„AMIT FÜL NEM HALLOTT, A SZEM MEG NEM JÁRA”

VÖRÖSMARTY FILOZÓFIÁJA

 

Mit tudtok ti hamar halandó emberek,
Ha lángképzelődés nem játszik veletek?
Az nyit menyországot, poklot előttetek:
Belenéztek mélyen, s elámul lelketek.

Én is oly dalt mondok világ hallatára,
Melynek égen, földön ne légyen határa,
Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára,
Azt én írva lelém lelkem asztalára.

Vörösmarty Mihály romantikus költeménye, a Tündérvölgy első két versszaka hangzik így. Képeivel, hasonlataival, jelzéseivel olyan világról beszél, amely értelmünk és érzékelésünk számára elérhetetlen, mert a végtelenséget és a határtalanságot idézi fel, ami csak a képzeletben vagy a gondolatban létezik, s ahol egyébként Vörösmarty meglehetősen otthonosan mozog. Nem a mindennapi dolgokról ír, hanem a csodálatosakról, nem a hitetleneknek ír, hanem azoknak, akinek a csoda, a végtelenség és a határtalanság kedves, még ha rettenetes is néha. Hasonló hangvételű másik költeménye a Délsziget.

Vörösmarty a valós élet igazi megértését reméli attól, hogy annak ellenvilágát is ábrázolja. Szerinte a képzeleti, gondolati mélységekben, borzongásokban és ámulatokban létünk legjobb része mutatkozik meg. Ám veszélyes, észbontó terület ez, az alvajáró biztonságérzete jellemzi. Vörösmarty választott alkotói szemlélete, művészi felfogásmódja és magatartása, filozófiája nyilvánul meg ebben a helyzetben, ezeknek a metaforáknak a használatában és végigvitelében.

E Vörösmarty-idézet ősalakja bibliai eredetű s olyan láthatatlan érzékfeletti világról szól, aminek a földi valóság csak visszfénye és visszhangja. A bibliai világban az istenség képviselői, a próféták állandó izgalomban élve a határtalanság és végtelenség fogalmaiban gondolkoznak. Az Ézsaiás-féle változat (64, 3) így hangzik: „Hiszen öröktől fogva nem hallottak és fülökbe sem jutott, szem nem látott más Istent kívüled... Oh vajha megszakasztanád az egeket és leszállnál, előtted a hegyek elolvadnának; mint a tűz meggyújtja a rőzsét, a tűz a vizet felforralja; hogy nevedet ellenségidnek megjelentsd...” Közkeletűvé azonban a második, Pál apostol-féle (1 Kor. 2, 9) fogalmazásban vált: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” S erre utal Szent Pál híres Szeretethimnusza is (1 Kor. 13):

„A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes a prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesülés,
Ami töredékes, véget ér.
Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.
De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről-színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.”

A két páli változat között foglal helyet Platón tevékenysége: a Hamlet malma féle világgömbbel (Phaidon). A világirodalomban e gondolatnak tehát hosszú karrierje van - egészen Vörösmartyig, s Vörösmarty esetleg Schillernél is olvashatta, aki a fül-nem-hallott, szem-nem-látott világot egyenesen Kant filozófiájának transzcendentális világával kapcsolta egybe, melyből az ember erkölcsi érzéke, szépérzéke, végtelen fogalmai, az istenre és a lélekre vonatkozó ítéletei származnak.

A régi századok mélyéről, az igen távoli időkből, még valószínűleg az írás föltalálása előtti időből származó vázat, keretet, amelynek segítségével később az emberiség kultúrájának egyik alapja, az igazi mítoszok gazdag szövedéke kialakult, a mérték és a számolás szolgáltatta. Ezek a mítoszok, s különböző mesealakú változataik, részleteik magukban foglalták az emberiség ama tájékozódásának eredményeit, amely más kiindulópont vagy támaszték nem lévén, a legkönnyebben elérhető tájékozódási pontokat, a csillagokat használta fel erre a célra. S hogy ez tényleg az egész emberiség tájékozódási kincse volt, mutatja például az a tény, hogy a távoli Polinézia lakói igen jó hajósok voltak a hatalmas nagy Csendes-óceánon, akikre agyondicsért felfedezőink Magellántól Cook kapitányig többször rábízták hajóik navigálását, s akiknek vallási kultuszhelyeit a régészek végig a Ráktérítő és Baktérítő, tehát két égi koordináta mentén találták meg és ásták ki.

A mítoszok értelmét, jelentését általában és egészében véve közvetlenül nem ismerjük, s ezzel már többnyire így voltak az ókori népek is, például a görögök. De kimutathatók a mitikus elemek, összefüggések romlásai más népeknél, például az indiaiaknál fennmaradt változatokban is, ahol az átvétel bizonytalanságait a megértés hiánya okozza. A megértés azonban mindig lehetséges, ha a mítoszokat matematikai, geometriai és csillagászati ismeretek megjelenítőiként tekintik. És ekkor feltárul az egész Földre kiterjedő közös képi nyelv, mely az általános keretekre, mozgásokra, mértékekre és szerkezetekre vonatkozik. S ami a legérdekesebb, a mítoszi hagyomány nem csupán a Föld közvetlen naprendszeri környezetével foglalkozik, hanem azzal a nagy összefüggő gömb formájú területtel, melynek egyenlítői kerületén a Nap fut, tetején az északi Sarkcsillag, alján a déli Póluscsillag helyezkedik el. S északi félgömbjét az északi csillagos égbolt, a déliét a déli égbolt alkotja. Mint kiderült, ezt a nagy összefüggő égi egészt a mítoszokban eredetileg malomnak hívták, s például a finneknél összegyűjtött Kalevalában ezt a malmot hívják Szamppónak, valamint ez a Szamppó jelenik meg később Shakespeare híres művének, a Hamletnek mitikus alapjában Hamlet malmaként.

S ha most visszatérünk a szem-nem-látta, fül-nem-hallotta világhoz, és az említett Platón filozófiájához, azt láthatjuk, hogy Platón hatalmas filozófiai teljesítménye, az idealizmus, az ideavilág kialakítása, azaz a világ megkettőzése igazi égi világra és annak általunk elérhető földi árnyéka világára, az iménti malom megidézése, ahol az igazi csillagfolyamatok zajlanak, amiktől nagyban függ a mi naprendszeri s földi életünk is. Most csak annyit említve ennek a függésnek a valóságosságából, hogy Galaxisunk, a Tejút oldalnézetben ugyan egy vastag sík, de felülnézetben négykarú spirál, melynek két karja közt száguldva Naprendszerünk jelenleg viszonylag nyugodt környéken halad. De az évmilliókban mért idők elteltével, a spirálkarok sűrűjébe jutva ugyancsak nehéz helyzetbe kerülünk a megnövekvő kozmikus sugárzás és egyéb csillagászati kataklizmák miatt, s ugyebár ilyen spirálkarokon már párszor áthaladt a Nap, illetve a Naprendszer. Vannak, akik akár a bolygók kialakulását, akár magának az életnek a létrejöttét is ezen spirálkari korszakok kozmikus bombázásokhoz kötik. Mindez mutatja, hogy a naprendszerinél nagyobb égi összefüggések ismerete van annyira fontos, hogy a mitikus hagyomány alkotó alapja legyen. Ezenkívül képes magába foglalni még földi, emberi világunk összes tapasztalatát is, hiszen az égi körforgások, állandóságok megőrzik az oda, mint műholdjainkra fellőtt tapasztalatainkat, melyek az égi fénypontok tetszőleges összekötéseivel olyan tetszőleges, illetve használható alakzatokat alkotnak, mint mondjuk a Göncöl-szekér, Orion vadász vagy Kaszás csillag, az Ikrek, az Oroszlán, a Mérleg stb csillagképek. A Szent László legenda például Jankovich Marcell elemzésében a négy évszak beköszöntét jelző két-két napforduló és napéjegyenlőség idején való északi csillagos égboltot mutatja az üldözés (tavasz), a küzdelem (nyár), a lefejezés (ősz) és fejbenézés (tél) látványos kulcsjeleneteiben.

Azért van az egésznek vonatkozása a filozófiára, Vörösmarty filozófiájára is, mert az ilyen távlat, az ilyen átfogó látásmód mint megismerési és tudásmegőrző eszköz alkalmazása később, a mítoszok kopásával, szerepük csökkenésével a filozófia révén maradt fenn tovább. Az is a mítoszt folytatta tehát, aki Platón nyomdokain haladva a filozófiát fejlesztette, mint láttuk, egészen Kantig, (de hozzátehetjük, hogy az e századi két filozófus óriás, Heidegger és Wittgenstein is erősen utal az érzékelt létezés mögötti létre, illetve arra, amiről hallgatnunk kell, ha egyszer nem tudunk róla beszélni,) s az is filozófiát művelt, aki a mítoszi hagyományt használta, fejlesztette tovább, mint Vörösmarty, itthoni meseértő környezete és a világirodalmi romantikus környezet hatásait bátran és zseniálisan egyesíteni tudta magában. Még egyszerűbben mondva, a költészet mítoszi gyökerei azt a filozófiát építik, amely gyökereit éppen a mítoszokba mélyíti.

Ha ezek után a Szép Ilonka mint mitikus maradvány felől közelítünk Vörösmarty általános gondolkodásához, rögtön a mese szerepét kell taglalni az ő munkásságában, s egyáltalában véve a magyar vagy a világirodalomban és műveltségben. Ismeretesen a magyar felvilágosodás is igyekezett leszámolni a kísértetekkel, boszorkányokkal, ősi hiedelmekkel, babonákkal és ezzel együtt a mesék csodavilágával, csak az ésszerűsített állat- és tündérmeséket engedélyezve az irodalom számára, ám a népköltészet felfedezése és a romantika kialakulása újra szalonképessé tette az irracionálisnak tekintett területeket, valóságos csoda- és mesekultuszt kialakítva. A népmesét azonban Magyarországon sosem lehetett igazán háttérbe szorítani, az nemcsak a nép ajkán élt tovább, hanem gyűjteményekben, prédikációkban is feltűnt, s keveredett a világ mesekincsével.

A hazug mese például a fenékkel felfordult és tótágast álló világ felidézésével olyan szatírát alkot, amely pellengérre állítja a visszájára fordult világot, melyben megbomlott a természettörvény, a lent lesz a fent, az állat emberré válik, a gyáva hősnek számít, a szúnyog oroszlánnak, a szekeret fogják a ló elé, s a szent a kocsmában dorbézol. Vörösmarty novellái és mesenovellái pedig a magyar romantika világirodalmi rangú megjelenéseiként az elbeszélő művészet remekei, hozzátartoznak a Vörösmarty-kép, a Vörösmarty-mű egészéhez, s mondandóik, vonatkozásaik közelebb visznek bennünket az igazi Vörösmartyhoz.

Az 1829 és 1837 között írott novellák érzelmi válság után születtek s hozzájárultak - különösen négy mesenovellája - a költő romantikus illúziói felszámolásához, s ahhoz, hogy a romantikus hazafiságtól eljusson az igazságtalanságokkal és szenvedésekkel együttérző humanizmusig, s az időn kívüliségből földközelbe érjen. Az eredmény még Vörösmarty romantikus múltjával terhelt, azaz felemás és groteszk realizmus, nálunk szokatlan és új ábrázolás- és kifejezésmód az elbeszélő prózában. Ahol még a csoda beleszól a valóság alakításába, de már a valóság is befolyásolja a csodát. A Holdvilágos éjben a három mendegélő éhes diák igazán reálisan leírt, mégis irreális egész lényük, mivel optimisták. Éjjel álom-sajttal és álom-aludttejjel laknak jól, azaz továbbra is éhesek, mégis játékosak, ironikusak. Még a halált is valószínűtlen, véletlen és nevetséges valaminek látják. A három diák sorra elmeséli öregapja halálát: Janó öregapja híres kaszás. Egyszer, amint magába merülve ballag a mezőn, hirtelen vakond bukkan fel előtte. A kaszanyél végével próbálja megütni, de a nyél másik vége kaszástul úgy csapódik a nyaka köré, hogy a feje abban a pillanatban a lába elé gördül. Még ott áll egy ideig, mert idő kell hozzá, hogy a halál a földre döntse. - Gyuró öregapja igen erős ember, aki mindent nagy erővel csinál. De éhség jár a falujára, még a morzsával is takarékoskodnak. Ekkor találnak egy nagydarab kemény kenyeret. Senki sem tudja megszegni. Az öreg viszont dühösen megragadja, a csípőjének támasztja, s olyan erővel esik neki fanyelű bicskájával, hogy magát is derékon kettédarabolja. - Petró öregapja dolgos, rendes ember, de az a gyöngéje, hogy szereti az aludttejet. Néha még a holdvilágot is felkanalazza a tóból aludttej gyanánt. Egy szép holdvilágos este a tóparton kaszál, és szintén kanalazásra csábítja a hold tükörképe, de elalvás előtt egy fához kötözi magát. Amikor azonban nagyot tüsszentve felébred, nincs menekvés, olyan erővel kezd rohanni a tó irányába, hogy a karja gyökerestül, azaz a szívével együtt kiszakad, s meghal.

Az éhség lidérce tehát ilyen halálmesékkel szórakoztatja az öregapák unokáit. A halálnemek azonban azt mutatják, hogy ez a mesetípus a hazug- vagy csalimese, mely Vörösmarty átdolgozásában komoly szerephez jutott. Az igaz-mese álmaink anyagából épülve a feltétlen vágyteljesülés és igazságszolgáltatás. Benne az ember legyőzi az idő, az elmúlás, a halál törvényét és visszatalál ősei elveszett paradicsomába, iszik az örökélet vizéből, repül, alakot vált, lelket cserél, s megjárja a poklot és a mennyet. E csodavilág hitét azonban mindig csupán egy lépés választja el a nevetségességtől. E lépést a hazug mese azután megteszi. Színleg elfogadja az illúziót, belemegy a játékba, de csak azért, hogy kiforgassa, a képtelenségig vigye, leleplezze és eldobja, utalva a könyörtelen valóságra, ahol minden csoda három napig tart.

Egyébként a Világszép Ilonka meséje szolgáltatja a mitikus alapot Vörösmarty Szép Ilonkájához, s a történet, különbségei ellenére is azonos: Volt egyszer egy szegény ember és annak gyönyörű szép leánya. Olyan csodálatosan szép volt a leány, hogy elnevezték Világszép Ilonkának, és szépségéről az emberek annyit beszéltek, hogy a híre eljutott a királyhoz is. Ez, mivel még nem volt házas, azt gondolta magában, hogy hát egy ilyen világhíres szépségű leány jó volna neki feleségül és az ország királynéjául. Elküldött hát egy ügyes festőművészt, hogy a leány képét festené meg, hadd látná, valóban olyan szép-e? Elment a festő, a képet megfestette s a királynak elhozta. Ez pedig a képet meglátván, a leány annyira megtetszett neki, hogy nem is gondolkozott tovább, hanem aranyos királyi hintót küldött, hozzák el a leányt és édesapját.

Örültek ezek mindketten a nagy szerencsének. Ilonka mindjárt a hintóba is ült, apja pedig kint a bakra a kocsis mellé, s elindultak a király városa felé.

Útközben azonban találkoztak egy vén cigányasszonnyal és ennek leányával. A cigányasszony az út közepébe állott és a kocsisnak kiabálni kezdett, állana meg és venné fel őket. Nem akarta ezt a kocsis és a cigányasszonyra kiáltott: álljanak félre, mert ez királyi kocsi s nem nekik való. De Ilonka az ablakon kiszólott, vegyék fel őket, mert azt akarja, hogy a mai nap másnak is örömnapja legyen. Így ját a két csúnya nőt fölvették, és ezek kerültek Ilonka mellé a hintóba.

Amint egyszer éppen egy nagy folyóvíz hídján haladtak, a két gonosz nő Ilonkát nagyhirtelen megragadta, mindkét szemét kivájta, őt meg a folyóba vetette. De a vénasszony a leányka szemeit megtartotta varázsszernek. Mivel pedig a lovak patái s a hintó kerekei a hídlásdeszkákon erősen dübörögtek, mindezt úgy sikerült megtenniök, hogy sem a kocsis, sem Ilonka apja nem vettek észre semmit. A feketeképű leány meg odaült Ilonka helyére.

Mikor a királyi palotához megérkeztek, a király kijött elébük, de majd kővé válott, mikor a két csúf, feketeképű nőt meglátta. A kocsis és Ilonka apja sem tudtak ijedtükben hová lenni. Hiába akarták a királynak magyarázni, hogy semmit sem tudnak és nem tudják hová lehetett Világszép Ilona, s hogy e két nőt az ő kívánságára útközben vették csak föl. A király nem hitt nekik, mert a banya a száját jobban tudta járatni, s esküdözött, hogy hiszen ez Világszép Ilonka, de hogy útközben mindig kinézgelődött az ablakon, hogy mindent lásson, amerre haladnak, és hát az arcát a Nap leégette, s hogy hamarosan éppen olyan szép lesz, mint azelőtt, csak a Naptól óvják. A király hitt neki, a leányt feleségül elvette, Ilonka apját pedig börtönbe vetette, amiért nem tudott jobban vigyázni.

Szegény Ilonkát pedig a nagy folyóvíz vitte, vitte lefelé, míg aztán éjszaka egy fövenyre kivetette, de élve még, egy öreg halász kunyhója közelében, aki a leány sírdogálását meghallván, kijött és ott találta őt a parton átázottan és a hidegtől reszketegen. Karjára vette szegénykét, kunyhójába vitte, ahol aztán fájdalommal vette észre, hogy vak, és meglepetve látta, hogy könnyei igazgyöngyökké változnak.

Szeretettel gondjaiba vette, ápolta, mintha tulajdon édes lánya lenne, Ilonka pedig elmondotta neki szomorú sorsát. Mivel pedig ő szomorú sorsában, szerencsétlenségében gyakran sírt, a halász hamarosan egész zacskó igazgyöngyöt gyűjtött össze. Egyszer aztán fogta a zacskót és elindult, hogy a gyöngyöket adná el. Sokan szerették is volna megvenni, de ő azt mondotta, semmi pénzért, aranyért, kincsért nem adja, csak két szemért. Csakhogy bizony, a gyöngyök bármely szépek voltak is, de szemeit érettük mégsem akarta odaadni senki. Egyszer aztán eljutott a király városába is, és ott a királyné is hírét vette a halász szép gyöngyeinek. Hívatta, s a gyöngyöket meglátva, mindenáron meg akarta venni. Eszébe jutott Ilonka két szeme, s titokban, anyja tudta nélkül, elcsente a dobozkát, amelyben voltak, és érettük a gyöngyöket meg is kapta. Az öreg pedig boldogan sietett haza a két szemmel; helyükre visszarakta, hajnali harmattal megmosta, s íme, Ilonka szemei helyrejöttek, ő ismét látott, de talán még szebb is lett, mint azelőtt volt.

Éltek mármost ketten békében, és szerették egymást, mint apa és leánya.

Valamely nap arra járt egy szép, fiatal vadász, aki nem volt más, mint maga a király. Mikor Ilonkát meglátta, ennek szépségén annyira elcsodálkozott, hogy szólani is alig tudott, és mert mindjárt észrevette, hogy a festő által hozott képre hasonlít.

Megkérdezte Ilonkát:

- Ki vagy te, s hogy hívnak?

- Amíg otthon voltam - felelé ez - Világszép Ilonkának hívtak...

Így aztán megtudott a király mindent, mivel az öreg halász is elmondott és megerősített mindent, úgy ahogy Ilonka mondotta el. Ezután el is vitte őt a király és elvette feleségül, és ő lett az ország királynéja. Ama két gonosz nő pedig, mikor az ablakból őket jönni meglátta, nagy sietséggel elmenekült, mert úgy gondolta, a király már mindent megtudott és megbüntetné őket. A király pedig most Ilonka apját is kieresztette a börtönből, s ez és Ilonka szeretettel ölelték és csókolták meg egymást. Élt mármost együtt boldogan a király és Ilonka. Meg akarta a király gazdagon ajándékozni az öreg halászt is és szerette volna ott tartani a királyi palotában, de ő nem fogadott el semmit, hanem visszatért a folyóvízhez.

Így élnek mind ma is boldogan, ha meg nem haltak.”

Hogy a mesei boldog befejezést Vörösmarty miért változtatta meg, s tette szomorúvá, már-már tragikussá, bizonyosan nem tudhatjuk. Biztosan befolyásolta őt saját filozófiája, alkotói módszere is, mely a történetet Vörösmarty-féle változatában tette igazán alkalmassá a súlyos mondanivaló kifejező megjelenítésére. Befolyásolhatta azonban Vörösmartyt a Fóton hallott igaz történet is az ottani Peterdi családról és annak egykoron Mátyás királyba viszonzatlanul szerelmes hölgy tagjáról. Hogy a két említett szempont milyen jelentőséggel bírt Vörösmarty számára a Szép Ilonka történetének megformálásában, csak találgathatunk. A mű remekmű voltának eredetére azonban mindkettő utal, hiszen így Vörösmarty nemcsak az ábrázolás maga kiművelte eszközeit használta fel költeményében, hanem a valósághűség követelményének is eleget tett.