét: a lányoknál a jó magaviseletet, fiúknál a jó teljesítményt emelik ki. Ezzel összhangban, latenciakorú fiúk és lányok vizsgálata azt mutatta, hogy minél okosabb egy fiú, annál jobb elvárásai vannak a jövőre nézve, annál bizakodóbb, míg a lányok minél okosabbak annál kevésbé bíznak jövőbeli sikereikben, hajlamosak eredményeiket külső tényezőkre visszavezetni (Crandall, Katkovsky és Preston, 1962, idézi Stiver, 1991. 223. oldal). Mindezeket az attribúcióval foglalkozó kutatások is megerősítették (Feather és Simon, 1975. idézi Forgách, 1993. 102. oldal).

 

Női szerepek régen és ma

A felnőtt nők széles szereprepertoárjából a szerető, a feleség, az anya, a háziasszony, és a hivatásának élő nő szerepét tárgyaljuk a következőkben. Az első négy hagyományosan nőiesnek tartott szerep, míg a negyedik alig fél évszázada nyer (folyamatosan egyre szélesedő) teret a nők társadalmilag elfogadott szerepei között.

A szerető szerep a nő szexuális aspektusát hordozza magában. Mind közül mai napig ez a legproblematikusabb szerepviszonyulás. Szűz Mária, Éva és Mária Magdolna legendája ma is jelentősen befolyásolja a nő szexualitáshoz való viszonyát, és a szexuálisan aktív nő megítélését - felesleges tiltásokkal és tabukkal korlátozva a nőt (Baber és Allen, 1992). Egészen századunkig a szexuális együttlét a gyermeknemzés miatt elkerülhetetlen, ám mindenképpen bűnös és szégyellnivaló dolog volt, még törvényes házasok között is (Utrio, 1989). A nő a szex terén többszempontból is kiszolgáltatott helyzetben volt. Mivel általában nem ő választotta ki partnerét, ezért gyakran házastársi kötelezettségeinek szerelem, vágy, és előzetes tapasztalatok nélkül tett eleget. Hatékony fogamzásgátlási eszközök hiányában a nő minden szexuális együttléttel a megtermékenyülés kockázatát vállalta. A nő örömét és vágyait nem csak a vallás és a szigorú erkölcsi elvek korlátozták, hanem férje igényeit is előtérbe kellett helyeznie. (Ez alól kivételnek csak a kurtizánok számítottak – szerepük bővebb jellemzése azonban túlmutat dolgozatunk keretein). A XX. század harmincas éveiben elinduló nőmozgalmak a nő szabad szexuális választásáért, az örömtelibb partnerkapcsolatokért is küzdöttek. A szexualitás szabadsága a hatvanas évek hippi-mozgalmaiban csúcsosodott ki. Napjainkban a helyzet összetettebb: a fennmaradt tiltások és tabuk hatását erősíti az AIDS-től való félelem, ám mind toleránsabbá válik a társadalom a szexuális élet alternatív formái iránt.

Házasságkötéssel a nő belép a feleség szerepkörébe. A házasság a korábbi évszázadokban főként gazdasági intézményként működött. Funkciójából fakadóan hasonló társadalmi rétegek fiai és lányai kötötték össze életüket és vagyonukat, szüleik döntése értelmében. Ebben a gazdasági szerződésben a nő, hozományából fakadóan, árucikké vált, nem a férfi társaként volt jelen. A férfi a patriarchális társadalomban a család feje, feleségének és gyermekeinek ura és parancsolója. A nő a vallás tanítása szerint is alacsonyabbrendű, hiszen a férfi Isten képmása, míg a nő csak Ádám oldalbordájából teremtetett. A jó feleség ezért engedelmes, visszahúzódó, a család (és főleg férje) szempontjait saját érdekei elé helyezi. Egészen századunkig nem is volt más lehetősége a nőknek, mint ezekhez a normákhoz tartani magukat, hiszen létük férjüktől függött. Kiszolgáltatottságuk okai között a modern születésszabályozás hiányát, az önálló pénzkereseti lehetőségek szűkösségét, a családi örökségből való kirekesztettségüket említhetjük. A feleség nem rendelkezett sem önálló vagyonnal, sem döntési jogokkal, teste és szélsőséges esetben még élete is férje akaratától függött (Utrio, 1989). A XX. századi egyenjogúsítási törekvések, a tudományos fejlődés, a jogi és politikai változások hatására ma már a nő Európa nagy részén szabadabban éli meg a feleség, a társ szerepét. Egyre elterjedtebb a házasságkötés nélküli együttélés, amely jogilag és társadalmilag is kezd elfogadottá válni, s ez, valamint a házasságon kívüli gyermekvállalások növekvő száma a női önállósodás jelzőszámának tekinthető (Vukovich és Harcsa, 1998). A törvényes házastárs, a feleség azonban napjainkban is vonzó szerep. A házasság (hazai vizsgálatok szerint) kedvezőbb társadalmi státuszt biztosít, mint az egyedülálló életforma, feleségként a nőnek nagyobb kapcsolati tőke megteremtésére van lehetősége (Lévai, 2000).

Az anya szerepe szorosan összefonódik a nő természetes gondoskodási hajlamával. A nemi különbségeket túlhangsúlyozó megközelítés szerint a nő azért gondoskodik, mert természete erre ítéli, hajtja az un. anyai ösztön. A különbségeket minimalizáló elméletek szerint azonban a gondozás funkciójának elnőiesedése csak a szocializált viselkedés szintjén igaz (Baber és Allen, 1992). Elisabeth Badinter (1999) áttekintve az anyai érzés történetét, arra a következtetésre jut, hogy Nyugat-Európában az elmúlt évszázadokban a kor társadalmi-gazdasági tényezői nagymértékben meghatározták az anyák gyermekükhöz fűződő viszonyát. Kiemelten vizsgálta a XVII-XVIII századi franciaországi dajkaság intézményét, amely szerinte cáfolja az anyai ösztön létezését. A gyermeküket dajkaságba adó nők viselkedése Európa-szerte elfogadott, a kor normáinak megfelelő volt, a gyermek ilyen formában történő eltaszítása a nő számára inkább előnyöket jelentett, mint hátrányt vagy presztízsveszteséget. A XIX században, az ipari forradalom következményeként felemelkedő középosztályi családokban elindul az anyaság misztifikálása, amelynek terjedését kezdetben inkább a divat, mint a morál határozta meg. Mivel a férfiak ekkorra szinte teljesen kiszorították a nőket a nyilvánosság színtereiről, ezért az otthonaikba zárt nők számára az anyaság és a család volt az egyetlen elfogadott tekintélyforrás. Az anya felmagasztalása és az ezzel kizárólagossá váló anyai gondoskodás azonban nem csak dicsőséget hozott, hanem a gyermeknevelés teljes felelősségét is a nőre hárította. Az apa ezzel egy időben szinte teljesen kiszorult a családi nevelés színteréről. A nevelésben egyedüli szerepet betöltő anya lett az ekkor útjukra induló pszichológiai elméletek főszereplője, nemegyszer bűnbakja. A korai anya-gyerek kapcsolat, mint az egész életre kiható kapcsolati őstípus, terjed el a köztudatban, megteremtve ezzel szorongó anyák sok-sok nemzedékét. A nem kielégítő - túl sok vagy túl kevés - anyai gondoskodás válik a nő legnagyobb lehetséges bűnévé (Baber és Allen, 1992). A XX. században meginduló nőmozgalmak az anyaság új felfogását kezdik hirdetni, megkérdőjelezve, hogy az érett felnőtt nő identitása kizárólag az anyaságon keresztül teljesedhet ki (Ireland, 1993). Ennek ellenére az idealizált anya-kép ma is elterjedt a közgondolkodásban, a családi értékek között Magyarországon a gyermek stabilan a legmagasabb pozíciót foglalja el (Lévai, 2000).

Felvetődhet a kérdés, hogy a sztereotípiák kapcsán jól ismert háziasszony külön kategória, egységes női szerep-e? Véleményünk szerint az, hiszen míg a feleség számára a férje áll a középpontban, az anya számára gyermekei a legfontosabbak, a háziasszony elsődlegesen a háztartás feladatait tartja fontosnak. Férjéről és gyermekeiről való gondoskodása is materiális szinten nyilvánul meg, míg a feleség férje, az anya gyermekei érzelmi igényeit helyezi előtérbe. Legfontosabb teendője a háztartás ellátása. Az ideális háziasszony fáradságot nem sajnálva végzi munkáját, arra törekedve, hogy otthona mindenkinek (családtagnak és vendégnek egyaránt) tökéletesen kielégítse igényeit. Akár háztartásbeliként, akár hivatása mellett végzi háziasszonyi feladatait, a házimunkák nagyobb részét mindenképpen a nő végzi (Badinter, 1999, Frey, 1996). Ez az un. második (néhol harmadik) műszak a nő szabadidejét csökkenti, kevesebb ideje marad önmagára, kapcsolatai ápolására, stb. Az ebből fakadó lehetséges elégedetlenség a feminista mozgalmak egyik mozgatórugója.

A hivatásának élő, szabad akaratából és képességeinek megfelelő munkát vállaló nő szerepe a XX. század társadalmi-gazdasági változásainak hatására kerülhetett be a női szereprepertoárba. A XIX. századig a nők nem tanulhattak kedvük szerint. A férfiak a tűzhely mellé száműzték nőtársaikat, felhasználva azt a nézetet, hogy a férfi a szellem, a nő az anyag megtestesítője. Az otthoni munkavégzésre korlátozott nő nem veszélyeztette a férfi egyeduralmát és hatalmát a nyilvános szférában. A nő produktív szerepe a hagyományos patriarchális családban eltörpül a valódi munkának nem tekintett, reproduktív funkciók (gyermekszülés- és nevelés, háztartási feladatok) ellátása mellett. A nőnek csak megözvegyülve nyílt lehetősége arra, hogy tiszteletbeli férfiként részt vegyen a közszereplésben, és elismert produktív munkát végezzen (Laslett, 1983). A legújabb kor technikai és társadalmi változásai nagyobb teret nyitottak a nők továbbtanulásának, munkavállalásának. Azonban az intelligens, sikeres nők nagy része még napjainkban is fél a versengéstől, kétségei vannak képességeit illetően, és problémát okoz nőiességét és hivatását összeegyeztetni (Stiver, 1991). A közmegítélés (vitathatatlan előrelépések ellenére) ma sem kedvező a hivatásának élő nővel kapcsolatban, és a felső vezetők között még mindig nagyon alacsony a nők aránya (Nagy, 1997).

Az „isteni” nők

Az előbbiekben bemutatott hagyományos és modern női szerepek újszerű, és árnyaltabb megközelítését olvashatjuk Jean Shinoda Bolen Bennünk élő istennők című könyvében (Bolen, 1997). Bolen jungiánus pszichoterapeuta, aki több évtized terápiás tapasztalatából új elméletet alkotott, melyben felhasználja a jungiánusok görög istenekről, mint archetípusokról szóló gondolatait. Elgondolása szerint a görög istennők prototipikusan jellegzetes viselkedés- és viszonyulásmintákat hordoznak. Mi szerep-prototípusnak tekintjük őket, amelyek különböző arányban keveredve minden nőben megnyilvánulnak. Az istennő-típusok az előző részben tárgyalt szerepeket továbbiakkal gazdagítják, és újabb nézőpontokkal árnyalják. Vizsgálódásainkban ezeket az archetípusokat próbáltuk fellelni a körülöttünk élő, különböző korú, foglalkozású és családi állapotú nőkben.*

A Bolen elméletében kiválasztott 7 görög istennő 3 kategóriába rendelhető. Minden csoport tagjaira sajátos tudati jelleg, viselkedésmód és késztetés jellemző.

„A szűz istennő aspektusa a nő lelkének az a része, melyet egyetlen férfi sem vehet birtokába, ahová nem képes „behatolni”, mert ennek a lélekrésznek nincs igénye a férfira.” (Bolen, 1997, 37. oldal) A szűz őstípusú nő egy önmagával, belső értékeinek megfelelően akar élni, nem törődve mások véleményével. Szüzessége nem (feltétlenül) fizikailag nyilvánul meg, hanem lelke férfiak általi sebezhetetlenségében. Ebbe a kategóriába 3 istennő tartozik.

Artemisz a vadászat és a Hold istennőjeként ismert mitológiai alak (Kerényi, 1997). Ebben a minőségében a fiatal vadállatok és a fiatal lányok védelmezője. Bár a férfiaktól mindvégig független maradt (nem érintette meg a szerelem), mégsem volt magányos: lánycsapata minden útján kísérte. Artemisz, mint a nagy nővér oltalmazta őket. A földi nőkben élő Artemisz archetípusa a nő önállóságát, igazságérzetét, céltudatosságát, természetszeretetét, a női összetartozás érzetét (sisterhood) adja. Vizsgálataink szerint ez az őstípus csaknem teljesen hiányzik a magyar nőkből. A nők függetlenségét, összetartozását, az elnyomás leküzdését szorgalmazó céltudatos és határozott női viszonyulás nem rajzolódik ki a megkérdezett nők válaszaiban. „Miért nincs Magyarországon nőmozgalom?”, teszi fel a kérdést Neményi Mária (1994), s vele együtt mi is. Az általa felsorolt okok – a szocialista modernizáció, a paternalista állam, s a szocializmus egyéb „vívmányai” – és az ősidőktől fennálló férfiuralom együttes erővel vezethettek oda, hogy a Bolen által egyetemesnek tételezett archetípus kollektívan kiveszett a magyar nőkből. A női emancipáció nálunk azt jelenti, hogy a tradicionális szerepekből kitörő nő akkor kap elismerést, ha a férfias értékeket magáévá téve, érzelemmentesen, versengve végzi a „férfimunkát”. Ez azonban Athéné archetípusát kelti bennünk életre, amint azt vizsgálatunk adatai is igazolják.

Athéné – a bölcsesség, a női mesterségek és stratégia istennője. „Apja lányaként” a tiszta racionalitás, a tervezés és az akarat elsőbbségét hirdeti. Az Athéné típusú földi nő gyakorlatias, jól megállja helyét a férfiak világában, vonzódik a hatalommal rendelkező férfiakhoz, de nem válik tőlük függővé. A nőkkel való viszonya azonban kevésbé hangsúlyos, nem keresi a velük való barátságot. Az általunk megkérdezett nők közül a fiatalokban tudtuk leginkább felfedezni ezt az archetípust. A 25 év alatti korosztály életének nagyobbik (tudatosabb) részét a rendszerváltás után élte le. A gazdasági-társadalmi változások, a piacgazdaság követelményei választás elé állítják a nőt. Egyre többen érzik azt, hogy a munkaerőpiacon való érvényesülésük feltétele a hagyományos női minták háttérbe szorítása, és a „férfias” értékekkel való azonosulás. Vizsgálataink szerint Athéné őstípusa sikeresen ötvöződik a későbbiekben leírt Afroditével, létrehozva egy un. Szexi-karrierista viszonyulást.

Hesztia – a házitűzhely és a templom istennője. Ő a bölcs nő, „hajadon nagynénénk„. A földi nőkben élő Hesztia figyelmüket belső lényegük felé fordítja, hatására keresik a nők életük értelmét, mélyülnek el meditációban vagy imában. Mint a házitűzhely őrzője, ez az őstípus munkálkodik bennük, amikor örömmel végzik ház körüli teendőiket, feloldódnak a tevékenységekben, a külső tisztogatással bensőjüket is megtisztítják. Hesztia helyet kaphat az anya, feleség, háziasszony és dolgozó nő szerepeiben egyaránt, amikor a feladatokat elmélyülten, feloldódva végezzük. A vizsgálatainkban szereplő nők közül az érettebb korúakra volt jellemző ez az archetípus, főként egyéb tradicionálisan nőinek tartott típusokkal, a feleséggel és az anyával keveredve.

Ezek az istennők a nők kötődési igényét fejezik ki, a hagyományos női szerepek: feleség, anya, anyja-lánya archetípusai. Életük minősége a számukra fontos kapcsolatok függvénye, ebből fakadóan nagyon érzékenyek más emberek érzései, igényei iránt, esetenként kiszolgáltatottak nekik.

Héra – a házasság istennője. A görög mitológiában elsősorban Zeusz feleségeként ismert, emellett a gyermekáldás védelmezője. Megcsalatása miatt gyűlölködő, bosszúszomjas, féltékeny arcát is megmutatja. Ilyenkor fájdalmában elmerülve, messzire elbolyong otthonától, de férjéhez mindig visszatér. Zeusz egyetlen felesége, aki a házasságban a beteljesülést keresi és nem az anyaságot. A földi Hérák a hűséges, ám féltékeny feleségek, akiknek legfontosabb vágya, hogy férjük társaként annak előmenetelét, boldogulását segítsék. Emiatt hajlamosak egyéb kapcsolataikat és önmagukat is háttérbe szorítani. Héra egyértelműen a feleség szerepében nyilvánul meg. Az általunk megkérdezett nők nagy részére életkortól függetlenül jellemző volt ez az archetípus.

Démétér – a termékenység és a gabonaföldek istennője, a táplálékadó anya. A mitológiában elsősorban lányához fűződő szoros kapcsolatát említik. Anyai önfeláldozása, nagylelkűsége, segítőkészsége mutatkozik meg a Démétér típusú földi nőkben. Az ilyen nők elsődleges kapcsolata gyermekükhöz fűződik, életük értelme a gyermek. Más kapcsolataikban is a gondoskodás kerül előtérbe. Démétér az anya szerep isteni archetípusa. Az anyaság utáni vágy egyöntetűen erősen jellemezte a megkérdezett nőket. Ez, és az előbbi feleség szerep Hesztiával együtt az un. Tradicionális viszonyulás alkotóelemei. Bár ez a három archetípus együtt inkább az idősebb korosztályra volt jellemző, a fiatal lányok körében sem volt ritka. A nemi szerepek szocializációja ma sem tanít mást, mint hagyományosan: a nő elsősorban feleség és anya, s csak másodsorban hivatásának élő nő. Ez alól a kötelezettség alól a fiatalabb korosztálynak ideig-óráig felmentése van, de harminc éves kor körül a legtöbb nőtől naponta megkérdezik: „Na és gyerek mikor lesz már?”

Perszephoné – Démétér lánya, az anyja-lánya archetípusa, aki később az alvilág királynője lett. Kettőssége a földi nő fejlődési lehetőségét hordozza magában. Kezdetben alárendelődő, passzív, szemlélődő szereplője a mitológiának, akivel a dolgok csak úgy megtörténnek. Ekkor még neve: Kóré – azaz leány. Elsősorban anyja lánya, aki nem önálló személyiségként, hanem anyjával szoros kapcsolatban működik. Az ilyen nő kislányos marad, törődést igényel, a környezetéhez alkalmazkodik. Kóré az alvilágot megjárva azonban érett nőként tér vissza, s mivel az év egy részében Hádész mellett a lelkek vezetője, ezért archetípusa a földi nőben, a tudattalannal való kapcsolat kialakításának és elmélyítésének lehetőségét hordozza. Az érett Perszephoné gyakran spirituális érdeklődésű, intuitív, lelki segítő. Kóré jelen lehet az alárendelődő feleség szerepben, de Perszephonéként felszínre törhet a spiritualitással és a lélektannal összefüggő hivatásokban, azaz a dolgozó nő szerepében. A vizsgálatainkban szereplő földi nők nem hordozták Perszephoné lelki vezető aspektusát. A magyar Perszephonék sodródó és várakozó fiatal lányok, vagy alkalmazkodó, önállótlan feleségek voltak.

A harmadik egyszemélyes kategóriát az alkimista istennő, Aphrodité – a szépség és szerelem istennője alkotja. Bár sok szeretője és gyermeke volt, mégsem vált sebezhetővé, a férfiak által kiszolgáltatottá. Mint az alkimista kohójában, benne forr össze a befogadás és behatolás képessége, kreatív alkotóerőket felszabadítva. Ez az őstípus hordozza az érzéki örömök keresését, a megismerés és teremtés vágyát. Az Aphrodité típusú földi nő nagy belső vonzerővel rendelkezik, élvezi az életet, a kölcsönös szerelem adta örömöket. Ő a szerető szerep beindítója, működésének motorja. A megkérdezett nők körében főleg a fiatal nőket jellemezte ez az archetípus. A fent említett módon, Athéné karrierista és férfias normákat valló oldalával összefonódva hozta létre a Szexi-karrierista viszonyulást. Az ilyen nők szexualitása nem a reprodukciót (ld. hagyományos megközelítés), hanem saját örömét és érdekeit szolgálja. Ha érdekei úgy kívánják, szexualitása még karriertörekvéseit is támogathatja. Érdekes volna megvizsgálni ezeket a fiatal lányokat 10 év múlva, vajon a növekvő életkorral együtt járó életciklus váltás és az esetleges társadalmi változások milyen irányba hatnak szerepviselkedésükre.

Bolen elképzelése szerint egy-egy nőben több istennő is jelen lehet egyszerre, és a különböző tényezők kölcsönhatásától függ, hogy melyik istennő aktiválódik. Véleményünk szerint az istennő-típusok egyedi keveredését a kor, kultúra, vallási és társadalmi normák határozzák meg. Ezen tényezők változatos kombinációja alakítja a nők egyedi, ám nagyobb csoportokat tekintve általános tendenciákkal jellemezhető szerep-viszonyulásait. A vizsgálatainkban feltárt női szerepviszonyulások döntően két irányba válnak szét. Mai napig elfogadottabbak a hagyományos női szerepek, melyek a nőt a családhoz kötik – s ezt részben életkortól függőnek találtuk. Főleg az idősebb, házas, többgyermekes, segítő foglalkozású nőkre jellemző a tradicionális nőtípus. A fiatalok ezzel ellentétben inkább a közvélemény által férfiasnak tartott, karrierista és aktívan örömkereső magatartásformákhoz és értékviszonyulásokhoz vonzódnak.

Irodalomjegyzék

Baber, K. M. és Allen, K. R. (1992): Women and families. Feminist reconstructions. New York: The Guilford Press.

Badinter, E. (1999): A szerető anya. Az anyai érzés története a 17-20. században. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Bolen, J. S. (1997): Bennünk élő istennők. Stúdium Effektíve Kiadó, Budapest.

Chodorow, N. J. (2000): A feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.

Cole, M. és Cole, S. R. (1997): Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest.

Freud, S. (1943): A nőiség. In: Freud, S.: A lélekelemzés legújabb eredményei. Ampelos, Debrecen.

Freud, S. (1995/a): Az Ödipusz-komplexus eltűnése. In: Freud, S.: A szexuális élet pszichológiája. Cserépfalvi, Budapest.

Freud, S. (1995/b): A nemek közötti anatómiai különbségek néhány lelki következménye. In: Freud, S.: A szexuális élet pszichológiája. Cserépfalvi, Budapest.

Frey Mária (1996): A nők helyzete a munkahelyen és a háztartásban. In: Munkácsi Ferencné (szerk.): Foglalkoztatás, jövedelmi viszonyok, munkakörülmények. Struktúra-Munkaügy Kiadó, Budapest.

Gilligan, C. (1982): In a different voice. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Horney, K. (1997): Menekülés a nőiség elől. In: Csabai Márta és Erős Ferenc (szerk.): Freud titokzatos tárgya – pszichoanalízis és női szexualitás. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 118-130 oldal.

Ireland, M. S. (1993): Reconceiving women. Separating motherhood from female identity. New York: The Guilford Press.

Kerényi Károly (1997): Görög Mitológia. Szukits Könyvkiadó, Szeged.

Kolbenschlag, M. (1999): Búcsúcsók Csipkerózsikának. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Laslett, P. (1983): A nő szerepe a nyugati család történetében. In: Sullerot, E. (szerk.): A női nem. Tények és kérdőjelek. Gondolat, Budapest, 483-508 oldal.

Lévai Katalin (2000): A nő szerint a világ. Osiris, Budapest.

Luria, Z. (1983): Nem és címkézés: a Pirandello-hatás. In: Sullerot, E. (szerk.): A női nem. Tények és kérdőjelek. Gondolat, Budapest, 261-272 oldal.

Maccoby, E. (1983): A nemek lélektana és ennek vonatkozásai a felnőtt szerepekre. In: Sullerot, E. (szerk.): A női nem. Tények és kérdőjelek. Gondolat, Budapest, 273-296 oldal.

Miller, J. B. (1976): Toward a new psychology of women. Boston: Beacon Press.

Miller, J. B. (1991): The development of women’s sense of self. In: Jordan, J. V. et al. (eds.): Women’s growth in connection. Writings from the Stone Center (pp. 11-26). New York: The Guilford Press.

Nagy Beáta (1997): Karrier női módra. In: Lévai Katalin és Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők helyzetéről. TÁRKI – Munkaügyi Minisztérium, Budapest.

Neményi Mária (1994): Miért nincs Magyarországon nőmozgalom? In: Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Replika Kör, Budapest, 235-245 oldal.

Stiver, I. (1991/c): Work inhibitions in women.. In: Jordan, J. V. et al. (eds.): Women’s growth in connection. Writings from the Stone Center (pp. 223-236). New York: The Guilford Press.

Stiver, I. P. (1991/a): The meanings of „dependency” in female-male relationships. In: Jordan, J. V. et al. (eds.): Women’s growth in connection. Writings from the Stone Center (pp. 143-161). New York: The Guilford Press.

Stiver, I. P. (1991/b): The meaning of care: reframing treatment models. In: Jordan, J. V. et al. (eds.): Women’s growth in connection. Writings from the Stone Center (pp. 250-267). New York: The Guilford Press.

Surrey, J. L. (1991): The „self-in-relation”: a theory of women’s development. In: Jordan, J. V. et al. (eds.): Women’s growth in connection. Writings from the Stone Center (pp. 51-66). New York: The Guilford Press.

Tong, R. (1997): Pszichoanalitikus feminizmus. In: Csabai Márta és Erős Ferenc (szerk.): Freud titokzatos tárgya – pszichoanalízis és női szexualitás. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 23-62 oldal.

Utrio, K. (1989): Éva lányai. Az európai nő története. Corvina, Budapest.

Vukovich György és Harcsa István (1998): A magyar társadalom a jelzőszámok tükrében. In: Kolosi Tamás, Tóth István György, Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1998, TÁRKI, Budapest.

Witelson, S. (1983): A nemi különbségek a megismerés neurológiájában: pszichológiai, társadalmi, oktatási és klinikai következmények. In: Sullerot, E. (szerk.): A női nem. Tények és kérdőjelek. Gondolat, Budapest, 325-348 oldal.

Zazzo, R. (1983): Adalékok a nemek összehasonlító pszichológiájához. In: Sullerot, E. (szerk.): A női nem. Tények és kérdőjelek. Gondolat, Budapest, 297-308 oldal.