Gondolatok a retorika, a szövegtan, valamint  „segéd- és határtudományaiknak” kapcsolatairól, a retorika  kompetenciáiról

1. Ha arra a kérdésre szeretnénk választ kapni, mi tartozik a retorika kompetenciájába és milyen társtudományok kapcsolódnak a retorikához „segédtudományként”, s a retorika miként kapcsolódik a nyelvészethez szorosabban véve, valamint – tágabban értelmezve – a nyelvészet más diszciplínáihoz és más tudományágakhoz, akkor legelőször meg kell határozni: mi is a retorika. Vagy: mi a retorika ma.

A válasz eléggé bonyolult, hiszen Koraxtól, Platonon, Arisztotelészen, Cicerón, Augustinuson és nagy ugrással Pázmányon, Ravasz Lászlón át napjainkig a retorika fogalom- és illetékességi körének sokféle értelmezésével találkozunk. Ennek igazolására elég, ha csak két alapvető munkát veszünk figyelembe. Az egyik a Világirodalmi lexikonnak szűkszavú és mégis terjedelmes retorika szócikke (i. m. 11. 624–37), a másik Vígh Árpádnak a magyar retorikairodalmat tárgyaló alapmunkája: a Retorika és történelem (Vígh 1981, vö. Szabó G.–Szörényi 1999, Gáspári )

De a kérdésre, hogy mi is a retorika ma, két, nagyon leegyszerűsített választ is adha­tunk: multidiszciplináris és interdiszciplináris tudomány és alkalmazott multidiszciplináris és interdiszciplináris tudomány.

1.1. A tudományos vizsgálat felől közelítve talán azt mondhatjuk, valahol a stilisztika, hermeneutika, meggyőzéslélektan, logika és – újabban, amióta van – a szövegtan határterülete közelében helyezkedik el. (Vö. Adamik 1998, Bencze 1996, Petőfi–Benkes 1999, Wacha 1999.). 

1.2. Ha a retorika „ősatyjaihoz” Koraxhoz és Arisztotelészhez nyúlunk vissza, ezt a választ kapjuk: a retorika a nyilvános beszéd és ezen belül a meggyőzés (és egyúttal, már náluk is – szemben a poétikával – a prózában szólás) tudománya. Ha a közelmúltnak nem elméleti, hanem gyakorlatközpontú retorika(tan)könyveit vizsgáljuk, nagyjából ugyan­ez a válasz: olyan alkalmazott gyakorlati tudomány, amely ahhoz nyújt segítséget, miként kell hatásosan szólni, érvelni a nyilvánosság előtt és a nyilvánosság számára, illetőleg: miként kell érvelni, meggyőzni, rábeszélni valakit – a menedzseri „szakmában”. (Vö. pl.  Carnegie 1990. 1989–93, Csáky 1992,  Hill–Holland  1992, Hull 1997, Linkemer 1989, Neményiné 1993, PratKins–Aronson 1992. stb.)

1.4. Ha a Világirodalmi lexikon retorika címszava alapján próbálunk elindulni, azt tapasztaljuk, hogy – leegyszerűsítve – a retorika mint tudomány erőteljesen kettéágazott:

A retorikának mint tudományos stúdiumnak a kérdéseivel, területeivel itt és most nem foglalkozom. Messze vezetne, boncolgatása – s különösen a nyugati tudomány retorika-felfogásainak ismertetése – semmiképpen nem fér bele egy rövidebb-hosszabb előadás keretébe.

1.4.2. Másrészről azonban a retorika – mint alkalmazott tudomány – gyakorlati, pragmatikus célokat szolgál: a nyilvános, közérdekű beszéd elméletét, a meggyőzéstechnika követelményeit, eszközeit és gyakorlatát mutatja be és igyekszik elsajátíttatni. Napjainkban, a közéleti retorika reneszánsza idején – legalábbis a nagyközönség körében – erre van a legnagyobb igény.

2. Ezeket a nagyon leegyszerűsített válaszokat figyelembe véve és nagyon gyakorlatias szempontból vizsgálva a kérdést, a retorika körébe vonható tematika, a határterületek és a „segédtudományok” felderítéséért két irányba indulhatunk el.[3]

2.1. A retorika egyik ága tehát alkalmazott tudomány, éppúgy mint ahogy a nyelv- és a beszédművelés is alkalmazott nyelvtudomány. (Annak érdekében ugyanis, hogy gon­dolatainkat igényesen tudjuk kifejezni nem elégséges azt tudnunk, milyen nyelvi eszközöket kell megismernünk, elsajátítanunk, felhasználnunk.) Ezen belül és felül a beszéd- és a nyelvművelés inter- és multidiszciplináris tudomány is.[4]

2.2. A retorika másik ága az alapkutatások körébe tartozhat: egyrészről azoknak szövegtípusoknak, a műfajoknak, eszközöknek, módoknak a felderítése, vizsgálata, elemzése, rendszerezése és leírása tartozik vagy tartozhat vagy tartozna illetékességi körébe, amelyeket a közélet nyilvánosságának szereplői, szónokai (politikusok, papok, prédikátorok, bírák, ügyvédek, menedzserek, üzletkötők stb., azután írók, költők, filozófusok, taná­rok, tanítók, rádiós és televíziós munkatársak stb.), azaz a nyilvánosan élőszóban vagy írásban megszólalók és megnyilatkozók gondolataik kifejtése, a meggyőzés vagy csak informálás céljából felhasználtak, felhasználnak, másrészről pedig felhasználhatnak. S ezen belül is főleg azok a nyelvi, érveléstechnikai, meggyőzési, „stilisztikai” eszközök, melyek mint „szónoki eszközök” kerültek be az irodalom vagy a publicisztika vérkeringésébe. Ilyen alapon a retorika a hermeneutikához és a stilisztikához, valamint nem kis mértékben a logikához is kapcsolódik. Alaposabban meg kellene vizsgálni a homiletikák módszertanát is. Harmad és negyedrészről azonban – már a régi retorikatankönyvek tanúsága szerint is – valamilyen formában idetartozik a műfajelmélet  és – az újabb tapasztalatok szerint – a szövegtan, szövegtipológia  is.

A szövegtan irányából közelítve Petőfi S. János egy olyan táblázatban mutatja be a szövegtan helyét a tudományágak, tudományos stúdiumok között Vö. a táblázat más  formájával: Petőfi–Benkes 1998, 29.), amely síkba kivetített táblázatból, ha hol függőleges, hol vízszintes irányba kapcsolva hengerpalástot készítünk, megkapjuk a tudományágak közötti kapcsolódásokat. (Az ábrát lásd a következő lapon.)

Magam részben egymásba átcsúszó halmazokként képzelem el a retorikának és „segédtudományainak” kapcsolatát, részben pedig – a Benzol-gyűrű ábrájától indíttatva – egy több atomból álló molekulának. Ennek a „retorika-molekulának” a közepén a sok ve­gyi értékű „retorika-atom” áll. Hozzá kapcsolódnak a többi tudományoknak egymáshoz is kötődő atomjai. Persze az atomok „csereszabványosak”. Ez azt jelenti, hogy ha nem a „re­torika-molekulát” vizsgálom, hanem mondjuk a „stilisztika-molekulát”, akkor annak a középpontjában a „stilisztika-atom áll és így tovább.

A retorika-atom szempontjából a következő atomokkal számolok (betűrendben): be­szédtechnika – fonetika-fonológia – gesztusnyelv–nonverbális kommunikáció – grammatika – hermeneutika – (nyelvi) illemtan-etikett-protokoll – kommunikációelmélet – logika – meggyőzéslélektan – műfaj- és műnemtan – nyelvhelyesség – stilisztika – szemantika – személyiséglélektan – szemiotika – szövegtan – szövegtipológia – verstan stb.

3. Ha a mai retorika kompetenciáját kitágító felfogásból indulunk ki, tehát a retorikát a közéleti beszéd, a  nyilvános megszólalás, a köznek szóló és közérdekű beszéd tudományának tekintjük, a retorika részterületeit vizsgálva a kommunikáció-elmélettel, a szövegtannal és társtudományaival több területen találunk erőteljes kapcsolódásokat, sőt más társtudományok területére átnyúló összefonódásokat.

A kommunikációelméletnek s ezen belül a partnerviszonyoknak és a kommunikációs szituációknak a  figyelembe vétele azért fontos, mert korunkra – említettem – kiszélesedtek a retorika „alkalmazásának” területei. A klasszikus retorika három-négy „műfajt” ismert, nevezetesen a politikai (tanácskozó) beszédet, a jogi-törvénykezési beszédet és az alkalmi-méltató-emlékbeszédet (jubileumi, temetési beszéd), később a tanító beszédet (igehirdetés). De ez utóbbin belül nem nagyon szólt pl. a pedagógus beszédéről. Fő területei a kisebb-nagyobb nyilvánosság (parlament, igazságszolgáltatás, nagygyűlés, templom, ünnepség).

 Még a Wéber-féle retorika is csak ezeket tartja nyilván hiszen ilyen csoportosítást ad:  Tárgyuk szerint: politikai, gazdasági, alkalmi, emlék s gyászbeszédek;  céljuk szerint: ta­nácskozó, ünnepi, javalló-ellenző, védő-támadó, magasztaló-gáncsoló beszédek, illetőleg: tanácskozó, gyűlési, alkalmi beszédek. Mindegyikről úgy szól, hogy szituációját közvetlen, totális kommunikációként lehet csak elképzelni, amelyen a szónok és hallgatósága (mely­nek összetételéről nem is szól, de csak vegyes összetételű nagyközönségként képzelhető el) személyesen találkozik. (Kisközönséget csak olyan formában említ Wéber, hogy az agitációt nem tartja retorikai műfajnak.) Korunkra azonban mind a színterek, mind az alkalmak, mind a célok, mind a retorikai mű megszólaltatásának időtartamára vonatkozó „szabályok” megváltoztak, éppúgy mint ahogy megváltozott – változatos – a címzetteknek, a közönségnek az  összetétele is.

A partnerviszonyok, pontosabban a címzettek figyelembe vételéről nem nagyon szól az általam ismert retorikai szakirodalom. Ide kívánkozik egy anekdotába illő élményem. Már régóta bosszantott az a kezdő szónokoknak adott tanács, hogy úgy küzdhetik le lám­palázukat, hogy „hallgatóságot káposztafejeknek” tekintik. Mikor a 70-es évek második felében Szófiában egy nemzetközi retorikai kongresszuson ki akartam fejteni azt a nézete­met, hogy „káposztafejeknek nem érdemes beszélni, mert nincs eszük”, a rendezők egyike udvariasan megkért, hogy ezt a részt hagyjam el előadásomból. A humoros az volt, hogy az előttem megszólaló „szovjet elvtársak” (köztük a leningrádi filozófiai intézet egyik mun­katársa) hasonló nézeteknek adott kifejezést. Ekkor lektorom közölte, nem kell kihagynom az inkriminált részt, mert „a vendégnek mindent szabad mondani”.

A retorika műfajait és beszédhelyzeteit, kommunikációs szituációit megváltoztatta a rádió és a televízió is, és az utóbbi időben az e-mail és az internet is: a közvetlen kommunikáció helyébe a közvetett vagy áttételes kommunikáció lépett. A „címzettek” majdnem mindig a „nagyközönség”, amelynek összetétele – a rétegműsorokat nem tekintve – sohasem homogén, műveltségi, tájékozottsági szintje pedig majdnem mindig az átlagos vagy az alatti. De a retorika közvetlen kommunikációs beszédhelyzeteiben is változik a címzettek összetétele. A címzettek kérdésével korábban csak a meggyőzéslélektan foglalkozott. Eredményeit mindenképpen át kell venni a retorika tematikájába is. Ez utóbbi  kérdéskört az utóbbi időben főleg a menedzserirodalom tárgyalta. (Vö. Milo,   O. Frank; Wiliam  Ury stb.)

Korábban főleg a tanító beszéddel kapcsolatban is éltek olyan „hallgatólagos” szabályok, hogy a templomi prédikáció maximum 15–30 perces lehetett, s az iskolai tanórán is csak kb. 15–20 perc lehet az új anyag előadásos közlésére szánt idő. A szónoklatnál pedig az irányadó elv ez volt: az első 15 perc a hallgatóé, a második az előadóé, a harmadik az ördögé. Persze az elmúlt 40 évben meghallgattuk a több órás kongresszusi előadásokat, de ezeknél időnként felrázta a hallgatóságot az egy-egy új egységet bevezető Kedves Elvtársak! megszólítás.

A rádió és televízió korlátozott kódú, áttételes közlésegységeinek időtartamai (pl. hírek, riportok, tudósítások stb. esetében) általában 30 másodperc és 3 perc között mozognak, a fő hírek esetén 10 perc. (Persze más a helyzet pl. a híradók, krónikák vagy a rétegműsornak szánt kerekasztal-beszélgetések, interjúk és egyebek esetén, bár ezek egy része szintén 1–3 perces egységekből áll össze.) A magyarázat: a hallgatóság ennél hosszabb időtartamban nem tud egy dologra figyelni, nem tud sok információt befogadni, megjegyezni.

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a rádió és a tévé is számos, korábban írásos műfajt is retorizálva szólaltat meg, tehát kibővültek a retorikai, a szóbeli közlés műfajai is. Mindezek pedig a szerkesztésbeli, stílusbeli, a retorikai eszköztár megváltozását is eredményezték.

Ugyancsak megváltoztatták a retorika némely területét bizonyos „rétegműsorok”. Rengeteg itt a megvizsgálandó kérdés. És a feladat!! Gondoljunk csak bizonyos kereskedelmi adók szövegelésére. Megvizsgálta-e valaki, mi a hatásuk titka!? S megvizsgálta-e valaki, mit, hogyan  kellene cselekedni legyőzésükre!? Nemrég a Rádió nyelvi bizottsága megtárgyalta Csiszár Jenő műsorát. Akkor a vita egyik résztvevője megkérdezte: van-e olyan személyiség,  aki a felszínesen szövegelők helyére léphetne „emelt” szinten. A válsz csend volt. Készült egy szakdolgozat, mely Csiszár Jenőnek Apukám világa és Bolgár György Beszéljük meg című telefonos műsorát veti össze. A dolgozat sajnos megmaradt sajtó és egyéb visszhangok bemutatásánál. Magukat a szövegeket nem vizsgálta, nem elemezte. Kellene a hatásmechanizmus elemzése is.

De a kitérő után térjünk vissza fő témánkhoz:

3.2. Nézzük először a kommunikációs helyzet és a partnerviszonyok kérdését kissé részletesebben.

A kommunikációs „alaphelyzetet” azzal a sémával szoktam bemutatni, melyben a közös valóság, a közös nyelvűség, a közös (elő)ismeretek, a közös előzmény és a közös beszédhelyzet megléte vagy megteremtése alapfeltétele az eredményes kommunikációnak. Csakhogy lehet-e közös a valósága, nyelve, ismeretei annak, „ki fűtve lakik öt szobát / fa­lain meztelen nők és almafák” s annak, kinek „helyén a kapszlit nő kapdossa s elfakult fejű kisgyerek” (József Attila)?

+Ugyanis nyelvhasználati, szövegszerkesztési, szövegszerkezeti, műfaji, stílusbeli, nyelvi illembeli különbségek adódhatnak a kommunikációs partnerek közötti viszonyból mégpedig abból, hogy  a kommunikáció kik között, kiknek a jelenlétében zajlik le[1]. Lényeges, hogy

(3.2.1.) a kommunikációs partnerek (a kommunikáció megnyilatkozói) közül az adó fél, a szónok, milyen szerepben (magánszemélyként, hivatalos személyként, magánszerepben vagy hivatalos minőségben és milyen helyzetben) szólal meg. (Vö. részletesebben, más rendszerben és más terminológiával Buda 1994. 46–102.)

 (3.2.2.) A nyelvhasználatban (mind a szókincs és a  frazeológia felhasználásában, mind pedig a mondat- és szövegszerkesztési formák használatában), stílusban más követelményeket támaszt mind a közlő, mind a címzett irányában az, hogy a kommunikációs folyamat  most már a partnert, a címzettet tekintve  (3.2.2.1.) egyenrangú partnerek között zajlik-e vagy (3.2.2.2.) valamilyen szempontból nem egyenrangú partnerek között, és hogy milyen a hallgatóság összetétele, azaz a rétor (3.2.2.3.) nagy közönség vagy (3.2.2.4.) kis közönség előtt szólal-e meg, s ezen belül (3.2.2.5.) hallgatósága valamilyen tekintetben homogén vagy (3.2.2.6.) heterogén összetételű-e, tehát életkorban, érdeklődésben, műveltségben, ismeretekben stb. egységes vagy vegyes közönség előtt és számára nyilatkozik-e meg a szónok.

Bencze Loránd könyve már címével is utal: Mikor, miért, kinek, hogyan (Bencze 1966.)  Mint mondta, a szónoknak – főleg az igazságügyi retorikában – a következő kérdésekre kellett válaszolnia.

Quis, quid, ubi, quibus  auxilius,  cur, quomodo, quando, azaz:

Ki s mikor, mit, hol, miért, hogyan és mely eszközök által.

Vélhetőleg ennek hatására a modern újságírás hat W megválaszolását várja el az újságírótól:

Who     –  Ki        -- (kivel történt)                Where   –  Hol        –  (hol történt)

What    –  Mi        – (mi történt)                   Why      –  Miért      – (miért történt)

When    – Mikor  –  (mikor történt)     és      How      –  Hogyan  – (hogyan történt).

Mindezek ugyanis a rétor nyelvhasználatának – ha tetszik – egyrészről a szituációnak, partnerviszonynak megfelelő nyelvezet és a közlésnek megfelelő műfaj, valamint a mindezeknek megfelelő stílus megválasztásának szempontjából fontosak[1]. Éppen emiatt a retorikának rendkívül erős a kötődése a műfajelmélethez, a szövegtipológiához  és a szövegtanhoz, a szövegnyelvészethez. Ugyanakkor a retorika vizsgálódási szempontokat és anyagot adhat a szövegnyelvészetnek, ez utóbbi pedig eredményeivel segítője lehet a retorikai ismeretek nyújtásának.[2] Ezen belül pedig a szövegalkotás, a fogalmazás, a nyelvi illemtan tanításának, még az iskolában is.

 3.3. A kommunikációs szituációk figyelembe vétele a következők miatt fontos:

(3.3.1.) Meghatározza a nyelvi formát, a szerkezetet, a kifejtés mértékét, hogy írásos, azaz korlátozott kódú kommunikáció formájában zajlik-e le a közlés (amikor is a partnerek nem találkoznak személyesen), s ezen belül csak verbális síkon, „sima” szövegmű formájában jut-e el a közlemény a címzetthez, vagy pedig írásos formában ugyan, de multimediális formában (pl. ábrák, illusztrációk, grafikonok stb. kíséretében). (Vö. Deme 1987;  Wacha 1994.)

A korlátozott kódú, közvetett vagy írásos kommunikációban tehát a kommunikációs partnerek nem találkoznak a gondolatátadás, -átvétel az írott nyelv segítségével zajlik le. Ezért csak tágabb értelemben lehet kommunikációnak nevezni.. (Vö. Buda  1994)

  (közlő)                                                                      (címzett)

             A ––––––––>        –––––> B

(író)                                                                              (olvasó)

Ez nem is négy, hanem két lépéses kommunikáció, hiszen nincs közvetlen visszajelzés,  mert  a visszajelzés már külön kommunikációs aktus.

(új címzett)                                                            (új közlő)

       A <––––––––    <––––– B

(volt író)                                                                 (volt olvasó)

Nyelvi következmény: elvileg pontosan felépített szövegszerkezet, pontos nyelvi for­mában megfogalmazott szöveg, de benne utalások az előzményre, szimultán szerkezetű, írott nyelvű (szimultán) mondatok, célratörő, tömör előadás. Nb. A hagyományos retorikák a szónoki műről mint írásműről szólnak, melyet emlékezetbe kell vésni!

(3.3.2.) Meghatározó az is, hogy élőszóbeli (totális) kommunikáció formájában megy-e végbe a kommunikációs folyamat, tehát mind a verbális, mind a nonverbális kommunikációs eszközök szerepet kapnak-e.

(3.3.2.1) Ezen belül az sem közömbös, hogy a valódi, totális kommunikációs folyamatban zajló közlés során a jelen lévő partnerek jelen is aktív szereplői-e a kommunikációs folyamatnak. Azaz a párbeszédes kommunikációban a kommunikációs szerepek cserélődnek-e, hogy mindkét partner aktív „társformálója”, olykor alkotója-e a szövegnek.

A (valódi, totális) beszélgetéses kommunikáció alapsémája:

Csatorna: a) verbális (orális és auditív kód, b) nonverbális kód, totális látvánnyal, c) a kommunikációs partnerek közötti levegő.

A partnerek mindegyike teljes személyiségével vesz részt benne: minden verbális és nonverbális kommunikációs eszközt felhasznál a kommunikáció sikere érdekében (a nyelvet, annak orális változatát, a látványt, ezen belül a gesztust, mimikát stb.). A kommunikációs távolság ritkán nagyobb karnyújtásnyinál. A tekintet többnyire a partner fejét fogja be, de irányulhat az egész testre, illetőleg annak bármelyik részére is. A közleményt, noha általában az egyik félé a vezető szerep, végső soron közösen formálják, hiszen a partner társformáló: ha a közlő (adó) fél nem fejezi ki magát pontosan, érthetően, az éppen hallgató közbeszól: kérdez, eltéríti a témától vagy éppen visszairányítja hozzá a beszélőt. Valóban négy lépéses totális kommunikáció ez: közlés–vétel–visszajelzés–újraszabályozás a közlő részéről és újra: közlés stb. A tévében ennek a formának csak „látszatával” találkozunk!

Nyelvi következmény: általában sok hiányos, pontatlan szerkezetű mondat, szukcesszív vagy közbeékeléses mondatszerkezetek, „el-elcsavargó” szövegszerkezet, sok gondolati stb. kitérővel, fél szavakból is értjük egymást-féle utalásokkal, sok töltelékelemmel (nyögés, kérem szépen, nomost stb.). Felkutatatlan terület ez a mondattan, a diskurzuselemzés, a kérdezéstechnikai vizsgálata számára.

 (3.3.2.2.) Az előadásos beszédhelyzetben a címzett csak nonverbális visszajelzéseivel „társformálója” a szövegműnek, inkább csak „passzív” befogadója a közleménynek.

A valódi, totális, közvetlen kommunikáció előadás-típusú változatának alapsémája:

A közlemény: beszédmű; a csatorna: a) verbális (orális és auditív kód, b) nonverbális kód, totális látvánnyal, c) a kommunikációs partnerek közötti levegő; a visszajelzés nonverbális eszközökkel történik.

Négy lépéses a kommunikáció. De a partner nem szól közbe, hiszen előadás, hosszabb ideig tartó beszédprodukció hallgatója.

A nyelvi következmény: világosabb, logikusabb, rendszerben felépített szövegszerkezet (ha szabad előadás: vázlatra támaszkodik), kerekebb nyelvi forma, világosabb, de eléggé sok közbeékelődést, utólagos kiegészítést tartalmazó szukcesszív szerkezetű mondatok, tartalmilag kifejtettebb mondatok, viszonylag kevés töltelékelem. Nagy szerepe van a nonverbális kommunikációnak. Stb.

 (3.3.2.3.) Más a helyzet a formailag totális, valójában korlátozott kódú, illetőleg az áttételes kommunikációval, melynek során a partnerek, pontosabban a valódi címzettek egyáltalán nem találkoznak. A rádiós és tévés produkciók tartoznak ide.

A rádióban, televízióban a riportműsorok, kerekasztal-beszélgetések csak látszatra köz­vetlen és totális kommunikációk. Valódi címzettjeik nem az egymással beszélgető partnerek, hanem a hallgatók, nézők. A riporter az ő nevükben kérdez, a riportalany, nyilatkozó hozzájuk szól, még akkor is, ha erről a tényről megfeledkezik és – látszólag – a riporternek válaszol, hozzá intézi szavait.

Csatorna: a) verbális: orális és auditív kód, b) nonverbális kód, totális látvánnyal, de csak a tévében, a rádióban nincs látvány, csak hangzás, c) elektronikus átviteltechnika, az egyenes adások kivételével a közlés (felvétel) és befogadás, a műsor elkészítése és meghallgatása, megtekintése között időeltolódás is van.

A nyelvi következmény ugyanaz, mint a párbeszédes kommunikáció esetén. A rádióban, televízióban azonban az ilyen produkciókban ritkán hangzanak el a szó szoros értelmében vett spontán szövegek, hiszen többnyire minden riport „kozmetikázva” kerül adásba: a riporter „megvágja”, rövidíti a felvételt: a közvetlen kommunikáció során a spontán beszéd szerkesztésmódjában született szövegből kihagyja a nyögéseket, szókereséseket, a redundáns részeket. Ezért a hallgatóhoz, nézőhöz eljutó közlemény nyelvileg gyakran „hibátlan”, tömör.

Előadásos kommunikáció a rádióban és a tévében.

A közlemény: beszédmű; a csatorna: a) verbális (orális és auditív kód) b) nonverbális kód, totális látvány, de csak a tévében, a rádióban nincs látvány, csak hangzás, c) elektronikus át­viteltechnika, az egyenes adások kivételével a közlés (a felvétele) és a befogadás (a közlemény sugárzása és meghallgatása) között időeltolódás is van.

A valódi címzettek itt sem „beszélgetőpartnerek”: a jelenlévők (technikai személyzet, rendező stb.), hanem a (jelen nem lévő) hallgatók, nézők! Itt sincs visszajelzés a (valódi?) partner (?!) részéről.

A nyelvi következmény: az ilyen előadások többnyire írott szöveg megszólaltatásai: fel­olvasások. A szövegszerkezet és a szövegforma tehát az írásosság műfaji és stílusbeli követelményeknek felel meg, a hangzásforma pedig az értő/értető megszólaltatás követelményeinek. Ha jó!

(3.3.2.3.) Ezeknek egy része teljesen spontán szövegalkotású élőszó, mégpedig részben párbeszédes, részben előadásos szövegalkotással és látszólag ezeknek megfelelő beszédhelyzettel; rádióban, tévében vágással „gyógykozmetikázott” szöveggel.

(3.3.2.4.) részben pedig írásos alapról felhangzó beszéd, mégpedig felolvasás, interpretáció, színészi előadás: monológ, pl. vers és prózamondás, valamint dialógus, pl. hangjáték, dráma stb.).[9]

A kommunikációs folyamat sémája, ha a felolvasó a saját szövegét szólaltatja meg:

Visszajelzés a rádióban, tévében nincs!

Visszajelzés a rádióban, tévében nincs! A pódiumon (vers- és prózamondás esetén van, a közönség reagál, de nonverbális kommunikációval.

A rádióban megszólaló hang mellől elmaradnak azok a nonverbális kifejező eszközök, melyek a hallgató partner számára segítik a megértést: a mimika, a gesztus;  az, amit a beszélő látványa ad hozzá a szöveghez. Mindezt a beszélőnek a hangjával és előtte a megszövegezés módjával kell(ene) pótolnia. A televízió látványt is közvetít. De ez a látvány, a tévé közvetítette kép, többnyire vagy kiegészítője a szövegnek: verbálisan ki nem fejtett többletinformációt vagy valamilyen illusztrációt ad. Az ilyen vizuális élmény általában fölébe nő a verbális információnak („maszk-jelenség”) és elnyomja azt, vagy a beszélő indulattalan arcát mutatja. A pódium lehetőséget ad a nonverbális eszközök közül a látvánnyal való kommunikációra (teststilizáció, mozgás, gesztusok stb.).

Nagyjából ez a (szinkron) tolmácsolás sémája is, de az átkódolás bonyolultabb: a forrásnyelvből a célnyelvbe kell áttenni az üzenetet. (Persze a tolmácsolás mellett gondot jelent az ún. telefonos műsorok kommunikációs sémájának megoldása is.)

A drámai mű megszólaltatása bonyolultabb:

 Színházban van nonverbális visszajelzés! Tévéjáték, film, rádió- tévéközvetítés esetén nincs.

Csatorna: a) verbális: orális és auditív kód b) nonverbális kód, totális látvánnyal c) a színház tere, rádiójátéknál, tévéjátéknál elektronikus átviteltechnika; az egyenes adások kivételével a közlés (felvétel) és befogadás a műsor meghallgatása, megtekintése, a közlés meghallgatása között időeltolódás is van.

Az ilyen produkciókban ritkán hangzanak el a szó szoros értelmében vett spontán szövegek, hiszen többnyire minden színpadi mű megírt szövegre épül, s ki vannak dolgozva a párbeszédek. Rögtönzés kevés van, legfeljebb bizonyos műfajokban van helye, pl. kabaréban.

Mindennek – ha saját alkotású szövegről van szó – meghatározó szerepe van a szöveg megszerkesztésében és a nyelvi forma megalkotásában, majd a hangzásforma megkomponálásában.

Az első két alapformánál (beszélgetés, előadás), a megnyilatkozó, a beszélő egy – korábban vagy a tetthelyen kialakított – gondolati egészet bont le – többnyire egy előre eltervezett vázlat alapján -- rendszerint spontán szövegalkotással. Fogalmazva gondolkodik tehát, és így formálja meg szövegét, mondatait többé-kevésbé kerekre (rendszerint grammatikailag kevésbé kerekre és hibátlanra). Ha „hibázik” és ezt észreveszi, utólag javít. Gondolatai, mondatai az időegymásutánban születnek és hangzanak el, s a hallgató a beszélővel együttgondolkodva időegymásutánban kapja az információdarabokat, és ezekből rakja össze – mintegy téglasoros építkezéssel – gondolati egészet, így építi fel az új ismeretek házát. Ezért az élőszavas fogalmazásban általános a szukcesszív (hozzátoldó), mellékmondatos és gyakran közbeékeléses mondatszerkesztés. A kapcsolat közvetlen, ezért a beszélő látja, hogy hallgatójának mennyi percepciós időre van szüksége a hallottak megjegyzéséhez, megértéséhez, és ehhez a tényhez szabja beszédének iramát, ritmusát.

Az  író gondolkodva fogalmaz. És ezért tömören. Írás közben nyelvileg is pontosítja gondolatait. Éppen ezért szövege írott nyelvi szöveg lesz. Ebben gyakoriak a szimultán mondatok, a bonyolultabb, „tömbösödött”, 6-nál több, olykor 10–12 szavas, mellé- és alárendeléseket egyaránt tartalmazó szószerkezetes „egyszerű” bővített mondatok. Ez nem baj, hiszen az írott szöveget az olvasó térben és időben és egészében kapja meg. Többször is átolvashatja, míg tökéletesen meg nem érti a leírtakat.

4. Az alap-kommunikációs helyzetekben, a párbeszédben és az előadásos kommunikációban létrejött spontán és az írott szövegek szóhasználati, mondatszerkesztési, szövegszerkesztési különbségeit és azonosságait  is alig-alig vizsgálta a tudományos kutatás. (Pe­dig tanítani kellene őket!) Az írott és ezen belül főleg a költői szöveg és szövegmű vagy hírszöveg mondattanáról, stilisztikájáról már bőven vannak ismereteink. (Szövegszerkeze­téről is?)  (Vö. Békési Imre, Deme László, Szabó József  kutatási eredményeivel.) Hiányosak azonban szövegtipológiai és szövegtani ismereteink még a prózáról is. Akad ilyen, de főleg az irodalmi alkotások köréből. Már kevesebb elemzés készült a nem szépirodalmi jellegű és igényű próza szövegtipológiájának és szövegtanának köréből. (Lásd Huszár Ágnes és Kocsány Piroska, Szikszainé Nagy Irma idevágó cikkeit.) Jóformán semmilyen, pontosabban kevés – a szokásos műfaji előírásokat igazolandó – elemzés nem készült a prózai műfajok, pl. a publicisztika körébe tartozó műfajok köréből. (Kivételnek tekinthető Deme 1971, a Békési Imre kutatásait összegező munka (Békési 1986), és ennek a különböző szakfolyóiratokban megjelent több előtanulmánya,  és Szabó 1983, valamint Albertné Herbst Mária idevágó tanulmányai és Bedő 1999. A magyar szakirodalomban kevés az olyan munka, mely szónoki művek szerkezetét, motivikáját, stílusát, érveléstechnikáját vizsgálná. Az utóbbi 15 évben csak egy ilyen könyv jelent meg a 22 híres beszéd  1995.

Nincs igazi elemzés  a spontán beszélt nyelvről (legyen az párbeszéd vagy előadás, azaz hosszabb lélegzetű beszédmű). Kevesen vizsgálták meg a spontán módon megalkotott és megszólaló beszédmű  (a spontán élőszó) jellegzetességeit.[10] Csak néhány ilyen elemzés készült el. Nyögéshű szövegközlés is kevés akad.[11]. Alig-alig található olyan cikk, tanulmány, amely spontán beszédről készült felvételek alapján magyar anyagon vizsgálná a párbeszédeket.[12]. Irodalmi és tankönyvi szövegek elemzésével találkozunk a szakirodalomban (ezek is főleg rendszerező jellegűek). A pedagógiai és didaktikai szakirodalom tárgyalja a kérdezéstechnikát, de nem nagyon tudok olyan munkáról, mely egy-egy jeles riporter kérdéstechnikáját elemezné.

5. Az imént elmondottak már a kommunikációs szituációk tipológiája köréből a szöveggrammatika, ha tetszik a „szövegszintaxis” és a „szövegmondattan” és általában a szövegtan[15] irányába visznek el bennünket. Annak vizsgálata tartozhat ide, hogy a különböző típusú és műfajú szövegeket és megnyilatkozásokat milyen mondatszerkezeti sajátosságok jellemzik[16]. Mik az azonosságok és a különbségek pl. az írott és a spontán-beszélt szöveg mondattípusai között, mik azok a különböző típusú és műfajú szövegekre jellemző kohéziós eszközök, melyek a szöveget (azaz az elhangzó mondat- vagy kijelentéssort) szöveggé teszik, melyek következtében a szöveg „megszerkesztett és beszerkesztett és összeszerkesztett” szövegmondatok lánca lesz.[17]  (Ide tartozna a szövegmondattan és az aktuális mondattagolás kérdése is, hogy ti. a szöveg egyes szövegmondatai között milyen mondattani viszony feszül, és hogy milyen a szövegmondatok téma–réma kapcsolata.) Az ilyen jellegű kutatások eredményei a retorika gyakorlati munkájában a helyes (a szituációnak, a partnernek, a témának, a szándéknak megfelelő) nyelvi formának a megválasztásához nyújthatnak segítséget. A retorikának ahhoz az anyagrészéhez, amelyet a klasszikus retorika „elocutio” néven szokott tárgyalni. De ezen itt és most, azaz ma már nem a klasszikus retorika „ékesszólása” értendő, hanem az a mondat- és szövegszerkesztés-mód, pontosabban talán mondat- és szöveggrammatika, mely elsősorban arra ügyel, hogy a gondolatok, a mondanivaló rögzítése során létrejött szöveg olvasónak, illetőleg hallgatónak szól-e, s ez utóbbi esetben a szöveget szerzője „szájra–fülre” fogalmazta-e, figyelt-e arra, hogy a mondatszerkezetek mennyire segítik a szöveg értő–értető megszólaltatását, illetőleg a hallás (egyszeri hallás) révén való befogadását. Egyszerűsítve: mondható-e a szöveg vagy csak hangosítható, felfogható-e vagy csak hallható-e, mert „elmegy a hallgató feje felett”.[18] Éppen ennek érdekében vizsgálandók és természetesen tanítandók azok a folyamatok is, melyek a különböző beszédszituációkban a szövegalkotóban (a közlőben) zajlanak le írásos szöveg vagy spontán beszéd  vagy  elmondásra szánt szöveg megfogalmazásakor[19], illetőleg a befogadóban mennek végbe írott szöveg olvasásakor, spontán beszéd vagy felolvasás hallgatásakor. De ide tartozik azon (a mondatláncba látszólag szervetlenül beépülő) nyelvi eszközöknek (pl. megszólításoknak, olyan töltelékelemeknek, mint no most, kérem szépen, figyelsz, vagy a kádári Kedves Elvtársak! stb.) a vizsgálata is, melyek pl. a spontán vagy fél spontán szövegekben bizonyos szituációk jelzését vagy a szöveg tagolását–tagolódását jelzik.[20]  

Mindezek vizsgálatával viszonylag csak kis mértékben foglalkozott mind a kommunikációelmélet, mind a szövegtan és a szövegtipológia.

Közös jellemzőjük ezeknek a munkáknak, hogy főleg empirikus megfigyelésekre, ta­pasztalatokra épülnek. A konkrét művek elemzésével és az ebből levonható tanulságokkal adósak maradnak, illetőleg ha elemzéseket közölnek, főleg szépirodalmi műveket vizsgálnak meg  tudományos  igénnyel.[24] Érdemes lenne megvizsgálni nemcsak a szépirodalmi al­kotásokat, hanem a „hétköznapiakat” is. Vélhetőleg ki lehetne mutatni olyan szerkesztés- és szerkezetbeli sajátosságokat is, melyek csak bizonyos szövegtípusokra vagy műfajtípusokra jellemzőek. A retorika körébe sorolható műfajok egy részének tapasztalhatóan megvan a „hagyományos szerkezetük”, melyektől az egyes szónokok csak kivételesen térnek el. Néhány, az alkalmi beszédek empirikus megfigyelésre épülő szerkezeti arányt bemutatok. (A többit magyarázatukkal együtt lásd wacha 1994. 1: 287–297.; v. ö. Buda 1994. 46–164.) Összevetésül előbb közlöm Tremmel Flórián táblázatát a szónoki beszéd felépítésének főbb típusairól (Tremmel  1985, 1994). Mindezek átvezetnek a következő részhez.

Az állandó és változó, az objektív és szubjektív részek irányadó aránya

A nyelvi és stilisztikai eszközök használatának arányai

A beszédszándék és a kifejtés módjának arányai

A beszédszándék arányai        A kifejtés  arányai

Az érvelés, a ráhatás és a ráhangolás és ráhatás arányai

A szertartásosság és a külsőségek arányai

Az ismert  és az új kifejtésének  arányai

Az ismert és az új kifejtésének arányai

A nyelvi  megformálás arányai

7. Ez a témakör, amellyel – tudomásom szerint – az utóbbi időben főleg csak a menedzser-irodalom, pszichológia, a személyiséglélektan és logika foglalkozott behatóbban, az érveléstechnika, a meggyőzéslélektan, a rábeszéléstechnika. És természetesen ennek társa: a logika. A közéleti retorika témaköreiben – manapság – ez csak érintőlegesen szerepel, általánosságokkal, illetőleg az érvelési módoknak a bemutatásával. A logika, a klasszikus és az irodalmi retorika vizsgálta és leírta a meggyőzés, érveléstechnika módszereit, eszközeit, rendszerét (pl. szillogizmusok stb.), de főleg a szépirodalomban is fellelhető és a már korábban is tárgyalt eszközöket mutatta be egyrészről a logikai folyamatok leírása, rendszerezése kapcsán, másrészt az irodalmi művek elemzése során, harmadrészt a stilisztikai-retorikai eszközök bemutatása, rendszerezése kapcsán, így pl. a hermeneutikai vizsgálatok során, a metafora-kutatásban, a retorikai eszközök (alakzatok, toposzok stb.) felsorolása, jellemzése alkalmával.[25] Azonban e témák kutatói is inkább az irodalmi igényű alkotásokat és a hagyományos eszközöket vizsgálják, kevesebb figyelemmel fordulnak a „hét­köznapibb” alkotások felé. Csak sporadikus megfigyelésekre épülő leírásokat találhatunk arról, hogy milyen is korunk érveléstechnikája, mik korunk toposzai, hogyan és milyen mértékben változott meg korunk meggyőzési és érvelési rendszere, hogy vitázó-érvelő, in­formatív megnyilatkozásaikban milyen érveléstechnikát, milyen logikai módszereket, értelmi–érzelmi érveket, szemléltető módokat használnak fel tudósaink, szónokaink, közéleti személyiségeink (pl. politikusaink), milyen motívumokkal, alakzatokkal, toposzokkal teszik hatásossá beszédüket pl. az ünnepi, jubileumi vagy alkalmi megnyilatkozásokban.[26]

Természetesen ennek a kérdéskörnek a vizsgálata összekapcsolódik az egész érvelés és meggyőzés célzatú – mint érvelő–vitatkozó, párbeszéd vagy monológszerű – szöveg szerkezetének, mondatszerkesztés-módjának a vizsgálatával (tehát az ilyen típusú szövegek szövegtani stb. elemzésével). Bizonyára itt is találhatók olyan sajátosságok, melyek csak bizonyos műfajokra jellemzőek. (Más lehet egy ügyész vagy védőügyvéd vád- vagy védőbeszédnek, vagy egy menedzser-igazgatónak az „érveléstechnikája”, mint egy üzletkötőnek, kereskedőnek a rábeszélés-technikája. Más és más módszereket, toposzokat és grammatikai formákat stb. használhat fel mindegyikük.) Most jelent meg két olyan tankönyv (Szálkáné 1999. Németh 1999. Vö. Még: Tremmel 1985, 1994), amely főleg az érvelés- és bizonyítástechnika kérdéseivel foglalkozik.

A meggyőzés-, az érvelés- és a rábeszéléstechnika a menedzserirodalomban kap nagy szerepet. Az ebben a témakörben megjelentetett (nyugati) munkáknak egy eléggé jelentős része azonban felettébb vitatható értékű.

8. Már esett szó róla, mégis meg kell említeni, hogy mind a retorika, mind a szövegtan egyik „segédtudománya” a stilisztika. A kijelentés annyira magától értetődő, hogy nem kell részletezni. Hiszen a stilisztika a retorikához az elokvencia, az ékesen szólás, a formába öntés, a szövegalkotás „fejezet” által kapcsolódik[27]. [28]A szövegtanhoz pedig még sok más szállal is.

Éppen csak megemlítem: a stílusvizsgálat körébe tartozhatnak a szókinccsel kapcsolatos kérdések is: a szó jelentésmezője, a hangulati, asszociációs mező (pl. tulajdonnevek, idézetekre utaló szavak jelentés-, hangulati köre, asszociációs mezője), azután az ún. „csúsztatások” kérdése, a „címkézés”, az eufémizmus stb. stb.

8.1. Van a stilisztikának egy ága, amely kettősen is kötődik mind a retorikához, mind a szövegtanhoz. Ez a fonetika s vele együtt a (tágabb értelemben vett) helyes kiejtés és a beszédtechnika. Az egyik kötődési szál a szöveg hangalakja révén kapcsolódik, hagyományos kifejezéssel élve a jóhangzás és a hangszimbolika révén. A másik szál a szöveghangosítás, a szöveg megszólaltatása által kötődik mind a szövegtanhoz, mind a retorikához. Ez is kettős: egyik ága a beszédtechnika, az értő–értető megszólaltatásnak technikai beszédtechnikai tudnivalóival kapcsolatos, a másik ága az ennek révén létrejött hangzó szöveg hangzásszerkezetével, a szöveg szegmentális és szupraszegmentális hangszerkezetével, illetőleg azzal kapcsolatos, amit ez hordoz: a szöveginterpretáció kérdése tartozik ide. S ez már – amennyiben irodalmi vagy megírt szövegek hangzásszerkezetéről van szó – összekapcsolódik a hermeneutikával, a szövegértelmezés–szöveginterpretáció témakörével.

Szövegértés, szöveginterpretáció – hangosítás, szövegmegszólaltatás lehetetlen a szövegszerkezet felismerése, megértése nélkül, a szövegmondatok szerkezetének, kapcsolódásának felismerése (tehát szöveggrammatika) nélkül. Ennek hiányában csak írásjeltől írásjelig terjedő mondatdarabok, artikulált, de értelmetlen hangsorok hangzanak el.

Versinterpretáció sem képzelhető el csak tartalmi megközelítéssel. Szükségesek a szövegtan, a „versgrammatika”, verstan ismeretére is.

9. Bizonyos mértékig (szöveg)stílus kérdéseihez kapcsolható a retorikának az problémaköre, melyet nyelvi magatartáskultúrának, nyelvi illemtannak  nevezhetünk. Ez is összetett  kérdéscsoport, mert a megszólítás, tegezés, nem-tegezés kérdései éppúgy idetartoznak, mint a szókincs különböző rétegeiből való válogatás (pl. egyrészről a szépítő, enyhítő kifejezések használata, másrésztől a nyelvi durvaság, trágárság kérdései), de ide is tartozhat a nyelvi manipuláció vagy a nyelvi „címkézés”, a nyelvi stigmatizálás, más szóval nyelvnek a nyelvhasználatnak etikai, magatartás-kultúrával kapcsolatos kérdései (v.ö. BaŃczerowski  1998a.15–20., 1998b, 19–29., Kapitány 1999.) És természetszerűen ide tartoznak a beszélgetésre, párbeszédre, a diskurzusra vonatkozó ismeretek is. Valamint a konverzációs szabályok, párbeszédvezetés, vitakultúra, nyelvi illemtan kutatása is. És az egyéb stílus kérdése is. Gondoljunk csak a az egyik parlamenti képviselőnknek a közelmúltban megesett egyik kiszólására, vagy bizonyos műsorok „tájszava­ira”, vagy akár a vidám műsorok sóderolásában tapasztalható nyelvi és egyéb humorra. (Nota bene: az obszcenitás nemcsak nyelvi formában eshet meg. Láttam ilyen feldolgozását a Csongor és Tündének, a két úr szolgájának is, és egyéb, nyomdafestéket nem tűrő szavakban teljesen ártatlan komédiában is.

10. Ha már a szöveghez a multimediális kommunikáció felől is közelítünk, érdemes lenne megvizsgálni a látványnak, a nonverbális kommunikációnak, ezen belül a testbeszédnek és a szövegnek a kapcsolatát is. Közelebbről és pontosabban azt, hogy milyen szöveghez (szövegtípushoz, szövegműfajhoz), beszédhelyzethez milyen nonverbális kommunikációs eszközök társulnak. Ilyen jellegű vizsgálatról kevésről tudok.(Vö. a Horányi 1977-ben és Kontra 1988-ban olvasható, idevágó írásokat. Kísérlet tudtommal már készült ilyen értelmű vizsgálatokra, de nem tudok róla hogy sok ilyen elemzést publikáltak volna.) Pedig nem lehet véletlen, hogy a jeles személyeinkről készült szobrok, festmények milyen gesztusokkal örökítik meg az ábrázolt személyt. Kossuth beszédéhez bizonyára hozzátartozik a magasba lendített kéz. Nem lehet véletlen, hogy egy Kossuth-szöveg elmondásakor négy színésznek is ugyanazon szövegrésznél lendült magasba a keze. A nonverbális kommunikációval, a testbeszéddel sok könyv foglalkozik, de mind „személyiség- és attitűdjellemzőként”, sőt jelentéshordozó jelzésként közelít a kérdéshez. A szöveggel, beszédhelyzettel, partnerviszonnyal való kapcsolata feldolgozatlan maradt talán mindeddig. Pedig tévéfelvételek, filmek kiváló anyagot biztosítanának a kutatáshoz.

11. Van egy területe a beszédkutatásnak, retorikának, szövegtannak, mely számomra eléggé nagy gondot jelent. Az, hogy szinte napjainkig mindhárom tudományág főleg csak jó (vagy  viszonylag jó) szövegek vizsgálatával foglalkozott. Nem nagyon vizsgálta meg –  érthető okokból – a hevenyészett, spontán, rögtönzött szövegek szerkezetét, mondatszerkesztését. Így például azt, hogy  meddig jó, meddig és miért követhető-érthető-befogadható egy nem logikusan vagy logikai ugrásokkal megszerkesztett szöveg, amely ráadásul mondatszerkesztési, nyelvhelyességi hibákkal is meg van tűzdelve (pl. alanyváltásokkal, egyeztetési hibákkal stb.)[34]. Arra nézve már folytak vizsgálatok, miért nem kommunikatívak némely rádiós szövegek, rétori beszédművek, miért nehéz megjegyezni az ilyen szöveg tartalmát, mondanivalóját. Kevesen vizsgálták meg azt, miért kommunikatívak, miért követhetők mégis bizonyos „szövegelések”, bizonyos „nem-szöveg szövegek”.

Mindezt természetesen elsősorban a „prózai” műnemek és műfajok szövegtani vizsgálatok számára, de nemcsak azoknak!

A felsorolt stúdiumok viszont kutatási eredményeikkel segítséget adhatnak a retorikának a szövegszerkesztéshez, a szövegformáláshoz (a fogalmazáshoz) stb. És a segítségnyújtás fordítva is történhet.

13. Természetesen minden kérdéskörnek még csak a felvázolása sem fér bele egy előadás vagy cikk keretébe. Így éppen csak említem, hogy  a retorika problematikája kapcsolódik a pedagógia, a didaktika, a tanári beszéd, az előadástechnika számos kérdéséhez (pl. előadás, magyarázás tanórán, kérdvekifejtés, kérdezéstechnika, a számonkérés, a vitavezetés kérdései stb.), de számos ponton kapcsolódik a templomi  igehirdetés, a szertartási beszéd számos pontjához is (pl. a pap mennyire van tekintettel a templom a templom akusztikájához beszédének ritmusát, tempóját, hangerejét stb. tekintve.)

Ezek a kérdések azonban már átvezetnek a retorika gyakorlatának legfontosabb feladatához: a közélet szónokait meg kell tanítani beszélni. Ez a mi munkánk és nem is kevés.

Budapest, 1999. november – 2000. január
Rövidítve elhangzott 1999. nov. 12-én

 A hivatkozott szakirodalom

Acsay Ferenc: A prózai műfajok elmélete. Budapest, Kókay Lajos kiadása, 1889

Adamik Tamás:  Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Seneca Kiadó, 1998.

Albertné Herbst Mária: A társalgáselemzésről. Magyartanítás, 1992. 2. sz. 11-3.

Albertné Herbst Mária: Tankönyvi dialógusok társalgáselemzési szempontú vizsgálata. Magyartanítás 1992. 3. sz. 14–7.

Albertné Herbst Mária:. A társalgás néhány jellemzője és szabálya. In: Szemiotikai szövegtan  5. 1992. 9–18.

Alszeghy Zsolt és Sík Sándor: Retorika a gimnázium, reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára Budapest, Szent István társulat, 1928.

Balázs János: A szöveg. Bp. 1985. 

BaŃczerowski  Janusz: A nyelvhasználat elvi és etikai dimenziói. Nyr. 1998.15–20.

BaŃczerowski  Janusz: A nyelvhasználat erkölcse. EFF. 23. 1998, 19–29.

Bedő Iván: Hírkönyv. Bp. 1999.

Békési Imre: A gondolkodás grammatikája – Szöveg- és mondatszerkezeti elemzések. Tankönyvkiadó, 1986.

Bencze Lóránt:  Mikor, miért, kinek, hogyan –  Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban 1–2. A hét szabad művészet könyvtára, Corvinus Kiadó, 1996.

Bitnitz Lajos: A magyar nyelvbéli előadás tudománya. Pest, 1827.

Boross Géza:  Hogyan prédikáljunk ma? (Készült a Ráday Kollégium sokszorosító üzemében, Bp. 1982

Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei^3. Animula, 1994.  

Carnegie, Dale: A hatásos beszéd módszerei. HVG Rt, 1990.

Carnegie, Dale: Sikerkalauz 1–3.  Minerva, 1989–1993.

Clarke, David D. – Argyle, Michael: Beszélgetési szekvenciák. In Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997. 565–602.

C. O Franke: Hogyan kell szubanumiul italt kérni. In Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997. 496–501.

Csáky István: A tárgyalástechnika. Exel Kiadó, é. n. [1992?]

Csorba Piroska: A vers. Az én tankönyvem sorozat I. kötete. Szeptember Kiadó é. n.[1998?]

Csorba Piroska: A próza. Az én tankönyvem sorozat II. kötete. Szeptember Kiadó, é. n.

Csorba Piroska:: Műnemek és műfajok. Az én tankönyvem sorozat III. kötete. Szeptember Kiadó, é. n..

Deme László: Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata. AkK. 1971.

Deme László: Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség. Kossuth, 1978².

Deme László: Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség. Kossuth Könyvkiadó, 1987.

Dorc, John: A beszédaktusok elsajátításának feltételei. In Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997. 603–626.

Fábricz Károly:  A beszélt nyelvi szövegalkotás kérdéseihez. In Kontra  1988. 76-89.

Fischer Sándor  Retorika. Kossuth Könyvkiadó, 1975².

Gáspári László: Retorika. Egységes főiskolai jegyzet. Tankönyvkiadó, 1987.

Gáspári László: Stilisztika.  Tankönyvkiadó, 1992.

Gósy Mária:A magyar beszéd tempója és a beszédmegértés. Nyr. 1997. 129–39.

Gósy Mária: A beszédtervezés és a beszédkivitelezés paradoxona. Nyr. 1998.3–15.

Harre, Rom: Meggyőzés és manipulálás. In Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997. 627–641..

Hill, Napoleon – Holland, Roll: Gondolkozz és gazdagodj! Bagolyvár Kiadó, 1992.

Horányi Özséb: Jel, jelentés, információ. Gyorsuló idő, 1975.

Horányi Özséb (szerk.): Kommunikáció I–II. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1977. 

Hull, Raymond: A sikeres nyilvánosbeszéd alapjai. Bagolyvár 1997.

Hymes, Dell: A nyelv és társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata. In Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997. 458–495.

22 híres beszéd. Móra Könyvkiadó, 1995.

Jókai Anna: Nyelvművészet, nyelvbűvészet. MNy. 1998.37–43.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Tömegkommunikáció. MÚOSz  1999.

Kontra Miklós (szerk.): Beszéltnyelvi tanulmányok. Linguistica, Series A. Studia et dissertationes 1. MTA Nyelvtudományi Intézet, 1988.

Kováts Dániel (szerk.): A nemzeti szeretet kapcsa – Az „Édes anyanyelvünk” verseny 25 éve.  Sátoralja­újhely, 1997.

Labov, William –Faushel, David: Beszélgetési szabályok. In Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997. 395–435.

Linkemer, Bobbi: A jó értekezlet titka. Park Kiadó, 1989.

Milo  O. Frank: Hogyan érveljünk hatásosan. Bagolyvár, é.n.)

Műfajismeret. MÚOSz, 1997.

Neményiné Gyimesi Ilona: Hogyan kommunikáljunk tárgyalás közben. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1993.

Németh Erzsébet:Közszereplés. A modern retorika eszköztára. Osiris, 1999.

Normatudat – nyelvi norma. Szerk. Kemény Gábor. Linguistica. Series A. Studia et dissertationes 8. Nyelvtudományi Intézet, 1992. 49–105. 

Nyelvészet és tömegkommunikáció I–II. Szerk.: Grátsy László. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1985.

Nyelvtan – stílus – szónoklás. Kossuth Könyvkiadó, 1960.

Pásztor János: Krisztus hirdetése a magyarországi református egyházban. A Debreceni Református Theológiai Akadémia Gyakorlati Teológiai Szemináriumának Tanulmányi Füzetei, Debrecen, 1986.

Petőfi S. János–Benkes Zsuzsa: A szöveg megközelítései. Iskolakultúra, 1999.

Pléh Csaba – Síklaki István –Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997),

Pléh Csaba – Terestyéni Tamás: Beszédaktus – Kommunikáció – Interakció (Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1973.

Pratkins és Aronson:  A rábeszélőgép. AB OVO, 1992.

Shegloff, Emanuel A.: A beszélgetés néhány kérdéséről és kétértelműségéről. In Pléh–Síklaki–Terestyéni  (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997. 436–457.

Söveges Dávid: Az igehirdetés.  Katolikus teológiai jegyzetek. Készült  A Tiszabábolnai MGTSz Ipari Ágazat sokszorosító üzemében, 1985.

Szabó G. Zoltán–Szörényi László: Kis magyar retorika – Bevezetés az irodalmi retorikába. Tankönyvkiadó, 1988, 1999.

Szabó József: A mondatszerkesztés nyelvszociológiai vizsgálata a nagykónyi nyelvjárásban.  AkK, 1983.

Szabó Katalin: Kommunikáció felsőfokon.  Kossuth Kiadó, 1997. 

Szabó Zoltán: Szövegnyelvészet és stilisztika. Tankönyvkiadó, 1988),

Szálkáné Gyapay Márta: Gyakorlati retorika. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999.

Szathmári István (szerk.): A magyar stilisztika útja.Gondolat, 1961.

Szemenkár Mátyás (szerk.): Családi szertartások forgatókönyvei.  Szemimpex kiadó é. n. [1996].

Szikoráné Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan. Osiris Kiadó, 1999.

Szónokok, előadók kézikönyve (Kossuth, 1975); Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó, 1977.

A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Szerk. Szathmári István és Várkonyi  Imre  Tankönyvkiadó, 1979.

Terestyéni Ferenc: A fogalmazás művészete. In: Nyelvtan – stílus – szónoklás, Kossuth Könyvkiadó, 1960.

Tolcsvai Nagy Gábor: A szövegek világa. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.

Tremmel Flórián: Igazságügyi retorika. Pécsi JPTE–Tankönyvkiadó 1985, 1994.

Ury, Wiliam: Tárgyalás nehéz emberekkel. Bagolyvár, é.n.

Vigh Árpád: Retorika és történelem. Gondolat Kiadó, 1981.

Wacha Imre (szerk.): A rádióbemondó beszéde.  Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1973,

Wacha Imre: A retorika vázlata. Kéziratként, 1985., Magyar Rádió, 1992.

Wacha Imre: Retorika – Tanulmányok, témavázlatok, témaösszefoglalók a politikai retorika köréből. Kossuth Könyvkiadó, 1987/88, 1988/89.

Wacha Imre:: Nyelvhasználati rétegződés kiejtésben és hangzásban. EFF. 5. 1991. 81–93.

Wacha Imre: A nyelvi rétegződés kérdései. In Normatudat – nyelvi norma. Szerk. Kemény Gábor. Linguistica. Series A. Studia et dissertationes 8. Nyelvtudományi Intézet, 1992.

Wacha Imre: A korszerű retorika alapjai. Szemimpex Kiadó [1994]

Wacha Imre: Gondolatok a szövegtan, a retorika, valamint  „segéd- és határtudományaiknak” kapcsolatairól, a retorika  kompetenciáiról. In Sigma, szemiotikai szövegtan 12. sz. Megjelenés alatt.

Wéber Mihály:  Szónoklattan. Népszava Könyvkiadó, 1945.)

Zerfass, Rolf: Nevedet hirdetem – A homiletika alapelemei. Szent István Társulat, 1987?

Z. Szabó László–Wacha Imre: A Kazinczy-versenyek története. Kazinczy Ferenc Gimnázium, Győr 1978.

Z. Szabó László – Wacha Imre: A Kazinczy-versenyek 25 éve. Kazinczy Ferenc Gimnázium, Győr, 1991.

[1] Bizonyítékként említem, hogy Bitnitz Lajos munkája, A magyar nyelvbéli előadás tudománya  kiváló műfajismereti és stilisztikai kézikönyv. Bemutatja a költői és a prózai műfajokat, a nyelvi stilisztikai ismereteket stb. Verseghy (1817) retorikájában is találunk műfaji ismereteket, noha ő az  ékesszólás felől közelíti meg a retorikát.

Acsay Ferenc 1889-ben megjelent retorikájáénak címe: A prózai műfajok elmélete. Főbb fejezetcímei:  Bevezetés; A mondat (1–68), A szakasz (69–114); Az írásművek felosztása: A leírás: A leírás általános szabályai, A leíró művek irálya, A leírás fajai  (117–176);  Az értekezés: Az értelmi tevékenység módjai, Az értekezés kifejtésének módjai, Az értekezés előadása, Az értekezés szerkezete, az értekezés fajai (177–340);,  A történetírás: A történetírás általános jellemzése, A történet forrásai A történeti események összeszerkesztése, A történeti művek irálya, A történeti művek fajai (341–476); A szónoklat: A szónoki beszéd fajai, A rábírás, A szónoki beszéd irálya, a szónoki beszéd szerkezete, Elemzett példák (477–765); Függelék: Az élőszóbeli előadásról (766–790).

1927-ben jelent meg a Retorika a felső kereskedelmi iskolák számára (szerkesztette Riedl Frigyes, átdolgozta Pintér jenő, a tanításhoz alkalmazta Gálos Rezső). Főbb fejezetei: Bevezetés. I. A magyar nyelv, II. A magyar helyesírás, III. Fontosabb tudnivalók az alak- és mondattanból, IV. A magyar stílus: Első rész: Az irodalom fölosztása, Második rész: Szépirodalmi munkák (Szöveggyűjtemény), Verstani alapfogalmak; Harmadik rész: A prózai munkák írásáról, Negyedik rész: 1. Szónoki beszédek, 2. Vallásos munkák, 3. Elmélkedő és megvitató munkák, 4. Élmények és megfigyelések, 5. Levelek, 6. Útleírások, 7. Leírások, 8. Gyakorlati irányú munkák, 9. Művészi vagy népszerű kidolgozási tudományos munkák, Ötödik rész: Tudományos munkák: Irodalomtudományi munkák, Történettudományi munkák, Közgazdaságtudományi munkák. Függelék.

Az egyik utolsó, 1945 előtt megjelent középiskolai retorika-tankönyvnek, az Alszeghy Zsolt és Sík Sándor szerkesztette Retorikának (Alszeghi–Sík 1928) a gimnázium, reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára (Budapest, Szent István társulat 1928) című tankönyv is inkább a leíró-elbeszélő-értekező műveket tárgyalja. Csak egyik fejezete foglalkozik a szónoklatokkal, mint írásművekkel. Jól mutatja ezt tartalomjegyzéke–tematikája: Első rész. [Ez szövegeket, szemelvényeket tartalmaz] I. Leírások. II. Történeti olvasmányok. III. Értekezések. IV. Szónoki beszédek. Második rész. Elméleti rész (207–244): I. Az írásművekről általában. 1. A retorika feladata. 2. Az írásmű. 3. Az írásmű forrásai. 4. A szerkezet. 5. Az írásmű célja. II. Az elbeszélő írásmű. 1. A leírás A) Célja B) Jellege C) Fajai. 2. A történetírás. A) A történetírás tárgya B) Forrásai. c) Forráskritika. D) Segédtudományai. E) Irányai. E) Módszerei. F) Műfajai. III. A megbeszélő írásmű. [Értekezés] 1. Az  értekezés módszerei. 2. Formája és fajai. IV. A rábeszélő írásmű [sic!] 1. A szónoki beszéd feltételei. 2. Szerkezete. 3. Fajai. 4. Története. – Látható tehát, a középiskolai retorika főleg írásművekkel foglalkozik, s példaanyagában is, elméleti részében is csak egy-egy fejezet tárgyalja a szónoki beszédet. 

Többé-kevésbé hasonló a felépítése Szabó  G. Zoltán és Szörényi László Kis magyar retorikájának (Szabó –  Szörényi 1988) is, amely elsősorban a klasszikus retorikára épül és – már alcíme szerint is – irodalmi retorika: Bevezetés; I. A retorika meghatározása; II. A retorika tárgya és felosztása; III. A retorikai művészet szabályai; IV. Az anyag tana; V. Az ügyek fajai; VI. A statusok tana; Első rész: a feltalálás (inventio, görögül heureszisz); A beszéd részei: I. A bevezetés (principium), II. Az elbeszélés (narratio), Az elbeszélés erényei és hibái, III. A kitérés (egressus vagy di­gressio), IV. A részletezés (propositio), V. A bizonyítás (argumentatio), A bizonyítás fajai (probationum genera), 1. Művészeten kívüli bizonyítékok (genus inartificale), 2. Művészi bizonyítékok (genus artificale), VI. Befejezés (peroratio). Második rész: az elrendezés (dispositio, görögül taxisz); Harmadik rész: a kifejezés (elocutio, görögül: lexis): A bevezetés Az alakzatok, I. A fonológia alakzatai, II. A szintaktika alakzatai, III. A szemantika alakzatai, A nevetés (risus) és a nevetséges (ridiculum), IV. A pragmatikus alakzatok, V. A négy változáskategória mondatalakzatai. Mutató.

Az 1945 előtt, majd 1945 után újra megjelent retorikakönyv Wéber Mihály Szónoklattana (Wéber 1945)  a hagyományos értelemben vett nyilvános szónoklatok kérdését tárgyalja, bizonyos értelemben a klasszikus retorika elvei alapján. Ilyen csoportosítást ad:  tárgyuk szerint: politikai, gazdasági, alkalmi, emlék s gyászbeszédek;  céljuk szerint: tanácskozó, ünnepi, javalló-ellenző, védő-támadó, magasztaló-gáncsoló beszédek, illetőleg: tanácskozó, gyűlési, alkalmi beszédek.

A háború utáni első retorikának is számító Nyelvtan – stílus – szónoklás című könyvnek (Kossuth Könyvkiadó, 1960) az A fogalmazás művészete című Terestyéni Ferenctől származó fejezete (Terestyéni 1960. 11–209.) kapcsolható a szónoklattan körébe. Fischer Sándor  Retorikája (Fischer, 1975) is a klasszikus alapokról indul, de nagyobb részében beszédtechnika. Ez a munka azonban már nemcsak hagyományos értelemben vett szónoklástan, mert érinti – igaz csak nagy vonalakban – a rádiós és tévés beszédet is.

A klasszikus retorika elveire épül Gáspári László Retorika című egységes főiskolai jegyzete (Gáspári 1987) is, mely a retorikai eszközöket is tárgyalja, és tulajdonképpen Gáspári Stilisztika jegyzetével (Gáspári Tankönyvkiadó, 1992) együtt ad szerves egészet. Ez is rendszerező jellegű, irodalmi retorika elsősorban. Rövid retorika-történetet is tartalmaz.

Egy újabb, az iskolai oktatás céljait is szolgáló könyv Szálkáné Gyapay Márta Gyakorlati retorikája ((Szálkáné 1999) már főleg az érveléstechnikával foglalkozik. – A legújabb ilyen jellegű munka Németh Erzsébet Közszereplés (Németh 1999) című könyve. Ez – némi kommunikációs ismeretek közlése után – jórészt az érvelés- és előadástechnikával foglalkozik, de érinti a közvetett kommunikáció kérdéseit is. A nyilvános szerepléshez nyújt segítséget. – Beszédes a címe Adamik Tamás könyvének, mely a klasszikus retorikákat dolgozza fel: Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig (Adamik 1998).

[2] Hogy a köztudatban a retorika mennyire az ékesszólás és beszédtechnika, az előadástechnika, a „színészi előadásmód” tanaként él, arra jellemző, hogy egy szövegtani szakmai tanácskozás alkalmával a jelenlévő és szövegtannal foglalkozó szakemberek (főleg nyelvészek, irodalmárok) többsége ugyancsak meglepődött, mikor néhányan kifejtettük, hogy a modern retorika nemcsak a szónoki stílussal, nemcsak az ékesszólással, az eloquentiával és nemcsak az előadás-technikával foglalkozik. Számos egyetemen a retorika tantárgyon ma is elsősorban az ékesszólás (szónoki stílus) eszközeinek bemutatását és az előadástechnika, a beszédtechnika gyakoroltatását értik.

Egyetemi hallgatókkal folytatott beszélgetés alapján mondom, hogy közülük többen a retorikát az előadás művészeteként értelmezik, az inventiót, dispositiót, argumentációt, elocutiót a fogalmazástanításhoz  utalják.

Magyarázata mindennek az lehet, hogy 1945 után a középiskolai magyar irodalom tantárgy anyagában már nem szerepelt a retorika.  A politikában hosszú évekig csak a nagy nyilvánosság előtti politikai (parla­menti, tömeggyűlési és – főleg a koncepciós perekben – igazságügyi)  retorika élt. A retorika háború utáni első „reneszánsza” a hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére tehető. Az ekkor induló retorikai tanfolyamok azonban főleg nyelvhelyességi kérdésekkel, a stílussal és az előadástechnikával (helyes kiejtéssel, értő/értető szövegmondással) foglalkozhattak. a „rétori mű”-nek, rendszerint politikai jellegű ünnepi beszédeknek a mondandójába, érveléstechnikájába nem nagyon volt tanácsos beleszólni. Ilyen jellegű megjegyzéseket csak a nyolcvanas évek közepétől engedhetett meg magának a retorika oktatója.

[3]  A témakörök és az egyes témakörök ismeretanyagát segítő társtudományoknak bemutatásakor figyelembe veszem azokat a szempontokat és témaköröket is, amelyeket sokéves retorikaoktatói gyakorlatom alapján a gyakorlati célú retorikával kapcsolatban magam fontosnak tartok. Ezeknek a retorikába és a retorika oktatásába tartozó részét felvettem 1994-ben megjelent könyvembe  (Vö. Wacha 1994).

[4]  Az igényes kifejezés elsajátításához a nyelvről szóló széles körű ismeretek, tudás mellett a szükség van a logikus gondolkodás tudására is. A nyelvi-nyelvhelyességi hibák többsége ugyanis a gondolkodás hibájából származik, azt tükrözi. (Vö. Illyés Gyula: „A jó magyar írás és beszéd tanítását a helyes gondolkodás tanításával kell kezdenünk”.) Szükség van grammatikai, stilisztikai, szerkesztéstani, szociolingvisztikai stb. ismeretekre is, mert a helyes, adekvát beszéd stíluskérdés is, hiszen a stílus „válogatás” eredménye, s mint ilyen nemegyszer a magatartáskultúra és az emberek közötti kapcsolatok felismeréséből adódó és ezekhez való alkalmazkodás, a társadalmi illem- és magatartási, etikai szabályok ismeretének, követésének függvénye is

[5]  Hosszú  időn át – még e század nyolcvanas éveiben is – a magyar retorikák főleg az ilyen beszédet tekintették szónoki beszédnek. Wéber Mihály Szónoklattana (Weber  1945) csak a klasszikus értelemben vett szónoklatot sorolja a retorika illetékességi körébe, a Nyelvtan – stílus – szónoklás című kötet (1960) is csak tágítja a kört és inkább fogalmazástanítás. Fischer Sándor Retorikája (Fischer 1975) már tovább nyit: szól a rádiós és tévés beszédről is, de csak röviden, a retorikai jellegű követelményeket nem fejti ki.

[6]  Ezen a ponton fontosak lehetnek a személyiség-lélektannal, a személyiségkutatással és személyiségfejlesztéssel, személyiség-lélektannal foglalkozó tudományok és azok eredményei, valamint azoknak a vizsgálatoknak eredményei, melyek a percepció, appercepció kérdéseit elemzik.

[7]  A középiskolások számára megrendezett „Édes anyanyelvünk” országos nyelvhasználati versenyeken a szóbeli fordulóban a diákoknak három perces (vázlatra épülő) beszédet kell mondaniuk.  Általában négy „tétel” közül választhatnak, s 20 percnyi felkészülési idejük van. Mindegyik „tétel” megadja a beszédmű címét (és ez egyúttal a téma, amiről  szólnia kell a versenyzőnek), a műfajt és a hallgatóságot. Lásd Kováts 1997. 49–54, 113–119.)

[8] A kommunikációelmélet (s ezen belül például a beszédaktus-elmélet) szakirodalma túlnyomórészt részben a kétségtelenül fontos, de mégis „apró” jelenségekkel, részben pedig a nagy általánosságokkal foglalkozik. Gyakran nem lép tovább egy-egy mondat terjedelmű kijelentés szituatív vizsgálatánál, egy-egy módosító szó funkciójának elemzésénél. Máskor pedig csak elvi jelentőségű összefüggésekre a kommunikáció „makro” összefüggéseire, társadalmi, szervezési vonatkozásaira figyel. Kétségtelenül – tudományos szempontból – rendkívül fontos mind a „mikro”, mind a „makro” jelenségeknek a  leltározása, elemzése, hiszen a beszéd, hatásossága és a kommunikációs folyamatok értékelése szempontjából rendkívüli a jelentőségük, Ugyanakkor az emberben lezajló kommunikációs folyamatok leírása (vö. Wacha 1985. 29–31, 1992 54–6). elmarad. Vélhetőleg terjedelmi okokból nem tud foglalkozni a szakirodalom pl. azzal, hogy milyen kommunikációs folyamatok zajlanak le beszélőben, hallgatóban teljes beszédművek megszólaltatása, hallgatása során. Alig találunk elemzést a nyilvános beszéd kommunikációs szituációiról és ezek követelményeiről. A retorikaoktatás során nincs lehetőség az „apró” szituációk elemzésére sem. A középső „folyamatok” jelenségek vizsgálatát kommunikációkutatások többé-kevésbé elhanyagolják vagy alig tárgyalják. Márpedig a nyilvánosság elé lépő ember nem mindig tud mit kezdeni a mikro- és a makro jelenségek–folyamatok vizsgálatával. Neki az a „gondja”, miről beszéljen, mit mondjon, miképpen fogalmazza meg, hogyan mondja el, mint viselkedjen.

[9] A nyelvi rétegződésnek egyéb kategóriáira vö. Wacha, 1992. 49–105., 1991. 81–93), valamint a Normatudat – nyelvi norma c. kötetnek, Albertné Herbst Máriának és BaŃczerowski Janusznak idevágó tanulmányait. A kommunikációs helyzetekre részletesebben lásd Horányi 1975, 1977; Pléh– Terestyéni  1973; Pléh– Síklaki–Terestyéni 1997, Wacha 1994 1:94–152.

[10] Ilyen jellegű tanulmányokat tartalmaz a Kontra Miklós szerkesztette Beszéltnyelvi tanulmányok,  Szabó Józsefnek számos munkája, s a beszélt nyelv kérdéseivel foglalkozik Banczerowski Janusznak néhány rendkívül érdekes tanulmánya. De ez utóbbiak nem kifejezetten szövegtipológiai, szövegtani jellegűek. Újabban Gósy Mária készített beszéltnyelvi tempó és szünetelemzéseket. (Nyr. 1997–88).

[11] Több megszólaltatott írásműnek szupraszegmentális szerkezetét mutatta be Bolla Kálmán az Egyetemi Fonetikai Füzetekben. A voltaképpeni elemzés, a tanulságok összegezése még várat magára. Spontán szövegeket  tartalmaznak a Bolla Kálmán szerkesztette és az ELTE Fonetikai tanszékének kiadásában megjelent A hetvenes évek magyar nyelvészei Pályaképek és önvallomások sorozat egyes darabjai. Ezek feldolgozása azonban későbbi feladat lesz.

[12] Albertné Herbst Máriának több tanulmánya is foglalkozik diskurzuselemzéssel, pl. A társalgáselemzésről (Magyartanítás, 1992. 2. sz. 11-3), Tankönyvi dialógusok társalgáselemzési szempontú vizsgálata. (Magyartanítás 1992. 3. sz. 14–7), A társalgás néhány jellemzője és szabálya. (In: Szemiotikai szövegtan  5. 1992. 9–18) stb. Vö.: William Labov – David Faushel: Beszélgetési szabályok (In Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997. 395–435), Emanuel A. Shegloff: A beszélgetés néhány kérdéséről és kétértelműségéről (uo. 436–457), Dell Hymes: A nyelv és társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata (uo. 458–495), C. O. Franke: Hogyan kell szubanumiul italt kérni (uo. 496–501), David D. Clarke – Michael Argyle: Beszélgetési szekvenciák (uo. 565–602), John Dorc: A beszédaktusok elsajátításának feltételei (uo. 603–626), Rom Harre: Meggyőzés és manipulálás (uo.627–641).

[13] Itt gondolhatunk Bolla Kálmánnak az Egyetemi Fonetikai Füzetekben megjelent közleményeire, a 22 híres beszéd című kiadványra, a Kazinczy-versenyek tapasztalatairól szóló publikációkra, a Sigmában megjelent ilyen célzatú elemzésekre, Gósy Máriának és másoknak idevágó tanulmányaira, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió nyelvi bizottságainak elemzéseire stb. Ezek egy része azonban nem eléggé egzakt és nem mindig teljes szövegelemzés. Nem is mindig tudományos célzatú. Tudományos elemzéseket tartalmaz a Nyelvészet és tömegkommunikáció c. két kötetes kiadvány is.

[14]  Lásd Fónagy Iván, Magdics Kára, Bolla Kálmán, Gósy Mária, Szende Tamás elemzéseit.

[15] A szövegtani kutatásokhoz, ismeretekhez lásd többek között: Balázs 1985, Deme 1971, Szabó Zoltán 1988, Szikoráné 1999,  Petőfi – Benkes 1988, valamint a  Tanulmányok  1977, A szövegtan  1979. a Sigma, Szemiotikai szövegtan periodika eddig megjelent köteteinek tanulmányait. Mindegyik további bibliográfiát is közöl.

[16] Vö. Deme László, Szabó József, Békési Imre, P. Eőry Vilma, Szikoráné Nagy Irma és mások idevágó tanulmányaival.

[17]  Erre nézve lásd Békési Imre, Benkes Zsuzsa, Deme László, Petőfi S. János, Szabó József és mások idevágó tanulmányait, valamint a Beszéltnyelvi tanulmányok és a Sigma számos cikkét.

[18] E kérdéskörre lásd a Szónokok, előadók kézikönyvének, az egri Anyanyelv-oktatási napok anyagát tartalmazó kiadványoknak, az Egyetemi Fonetikai Füzeteknek, valamint a Rádió Nyelvi Bizottságának elemzéseket tartalmazó füzeteinek számos, idevágó tanulmányát.

[19] Erre legutóbb: Gósy 1998.3–15.

[20] Lásd  BaŃczerowski Janusznak a Nyr-. és a MNy-ben 1997–1999-ben megjelent tanulmányait.

[21]  Vö. pl. a legutóbb  megjelent ilyen tárgyú művek közül: Csorba Piroska: A vers [1998?]),  A próza Műnemek és műfajok c köteteit..

[22] Pl. Tremmel 1985, 1994, Gáspári 1987, Szabó – Szörényi  1988.

[23]  Vö. pl. Terestyéni 1960, Szónokok, előadók kézikönyve, 1975; Deme 1978²; Fischer 1975²; Tremmel 1985; Műfajismeret 1997; Tolcsvai Nagy 1994; Szabó Katalin 1997; Wacha [1994].

[24]  Kivételt képeznek a régebbi – főleg iskolai retorikák –, melyekben találhatunk mintákat szónoki és tudományos művek szerkezetének elemzésére, pl. Alszeghy – Sík 1928, valamint napjainkból a 22 híres beszéd (1995), mely szónoklatokat elemez (főleg tudománynépszerűsítő céllal) és Fábricz 1988, Albertné Herbst Mária már említett tanulmányai, valamint BaŃczerowski Janusznak néhány rendkívül érdekes tanulmánya. Szónoki és beszédművek elemzésével többnyire csak publikálatlan szakdolgozatokban találkozunk.

[25] Vö. a Világirodalmi lexikonnak a retorika szócikkében a modern retorikai iskolákról írottakkal, valamint Bencze Lóránt 1995-nak már említett munkájával, valamint Szabó G. – Szörényi László 1988, 1999, Szathmári 1961. lexikon részének olykor tanulmány igényű szócikkeivel. Bemutatja őket Szál­káné  1999 is.

[26] Alig találunk elemzéseket a parlamentben elhangzó beszédekről, a „választási vagy kortesbeszédekről”, de alig az egyházi szónoklatokról vagy a családi, társadalmi ünnepségek szónoklatairól is. Noha jelennek meg homiletikák, társadalmi családi szertartások megrendezésével, szónoklatival foglalkozó munkák, az elemzések sorra elmaradnak. – Vö. az ilyen jellegű munkákra: Boross 1982, Pásztor 1986, Söveges 1985, Zerfass 1987?, Szemenkár 1996.

[27] Itt is akad gond, mind a retorika, mind az „alkalmazott szövegtudomány”, azaz a fogalmazástanítás szempontjából. A stilisztika részletesen tárgyalja, elemzi, rendszerezi a stíluseszközöket. De az átlagos beszélő ezekből az elemzésekből ritkán profitál. A magam előadói gyakorlatából tudom: alig egyszer-kétszer jutott eszembe, hogy „most az előadás során hasonlatot, metaforát, példázatot kellene mondanom”. Az átlagos beszélőnél ezek „vagy jönnek, vagy nem”. A stilisztikai eszközök rendszerének bemutatása, ismerete legfeljebb az irodalmi vagy beszédmű megértését, élvezését segíti. Kevés az olyan ember, aki a megismert, megtanult eszközöket tudatosan is fel tudná használni. Nem hiszem, hogy Csoóri Sándor székely parasztasszonya tudatosan mondta volna: „az olyan ember volt, tedd a sebre, meggyógyul”. Talán soha nem tanult stilisztikát, nem hallott a stíluseszközökről, de „jött” belőle a kép, mert képi világban élt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség stíluskutatásra stb. Csak annyit akarok mondani: ki kell dolgozni, hogy a tudományos kutatások feltárásait miképp lehet úgy átadni, hogy a „tanulókban”,  „rétorokban” ezek az eszközök az adott pillanatban „aktivizálódjanak”.

[28]  Kapcsolódik ez a  gyakorlati retorikához az irodalmi retorikai eszközök vizsgálata, a toposzok, alakzatok, vizsgálata, a metaforakutatás, a frazeológia- és közhelykutatás, a prózaritmus stb. vizsgálata által is.

[29]  Csak egyetlen alapvető munkát említek meg: Fónagy Ivánnak az A költői nyelv  hangtana című könyvét.

[30]  Tehát idetartozónak lehet venni a verstani szakirodalmat is.

[31] A kérdés szakirodalmából a legfontosabbak Bolla Kálmán, Deme László, Elekfi László, Fónagy Iván, Gósy Mária, Kassai Ilona, Magdics Klára,  Szende Tamás, Varga László  munkái.

[32]  Hogy vannak ilyen jellemzők, az még műszeres vizsgálat nélkül is érzékelhető. Más a (műfajra, szövegformára, szövegszerkezetre, mondatszerkezetre is visszavezethető) hangzása például a rádiós műfajokon belül a rádióhírnek és a (kül- és belpolitikai kommentárnak), a tudományos ismeretterjesztő előadásnak, az előadói műfajokon belül a pódiumon, azaz közönség jelenlétében, illetőleg a stúdióban  elmondott versnek és prózának,  a szónoki művek közül pl. a nagygyűlési beszédeknek és a templomi prédikációnak (ezen belül még felekezetekre, sőt szerzetesrendekre jellemző sajátosságokat is felfedezhetünk). De más a hangzása pl. ugyanannak a drámai szövegnek is, ha színpadon vagy ha rádiójátékban vagy ha filmen hangzik fel. S vannak hangzásbeli korstílusok is. És így tovább. De más oldalról közelítve: ha összehasonlítjuk  a Varietas delectat sorozat hangfelvételei alapján ugyanannak a versnek több művész tolmácsolásában felhangzó változatait, azt tapasztaljuk, hogy szépszámmal akadnak – az előadóra és a korra jellemző – eltérések az egyes változatok között, de azt is megfigyelhetjük, hogy vannak olyan közös vonások is, melyek mindegyik tolmácsolásban megjelennek. S ha ugyanazon művész előadásában hallgatunk meg több verset, azt tapasztaljuk, hogy a különböző verseknek közös jellemzőik is vannak: ezek az előadó sajátosságai. Magam ilyen elemzést nem műszeres, tehát nem objektív mérések alapján az A szöveg „megszólalásáról” című cikkemben kíséreltem meg (MNyTK 207. 1996, 234–42).

[33] Számos ilyen elemzés jelent meg a Kazinczy-versenyek tapasztalatairól önálló kötetben is (Z. Szabó – Wacha 1978, 1991), valamint az Egyetemi Fonetikai Füzetekben.

[34]  Erre lásd Kontra 1988,  valamint Gósy Máriának már említett cikkét, és Jókai Anna írónő megjegyzését: „A nyelv – egyébként némán – belül is beszél (...) Az agy dolgozik, a száj nem mozog. Kontroll alatt zajlik a belső közlés, a folyamatos reflexió. Egy mindennapi beszédhelyzet példázata: villamosra várunk. Észre sem vesszük, ami közben végigpereg bennünk, s amiből a külvilág semmit sem észlel.  »”Nem jön az a vacak, ócska, nyavalyás (jelzők cserélhetőek) villamos, el fogok késni, hány óra van, mindjárt négy, fázik a lábam, csizmát kellett volna húznom, ennek itt milyen fura cipője van, mint egy lópata, hogy nem buknak orra benne...! Na végre, helyezkedjünk, erre föltolakszom, ha a fene fenét eszik is...« Ha a monológ véletlenül hallhatóvá válik, akkor sajnálkozunk: »Ó, a bolond, magában beszél«.” (Jókai 1998.  38). A monológ azonban szünetekkel tarkított beszédként elhangozhat partnerhez szólva is. És ennél „szaggatottabb, összefüggéstelenebb” beszéd elhangozhat diskurzusban, „összefüggő monológban” is. Mitől és miért „jók” mégis az ilyen és hasonló szövegek az adott konkrét beszédhelyzetben? Mitől, miért „szövegek” mégis  az ilyen „nem-szövegek” vagy a hasonló szövegelések? – Mikor az A beszéltnyelvi tanulmányok kötet megjelent, az abban közölt spontán szövegről azt állítottam: „Valójában ilyen az a spontán beszélt köznyelv, melyet mi az irodalmi nyelv beszélt változatának tartunk. Több nyelvész kollégám felháborodottan tiltakozott, hogy ennyire pongyola, ennyire rossz nem lehet. Pedig – ma is állítom – ilyen. Vagy legalábbis: ilyen is.