A galambokról, a terekről, az előkelőség jelmezében kíváncsian bámészkodó ablakokról? És ami a legfontosabb, a tükörvárosba tartó lagúnák homályáról?Mondd, meg tudod-e még idézni Velence titkát?
A márványlapok rezzenéstelen csendjét, az erkélyeken időtlenül virrasztó kőcsipkéket? Talán jobb mindezt már a legelején ráálmodni az éjre. S hozzá mindjárt egy örök illúziót is odaképzelni, hogy amit ott látsz, az a kultúra és az emberi alkotásvágy biztos menedéke.
Képzeld hát oda, és hunyd be a szemed.
Ugye már látod délibábot?
Mert tudnod kell, amit a természet a sivatagban, a végtelennek tetsző forró prériken játszik, ahhoz egy városnak nemegyszer hűvös vizek alá kell rejtőznie. A sivatag pálmái és a tenger palotái olykor csak káprázatai a bizonyosságnak. Haszontalan akkor az emlék a homokba kapaszkodó gyökerekről, mint ahogy haszontalan a földbe temetkezett kövekről is.
Igen. A túlélés erejét sem a fák, sem a házak nem innen szívják magukba. Látvánnyá válásukhoz talán az akarat és az elfogadás, talán a hit és a kétely erejét idézik meg. Vagy mégis inkább a csontokat szikkasztó hőség és a partok mentén ólálkodó hullámok öltenek bennük éltető alakokat?
Végül is mindegy. Ahogy a vizet ígérő ligetek is elveszhetnek jöttödre, úgy a város is alámerülhet a homályos világ történetébe. Ha a kezdet érdekel, sose a fényes házakat kérdezd. A titok odalent hallgat a lábad alatt. Amit biztos alapnak hiszel, talán nem több egy oszloperdőnél. Egy hódítás csak a sok közül. De vigyázz, ez az erdő is megmozdulhat egy napon. Az illúzió oszlopai egyszer elfáradnak az odalenti és az idefenti világ erejétől. Az egymást támogató kövek habarcsba kötött kapaszkodásától és a hullámok erdőt kérő táncától.
Mondd, ha te lennél az a mesebeli erdő, mit remélnél? Melyik erőnek engednél? S meddig titkolnád a létezésedet a másik elől? Hinnéd-e, hogy ha te vagy a kezdet, hát te lehetsz a vég is? Ne siesd el a választ, s addig is állj ellent, mert a város alatt ugyanígy rendeltetett.
Válaszolj bármit, Velence titkát azért tanítsd te is tovább. Építtesd fel ezt a várost a neked rendelt emberi életekben. Kérdezz mindig az akaratról és az elfogadásról, s aztán válaszolj, olykor hittel, olykor kételyekkel. És álljon ott a te házad is a sorban, az utcában, a lagúnákban sodródó titok előtt. A kultúra néma márványával, és a gyermeki alkotásvágy kőcsipkés játékaival. Legyenek nyitva kapuszárnyaid, hogy a homlokzat ígéretére odabent is rátaláljanak a kíváncsiak.
Tudom, most szobákat képzelsz, napsütötte, csöndpárnázta otthont, bársonyos könyvekkel, a sarkokban várakozó játékszerekkel, barnabundás mackókkal és a vasárnapi ebéd örök illatával. De Velence kapui mögött most ne emlékeid műtermi beállítását keresd. Ez az álom valóságos termeket és folyosókat nyittat majd veled, csengőszót hallat, hogy vele órákhoz igazíthasd a rendet. Igen, a rendet, amit mindig újból kell teremtened, s ami úgy illan el, hogy vele szökik majd az életed is. Töltekezz hát fel idejekorán a te láthatatlan rendeddel, ereszd csordultig lelki és szellemi csatornáidat, verd le házadat megtartó cölöpjeidet s vállald egész életeddel a mindenségbe végül úgyis elszivárgó titkodat. Erőt mutató falaid így lesznek majd példái egy iskolának, ahol megtaníthatsz dacolni árral és apállyal, ahol tartásoddal és méltóságoddal mutathatsz alá a már porladó és még kitartó oszlopokra.
De tanítsd a csöndet és a figyelmet is. Hogy együtt hallhassátok meg a város alatti tenger moraját és együtt érezzétek meg az ősök erdőnyi jelenlétét, a múltba süllyedt akarat Velencét megtartó erejét. E csöndben és figyelemben fogja végül elárulni magát a város. Nem lesz titok többé, hogy az öröknek látszó falak és utcák és ablakok csak mosolyt kereső ecsetvonásai egy időtlen arcnak, a jelen egyetlen pillanatában más falak nőhetnek újból az égig, más álmokból rajzolt terveket itat át a kőfaragó verítéke, és másféle utcák tessékelhetnek tovább a szélükig merészkedő házsorok elől. A város jelenéről lehull a megkövült álarc, de odalesz az oszlopok múltat és jövőt őrző titka is. S a korhadó poruk helyére ültetett új soraik sem ígérhetnek immár halhatatlanságot, csak tegnapi bizonyosságot és holnapi áldozatot.
Ennyi a titok, ami rátok vár, ennyi a lecke, amiért felelhetsz.
Ugye, hallod még a csengőt?
Menj hát, tanítsd meg nekik a múltat és tanítsd hozzá, erőd szerint, a jövőt. De tanulj tőlük te is, mert a jelent csak általuk neszelheted meg. A tükörváros örök káprázata a tiéd. De a víz alatti várost lakható kövekké mégis tanítványaid pillanatnyi jelenléte varázsolja át.
Ha így teszel, egyszer talán majd megszólítanak a néma kövek, ahogy végül valósággá válhat a vizet ígérő oázis álomsziluettje is.
