2.


Az én gyerekem - soha nem tudtam úgy hívni hogy a lányom - tizenegy volt amikor azt mondta nekem, gondolom de már nem emlékszem pontosan hogy külső nemi jellegére vonatkozó elvárásokra válaszul de mindegy, azt mondta hogy "én úgyis át fogom magam operáltatni!". Értette ez alatt, hogy fiúvá, én pedig azt, hogy majd beleszokik a nőségbe, bár sok haszna nem lesz belőle. Mindenesetre innentől küzdöttünk egymás ellen, és éppen ez a szörnyű, hogy öltük egymást a gyerekkel több mint tíz éven keresztül, totálisan a semmiért.

Én azért, hogy ne legyen olyan amilyen - mintha lehetne nevelni, formálni, alakítani, illetve azt lehet is persze, csak nem lajhárból kaméleont, kenguruból örvös tatut, vagy jakból szürkemarhát. Az én gyerekemből se lehetett barbibabát csinálni, én tíz év szenvedéssel és gyűlölködéssel sem tudtam. Ő persze magáért küzdött, hogy ne kényszeríttessék rá, ami nem fakad belőle, és rajtam kívül nem is nagyon kényszerítette senki más. Csak én akartam, hogy olyan legyen mint egy normális nő, és úgy legyen boldog.


Pedig azt hittem, hogy olyan: úgy hároméves koráig egy szőke kis csibe volt, babásan esetlen de kecses mégis nekem, a kis fodros napozókban vagy a szőrmeponcsóban tökéletes kis nyafka nő. Sírós, ijedős, válogatós, félénk és óvatos kislányka volt, aki mégis a gonoszságról és fájdalomról való minden
titkos tudása ellenére bizalommal volt hozzám. Vagyis azt hittem, mert ki másban bízhatott volna, de valóban bennem is ugyan miért? Mitől óvhattam volna meg, ha még egy hascsikarástól vagy kósza kimondhatatlan kis bánattól sem.

Hétévesen egy árulkodós bőgőmasina volt, aki szívesen cifrálkodott az irigykedő rongyos iskolatársak között. Mindig szívesebben volt a szomszédban mint otthon, amit nem viseltem valami jól, megszidtam érte vagy csak nem szóltam hozzá amikor megjött, pedig tudtam mennyire ostoba vagyok. Azt hiszem igazából ellenszenves volt az egész kialakulatlan jellemgyenge de öntudatos kis lény - vagy kislány. És innentől már úgy figyeltem, mint akit megbabonáztak, aki sem mozdulni, sem gondolkodni nem tud: mozdulna minden erejével pedig, és érteni akarná ami előtte van, de mint egy rémálomban, képtelem voltam a saját rosszérzésemen túl érezni bármit és egyre inkább.

Tizenkétévesen a gyerekem soványka volt és nagyszemű, irritálóan neveletlen, vagy trehány kisiskolás, aki csak a természetes eszének köszönhette, hogy jó tanuló volt, noha a rendetlensége és lustasága miatt inkább iskolaéretlennek tűnt nekem. Lassan beletörődtem volna hogy ilyen vékonyka, fiús kiskamasz, de nem maradt ilyen. Nyolcadikos korára kigömbölyödött, feszültek a tomporán a nadrágok és nőttek a mellei és a szőre mindenütt, nemcsak ott ahol kellett volna hanem a karján lábaszárán felsőajkán nyakán, menstruálni kezdett, és olyan rosszul tartotta magát örökké, mint egy rongycsomó. Ráadásul begörbített vállú bikás járással hordozta a kis melleit, talán hogy ne látszódjanak. Egy rém volt, bimbózó nőiség ilyen gyászosan még nem állt senkin, mint az én gyerekemen. Akkor kellett volna csinálnom valamit, de nem tudtam, azt hittem, hogy majd megtanulja kezelni ezeket a jórészt kozmetikai problémákat, ha eljön az ideje, amíg viszont nem kezeli nyilván nem is zavarja.

És elkezdődött a sziszifuszi májtépés, én azzal nyúztam, hogy hogy tartod magad, járjál szoknyában, le kell vágatni a hajad, mert látni se bírtam és szégyelltem és rendkívül ingerülten sajnáltam ezt a gyereket. Egyébként pedig ezekkel a követeléseimmel akartam rászorítani, hogy borotválja vagy szőkíttesse a nemkívánatos szőrszálait, és a nőies viselet nőiesebb testtartásra kényszerítse lassan. Ő meg kizárólag farmert volt hajlandó hordani, folyton lehajtotta a fejét, motyogva beszélt és nem nevetett, még azt is szégyellte, ha frissen vágott hajjal ment iskolába, talán csak mert az is az arcára a bajuszára meg a fogaira terelte a figyelmet, amelyet olyan szívósan és öncsonkító türelemmel hárított el a szőrös lábairól és a hegyes cicijéről. Én következetesen úgy tettem, mintha teljesen normális lenne, hogy egy serdülő lány úgy néz ki mint ő, ha egy iskolai ünnepségre kötelező volt felhúznia egy szoknyát és nejlonharisnyát akkor megdicsértem őt, hogy csinosan áll rajta, és csinosak a lábai, noha ez csupán jól leplezett hazugság volt: egy kényszeredett csimpánzlánykához hasonlított nagyon feltűnően. Ő viszont konokul úgy viselkedett, mintha normális dolog volna nyáron negyven fokban tűző napon is vastag és hosszú farmerruházatot viselnie. - Jó védekezés a nyúlkálós mutogatós fogdosós rémek ellen - viccelődött velem, és ez volt a nyomorúság netovábbja az én szememben: hogy egy ilyen maskarát csinált magából, és még annyit se ért el vele, hogy ne zaklassák.

Nem értettem, hogy miért nem ápolja magát, úgy ahogy én, és egyáltalán a nők nagy része, mert hát ki tökéletes, de az biztos, hogy nem tudnék úgy kilépni az utcára, hogy ez a legföljebb másfeledik generációs kisértelmiségi jelmez ne legyen rajtam hibátlan: a pici rúzs, púder, nejlonharisnya, és a nem finom anyagú és nem "jóminőségű de viseltes" hanem az olcsó, de komoly kosztüm, a táska és cipő. A hajamat minden héten berakatom és egyszer vagy kétszer hetente otthon szervizelem magam. Nem járok a kozmetikushoz, mert azt viszont gyomorforgatónak találom ami ott van, az elfajzottságnak azt a gátlástalan föltárását, ahogy az összes vendég bámul amíg vékonyka gyantabajuszt kennek az orrom alá, és azonnal feltűnően hasonlítok egy ismert szívtipró színészünkhöz. Nem tudtam úgy elmenni kozmetikushoz, hogy ezt meg ne jegyezte volna valaki, inkább otthon manikűrözök, borotválkozom, kiszőkítem a néhány szál bajuszomat, és rendbeteszem a szemöldököm meg kirántom az államon és az ádámcsutkánál rendszeresen megjelenő három vagy négy szál szakállat, lassan de alaposan.

Lehet hogy a gyerekem ebből semmit sem észlel, hiszen valóban, ezzel a rendszerességgel elérhető bizonyos állandóság a külső megjelenésemben, mondani pedig - rányitni amikor fürdik, vagy behívni és megmutatni - hát ezt nem tettem meg soha. Nem bírtam ezt szóbahozni, olyan megalázó lett volna, ő sem kérdezte meg egyszer se hogy mit tehetne, annál sokkal jobban szégyellte. Most azt hiszem, az ő számára egy megoldás tűnt jónak arra, hogy megbarátkozzon a külsejével: ha szándékosan fiús inkább mint lányos, a fiússág összes konzekvenciájával.

Hát nem tőlem tanulta meg - úgy ahogy - rendben tartani magát, hanem a barátnőitől lassacskán, és úgy huszonéves korára viszonylag elfogadható lett, nem kirívó, csak olyan mint más fiatal nők, az emancipálódott rövidhajú nadrágos dohányzó típusból. Megszokhatatlan volt nekem mégis, minden telefonáláskor a gyomromba markolt a hangja: az a kicsit affektált mély férfihang. Vagy az első pillantás, ha randevúztunk valahol egy közös program előtt és megláttam közeledni: a mozgása, a körvonalai, a fejtartása mégis inkább egy férfié. Legszívesebben azonnal rászólnék, hogy hogy néz ki már megint, csak erőt veszek magamon, és megpróbálok kedves lenni ehhez az ismeretlen kis fiatalemberhez. És a barátnőihez.

3.


A feleségem a betege volt ennek valósággal, és a szempontjait nem tudtam nem érteni. Hiszen ő - szinte ugyanazokkal az adottságokkal, mint a lányunk - egy női szépség tud lenni valósággal. Ezt nem csak én veszem észre, illetve éppen én egyre ritkábban, mert az arcán többnyire csak halvány nyomait hagyta a szépségnek - amit ebben az esetben inkább kellemnek nevezhetnék - a csalódottságból és fáradtságból lévő szürke szigor. De mosolyogva, netán fölnevetve, ha engedi magát ragyogni egy kissé, ma is megbámulom a feleségemet, hogy milyen sötéten szép, vagy inkább fojtottan szenvedélyes. Ez ugyan félreérthető lehet, ez a fojtott szenvedély, ez olyan vadul lányregényesen hangzik. Pedig nem bővérű, de türelmes vágyakozást jelent, hanem a feleségem esetében meghasonlott és türelmetlen elutasítást - ám annyi mindennel szemben, hogy az élete szinte egy pohárnyi utolsó csepp mindennek a tetején.

A lányunk sem egy szégyellnivaló rútság, ebben tökéletesen biztos vagyok. Ha az arca, a szeme a kétségbeesett konokság helyett egy kis magabiztos dacot árulna el, akkor máris vonzóbb lenne, mint ezzel a tagadhatatlanul citromba harapott arckifejezéssel, amely akkor is az arcán ül ha nyugodt és békés éppen. Mintha egyszerűen ilyenné alakultak volna a vonásai. Mint ahogy más arcán esetleg férfifaló könnyelműség ül, pedig kicsit sem léha természet.

Eltitkolhatatlan csalódottság, amely nem teszi vonzóvá a lányom arcát, pedig kedves tud lenni ennek ellenére, bölcsen és lemondóan kedves.

Én pontosan tudom, hogy hibás vagyok az anyjával, és a hibát talán már akkor elkövettem, amikor még csak vártuk a gyereket, akiről nem magyarázható okokból azt képzeltük, hogy kisfiú lesz. Végül is nem okozott semmi gondot, hogy lányunk született, hála a feleségem heveny névadási hóbortjának, amely a terhessége első pillanatától felfokozottan üzemelt. Júliusz és Júlia, Károly és Karola, János és Janka, Viktor és Viktória - sorolta a feleségem végeérhetetlenül a páros neveket, én pedig hiába folytattam neki a névsort, hogy Farkas és Farkatlan, Káva és Kávé, Júliusz és Julián, a feleségem hajthatatlan maradt. Arra vágyakozott, hogy két különnemű gyerekünk legyen igazából, bár ezt nem mondta. Biztosan ikreket szeretett volna, hogy viselhessenek egy ilyen páros nevet, szóval amikor megszületett a lányunk egyszerűen nem a Gábor hanem a Gabriella nevet kapta, és Gabinak szólítottuk. Ebben a megszólításban mindig éreztem én egy kis tetszelgést, különösen miután nem született több gyerekünk, hogy Gabi mégis mintha fiunk is lenne, ráadásul bájosan fiús is volt sokáig. Akkor kezdtük el őt ijedten és szigorúan Gabriellázni a feleségemmel, amikor ő rádöbbent, hogy a lányunk talán túl fiús, és a Gabi megszólítás csak tovább fokozza a bizonytalanságot vele kapcsolatban, ahelyett hogy eloszlatná. Rendszeresen előfordult, hogy kollégák vagy ismerősök rákérdeztek a gyerekre: - a fiad? - és ahogy helyesbítgettem, úgy érezve, hogy csak kevéssé meggyőzően tudom tagadni ezt a benyomást az ismerőseimben, az én szemem kinyílott erre. Figyelgettem ezt a vonást a lányomban, akit akkoriban ez nyilvánvalóan nem zavart, az viszont aggasztott némiképp, hogy mintha még tetszett is volna neki ez az ő kétértelműsége.

Már azelőtt észleltem ebből valamicskét, hogy ráosztották azt a kisfiú szerepet az iskolában, a feleségem viszont akkor kapott észbe. - Hiszen vannak itt fiúk is, - küldött egy ideges de határozatlan kis mosolyt az igyekvő tanárnő felé, - hát egy fiúnak kell játszani egy ilyen duplán is fiúszerepet. A józan érvek nem használtak persze. Kiderült, hogy Gabi fiú osztálytársai közül egyik sem lenne képes megtanulni a hosszú szöveget, csakis a mi gyerekünk ilyen szorgalmas és tehetséges, azt hiszem, ennek nem lehetett ellenállni és letörni lányunk szárny-kezdeményeit. Az anyja azt hitte, illetve arról győzködte magát, hogy kibírja ezt a két hónapot, amíg a lányunk olyan remekül mulat, mint hivatásos fiú, utána pedig majd elmúlnak róla nyomtalanul ezek a lányhoz illetlen dolgok. Hogy, teszemazt, előszeretettel viseli a szerephez kapott fiú-öltönyt, de még az iskolában is, és a fülünk hallatára szólították Tóbiásnak a többiek, akik szintén szerepeltek az ártatlan mesedarabban. Kibírtuk, de én tudtam, hogy nem rémeket látok. Zavartságom, amellyel felvilágosítást szoktam adni a gyerekem nemi hovatartozásáról, az iskolaszínház bemutatóján tudatosodott bennem.

Végeredményben jól szórakozhattam volna, annyira kitettek magukért a gyerekek és főleg a pedagógusok. A tornateremben egy tűt nem lehetett volna leejteni, minden szülő, nagymama, nagypapa és rokonság eljött a megnézni a Próbáratett Manókat, amelyben a fél iskola szerepelt, a másik felének pedig a kellékek készítésében és alkalmazásában volt nélkülözhetetlen szerepe. Az én lányom főszereplőként tündökölt ezen a délutánon, minthogy ő alakította az elvarázsolt királyfit, akit a felelőtlen manók félnótás szegénylegénnyé változtattak, de a végére azért elnyerte egy ismerős királykisasszony kezét. A függöny legördülése előtt a színpompás virágokkal telifestett színpadon ott állt a fél iskola manónak, kutyának, varázslónak, tündérnek, szegénylegénynek és hoppmesternek öltözve, középen pedig a lányom immár királyfiruhában koronával a fején, kis kackiás rajzolt bajusszal és ordító boldogsággal az arcán, hozzá simulva pedig egy valóban helyes nyolcadikos királykisasszony, akivel a szerepnek megfelelően hosszú csókot váltottak.

Persze, hogy tombolt a nézőtér és semmi sem volt drága az öltözői büfében a mulató hozzátartozóknak. Mi is megpróbáltunk derűsen szórakozni a feleségemmel egy hosszú asztalnál, ahol a magyartanárnő is ült, elégedetten fogadva az elismerő szavakat. Nyüzsögtek és furakodtak az izzadó felnőttek között a még mindig ajzott félig jelmezes kölykök, és ahogy a büfénél sorban álltam néhány italért, egy férfi fogta meg a könyököm és meghatottan a kezembe nyomott egy féldecit. - A gyerekekre - mondta mielőtt felhajtotta, és csak a nyelés után nyújtott kezet. Ő a királylány papája, közölte, de ezt is olyan sugárzón hogy némileg kínosan kezdtem érezni magam, hogy ez a köszöntés most a gyerekeink eljövendő közös boldogságára történt-e, vagy csak két zseni édesapjának bemutatkozása alkalmából. - Gyönyörűek voltak a gyerekek - veregettem hátba az apatársat, visszahívtam egy féldecire majd elsodródtunk egymástól.

Az asztalunknál már ott állt a lányom a szegénylegényes öltönyben és zsebelte a dicséreteket befelé, de semmi sem volt neki elég, mert amint meglátott, máris felém fordult megtudakolni, mennyire tetszett az alakítása. - Egy kicsit harsány volt talán, - feleltem óvatosan, hogy a közelben ülő tanárnő, a darab színreálmodója meg ne sértődhessék, hiszen a legcsekélyebb kritika is sértő lehet egy ilyen ünneplő közegben. A lányom is elhallgatott egy másodpercre, gondolom latolgatta ezt a harsányságot, hogy ez mi is lehet pontosan, most jó-e vagy nem annyira.

- De nagyon hiteles voltam ugye? - szajkózta nyilván a felnőttek megjegyzéseit, hogy kicsikarja a neki járó elismerést mégis belőlem. - Rettenetesen, - válaszoltam, de nem volt kedvem még mosolyogni is hozzá. - És mondjuk a királylányt is ilyen meggyőzően alakítottad volna? - igyekeztem rádöbbenteni a gyerekemet, hogy olyasmiért vár elismerést, amiért nem jár neki. - Egyszer sem tévesztettem el a szövegem - adta alább a lányom és szinte szégyelltem, hogy nem tudom egyszerűen, jószívvel megdicsérni és lezárni az egészet végre, hanem itt hasogatom vele a szőrszálat, de a lányom befejezte: - A Lilian papája is azt hitte, hogy tényleg fiú vagyok - újságolta, mielőtt otthagyta az asztalunkat és rohangálni kezdett a többi sztárral együtt a tömegben.

Tudtam róla még egy-két évig, hogy játssza ő ezt a játékot az iskolában, a társaival a táborokban, noha azt hiszem, ez olyasmi, amiről a felnőttek már nem szoktak tudni, vagy tudomást venni mert zavaros terület. Amit a lányomtól hallottam, azok ártatlan félreértésnek minősíthető kis történetek voltak, illetve azok sem, inkább csak megjegyzések mindenféle részletek nélkül, be kell ismernem, hogy a részleteket inkább csak elképzeltem magamnak a gyerekemről meglévő tudásom alapján. Egyszer, egy hetes osztálykirándulás után amikor már tizenkét éves volt a lányom, a szűkszavú élménybeszámolóba csomagolva elejtett annyit - és én úgy éreztem figyeli, hogyan reagálunk erre az anyjával - hogy az osztálytársai azt mondták egy másik kiránduló csoport gyerekeinek, hogy ő fiú, és nem is hitték azután el, hogy nem az. Még levelet is kapott egy lánytól, akinek nagyon tetszett. Nem is tudom, mintha lett volna egy kis kérkedés vagy csak dac ebben a pár mondatban, ahogy előadta, mindenesetre jól el tudtam képzelni az esetet, amely persze nem lehetett a lányom aktív részvétele nélkül, sőt. Gondolom, hogy bájos fiúcskát alakított, lovagias udvarlót, bátor indiánt, szigorú apát, és valószínűleg készséges felfedezőt. Mindebben akkor sem tudott csalódást okozni miután lelepleződött, hiszen attól, mert kiderült, hogy nem Gábor hanem Gabriella, még nem játszotta rosszabbul és kevésbé odaadóan ezeket a kis szerepeket, amelyeket a kislányok úgy szeretnek kiosztogatni maguk körül, miközben ők "a nő".

Ezen a ponton voltam képes a magam szerény élményeihez kötni a lányoméit, éreztem benne valami hasonlót a sajátjaimhoz, amelyek egyébként csak ekkor, a lányom egyébként érthetetlen kis közlései hatására merültek föl a teljesen elfeledett múltakból. A nőt alakító kis nők nem is tudják mennyire nőiesek az elvárásaik, a mellettük szereplő fiúnak milyen öncsonkító módon kell férfinak lenni, mert a nők nőies férfit akarnak, sugdolózós lelkizős érzelmes kis férfit, akinek a férfiasságára ellenséges támadások idején van csupán szükség. Például a feleségemnek azt hiszem képtelenség lett volna azzal udvarolnom, hogy férfi vagyok, pedig huszonkettő voltam, kitartóan úgy kellett tennem, hogy udvarlásom címzettjének egy pillanatra se kelljen zavarba jönnie, megundorodnia a közeledésem kényelmetlen konokságától. Későbben pedig, amikor a gyakorlataimat valami szende és gyakran hamis vágyakozással mégis eltűrte, már csak úgy kellett tennem, mintha férfias vágyódásom a kezeimben összpontosulna és a nemiségemnek más szerve nem lenne.

Mégsem tudok rossz ízzel emlékezni erre az időre, mert izgalmas volt így ez a közelség és közeledés, persze azzal az előre látható "kifejlettel", hogy feleségemnek el kellett fogadnia előbb-utóbb teljesen. Boldog voltam amikor végre ennek is eljött az ideje, a feleségem viszont vélhetően semmit sem veszített volna ha bármikor kiderül, hogy erre a kifejletre nincs szükség, mert egy nővel barátkozik. Azóta is gyakran érzem úgy, hogy a feleségem elégedett velem, ha nem zaklatom és molesztálom, ha nem kell elfogadnia. Akkor érdemlem ki a gyengédségét, ha engedem, hogy tökéletesen eltekinthessen a férfiasságomtól, ha az érintésem érzésekről árulkodik, de nem következik belőle semmiféle "kihágás".

Ha elégedett lennék magammal, amikor a feleségem meg van elégedve velem, és boldog lennék amikor ő az - akkor valószínűleg nem lennék férfi.

Talán ettől elfogadható nekem a gyerek leszbikussága - ez az a szó, amit a feleségem hallani se bír. Gyerek és a perverzió eleve egy agyrém, azonkívül van benne valami sanda utalás egy bikára, amellett hogy semmi értelme - magyarázta nekem az ellenérzését, amikor már beszéltünk erről. Én mégis lehetségesnek látom, hogy éppen így lesz boldog és elégedett a lányom. Vagy vele valaki.