JÖVŐ A MÚLTBAN

Kodolányi János: Vízözön
Jelige: "Időutazás"

 

"A szavak inflációjának idején mérhetetlen
tömegű szót zúdítanak ránk. A szavak e kábító,
harsogó tengerében sodortatjuk magunkat...
Történelmünkben süvít a végzet, minden napunk
egy-egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell
örökkévalósággá nyújtanunk.
Mi nem hazudhatunk magunknak.
De azt sem engedhetjük meg hogy nekünk hazudjanak.
Szemünket éjjel-nappal az örökkévalóságon kell tartanunk.
Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot,
elveszítjük a mát is."
[1]

*

Kodolányi János meseregénye, az 1948-ban megjelent Vízözön, eredetileg a Vízöntő címet viselte. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk e mitikus regényét, kicsit vissza kell pillantanunk az időben. Az európai korszellem vonzódása az ősihez, a mitikushoz már a századfordulón elkezdődik. Az 1920-as évektől egyre erősödnek a korabeli tudományos ismeretekből felépült istentagadó világkép csődjének átalakító tendenciái. A modern fizika, az antropológia és a pszichológia megújhodása új világképet rajzol, ahol a tapasztalat már nem függetleníthető a tapasztalótól. Ennek a világképnek a kialakulásához a tudomány sorsdöntő felismerései mellett a kelet bölcsességei, a buddhizmus, a jóga és a spiritizmus felé való növekvő érdeklődés is hozzájárult. Habár filozófiáját, életszemléletét alakítják, egyik irányzathoz sem sorolja magát. Nem a különbözőséget, hanem az egységest keresi. "Sem a teozófia, sem a vele kapcsolatban tanulmányozott spiritizmus nem hat rám különösebben, attól az egytől eltekintve, hogy csak jobban meggyőz az erő és anyag azonosságáról.[2]Kodolányi hazai eszmetársai Hamvas Béla, Várkonyi Nándor és Weöres Sándor mind egy régmúlt gondolkodásmód, egy elfeledett világ és emberkép felszínre hozásán fáradoztak. A mítoszok felé fordulás nem ellentétes Kodolányi korábbi műveivel: a magyarság történetének bemutatásától, értelmezésétől az egyetemesség titkainak kibontása felé halad. A történelemből kölcsönzött tényekre csak azért van szüksége, hogy mint Fényi András írja: "amelyről a nyilat, művének költői tartalmát messze a végtelenségbe lőhet ki".[3] A Bibliai és sumér eredetmondákkal, a Gilgames eposszal és az egyetemes özönvíz mondával a múlt keletkezéséhez nyúl vissza, a történelem előtti időhöz, ahol a régi archetípusok, hősök megszokott életének és életterének ábrázolásával, a halál és élet állandó körforgásával a természet állandó ritmusát érzékelteti. A Vízözön egyfajta kozmikus ősleves, időtlen korrajz, melybe mint írja: "összevegyítettem őstörténetet, kozmogóniát, metafizikát, vallástörténetet, történetbölcseletet, parsziflázst, mesét és költészetet, s így tovább"[4]. Az emberiség átalakulásának története mindamellett hogy egyetemes, Kodolányi személyes tapasztalatait is magában hordozza, ezek nélkül nem is lenne hiteles az ábrázolása. Személyes sorsa megannyi megpróbáltatást gördít elé, így lesz képes átélni a szenvedés egyetemességének érzését, és vallja, hogy: "a változó világ meghal minden születésben, újjászületik minden meghalóban, de a lét örök"[5]. A játéktérnek használt régmúltban otthonosan mozog. A mítoszban a valaha megtörténhetett realitásában jeleníti meg a világ millió arca mögött megbújó, a kultúrák különbözőségén és időkeretén kívül álló egységet, a természet ős-törvényét. "Ha váram ablakából kitekintettem, a világnak elém táruló szelete szimbolikussá nőtt, cseppeket láttam de bennük a tengert."[6]

A Vízözön üzenete nagyon tiszta és személyes. Mondhatni, az embernek, mint típusnak szól, aki a folyton változó világban próbál találni valami biztos pontot, amire jövőjét építheti, amire jelenét áldozhatja. Bemutatja a metafizikai határok ellen lázadó autonóm embert, és a korlátait tudatosan vállaló hívő magatartását. Az időnkívüli mese állapotában megkísérli lebontani a megszokásokból, bemerevedettségből és évezredes téveszmékből épített falat, ami a külső és belső realitás között húzódik, különválasztva embert a világtól, természettől, megannyi kínt és szenvedést zúdítva fejére. Az objektív ábrázolás kedvéért eltávolodik a jelenkor világától, kiemelkedik az idő szabta korlátokból ám szubjektivitása révén mégis visszatér, s ott festeti meg szereplőivel az ősi viselkedés mintáit. A minták értelmezéséhez a kulcsot a viszonyulás fogalma emeli ki, hiszen minden pillanatunk viszonyulás, minden döntésünk ennek tükre.

Az egymással kilátástalan harcot vívó két város, Erech és Szurippak a saját maga ellen háborút viselő emberiség karcolata, ahol a hatalomra törő vágy az alaphang a világ mozgatásának illúziójába ringatott emberiség bölcsődalában. Küzdelmükben az ismétlődés állandósága saját korunk iránytévesztésére is fegyelmeztet. Az olyan rend, ami csak külső törvényekből ered, és nincs meg az ember belső tartása, belső igazsága, az egyetemes játékszabályok tudata, csak ideig-óráig képes összetartani a társadalomnak nevezett, meghasadt organikus egységet. Ez az egység azokból a személyekből, azokból a személyiségekből áll, amelyek nem találják a biztos viszonyítási pontot a változó külső világra irányuló figyelem és kedélyes szétszórtság állapotában, illetve megosztják az ember istennel való egységének átélését a koncentrációban. Szó sincs arról, hogy úgy válhatnánk istenné, hogy erősen koncentrálunk rá, és egynek gondoljuk magunkat vele. Ebben a koncentrációban eltűnnek a gondolatok, elenyésznek az én-fenntartó magunkkal folytatott beszélgetések. Igen, erőfeszítést kell tennünk ahhoz, hogy tudatunk önmagához való ragaszkodását, világra jövetelünk óta tartó születési traumánkat ideiglenesen feloldva, magunkban érezhessük a teremtő jelenlétét, átérezve az emberi őstípus lényegét a transzcendenciával. Át kell alakítanunk, fel kell oldanunk önmagunk érzékelését ahhoz, hogy megtapasztaljuk istent, mint lelki realitást.

Ehhez persze fel kell fedeznünk saját magunkat, meg kell találnunk félelmeinket, ragaszkodásunk okait, ami élethosszú, vonzó kalandot feltételez. Hogy legtöbben miért nem vállaljuk tudatosan eme kihívást, erről így ír: "A magnetizmus nemcsak vonz, hanem taszít is. Ennek oka az, hogy mindenki védelmezi a maga személyiségét...s inkább lelki üdvösségét áldozná föl, mint személye királyi fenségének koronájából a kövecskét.[7]"

Ahhoz, hogy jelen állapotunkról igazabb képet kapjunk, tükröt tart elénk. Az emberi viszonyulás alaptípusait kifinomultan jeleníti meg Utnapistim, a beavatott, a halál birodalmát megjárt időtlen férfiú kísérőiben. Azag Aja a főpap, saját világába fagyottan, a változás útjába állva leli halálát. Elvakult, igaz hívő, de figyelmet sem szentel a jelen változásainak. Ez okozza vesztét, nem ismeri fel az új korszak idejét. Simetán, a csillagász figyelme kitartó, kifelé fordul, de ő a jövőre figyel, a csillagok üzenetét fejti. Az életét csak munkájának szenteli, és hiába kitartó figyelme, a világ úgy halad el mellette, hogy szinte észre sem veszi. Egyedül testének kínzó fájdalmai húzzák a jelen felé. Ur'Bau, a nagyothalló könyvtáros igazi szolgalélek. Saját maga létezését zárójelbe téve támogatja családját, beteg feleségét, gyermekeit. Ő mindemellett a múlt világában él. A régi agyagtáblák üzenetét, a múltat ismeri, de a jelennel nem tud mit kezdeni. Hétil, a költő, a szépérzékű művészlélek mindenek elé sorolja a művészetet. A magát és dalait rendkívül fontosnak tartó zsoltáríró az egzisztenciában keresi a lét biztonságát, hol egyik, hol másik uralkodó isteneinek ódáit írva. Nagyon rugalmas, de a tartása bánja. Gubbubu, a világlátott utazó, aki képtelen magát megismerni, egy másik kultúra viselkedési szokásait ölti magára. Mindannyian kívülre helyezik magukat a világból, hol túlságosan valami fölé, hol valami alá illesztik személyüket. Ők mindannyian a belső világ építésénél elengedhetetlen szubjektív állásfoglalás fontosságára, a belső szilárdság és az individuális eltökéltség mellett a szolgálat arányainak, mértékének megtalálására figyelmeztetnek. Nem elég, ha az ember csak figyelmes, nem elég ha az ember csak szilárd, így az sem, ha csak szolgál, ha csak személyében eltökélt.

Utnapistim világában az embereknek még pikkelyes a bőrük, s Istár egyik papnője, Risat-Ninlil hordja ki az első csupasz embert, az új kor eljöveteléről tanúbizonyságot tevő Gilgamest. Ő, aki Nannar, az égen feltűnt baljóslatú, világ pusztítását előidéző Égi Gyík fia, már csak egyharmad részben ember, és kértharmad részben isten. Életének első felében leginkább kinézete miatti társadalmi kirekesztettségével kell megbirkóznia. Apjától a városba kerülésekor kapja varázsgyűrűjét, amelynek használatát akkor még nem ismeri. Apja, Utnapistim elküldi egy világtól elvonult bölcs beavatotthoz, Samas-sum-Iddinhez tanulni. A varázsgyűrű használatára a jógi tanítja meg. A hétéves tanulási periódusból csak hatot bír ki. Mikor elérkezett a hatalomhoz, s meg tudja idézni az Annunakit, az alvilág uralkodó isteneinek egyikét, türelme elszáll, s otthagyja mesterét, aki a megszerzett tudásról való lemondásra tanítaná a hetedik évben. Gilgames varázsgyűrűjében sem a múltat, sem a jövőt nem látja. Amit megpillanthat benne, nem más mint a jelen.

Egy csodálatos énekhang vezetésével jut el Héához, a templomi énekes lányához, aki vágyainak megtestesülése. Hosszú ideig csak keresi, s az eszménykép, amit hozzárendelt, hamarosan elhervad. Kihasználja, megalázza őt Héa és családja. Gilgamest ez idő tájt folyton bántják, piszkálják a nők, otthon is, a városban is. Arról álmodozik, hogy hajóra szállva itt hagyja e világot. Sikertelen próbálkozásai után sem adja föl. A tengerparton pillantja meg Nurmát, a szintén "csupasz" nőt, akibe rögtön beleszeret. Együtt szöknek meg a világtól, egyik-napról a másikra, egy csendes szigetre menekülve az ellenségeskedéstől. A paradicsomi szigeten kezdetben közöttük is a harmónia uralkodik. De hamarosan elmérgesedik közöttük a viszony, s a boldogtalanság lesz úrrá kettejük között. Elszáll Gilgames bölcsessége, hite, önbizalma megrendül. Ereje megtörik, és a meditáció sem ontja rá a lelket elárasztó fényességet. Gilgames, a varázstudomány ismerője és felesége, az áldott állapotban lévő Nurma visszatérnek a faluba, birtokba venni múltjukat. Gis halásznak áll, s megpróbálják a normális emberek életét élni.

A vészjósló jelek egyre erősödnek, közel már az emberiség kollektív büntetése, amit Nannar hoz el. Lugal, az egyesített birodalmak királya égig érő Világtornyot épít. Kezdetben az isteni tudományok és az emberiség megmentése állt a világtorony felépítésének középpontjában. Lugal elszántan hitte, hogy a termeszvárként az ég felé nyúló Világtorony védettséget nyújt majd az elkerülhetetlen megújulástól. Az emberek mint a hangyák dolgoznak, de munkájuk teljesen hiábavaló. Nem hisznek a világtoronyban, amely már csak azért épül, hogy ne legyen nagyobb a pánik, a zavar a közelgő végítélet előtt. Lugal teljesen megmerevedett. Látszatvilágot emelve maga köré, a hierarchia tükrözte és hitette el, takarta el világa valóságát. Ő is tudta, hiszen megélte, hogy a tömeg ösztöneire hagyatkozó, könnyen befolyásolható, bosszúvágyó és ingatag képződmény, de arra, hogy cserbenhagyja, nem gondolt. Lugal példája a külső és belső világ közti diszharmóniájáról üzen. Legjobb barátja Utnapistim elhagyja, s belső sugallatra hallgatva ő is építésbe kezd. Hajóját nem a tenger mellett, hanem a hegyek között építi. Tudja, hogy új világ van eljövendőben.

Midőn Nannar pályája megváltozott, az idő járása változott meg. Utnapistim és családja, a bárkában összezárva újra átélik a közösség összetartó, és széthúzó erőinek minőségét. Ebben a bárkában, mikrokozmoszban a női acsarkodás kerül előtérbe. Leginkább a kapkodás, a hisztéria jellemzi őket, de az anya mellett megjelenik a társként nélkülözhetetlen feleség archetípusa. Kodolányinak a női nemmel vívott kalandjai tükröződnek vissza, nem tudja őket a férfiakkal egy szintre emelni, de a bárka kormányosában megjelenik az időtlenségük: "Meghalni, fiaim mégis csak úgy lehet ám és nem másként, mint születni. Egy asszony ölében."[8]
A világutazóknak, kik saját múltba enyészett világukkal vágnak neki az ismeretlennek, felismerésük a közös sorsvállalás és hagyomány tudata, a szenvedésben az együvé tartozás tudata. Az úton hallgatag Utnapistim a partot éréskor szól családjához, (előttünk az élet, mögöttünk a halál) majd örökre elballag feleségével .

Utnapistim a tanúja, hogyan aprózódik szét egy fejlett civilizáció, célt tévesztve az anyagiasság középpontba állításával s hogyan teremti meg végzetét, természeti és kozmikus katasztrófát szabadítva magára. A tragikusnak, gyötrelmesnek látott egyéni sorsot, nagyobb, reménytelibb összefüggésbe helyezi, a lét elpusztíthatatlan és egyetemes folyamatába. Egyetlen kiútként hiába hirdeti az erőszakról, a hatalomról való lemondást, a világi hatalom és az anyagi civilizáció egybekovácsolt kapcsolata lehetetlenné teszi, hogy a külső passzivitásnak és a spirituális megújhodásnak próféciája hatékony erővé váljék. Hiszen azokban a kultúrákban, amelyekben a személyek nem hisznek önnön isteni származásukban, ahol az emberi faj történelmének és tudásának folytonossága fényében a jelen kezdeményezései nem geológiai rétegként épülnek egymásra, a birtokba vett múltra, óhatatlanul saját maguk ellen irányítják a fenntartására fordított kozmikus erőket.

Vajon jelenlegi technokrata civilizációnk hol tart az özönvíz felé vezető úton? Merre járunk? Felgyorsított időnkben álljunk meg egy pillanatra, és merjünk kicsit körülnézni. Bármerre is tekintünk, fejlett technikáink és futószalag-embereink mögött ott sejlik egy újabb vízözön. Esetleg tűzözön. "Az ember ön és közveszélyes." ahogy Jókai Anna mondta Kodolányi János temetésén. Észrevesszük-e, hogy csodálatos szerszámainkat magunk ellen fordítottuk? Hogy nagyobb ütemben pusztítunk mint építünk, hogy beavatkoztunk a természet rendjébe, megmérgeztük a levegőt, és a vizeket, hogy uralkodni próbálunk a természet felett?

Olyan ez, mint mikor az agyunk azt gondolja, hogy független a veséktől, a májtól és akármennyi vért elvonhat tőlük. Avval az illúzióval, hogy saját magunkat és világképünket a kozmikus világrenden kívülre helyezhetjük, hogy tagadhatjuk a létezését, olyan folyamatot indítottunk el, ami kísértetiesen hasonlít a Vízözön időtlen ismétléséhez. Ahogy Hamvas Béla írja a Láthatatlan történetben: "A mai tömeg elkezd a történetelőttiség kései elmaradottságába visszamerülni. Primitívvé válik, a személyes tudat kialszik, az istenek helyét bálványok és fétisek foglalják el, mindaz, ami vad, szörnyű, izgató, szemfényvesztő tért hódít, a gondolat helyét hiedelem foglalja el, az ember nem tudja magát megkülönböztetni mástól, s azonosul valamivel, amihez semmi köze. A társadalomban a barbárság vertikális betörése a lélek láthatatlan világában lejátszódó katasztrófának csupán látható jele: a valódi változás belül, a pscyhé világában folyik le, úgy hogy a tudattalan, mint a megáradt óceán az emberi tudatot elborítja. Ez a mai ember sorsában az özönvíz. Már nem fenyeget. Már itt van, és az emberiség nagy részét már el is borította. A tömegesedés jelei: az emberiség leszállt a tudattalan homályba, és elsüllyedt abban a sötétségben, amelyben a primitívek élnek. A körülmények külső jellege az ember valódi világhelyzetét aligha módosítja: hogy ezúttal civilizált primitívségről van szó, vagyis gépesített barbárságról. A körülmények külső jellege az ember valódi világhelyzetét még sohasem tudta módosítani, megváltoztatni meg éppenséggel nem."[9]

A Vízöntő népei ma is élnek és ölnek a Földön. Bukott mítoszaink és hazugságaink uralják milliónyi ember vágyát, életét, rabszolgává téve őket, s milliárdokat téve saját rabszolgájukká. A társadalmi különbségek hatványozódtak, tovább folyik az anyagi boldogságra épülő civilizáció vérszívása, a Világtorony építése.

Ez a világtorony láthatatlan. Viszont tapasztalható. Virtuális világtorony építésébe kezdtünk a virtuális térben. Nem mondhatjuk, - mint ahogy a Vízözönről sem -, hogy káros lenne, hogy nem segíti a fejlődést, egy összetettebb, fejlettebb civilizáció létrejöttét. Nem mondhatjuk, hiszen minden folyamat minden szakaszában az isteni gondviselés és vigyázó figyelem testesül meg. Ez a gondviselés most váltott át l riasztócsengővé. De látszólag még ezt is elhallgathatjuk. Ahogy a Vízözönben írja: "Lázadás üt ki a birodalomban? Küldj csapatokat. Árvíz sújtja az ország népét? Küldj csapatokat. Földrengés, tűzvész, szökőár rombolja városaidat, falvaidat, kikötőidet? Küldj csapatokat. A munkások abbahagyják az építkezést, zúgolódnak a rossz élelem, a komisz bánásmód miatt? Küldj csapatokat. Silány a termés, majmok dúlják a kerteket, adóvégrehajtók sanyargatják a népet? Küldj csapatokat. Nergál betegséggel, döghalállal tizedeli a lakosságot? Küldj csapatokat. Még fényesebbé akarod tenni az ünnepet, méltóságteljesebbé a fölkoszorúzott nép körmenetét, áhítatosabbá az áldozatot? Rendelj ki csapatokat. Kevés gyermek születik valamely vidéken? Küldj csapatokat. Mondjatok bármit: bajt csapást, nyomorúságot, örömet diadalt, áldozatot. A csapatok mindiig mindenütt a helyükön vannak. "Csapatokat küldtek ki"-mondják az emberek, s bizalmuk helyreáll, kedvük kivirágzik."[10]

Válaszút elé érkeztünk. Döntenünk kell, melyik irányba haladunk tovább, de mindenek előtt, tisztán látnunk kell őket. Az egyik, hogy folytatjuk utunkat a kényelmes, ámde sehova nem vezető úton, hogy folytatjuk az önmagunk ellen vívott háborút. Hogy továbbra is hisszük, a versenyszellem hatékonyabb mint az együttműködés szelleme. Elaltatva felelősség-tudatunkat, elválasztva magunkat a világtól, a kulturális imperializmus előtt fejet hajtva haladunk, követve az "embertípus-ipar" vezető divatáramlatait. Másik lehetőségünk, hogy hisszük: "Az ember származása isteni és saját szent lényéből tanulja meg miképpen éljen"[11] s a bennünk lakozó kalandvágyra hallgatva társainkkal hajóra szállunk.

Olyan hajóra, amely vitorlába fogva felelősségteljes döntéseinket halad ismeretlen partok felé, ahol majd "meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hova tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi fel az életét, mit tagad és mit vall magáénak, mit ölel magához és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolnia előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni."[12]

*

Talán már eljött új ember, a Vízöntő kor embere, a személyes énjét a végtelenbe tágító, teljes kozmoszt megragadó embertípus, aki a világot egységében, a Holoszban szemléli, s a fogalmakat újraértelmezve a világ terhességét ismét áldott állapotként éli meg.

[1]Kodolányi János. Idézi Jókai Anna: Kodolányi János sírkőavatása alkalmával - valami, amit el kell mondani. Róla, rólunk. Neki és számunkra.
[2]Kodolányi János. Idézi Bata Imre: Kodolányi Jánosról. Új Irás, 1968. december
[3]Fényi András: A történeti regény. beszélgetés Kodolányi Jánossal. Magyar Kultúrszemle, 1942. április 15.
[4]Kodolányi János. Idézi Tüskés Tibor.
[5]Kodolányi János: Új ég, új Föld. Magvető, Budapest, 1968. 633.
[6]Kodolányi János: Csendes órák. Budapest, én.
[7]Kodolányi János levele Várkonyi Nándorhoz. 1951.
[8]Kodolányi János: Vízözön. Magvető, Budapest, 1967. 558.
[9]Hamvas Béla: Láthatatlan történet, Akadémiai, Budapest, 1988. 27.
[10]Kodolányi János: Vízözön. Magvető, Budapest, 1967. 393.
[11]Kodolányi János: Égő csipkebokor. Magvető, Budapest, 1957. 247.
[12]Kodolányi János utolsó üzenete. Hangfelvétel.