Az emberi viszonyok megismerése megkönnyíti bizonyos történések megértését és
értékelését. Ezért ajánlom ezt a többsíkú történelmi leckét, amely az összeomlás
poklát feltárva, Kánaán helyett az erőszak futóhomokjára építkező világba érkezve,
térben és időben akkora utat fog át, ami máskor több emberöltőt igényelt és
annyi szenvedést ért meg, ami más korokban több nemzedéknek járt osztályrészül.
Jelkép értékű az, ahogy az ember vagy talán inkább az EMBER, a teremtés virága
próbál megmaradni az embertelen világban és betölteni hivatását. A kollektivizálás,
a falu szocialista átalakítása, ahogy akkoriban emlegették, nem egyik napról
a másikra és nem az öntudatra, hanem az erőszakra építve történt. Ma már köztudott,
hogy senki sem adta be szívesen a derekát és írta alá a belépési nyilatkozatot,
de azt kevesen tudják, hogy volt hely, ahol vér is folyt; a hatalom, akár egy
háborúban, ágyúkkal és katonasággal vonult fel lebonyolítani a kollektivizálást.
A borzalmak világáról sokat lehetne beszélni, elég talán ha csak annyit említünk,
hogy a hatalom célzatos félelemkeltéssel tartotta sakkban a társadalmat. A meghurcoltak
a többség véleményét fogalmazták meg. Ők voltak azok, akik ki is merték mondani,
amit éreztek, tenni is mertek valamit, a többi hallgatólagosan együtt érzett
velük, még akkor is, ha a pártkongresszus alkalmával a szívét beborító jeges
félelemben hangosan kiáltotta a jelszót, éltette kényszerből a párt főtitkárát.
Élettörténetek, személyes vallomások következnek deportálásokról, politikai
üldözöttségről, ártatlanul elszenvedett fogságról. Az olvasó hiteles képet kap
a Trianont és a második világháborút követő korszak erdélyi társadalmáról, a
"nagy politikai földrengésekről". E krónika létrejötte nagyban köszönhető
Balogh László sepsiszentgyörgyi író, publicistának, aki "Múltbirtokosok
jövő nélkül" címmel jelentetett meg könyvet erről a témakörről, s köszönet
mindazoknak is, akik megosztották velem múltjukat, s meséltek erről a korszakról.
Herta Éva így ír a kötetről: "nem könnyű emberségesnek maradni egy olyan
erőszakos világban, ahol a humánumot, pozitív hagyományokat őrző és felvállaló
emberek csakis áldozattá válhattak: kitelepítés, deportálás, erőszakos kollektivizálás,
erőszakos társadalmi-politikai beszervezés, 1956, a Bolyai egyetem erőszakos
"testvériesítése".
Igazság szerint nem egy, hanem két kitelepítésről van szó: az egyik 49 márciusában
történt, (ekkor szedték össze a falu nagygazdáit,birtokosait). A következő kitelepítés
1950 szeptemberében volt, amikor a már előzetesen kitelepítetteket és vagyonuktól
megfosztottakat most újra egy szál ruhában indították útnak egy még bizonytalanabb
jövő felé. Hetek teltek el, amig megtudták, hová érkeztek. Az őslakosságban
pedig úgy akartak ellenséges hangulatot és érzelmeket kelteni a kitelepítettek
iránt, hogy elterjesztették róluk: magyar kommunisták, akik semmihez sem értenek.
A deportálás olyan volt, akár az adminisztratív büntetés: addig tartott amig
valahol egy titokzatos tisztviselő vagy tisztségviselő azt mondta, elég. De
a deportált, ellentétben az elítélttel, a szabadulás után nem volt hova menjen,
mert házát, birtokát elvették és amikor hivatalosan megszűnt a deportálása,
azért kellett még évekig maradnia, mert nem volt ahová hazajönnie.
Törvényrendelet a kisajátítás alá esett földbirtokok és mintagazdaságok államosításáról.
"A román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlésének Elnöksége rendelet-törvényt
adott ki a 187/1945. számú törvény módosításáról. A törvényrendelet indoklása
a következőképpen hangzik: a fontosabb ipari, bányaipari, biztosító, szállítási
vállalatok államosítása, a szocialista szektor megteremtése az iparban, a tervgazdálkodásra
való áttérés szükségessé teszi a mezőgazdaságnak olyan magasabb színvonalra
emelését, amely megfeleljen a Román Népköztársaság növekvő igényeinek. Az 1945.
évi politikai viszonyok között az agrárreform meghagyta a kisajátított földbirtokosok
kezében az 50 hektárig terjedő földet, és mintagazdaság elnevezéssel kivont
a kisajátítás alól egyes gazdaságokat.
Az úgynevezett mintagazdaságok tulajdonosai és a kisajátított földbirtokosok
tovább folytatták a dolgozó földművesek kizsákmányolását, elértéktelenedésnek
tették ki a mezőgazdasági felszerelést, pusztulni hagyták az épületeket, a földeket
nem művelték meg, vagy nagyon rossz feltételek közt művelték meg. Állandóan
elszabotálták a dolgozó népnek azokat az erőfeszítéseit, hogy jobb életet teremtsen
magának.
A falvaknak ezek az ellenséges elemei a legaljasabb eszközökkel arra törekedtek,
hogy meghiúsítsák a vetési és beszolgáltatási terveket, ki akarták éheztetni
a dolgozó népet és ezen keresztül demokratikus rendszerünk eredményeire törtek.
A jelen rendelettörvény véget vet ezeknek az állapotoknak és megteremti a lehetőséget
az állami mezőgazdaság szektor megerősítéséhez, a dolgozó parasztság és a városi
munkásság jólétének biztosításához."
A Törvénytervezet szövege:
2. Szakasz."... Mint az egész nép közös javai, az állam tulajdonába mennek
át:
a) azok a földbirtokosi mezőgazdasági birtokok, amelyek kisajátítás tárgyát
alkották és azok a gazdaságok, amelyeket mintagazdaságoknak nyilvánítottak,
az e birtokhoz tartozó, vagy ott felhasznált teljes élő és holt felszerelésekkel
egyetemben tekintet nélkül a helyre, ahol ezek a földbirtokok fekszenek,
b) a kisajátított földbirtokosi földbirtokhoz tartozó mezőgazdasági és gépi
berendezések, a mezőgazdasági kitermelés céljaira szolgáló javak és anyagok,
eladásra szánt mezőgazdasági termények,
c) a kisajátított földbirtokok kitermeléséből származó mindennemű követelések,
értékpapírok és jogok...
4. Szakasz. 3-tól 15 évi kényszermunkával és vagyonelkobzással büntetik mindazokat,
akik bárminő eszközzel megakadályozzák, vagy megkísérlik megakadályozni a jelen
rendelettörvényben előírt kisajátítás alá eső javakat, vagy megtagadják, elpusztítják,
elidegenítik, elszállítják, vagy bárminő eszközzel csökkentik a jelen kisajátításnak
alávetett javakat, vagy felszereléseket..."
1949. március 4.
Népújság
Marosvásárhely
Ezek a törvény főbb paragrafusai, s most lássunk néhány történetet dióhéjban,
amelyek "szabotázscselekményeknek" minősültek, s okot adtak az akkori
politikai hatalomnak, hogy "példásan büntessen". Az események szereplőinek
nevét megváltoztattuk, talán nem is az a fontos, hanem az, ami velük történt.
Bertók Viola meséli:
"Most hetvenkét éves vagyok. Ebből a hetvenkettőből tizenhatot Dobrudzsában
töltöttem kiemeltként, vagy ha úgy jobban tetszik deportáltként Azért, mert
a férjem földbirtokos volt. Az volt a bűnünk, a birtok, amit az apjától örökölt.
És nemcsak nekünk, hanem annak a hetvenkettőnek, akivel egyszerre deportáltak
Háromszékről.
Ez negyvenkilencben történt... Éjjel kettőkor döngették az ajtónkat...milicista,
szekus, ott még egy hogyishívják, aktivista is volt. Egy nő! Azt mondták, hogy
a negyvenötös földreformot most fejezik be. A gyermek négyhetes volt, s különben
is a lényeg az volt, hogy húsz perc alatt csomagoljunk össze egy száz kilós
csomagot. Ennyit vihettünk magunkkal. A nagy kapkodásban még azt sem engedték
meg, hogy elvegyem a télikabátomat. Március másodikán bizony még elég hideg
volt. Átmeneti kabátban vittek el....Szerencsére a leánykát sikerült jól bebugyoláljuk.
... A barakkban csak gyékény volt, semmi egyéb. Mind a hetvenkettőt begyúrták
oda. Azt ujjnyi vastagon beszórták tetűporral. Úgy aludtunk, ahogy tudtunk:
ki mit tudott magára teríteni, azzal takaródzott... Megtörtént, hogy éjszaka
a patkány a harisnyámat behúzta a lyukba, reggel a kilógó végétől fogva húztam
vissza. Másnap reggel már vittek is munkára. Mi a rizsben dolgoztunk. Azt gyomláltuk.
Térdig vízben dolgoztunk. Ettek meg a piócák. Eleinte nem tudtuk, hogy mit csináljunk:
megfogtuk és kihúztuk, hát persze, hogy belekapaszkodtak, kiszakították a bőrt,
a vérre aztán még több pióca jött ránk. Aztán rájöttünk, könnyebben szabadulunk
tőlük, ha egy kicsit körülötte megütögetjük a bőrt. Nahát, ez ilyen volt!"
Bertók Viola tizenhat év után kapott vissza 10 hektár földet az 50-ből. Munkahelyet,
lakhelyet évekig nem adtak neki, s családjának sem. Számkivetettek, megbélyegezettek
lettek és sosem menekülhettek a faggatásoktól. "A házról még egy hang sincs.
Az iskola van benne, de nem törődnek semmivel, a kémény leomlott, a lányom csináltatta
meg a saját költségére, mert félős, hogy beázik, s beomlik a plafon. Hát így
telt ki a hetvenkét esztendő. Ennyi minden és még ennél több is belefért. Jaj,
édes Istenem, hát nem volt könnyű..."
Azt a szunnyadó világot szerette volna felrázni Csibot Imre is, aki így vall
magáról: "Én soha nem bántam meg semmit. Jelen pillanatban ötven éves vagyok.
Gyergyószentmiklóson születtem. Édesapám román, édesanyám székely, én örmény
katolikus vagyok, feleségem pedig gyimesi csángó...Mindig felforgató elem voltam,
annak dacára, hogy édesapám a hatalom embere, vagyis hát írnok volt a rendőrségen.
Édesanyám viszont háztartásbeli volt. Ebből aztán egyenesen következik, hogy
sem földünk, sem gyárunk nem volt és én mégis a rendszer ellensége lettem...
Éppen esti iskolába kerültem, amikor kiderült, hogy sürgösen be kell fejezni
a kollektivizálást, és hogy ebben nekem is szerepet szántak. Többedmagammal
engem is beosztottak, győzzük meg a parasztokat, hogy jobb a kollektívben, mint
a marosvásárhelyi börtönben. Igen, ennyire nyíltan ment. És mi több, éppen a
szomszédaimhoz kellett menjek agitálni. Az tette igazán furcsává a helyzetet,
hogy ők is nagyon jól tudták, hogy mi mit gondolunk, de beszélni nehéz volt,
mert nem mondhattuk ki nyíltan: ne álljanak be a kollektívbe, arra meg nem vitt
rá a lélek, hogy biztassuk: álljanak be. Elvégre a vagyon és a birtok az övék
volt. Minket is ellenőriztek, óvatosnak kellett lennünk... Miután a szemem kinyílt,
röpcéket szórtunk szét a rendszer, a kollektivizálás ellen. Ezeknek olyan szövegük
volt, hogy a kollektív nem lehet valami nagyszerű dolog, ha erőszakkal kell
rávenni az embereket, hogy beálljanak...." És következett a kálvária: Gyergyóban,
Szentgyörgyön. Letartoztatásunkkor a kocsival jött egy bárdolatlan óriás is.
"Dull őrnagy vagyok, utazni fogunk, de ha egy szó lesz, szétverem a fejeteket."
Amerikai bilincseket használt, olyanokat, amelyek az első moccanásra szorultak.
"A Bucsin tetőn vittek keresztül. Az út nagyon kátyús volt, el lehet képzelni,
hogy azok a bilincsek hogyan dolgoztak." A vallatások úgy zajlottak, hogy
a rabok fekete szemüveget kaptak, hogy soha ne tudják, merre vannak, kiabálás,
verés minden mennyiségben. A vád gyakran az volt: "kapcsolatba léptünk
Magyarországgal és Erdélyt akartuk elcsatolni. Erdély elcsatolása is szerepelt
az iratokban, a tárgyaláson is elhangzott, de az ítéletben egy szó sem volt
róla...Tizenkét évet kaptam. Reggel ötkor keltünk és este tízkor volt a takarodó.
Keményen kellett dolgozni. A napi menü a következő volt: reggel egy darab turtoi
(sült puliszka), ami kockában volt, mint a mosószappan és kemény, mint a tégla.
Még a kocsány is benne volt. Melléje adták a pergelt kenyérből vagy pergelt
árpából főtt feketekávét. Délben volt egy tál leves. Amikor a levegő tele volt
istállószaggal, tudtuk, hogy aznap paccalleves lesz ebédre. A levesbe belekerült
a marhaszáj szőrőstől-bőrőstől, a szem. Másodiknak jött a káposzta, zöldség.
De amikor káposztát vagy zöldséget mondok, olyanra kell gondolni, amit más már
a szemétbe dobott. Télen mindezt kiegészítette a fagyos, foltos krumpli. Este
árpakását adtak, nagy ritkán paszulyt, kővel...Részt vettem az 1989-es eseményekben.
Benne ültem abban a bizonyos kék dubában, amelyen hangszórók voltak és amelyik
Ceausescu futása után ott állt a pártszékházzal szemben, a parkban. Akkor éjjel
még nem tudtam, hogyan alakulnak majd a dolgok, azt mondtam a feleségemnek,
hogy a gyerekekkel éjszakára menjen el egy ismerősünkhöz, mert én nem megyek
haza. Nem mertem hazamenni, mert attól féltem, hogy a volt politikai foglyokat
mind összeszedik. Én soha nem bántam meg semmit. Nem érzem magam hősnek, csupán
annyiban, hogy az események, a történelem alakulása engem, minket igazolt. Még
akkor is, ha a mai napig sem jutottunk sokkal beljebb a társadalom perifériájáról."
A Katonai Törvényszék és a Szeku valósággal versenyre kelt az üldözöttek számának
szaporításában, válogatás nélkül szedték az áldozataikat, fajra, nemre, felekezetre
való tekintet nélkül. Közös cellába került az egyetemi tanár a földművessel,
a nincstelen dolgozó a volt földbirtokossal, de az agrárproletár is a szocializmus
ellensége lett, ha szóra nyitotta a száját vagy az üldözöttekkel szembeni szimpátiájának
valamiféle tanújelét adta. A Szekunak bűnbakok kellettek, hogy ürügye legyen
az erdélyi magyar lakosság megtizedelésére.
Egy másik politikai fogoly így emlékszik szamosújvári "élményeire":
"...És a séták is... Ha nem ügyeltél a folyóson vagy a lépcsőn olyant kaptál
a vasrúddal, hogy alig maradtál talpon. Szamosújváron volt egy szoba. A százegyes!
Ott tartották a verőeszközöket. Esténként rendszerint ott kötött ki mindenki,
akire napközben kivetették a cinkust. És aztán, mint a középkorban: huszonötöt
vertek az ember fenekére... Ez a szoba ezt a célt szolgálta. Olyan rudak voltak
itt, mint amilyennel a csebreket viszik...Na azzal! Vizes lepedőt terítettek
az emberre, hogy ne kéküljön meg." Az őrök posztópapucsot viseltek, hogy
a rabok ne hallják a lépteiket, s hogy akkor lephessék meg őket, amikor éppen
csak akarják.
Stoienesti-i életkép: "reggeli után sorakozó. Jött a parancsnok, s elmondta:
egyetlen jogotok van: a talicska! Három köbméter földet kell kiásni, s fölhordani
a töltésre. Aki a normát nem teljesítette, az este megkapta az adagját: a huszonötöt."
Peripravan nádvágás. Itt történt a következő eset: "tavasszal a learatott
nádból csomókat csináltunk. Ezeket a kötéseket ki kellett hordani.Útközben még
annyi időre sem volt szabad megállni, hogy bár a dolgodat elvégezd. Ezzel jártam
meg én is. Olyan gyomormenés fogott el, hogy nem volt mit csináljak. Éreztem,
ha még egyet lépek, a nadrágom azonnal megtelik. Hamar szétnéztem, de a katonán
kívül mást nem láttam. Ledobtam a nádat, kettőt arrébb léptem, s amennyi idő
alatt ezt elmondtam, máris megkönnyebbültem. A jó ég a megmondhatója, hogy honnan
került oda az a törzsőrmester:
- Te nem tudod, hogy nem szabad megállnod?
- Tudom őrmester úr, de olyan gyomormenésem van...
- Na told le a nadrágot! - adta k a parancsot, s olyant nyomott le tizet, hogy
a könnyem is csorgott. Elkezdtem sírni. Azt mondtam, inkább megszökök, hogy
lőjenek le, minthogy tovább szenvedjek. Könnyes szemmel húztam fel a nadrágot,
s indultam ki a partra."
S, hogy nem csak a magyarok és székelyek szenvedték el a fenti barbárságokat,
következzenek egy román ajkú elítélt visszaemlékezései. "Izgatásért ítéltek
el. Ezért akkor 5-10 év járt. Hogy miért? Hát... Hát mit tud az ember három
társával beszélni? Amikor a szomszédban tombol a forradalom?...Hulltak a fegyvertelen
áldozatok, mint a legyek. Mi egyébről is beszélhettünk volna?... Hiszen minden
embernek, mint a seb, ott villogott a száján a kérdés: mit keresnek az oroszok
Magyarországon? És ha már ezt kimondta az ember, akkor már a következő is ott
volt a nyomában: hogy mi románok, miért ülünk tétlenül? Szeben sem volt kivétel.
Úgy csüngtünk ötvenhaton, a magyarországi eseményeken, mintha az életünk függött
volna tőle. Igen! Mintha az életünk..."
Lukács Kristóf a hírhedt jilavai börtönben raboskodott. A körülmények ott sem
voltak különbek. "Számomra a Jilava szóban benne van életem minden panasza,
a kazamaták, a nyirkos falak, minden-minden, amit jó volna örökre elfelejteni.
Jilaván a szenvedés összes formája jelen volt. Az ágyon nem volt szalmazsák,
a vaspánton aludtunk. Itt találkoztam először poloskával. Soha nem tudtuk, hogy
mikor van nappal és mikor van éjszaka, mert csak a villanykörte gyér fénye világított
be az életünkbe. Tömegesen összezsúfoltak és mégis állandóan érkeztek az új
rabok, mert a Szeku futószalaga egy percig sem állt le..." Mindennaposak
voltak a betegségek, orvos sehol. "Reggelente azt számoltuk, hány koponya
kopog a lépcsőn."
Egy századost azért vittek el Bacauból, mert amikor az oroszok fellőtték a műholdat,
elmondott egy viccet: "az űrhajóhoz a románok pénzzel járultak hozzá, a
németek daruval és az oroszok a szukával" (utalás Lajka kutyára, az első
szovjet űrhajósra).
Szabadulásuk után ezek az emberek teljesen magukra mradtak. Magányosan, vagy
teljesen visszahúzodva éltek. Semmi jóra nem számíthattak. Hiába kerülték a
hatósággal való összeütközést, mindig a nyomukban volt a Szeku. "Ha más
nem akadt, akkor megpróbáltak korrumpálni. És amikor ez sem ment, akkor besúgót
akartak csinálni belőlem. Több alkalommal is behívtak a Szekura. Nagyon megsokalltam
a dolgot és alaposan megmondtam a magamét a szekusnak: ide figyeljen, mondtam,
ha akkor nem álltam be besúgónak, amikor ezzel az életemet menthettem volna
meg, most már igazán nem fogok beállni. Amikor hűségnyilatkozatot kellett volna
tegyek azt mondtam: az ember, akinek nincs joga, mondtam, nem tehet hűségnyilatkozatot.
Én rab országban rabként nem esküszöm. Itt ért 1989 decembere és természetes,
hogy szerepet vállaltam a rendszerváltásban. Jobb szó híján rendszerváltást
említettem, de nem vagyok meggyőződve, hogy a szó igazi értelmében vett rendszerváltásról
lehet-e egyáltalán beszélni. Ennek ellenére is hiszem, hogy eljön majd az idő,
amikor az unokák kérdésére lehajtott fejjel keressük a választ, mert szégyellni
fogjuk a valamikori gyávaságunkat."