TÁRGYAINK, MINT TÜKRÖK

Biológiai magyarázat: a "szerzési ösztön"
A vagyon, mint a kiterjesztett én része
A tulajdon, mint az identitás szimbóluma
Összegzés
Bibliográfia

 

Mindannyian birtokolunk dolgokat. Már születésünkkor van kiságyunk, rugdalózónk, cumink - ezek mind első személyes birtoktárgyaink közé tartoznak. Ahogy növekszünk (szerencsés esetben) ezek száma egyre bővül: van akinek lakása, autója a legfontosabb tulajdona, vannak akik házzal, kerttel, úszómedencével is rendelkeznek és vannak akiknek gyáruk, étteremláncuk, és millióik vannak bankban, értékpapírokban és részvényekben. Ez utóbbiak birtoklása nem hasonlítható össze azzal, amit a kiskerttulajdonosok éreznek, amikor "birtokukra" (a szó átvitt és konkrét értelmében) gondolnak. A következőkben mi mégis a tulajdon hétköznapi formájával foglalkozunk: a személyes tulajdonnal, aminek birtoklása sokkal inkább jellemzi az olvasók többségét, mint a gyár vagy az étteremlánc.

A magántulajdon a kapitalizmus egyik alapintézménye (Pejovich, 1992). A tulajdonhoz való jog, a tulajdonjog emberek közötti viszonyt jelöl, amely a javak szűkösségéből fakad és a javakhoz való hozzájutást szabályozza. Ez a meghatározás összhangban van a legtöbb tulajdonról vallott elmélettel, így az egyik legrégebbi jogrendszerrel a római joggal is. Ezen belül a magántulajdon csak a tulajdonjogok egy formája, a római jog számos más kategóriát is ismer. A tulajdon fogalma tartalmazza a vagyontárgy használatának jogát (usus), a vagyontárgyból származó hasznok elsajátításának jogát (usus fructus), a vagyontárgy formájának és tartalmának megváltoztatására irányuló jogot (abusus) és az előbbi három jog részben vagy egészben való elidegenítésének jogát előre és közösen meghatározott feltételek szerinti megegyezésben.

Jogilag a tulajdon tartalmi jegye a kizáró jelleg: a tulajdonos mindenki mást kizáróan rendelkezik a tulajdonában lévő dolog fölött. A tulajdon kizárólagossága minden tulajdonnal kapcsolatos döntést és ezek következményeit is a tulajdonos felelősségének körébe helyez.

Ebből a szempontból érdekes kérdést vet fel a közösségi tulajdon fogalma, amennyiben az a közösség tagjai közül nem zár ki senkit a vele való rendelkezésből, a konkrét döntési helyzetek azonban mégsem teszik lehetővé a közösség minden tagjának, hogy egyformán rendelkezzen "tulajdona" felett (vö. Vámosi, 1983: a szocialista köztulajdon kizáró jellege).

A következőkben a magántulajdon birtoklásának pszichológiai vonatkozásáról lesz szó, tehát a jogi értelemben vett tulajdon kizárólagossága és az ebből fakadó lélektani tényezők lesznek a középpontban.

 

Biológiai magyarázat: a "szerzési ösztön"

Az az elképzelés, hogy a dolgok tulajdonlásának vágya ösztönös, biológiai alapokon nyugszik nem új keletű teória. Már a századfordulóról ismertek munkák, melyek azt taglalják, hogy a szerzési indíttatás pszichológiailag mélyen gyökerező (ösztönös) késztetés (Baldwin 1908, idézi Dittmar 1992). Ezek a korai ösztön-irányultságú kutatások a tulajdonra vonatkozó viselkedést az öröklés-környezet nézőpontból vizsgálták, megfigyeléseiket gyakran irányították különböző humán és nem humán társulásokra vagy a kisgyermekek gyűjtő tevékenységeire, mint a tulajdon biológiai alapjainak bizonyítékára. Később a vizsgálódások irányt váltottak és a javak funkciójára helyezték a hangsúlyt - mint hasznos eszközök és kifejező szimbólumok kerültek a nagyító alá. A szerzési-ösztönteóriát mégsem hagyhatjuk ki az áttekintésből, hiszen egyrészt a megközelítés nem ment ki teljesen a divatból (ma is gyakran hivatkoznak rá) s így a köztudatban tovább él mint a mindennapi "laikus pszichológia" egy aspektusa. Másrészt a szociobiológián belül (mely a szokásoknak és struktúráknak mind emberi mind állati szinten genetikai bázist tulajdonít) tudományosan vizsgált terület lett. Az elmélet szerint minden organizmus arra törekszik, hogy maximalizálja túlélési esélyeit. A tulajdon szempontjából ez annyit jelent, hogy igyekszünk annyi erőforrás felett rendelkezni, amennyi csak lehetséges, és ez ösztönöz minket birtoklásra (Kitcher, 1985). Ezen a szinten a szociobiológiai megközelítés, a korai ösztön-teoretikusokhoz hasonlóan, a vagyon felhalmozásában a veleszületett, biológiai tényezők szerepét emeli ki.

 

A vagyon, mint a kiterjesztett én része

Nem a ruha teszi az embert - mondja a mondás, de ennek ellenkezőjét sugallják a divatcégek, a reklámok, körülöttünk minden. Ruhánkat, mint énünk külső burkát tekintjük s ezáltal kommunikatív funkcióval bír a környezetünk felé. Beszél társadalmi hovatartozásunkról, fogalakozásunkról, nemi szerep-elfogadásunkról, politikai orientációnkról, etnikumunkról stb. Vajon nem így működnek-e egyéb vagyontárgyaink is? Nem érezzük-e megfosztva magunkat énünk egy fontos részétől, amikor elveszítünk egy kedves tárgyunkat? S vajon nem éltük-e át valamilyen formában mindannyian azt a rossz érzést, ami akkor fog el bennünket, ha idegenek kezében látjuk viszont azt?

A primitív népek többféle mágikus, animisztikus rítusa kötődik ahhoz a hithez, hogy tárgyaik át vannak itatva tulajdonosuk szellemével. Emiatt nem érinthetik meg azt idegenek s ezért temetik el őket tulajdonosukkal együtt. Ebben az értelemben az én egyenlő mindazzal, amit az egyén magáénak gondol, tehát ruháival, házával, stb. (James, 1981)

 

Melyek azok a dolgok, melyeket az emberek én-részükként definiálnak? Ezt a kérdést többféle kutatásban vizsgálták meg. Prelinger pl. arra az eredményre jutott, hogy a felnőttek énükhöz negyedik legközelebb álló dolognak a tulajdonaikat tartják (ezt megelőzik a testrészek, testi folyamatok és a személyes azonosító jellemzők: pl. név). Az eredményből arra következtetett, hogy az anyagi javak fontos énkiterjesztést alkotnak (Prelinger, 1959). Számos vizsgálatban megerősítették elgondolását. Arra a kérdésre, pl. hogy Ki vagy te? a vizsgálati személyek spontán módon nevezték meg tulajdonaikat, mint énük elemeit (Gordon, 1968). A kapcsolat a személyes tárgyainkkal olyan erős, hogy még pszichotikus leromlás állapotában is megmarad, ahol az én egyéb tényezői és az éntudat komoly mértékben zavart szenvednek (Lierz, 1957).

A tulajdon, mint énrész önértékelésünknek is elemét képezi, a több és jobb vagyon birtoklása azonban nem csak, hogy magasabb önértékeléshez vezet, hanem elvárásainknak és a számunkra fontos (referencia) személyekkel történő összehasonlításunknak is alapja. Tehát az objektív és szubjektív jólét nem mindig jár együtt, mivel viszonyítási alapunk a környezetünk, melyhez képest érezzük magunkat gazdagnak és ebből kifolyólag boldognak, sikeresnek, tehetségesnek, stb., vagy szegénynek és így szerencsétlennek, sikertelennek, tehetségtelennek. Az összehasonlítás fontosságát vizsgálta Dittmar egy kutatásában. A vizsgálati személyeknek olyan állításokkal való egyetértésüket kellett kifejezni, mint: "Az emberek akkor is próbálnak olyan, vagy jobb autót venni, mint a szomszédjuk, vagy barátjuk, ha azt nem engedhetik meg maguknak." "A vagyon bizonyos csoporthoz való tartozás érzetét nyújtja." Az eredmények megoszlottak a társadalmi osztályhoz tartozás szerint. A munkásosztály tagjai statisztikailag lényegesen kevesebb jelentőséget tulajdonítottak a vagyon összehasonlító funkciójának, mint a középosztálybeli vizsgálati személyek. Az eltérés legegyszerűbb magyarázatára alkalmazhatjuk a Festinger (1973) által leírt kognitív disszonancia jelenségét. Mivel a munkásosztály tagjai nem rendelkeznek számottevő vagyonnal, ezért a javak birtoklásának hangsúlyossága önértékelésük csökkenéséhez vezetne. Ezt elkerülendő a vagyont (mellyel nem rendelkeznek) nem tekintik fontos értékmérőnek. A középosztálybeliek ellentétes megfontolásokból inkább vallják az anyagiak jelentőségét a társas összehasonlítás folyamatában.

 

Mindenkit nagyon megvisel vagyontárgya elvesztése. Egy brit vizsgálatban azt az eredményt találták, hogy a megkérdezett felnőtt személyek 44%-a a rablást nevezte meg a legnyugtalanítóbb kriminális cselekedetnek, amitől a leginkább tartanak. (Meg kell jegyezni, hogy statisztikailag is ennek van nagyobb esélye!) A testi sértéssel összehasonlítva azt találták, hogy a pszichológiai trauma és erőszak-érzés tekintetében a rablás csak mértékében de nem minőségében különbözik. Az én-vesztés érzése a nemek tekintetében eltérő mértékű: a nők nagyobbnak érezték, mint a férfiak (Dittmar, 1988, 1992).

A vizsgálatok azt mutatták, hogy anyagi javaikat a személyek énük részének tekintették, mintha az énhatárok a fizikai testen kívülre tolódnának magukba foglalva a tárgyakat, melyeket birtokolnak, s létrehozva így egy kiterjesztett ént.

 

A személyiség szimbolikus kifejeződése szempontjából a tulajdont leginkább a fogyasztói viselkedés oldaláról vizsgálták. A fogyasztási cikkek használatát, egyes márkák preferenciáját, mint adott személyiségvonások megnyilvánulását tekintik. Gondoljunk pl. a tipikus Mercedes kombi tulajdonosra, s máris elindul bennünk egy gondolati sor, látjuk megszokott tevékenységformáit, szokásait, öltözködését, társát stb. A személyiség nem közvetlenül tükröződik a tárgyban, emiatt az objektív személyiség vizsgáló eljárások helyett az én-fogalom szemantikus differenciállal történő vizsgálata tűnik hasznosabb eljárásnak az én-kép és tárgy-kép összevetésében. Ennek során az egyénnek önmagát ill. tárgyait kell jellemeznie egy tulajdonságlista alapján. Autótulajdonosok ilyen módon történő tanulmányozása során a kutatók azt az eredményt kapták, hogy a tulajdonos saját autóját többször írta le az önmaga jellemzésére használt melléknevekkel, mint olyan autókat, melyekkel nem rendelkezik (Birdwell, 1968). Számos szerző rámutat azonban a módszer problémájára, melyet a reális-ideális énképből fakadó különbségek, vagy a nyilvános és privát fogyasztás kérdése vetnek fel.

 

A tulajdon, mint az identitás szimbóluma

Az identitás tudásnak, normáknak, értékeknek, tapasztalatoknak és vezérlő elveknek a rendszere, vagyis szociálkognitív reprezentációk készlete. Az identitás tartalmazza azt a tudást, hogy hol vagyok, és mi vagyok, de nem a világtól különálló módon, hanem azzal összefüggésben. Identitásunk csak abban az esetben megalapozott, ha mások megerősítik azt. Az viszont, hogy milyen széles ezeknek a fontos másoknak a köre, az idők folyamán sokat változott.

A 2. pontban leirt társadalmi-gazdasági változások a történelem folyamán változást eredményeztek az egyének önmeghatározásában is. Riesmann: A magányos tömeg (1983) c. könyvében a középkortól kezdődően két forradalommal és ezeknek a forradalmaknak a nyugati ember társadalmi karakterére gyakorolt hatásával foglalkozik. Az első, az ipari forradalom előtt az egyén élete sokkal inkább nyilvános volt, mint privát. A családi és egyéb társas kötelékek erősek voltak és az egyén identitását (énazonosságát) ezeken keresztül határozta meg, ezekbe az intézményekbe volt beágyazva. Mivel a tradícióknak ebben a korban igen nagy volt a szerepe, Riesmann e korszak karakterét tradíciótól irányított embernek nevezte el. Az ipari forradalom teljes átrendeződést eredményezett a gazdaságban és társadalomban egyaránt. Ennek része volt az egyéni tudatosság növekedése, ezáltal az addig erős kötelékek lazulása. Az egyén pozíciója már nem előre meghatározott, öröklött többé. Ezt az embertípust Riesmann belülről irányított karakternek nevezte el. Erre a karakterre már nem csoport-alapú, hanem megszerzett identitás jellemző. Ennek fontos része az anyagi javak birtoklása (Fromm, 1994). A XX. század újabb forradalmat hozott a fejlett nyugati államokban. Ez a Riesmann által fogyasztói forradalomnak nevezett változás összekapcsolódik a tömegfogyasztói társadalom kialakulásával, és tovább erősíti a ráruházott identitásból szerzett identitásba való átmenet folyamatát. A fogyasztás egyre inkább az egyén szimbolikus vágyait elégíti ki, semmint a család vagy közösség praktikus, hasznos igényeit. Úgy tűnik, hogy az, kik vagyunk egyre inkább azon keresztül kezdett jelentést nyerni, hogy mint egyének, mit birtoklunk: az anyagi javak lettek a személyes és társas identitás szimbólumai. Az ily módon jellemzett embertípusnak Riesmann a kívülről irányított karakter nevet adta, jelezve ezzel a külső viszonyítási pontok (pl. tömegkommunikáció által sugallt értékek, birtokolt javak) jelentőségének növekedését.

 

A szimbolikus interakcionizmus alaptétele, hogy identitástudatunk kifejlődésének alapja az ember önreflexiós képessége, vagyis az, hogy mások szemével lássuk önmagunkat (Mead, 1973). Az éntudat tehát azt jelenti, hogy az én lesz a megfigyelés tárgya. Ehhez szükség van az önmagamra vonatkoztatás és a szerepjátszás képességére, s mindkettő csak egy társadalmilag elfogadott jelentésrendszeren belül lehetséges, ahol az én, másik és tárgy kijelölése és szimbolikus reprezentációja megtörténhet. Ez a jelentésrendszer a társas valóság.

 

A tárgyak és az éntudat
 

A legkorábbi tapintási érzékletnek, a tárgyak megragadásának rendkívüli jelentősége van az éntudat kialakulásában. A fizikai környezet felderítése hozzájárul az énhatárok felismeréséhez, a gyermek ezáltal kerül szociális relációba környezetével, mely maglapozza az egyéni és tárgyi világ közötti folyamatosságot. Mead ezt a másik nézőpontja átvételének nevezi. Ahhoz, hogy saját egyedi létünk tudatossá váljon, képesnek kell lennünk elképzelni, hogyan is "nézünk ki" a másik szemszögéből. Azonban nem csak a személyek, hanem a tárgyak is szolgálhatnak kiindulási pontul, hogy önmagunkat szemléljük, különös tekintettel azok fizikai ellenállására, tömörségére. A tárgyak határainak érzékelése tehát szimultán nézőpontok jelenlétét eredményezi. Ebben az értelemben érzékelni a tárgyat és önmagamat szorosan összekapcsolódnak. A tárgy birtoklása többet jelent pusztán pszichológiai közelségnél - egyfajta összeolvadást jelent. Ezért van, hogy egyesek régi, jól megszokott tárgyaikat olyan nehezen cserélik le újakra (Irwin et al 1946).

A következő kérdés az, hogyan válik belsővé a másik nézőpontja? Ennek megválaszolásához először meg kell ismerkednünk Mead "szignifikáns szimbólum" fogalmával. Egy szimbólum akkor szignifikáns (jelentős), ha megközelítőleg ugyanazt jelenti mind az adónak, mind a vevőnek. Pl. a nyelv ilyen szignifikáns szimbólumrendszer, amelynek segítségével az emberek rendelkezhetnek szimultán nézőponttal arról, ahogyan viselkednek és arról, amit az másokban kivált. Minden szimbólum vagy tárgy jelentése szociális. A jelentésre mások viselkedéséből következtetünk, azután képzeletben belehelyezkedünk nézőpontjukba, majd fokozatosan magunkévá tesszük hozzáállásukat. A szimbólum egy olyan entitás, amely más egyéb entitást helyettesít. Ebben az értelemben, a tárgyakat szimbólumnak tekinthetjük, így jelentésük túlmutat fizikai jellemzőiken. Ahhoz, hogy egy tárgy szimbólumként funkcionáljon kell legyen egy társadalmilag osztott jelentése. Például, hogy ruhánkat divatosnak, magunkat ezáltal a divattal lépéstartónak definiáljuk, az szükséges, hogy erről a körülöttünk lévő személyek is így vélekedjenek.

A tárgyak szimbolikus dimenziója könnyebben vizsgálható a személyek identitásának vonatkozásában. A tárgyak szimbolikusan kommunikálnak tulajdonosukról, pl. hogy azok művészi hajlamúak, extrovertáltak, régimódiak, stb. Szintén kifejezhetik a politikai irányultságot, értékeket, csoporttagságot vagy szélesebb kategóriatagságot, mint nem, kor, etnikum. De ezt is csak akkor képesek közvetíteni, ha az egy társadalmilag osztott vélekedés. Mint azt már korábban említettük ez a jelentésrendszer azonban nem statikus, hanem az emberek közötti interakcióban folyamatosan alakul és újraalakul. Mint szimbolikus környezet ezen belül formálódik az egyén szubjektív realitása. Ez azt jelenti, hogy a gyermek társadalom-értelmezéseit társas forrásokon keresztül fejleszti ki, mint a család, iskola, barátok, média. Mead ezekre a társadalmilag osztott értelmezésekre vonatkozóan használja az "általános másik" kifejezést.

A fent leírtakból két további gondolat következik: egyrészt az, hogy azok, akik gyakrabban osztoznak az interakciókban, valószínűleg osztoznak a világról való reprezentációikban is, míg más csoportok más reprezentációkat alakíthatnak ki. Másrészt azonban a széles körben osztott nézetek, melyeket, pl. a média közvetít, pont ellentétes hatást váltanak ki - egységesítik a közösséget.

A korai taktilis kapcsolat nyomán kialakuló folyamatosságot az én és a tárgy között korán elfedi egy szimbolikus dimenzió. Ez azt jelenti, hogy a tárgyak objektív és szimbolikus valósága a fejlődés során egyre inkább kölcsönössé válik. Hogyan történik ez a folyamat? Mead szerint identitásunkat azáltal alakítjuk ki, hogy képessé válunk mások szemén keresztül szemlélni önmagunkat. Az identitás azonban több, mint pusztán a társadalmi attitűdöknek és előírásoknak passzívan belsővé vált készlete. Az egyéni realitás társas termék, a szocializáció során integrált és átalakított nézőpontok egyedi metszőpontja, mely azonban a társadalmi folyamatok egységére és szerkezetére, mint egészre vonatkozik.

Az identitás kialakulása szakaszokban történik. A gyermek először gondozójának nézőpontját veszi át és internalizálja. Később képes több nézőpont egyidejű figyelembevételére és önmagát már ezek szempontjából nézi. Következésképpen az én-attitűdök elkezdenek komplexebbek és beágyazottabbak lenni, végül az összes közvetített és elfogadott attitűd integrálódik egy belső egységben - ez is az általános másik részét képezi, mely a gondolkodás és cselekvés szervezésének alapjául szolgál s a társak fizikai jelenlététől független.

Dittmar szerint a folyamat hasonlóképpen megy végbe a tárgyak és identitás közötti kapocs kialakulása során is. Ebben a játéktárgyak fontos szerepet töltenek be. A kislány, pl. hallja, amint a szülei megdicsérik őt, gondoskodónak és kedvesnek nevezik, mert szépen fésüli a babát. A kisfiú pedig erős és ügyes, amikor a játékszerszámokkal játszik. A játékok tehát különböző személyiségvonásokat jeleznek, valamint a tradicionális szerepekhez való igazodást szolgálják. Amint a kislány az anyai szerepjátékokon keresztül megérti, mit jelent anyának lenni, a baba válik az anyaság kulturális jelentéseinek megtestesítőjévé (Dittmar, 1992).

Az identitás fejlődésének későbbi szakaszában az én-másik-tárgy hármasa, vagyis az identitás-tulajdon kapocs túlterjed azon a tényen, hogy a fontos másik hogyan értékeli azt. A tulajdon vonatkozású értékelés már a belsővé vált kulturális jelentések általános készletéből származik, nem direkt interakciókon keresztül közvetítődik, hanem szociális intézményeken keresztül, mint az iskola, vagy a média. A tulajdontárgyak nem elkülönülten hordozzák jelentésüket, hanem az identitás Gestaltját (egészét) alkotják. Így tehát a mead-i általános másik létrejötte olyan folyamat, melyben a többiek és a társadalom, mint egész lesznek a szimbolikus kommunikáció adói és az én lesz a vevő.

Az identitás tárgyi szimbólumokon keresztül történő megalapozása, kifejezése olyan folyamat, mely a serdülő- és felnőtt korban is folytatódik. Ehhez számos társas cselekvés kapcsolódik. Az ajándékozás, pl. olyan aktus, melynek során az adott ajándék kiválasztása azért történik, hogy általa valamilyen kívánt tulajdonsággal "ajándékozzuk meg" az ünnepeltet, illetőleg, hogy megerősítsük valamely jellemvonását. Szintén a tulajdonos és tulajdona közötti erős kötelék miatt történik, hogy az új lakást nem csak kitakarítjuk, hanem kissé át is alakítjuk, mielőtt beköltözünk. S ugyanígy, amikor továbbadunk rajta megpróbáljuk személyteleníteni, kiüríteni, hogy ne legyen olyan fájdalmas az elszakadás. Vagy gondoljunk a hosszú távollét utáni hazatérésre. Ilyenkor újra birtokba kell venni tárgyainkat, érintés által, használat által, vagy csak egyszerű szemlélődés által. Ezek a praktikák mind a személytelen tömegtermékek személyessé tételét szolgálják azáltal, hogy kiépítik a tulajdon és az identitás közötti kapcsot.

A státusz-szimbólumok

Az egyik gyakran vizsgált fogalom, mely a materiális tárgyakon keresztül világosan megnyilvánul, a státusz. Amikor státusz-szimbólumokról beszélünk, mindenkinek vannak elképzelései, hogy mik lehetnek ezek. Egyeseknek autó, másoknak ház, vagy ékszerek, festmények jutnak eszébe. Sokunkban felidéződik korunk új keletű "fertőzése", a mobiltelefon és a hozzá kapcsolódó jelzők. A státusz-szimbólum nemcsak a társadalmi pozíció azonosításában jelentős tényező, de kifejezi az egyén életstílusát, személyes és kulturális értékeit is. A szociológusok megfigyelték azt is, hogy milyen fontos szerepük van a társadalmi status quo fenntartásában azáltal, hogy védelmezik, és láthatóvá teszik az emberek közötti hierarchikus elkülönülést. Simmel a divatot elemezve írta le ezt a jelenséget. A felsőbb osztályok a legújabb és legdrágább divathóbortoknak hódolva próbálják meg az alsóbb osztályoktól való elkülönülésüket megjeleníteni. Mihelyst azonban a tömegtermelés révén ezek a rétegek is olcsón hozzájuthatnak ezekhez a termékekhez (státusz-szimbólumokhoz), a felsőbb réteg már el is hagyja ezt a divatot. Ilyenkor ugyanis az adott vagyontárgy leértékelődik, és helyette mindig megjelenik valamely új és elérhetetlenebb vagyontárgy, amely igazibb státusz-szimbólummá minősül (Simmel, 1973).

Egyes kutatók a státusz-szimbólumok alsóbb osztályokba való "leszivárgásának" elképzelését azért kritizálták, mert szerintük az elitista fogyasztói viselkedést felváltotta a tömegkommunikáció - irányította vásárlói magatartás, melynek során a termékek reklámja minden osztály tagjaihoz egyidőben eljut. Mindenképpen érdemes azonban szem előtt tartani, hogy a reklámok a fogyasztói kedvet igen, de a hozzá szükséges anyagi alapot nem növelik. Másrészt a valódi elitista vásárlói magatartás ténylegesen nehezen megfigyelhető s ezért össze sem hasonlítható a tömegfogyasztással.

Az ajándékozás

 

"Már megint egy nyakkendő!" Hányszor éreztünk magunkban hasonlóképpen valamely ajándék kibontása kapcsán, azonban csak ritkán gondolkodunk el azon, hogy mi hogyan járulunk ahhoz hozzá, hogy mit kapunk ajándékba. Könnyebb az ajándékozó fantáziátlanságára vagy lustaságára fogni a dolgot, mint pl. saját személyes tulajdonságaink megnyilvánulását keresni a háttérben. Pedig az ajándék is, mint a többi tárgy szimbolikusan jellemez bennünket, elfogadása a ránk ruházott identitás elfogadását jelenti, vagyis, hogy egyetértünk azzal, ahogy a többiek látnak minket és a kapcsolatunkat. Ezért olyan sértő visszautasítani egy ajándékot, mert nem csak a felajánlott identitás meghatározást utasítjuk el, hanem a kapcsolat ily módon történő definiálását is. Az ajándékozás aktusa az ajándékozó részéről szimbolikusan bizonyos tulajdonságok odaítélését foglalhatja magában. Ez a megítélés azonban nem minden esetben egyezik meg a megajándékozott önmagáról vallott véleményével, és ez gyakran vezet kellemetlenségekhez.

 

Fogyasztási cikkek

Éber óráink nagy százalékában folyamatosan zúdulnak ránk a reklámok, melyek különböző termékek megvételére buzdítanak. Kimondva, vagy kimondatlanul azt ígérik, hogy birtoklásuk által szebbek, jobbak, férfiasabbak, nőiesebbek, stb. leszünk. A reklám a fogyasztói viselkedés vizsgálatán belül egy olyan terület, ahol a tárgyak szimbolikus funkciója a leginkább nyilvánvaló. Mint azt korábban leírtuk, a termékek én-vonatkozású jelentése egyrészt személyes tulajdonságokat, attitűdöket, értékeket közöl, másrészt társadalmi hovatartozásunknak, helyzetünknek a jelzése. Ez a két funkció (a személyes értékek közvetítése és a társadalmi hovatartozás jelzése) azonban nem élesen elkülönülő, inkább összemosódó jellemzőket takar.

Talán meglepő, de mindenképpen elgondolkodtató adat, hogy a fogyasztási cikkek szimbolikus dimenzióját a gyermekek már 5-6 éves korukban felismerik, bár teljes megértésük csak 10-11 éves kor táján következik be.

A korai piackutatók a vásárlási döntésre, mint "objektíven" létező személyiségvonások megnyilvánulására helyezték a hangsúlyt, de empirikusan nem sikerült alátámasztani elképzelésüket (Földi, 1974). Nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak az áru minősége a fontos, hanem "pszichikai alakja" és egyéb nem materiális értékei, melyeket összefoglalóan a márka képének, "image"-nek nevezünk.

A reklámpszichológiai kutatások megfelelést találtak az egyén önmagáról és tulajdonáról kialakított összképe között. Ezek a vizsgálatok azonban még mindig egyedi tárgyakra vagy márkákra fókuszáltak, ill. arra ahogyan az egyedi vásárló kezeli ezeket a tárgy-képeket. De sem az én-kép, sem a tárgy-kép nem bír elkülönülő jelentéssel, mivel mind társas hatások befolyása alatt állnak. Például mielőtt úgy döntünk, hogy ezt vagy azt a márkát megvásároljuk, összevetjük én-képünket a márkát tipikusan használók képével, és amelyikkel nagyobb mértékű egyezést érzékelünk (vagy amely felé orientálódunk) azt választjuk (Grubb és Hupp, 1968). Így vetődik fel a fogyasztó-sztereotípia létének kérdése. Ezek a sztereotipikus vélekedések azonban további társadalmi kategóriákhoz és azokról alkotott sztereotípiákhoz kötődhetnek, ilyenek, pl. a nemi sztereotípiák. Minél inkább nőies/férfias az én-képünk, annál valószínűbb, hogy a (társadalmilag elfogadottan) nőiesnek/férfiasnak tartott autót, ruhát, cigarettát, stb. részesítjük előnyben vásárlásaink során. Továbbmenve, a reklámok esetében egyre inkább hangsúlyt fektetnek arra, hogy a modell képe és a termék képe igazodjon egymáshoz (Dittmar, 1992)

A csoporttudat szintén befolyásolja azt, ahogyan tárgyakhoz kötődő fogalmakkal jellemzünk egyéneket. A saját csoportunkba tartozó személyeket önmagunkhoz hasonló tárgyakkal írunk le, míg más csoportok tagjait tőlünk különbözőekkel.

Fontos megjegyeznünk, hogy az itt leírt megfigyelések mindegyike nyugati társadalmakban végzett vizsgálatokból származik, általánosításuk ezért csak erre a körre terjedhet ki.

 

Szimbolikus "én-kiteljesítés"

"A szemüveg intellektuális külsőt kölcsönöz". Ebben a sokszor elhangzó vélekedésben konkrétan benne van, hogy a szemüveg szimbolikus jelentése egyfajta intellektuális tartalom, mely viselőjére átruházódik, amíg azt viseli. Amennyiben hiányát érezzük az intellektusnak, vagy azt gondoljuk, nem látszik rajtunk mennyire zseniálisak vagyunk, fel kell tegyünk egy megfelelően komoly szemüveget és máris jobban érezzük magunkat.

A materiális szimbólumok kommunikációs erejüknél fogva identitás-alkotó és -hangsúlyozó jellemzőkkel bírnak. Amíg nem vagyunk biztosak identitásunk bizonyos tényezőiben, addig azt tárgyak birtoklásával, hangsúlyozott használatával próbáljuk nem csak önmagunk számára megerősíteni, hanem a környezet számára kommunikálni is. A gyakorlaton résztvevő orvostanhallgató egyik szép példája ennek. Bárhová menjen is, fonendoszkópja biztosan vele van, lehetőleg látható helyen, a nyakában viseli, még az sem rettenti el, ha ebéd közben belelóg a levesébe. Orvosi identitásának ugyanis még a fonendoszkóp és a fehér köpeny a legbiztosabb pontjai. Általánosságban ezt úgy írhatjuk le, hogy egy kompenzatórikus kapcsolat van a tapasztalatok, gyakorlat, kompetencia hiánya és az ehhez kötődő materiális szimbólumok megnövekedett használata között. Ezt a kapcsolatot némileg színezi az általában vett külső/belső kontrollosság, valamint arról való vélekedésünk, hogy van-e aktuálisan lehetőségünk a kontrollra. Azok, akik általában kontrollálják a helyzeteket, az aktuális kontroll-depriváció hatására valószínűbben mutatnak kompenzatórikus viselkedést, mint azok, akik máskor sem érzik, hogy irányítanák a szituációkat (Beggan, 1991).

Az identitás-deficit azonban nem mindig nyilvánvaló az egyén számára. Ilyenkor mindig akadnak "barátok", akiktől kaphatunk erre vonatkozó visszajelzéseket. A társas motiváció és a konformitásra vonatkozó nyomás ugyanahhoz az eredményhez vezet - az én-kiteljesítés szintén társas folyamat, az én és másik materiális szimbólumok - közvetítette dialógusa (Wicklund és Gollwitzer, 1985).

 

Az otthon, mint az identitás burka

Képzeljük el, hogy valakit úgy akarnak nekünk bemutatni, hogy csak a házáról, lakásáról készült fényképeket láthatjuk. Tudnánk-e róla véleményt mondani és vajon ítéletünk mennyire lenne pontos? Ezt a feladatot adták Sadalla és munkatársai (1987) diákoknak, miután a háztulajdonosokat megkérték, hogy jellemezzék önmagukat identitásuk 4 dimenziója mentén. Ezek a dimenziók az intellektuális jellemzők, nyíltság és melegség, önállóság és extroverzió voltak. A fényképeket megtekintő diákok nagymértékben hasonlóan jellemezték a háztulajdonosokat, mint ők magukat és finom különbségek megtételében is pontosnak mutatkoztak. A vizsgálat azt mutatja, hogy a tulajdonosok tárgyaikon, életterükön keresztül többféle jellemvonást megjelenítenek, valamint azt, hogy ezt a megjelenített identitást mások nagy pontossággal felismerik.

Mivel a lakásokban, házakban általában többen élnek együtt, ezért a lakóhely berendezésének, tárgyainak jelentése nem vonatkoztatható el a társas hatásoktól, pl. a pár kapcsolati dinamikájától. Nem véletlenül használják a rendszerszemléletű pár- és családterápiás irányzatok a családi otthon alaprajzát, mint diagnosztikus eszközt (Sherman, Fredman, 1989). A tárgyak használata szintén hasonló "árulkodó" jel lehet.

A házak, lakások vagy szobák nem csak a társas cselekvések helyszínei, hanem a bennük rejlő tárgyak által az én történelmének bizonyítékai, amennyiben azok az egyén társadalmi pozíciójának, érdeklődésének, politikai nézeteinek, személyes ízlésének és minőségeinek kifejeződései.

Csíkszentmihályi és Rochberg-Halton (1981) több, mint 90 chicagói családi ház lakóival folytattak vizsgálatot, melyben arra kérték őket, nevezzék meg kedvenc tárgyukat és indokolják is meg választásukat. Eredményeik azt mutatják, hogy különbség van a generációk között a tárgyválasztásban. A fiatalok inkább olyan tárgyakat választottak, melyek által identitásukat megalapozhatják, és autonómiájukat megteremthetik, míg az idősebb korosztálynál előtérben álltak a társas viszonylatok lenyomatai és az élet visszamenőleges értékelését segítő tárgyak. Szintén eltérő eredményekhez jutottak a nemek vonatkozásában is. A férfiak inkább a cselekvés-vonatkozású, énre irányuló tárgyakat favorizálták, melyek a teljesítmény, fizikai erő és általános képességek szimbólumai. A nők ezzel szemben erősen kihangsúlyozták személyes tárgyaikat, mint a személyközi kapcsolatok, családi kontinuitás és nagyobb társadalmi rendszerekhez tartozás szimbólumait.

 

Összegzés

Az általunk birtokolt tárgyak jelentősen hozzájárulnak én-azonosságunk kialakulásához és megszilárdulásához, valamint közvetítő szerepet töltenek be önmagunkról vallott nézeteink külvilág felé történő kommunikációjában.

Birtokolunk, tehát vagyunk - ez, bármilyen negatívan hangzik is Erich Fromm olvasatában, vitathatatlan. A mód és a mérték, a minőségi és mennyiségi jellemzők tekintetében azonban igenis van választási lehetőségünk és felelősségünk, hogy a birtokunknak mondott Földön még sokáig létezhessen és birtokolhasson az emberiség.

 

Bibliográfia

Beggan, J. K., 1991: Possessions as instruments of psychological compensation. Paper presented at the Joint Conference of the Society for the Advancement of Socio- Economics and the International Association for Research in Economic Psychology on 'Interdisciplinary Approaches to Economic Problems', 16-19 June, Stockholm, Sweden.

Birdwell, A. E., 1968: A study of the influence of image congruence on consumer choice. In: Journal of Business, 41, 76-88.

Csíkszentmihályi, M. and Rochberg-Halton, E., 1981: The Meaning of Things: Domestic symbols and the self. Cambridge: Cambridge University Press.

Dittmar, H., 1988: Commonsense beliefs concerning the functions and meanings of material possessions. Manuscript. University of Sussex, England.

Dittmar, H., 1992: The social psychology of material possessions: to have is to be. Hemel Hempstead: Harvester Wheatsheaf and New York: St. Martin's Press.

Festinger, L., 1973: A kognitív disszonancia elmélete. In: Hunyady, Gy. (szerk.): Szociálpszichológia, Gondolat, Budapest, 75–84.

Földi Katalin, 1974: A reklámlélektan szemléleti kérdései. In: Földi K., Szakács F.(szerk.): Reklámpszichológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Fromm, E., 1994: Birtokolni vagy létezni? Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gordon, C., 1968: Self conceptions: configurations of content. In: C. Gordon and K. J. Gergen (eds.): The Self in Social Interaction, Vol, 1. pp. 267-74. New York: Wiley.

Grubb, E. L. and Hupp, G., 1968: Perception of self, generalized stereotypes, and brand selection. In: Journal of Marketing Research, 5, 58-63.

Irwin, F. and Gebhard, M. E., 1946: Studies in object preferences: II. The effect of ownership and other social influences. In: American Journal of Psychology, 59, 633- 51.

James, W., 1981: The consciousness of self. In: Principles of Psychology, Vol. 1, pp. 279- 379. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Kitcher, P., 1985: Valuating Ambition: Sociobiology and the quest of human nature. Cambridge, MA: MIT Press.

Lierz, H., 1957: Psyche und Eigentum. Doktori értékezés, Köln, Germany.

Mead, G.H., 1973 : A pszichikum, az én és a társadalom. Gondolat, Budapest.

Pejovich, S., 1992: A tulajdonjogok közgazdaságtana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Prelinger, E., 1959: Extension and structure of the self. In: Journal of Psychology, 47, 13-23.

Riesmann, D., 1983: A magányos tömeg. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Sadalla, E. K., Vershure, B. and Burrough, J., 1987: Identity symbolism in housing. In: Environment and Behaviour, 19 (5), 569-82.

Sherman, R. és Fredman, N., 1989: Strukturális technikák a pár- és családterápiában. MPT, Budapest.

Simmel, G., 1973: A divat. In: G. Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Gondolat, Budapest, 473-508.

Vámosi Sándor, 1983: Tevékenységcsere és tulajdon a szocialista gazdaságban. MM, Budapest.

Wicklund, R. A. and Gollwitzer, P. M., 1982: Symbolic Self-Completion. Hillsdale, NJ: Erlbaum.