"Ha a szegényeink szenvedését nem a természet törvényei okozzák,
hanem a mi intézményeink, nagy a mi bűnünk."
/Charles Darwin

A szociobiológia, mint diszciplína létezése D. O. Wilson 1975-ben megjelent könyvétől datálható (Szociobiológia: az új szintézis). Ettől kezdve vált a tudományos érdeklődés tárgyává, különös tekintettel a társadalomtudományokra.

E tudomány gondolkodásmódja a darwinizmusra, az etológiára és a természetes kiválasztódás elméletére épül. Végső soron állati viselkedésmintákat, magatartásmódokat tanulmányoz, melyeket átemelhetőnek tart az emberi viselkedés világába. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy "állatszociológiából" képez humánszociológiát, avagy etológiából humánetológiát, bár az etológia alapítójának Konrad Lorenznek az írásaiban jelentek meg először emberre vonatkozó etológiai adatok, hangsúlyozva, hogy az ember viselkedésének alapvető struktúrája homológ az emberszabású majmokéval. (Csányi, 1999. 12. o.), tehát nem puszta analógiák felállítására törekszik, hanem a redukció, vagyis a visszavezetés elvével dolgozik. A redukcionista kutatási programokat általában vitatják, így van ez a szociobiológiával is. Kérdés ugyanis, hogy a szociológiát vissza lehet-e vezetni az evolúciós biológiára? Ez nem a szociális evolúció gondolatmenetének az újraélesztését jelenti. A szociális evolúció atyjának, az angol E. B. Tylornak a gondolata volt a társadalom, illetve a kultúra konzisztenciájának hite és az attól eltérőnek csökevény jellege. Egy hierarchikus sorrendet is felállított a társadalmak fejlődését illetően: primitív- paraszti- fejlett. A kor melyben gondolatai termékeny talajra találtak a 19. sz. második fele, a tőke kora, a gyarmatosítás kora, mely időszak rendkívüli módon kedvezett az efféle nézetek eltorzításának. Nem véletlen a fajelmélet, a szociáldarwinizmus és a szociális evolúció párhuzamos fejlődése a 19. sz. második felében. A társadalomról való gondolkodás ezen elméleti megközelítésekben az evolúció univerzális jellegében gyökerezik, s a spenceri organikus szociológiához tér vissza, mely elsőként használja a struktúra és a funkció fogalmakat. Eszerint az a struktúra kihullik az evolúcióból, ami nem tud alkalmazkodni a környezethez. Az evolúciónak szükségszerű velejárója a devolúció, mely nemcsak hanyatlást jelent, hanem azt is, hogy néhány elem adaptációs képessége csökken, míg a többi elemé erősödik.
A szociáldarwinista Sumner szerint az ipari társadalmak nagyarányú fejlődése és tőkefelhalmozása közepette alapvetően két dolog között lehet választani:
- minél kevesebb egyenlőség, annál több szabadság, mely az értékesek túlélését eredményezi (itt az az értékes, ki a természetben uralkodó törvények analógiájára, a társadalomban uralkodó törvények értelmében a legjobb, tehát a társadalomban a szűkös javakért folytatott harcban a legrátermettebb, a pénzért folyó versengésben a legalkalmazkodóbb)
- minél több egyenlőség, annál kevesebb szabadság, mely az értéktelenek, avagy a társadalmilag alkalmatlanok túléléséhez vezet. A társadalmak ilyen poláris szemlélete komoly torzítási veszélyeket rejt magában, mely ideológiai viták középpontjába állítja ezen elméleteket. A szociobiológiai elméletalkotás kapcsán is felmerülhetnek szélsőséges gondolattársítások, elsősorban a koevolúciós elképzeléseket illetően, melyektől azonban szigorúan távol kell tartanunk magunkat. Ebben az esetben olyan kulturális módozatok kialakulását és elterjedését kell szem előtt tartani, melyek "közvetlenül" a génekre hatva előnyösen befolyásolják a biológiai sikerességet, ezzel tovább növelvén a sikeres kulturális adaptáció lehetőségét. A szociobiológiával szembeni kritikák egyikét N. Sahlins úgy fogalmazta meg, hogy: "a szociobiológia egyszerűen a versenykapitalizmusra berendezett társadalmakban normális körülmények között palástolt utilitarizmus új torzszüleménye." (R. Boudon/F. Bourricaud) A gének mindenhatóságába vetett hit további félreértésekre ad alkalmat, amit pl. Sir Cyrill Burt hatalmas, az emberi IQ - val foglalkozó munkássága, vagy Charles Murray és Richard Herrnstein 1994-es amerikai felmérése a lakosság IQ megoszlásáról mutat. Sir Cyrill Burt a 60-as, 70-es években a genetikusok, pszichológusok, pedagógusok pozitív vagy negatív előjellel talán legnagyobb idézettségi indexű angol kutatója volt. Munkásságával azt "igazolta", hogy az IQ nagyobbik részben öröklött jellegű, mégpedig rassz (pontosabban race), azaz bőrszín és/vagy a szülők szocio-ökonómiai státusa alapján (SES). Murray és Hernstein nagy vihart kavart munkájukban azt állítják, hogy: 1. A különféle rasszok teljesítménye különböző - pl. az ázsiaiak az átlag fölött teljesítenek, míg a feketék az átlag alatt. 2. Amerika osztályszerkezete egyre inkább átjárhatatlan kasztokká merevedik. Az okosok összeházasodnak, újabb okos sarjakat nemzenek, s megkapják a jól fizető állásokat., a butákat pedig eleve kudarcra ítéli a korai terhesség, a drogfüggés, a bűnözés. Az IQ-teszterek aggodalmat keltenek azzal is, hogy fetisizálják az intelligenciát, s túlhangsúlyozzák öröklött jellegét, azt hogy az intelligenciát génjeink nagyban meghatározzák. Ezzel azt involválják, hogy génjeink által determinált a sorsunk. (Hegedűs T. A. 1995).


Racionalitás és szociobiológia

A közgazdaságtanban és a szociológiában régóta alkalmazott játékelméletet a biológia területén is alkalmazni kezdték, elsőként Lewontin: úgy vélte, az állati fajok játszanak a természet ellen és keresik azt a stratégiát, amelynek segítségével minimalizálni tudják a kihalás valószínűségét. Ma már teljesen elfogadott módszer az állatok társas viselkedésének magyarázatára a játékelmélet alkalmazása, sőt egyesek úgy vélik, hogy könnyebben és hatékonyabban alkalmazható a biológiában, mint a közgazdaságtanban, vagy a szociológiában. John Maynard Smith szerint ugyanis a darwini fitness, vagyis a biológiában a survival of the fittest lehetősége a különféle játékszituációk kimenetelét pontosabban mérhetővé teszi. Azaz a hasznosság, vagy morális remény jobban absztrahálható. A másik ok, hogy az emberi racionalitás helyett a biológiában az evolúciós stabilitás az, mely a cselekvéseket mozgatja s ez a késztetés erősebb, mint az emberi racionalitás. (Tóth I. János, 1997.18.o.) Az állatvilágban minden egyes egyed céljai elérése érdekében (ez ált. két cél, a párzás és az élelemszerzés ) ún. evolúciósan stabil stratégiákat (evolutionary stable strategy) követ, illetve próbál meg követni. Ugyanis ezt "parancsolják" számukra "önző génjeik". A legújabb és egyben legdivatosabb biológiai felfogás szerint ui. (Dawkins) a szelekció egysége nem a csoport, a faj vagy az egyed, hanem a gén. A géneknek az öröklés elemi diszkrét egységeinek, egyetlen "céljuk" van: a fennmaradás. A gének a testeket ebben az értelemben csupán használják, mindegy hogy az ember, állat vagy növény, számukra a test túlélőgép, amelynek egyetlen parancs van beprogramozva: tégy meg mindent génjeid fennmaradása érdekében! A testek, akiket nevezhetünk most már egyedeknek, vagy individuumoknak is, e parancs szellemében mindent el fognak követni teljes rátermettségük maximalizálása érdekében. Eltekintve a szelekció egységétől, ez a szigorú értelemben vett darwini evolúció, a természetes kiválasztódás lényege, avagy a darwini racionalítás.


Az önző gén és a szociobiológia néhány alaptézise

A természetes szelekció, illetve az örökítő apparátusban bekövetkező rekombinációk és mutációk révén a szociobiológia, a darwinizmus és az etológia szerint, az élő - bármennyire is változtassa magatartását a környezete változása - mindig azt tanulja meg, ami számára helyes, más szavakkal, ami magatartásának jobb alkalmazkodását (adaptációját) eredményezi. A kérdés ezután már csak az, hogy mire hat a szelekció ?
Richard Dawkins 1976-ban írt "Az önző gén" című könyvében egy meglehetősen merész, mondhatni sci-fi-be illő elméletet állított fel a természetes szelekcióról. Mindazonáltal a nagyon is tudományos alapokra, s kikezdhetetlen logikára épülő mű, rendkívül elgondolkodtató, sőt meggyőző. Dawkins elméletében - mint fentebb említettük -, a szelekció alapegysége nem a faj, nem is a csoport, de nem is az egyén. Az alapegység a gén, az öröklődés egysége. G.C. Williamstól származó definíció értelmében, a gén a kromoszómák anyagának bármely olyan része, amely potenciálisan elég sok nemzedéken át fennmarad ahhoz, hogy a természetes szelekció egységeként szolgáljon. (Dawkins, 1986. 43. o.) Ha biológiailag pontosabbak akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy "a DNS-molekulának - mely végső soron a sejtek öröklési anyaga - azokat a szakaszait, amelyek a szervezet kémiai folyamatainak szabályozásában a funkcionális egységek szerepét töltik be, géneknek nevezzük." (Csányi, 1977. 13. o.)

A szelekció alapegységéhez viszonyítva, mi emberek túlélőgépek vagyunk, a gének, génkomplexek túlélőgépei (de épp így a növények és az állatok is). A gének, melyek legfőbb tulajdonsága, hogy képesek önmagukról másolatot készíteni - ezért nevezhetjük replikátoroknak is őket -, saját stabilitásuk növelése és a versenytársak (allélok) stabilitásának csökkentésére egyre kifinomultabb és hatékonyabb módszereket alakítottak ki. Végül is azok a replikátorok maradtak fenn, amelyek túlélőgépeket "építettek" maguknak. Mint a tökéletesedés folyamata általában, ez is kummulatív volt. Egyre nagyobb és bonyolultabb túlélőgépek jöttek létre, mígnem a gének általi túlélőgép-gyártás elérte "csúcsát", az embert. A természetes szelekció tehát azoknak a replikátoroknak kedvezett és kedvez ma is, melyek jól tudnak túlélőgépeket "építeni". Ez persze nem azt jelenti, hogy a replikátorok tudatosan cselekszenek, netán céltudatosak, a szelekció automatikus és változatlan folyamat, amely az egymással versengő gének között élettartamuk, termékenységük és másolási megbízhatóságuk szerint válogat. A géneknek egyetlen "céljuk" van, hogy fennmaradjanak. Életbenmaradásuk legbiztosabb módja pedig, az egyre tökéletesebb túlélőgépek konstruálása. Számunkra mindebből a legfontosabb a túlélőgépek viselkedése. A gének által programozott túlélőgépek tulajdonképpen egyetlen "parancsot" kapnak: mindent megtenni a gének fennmaradása érdekében! (Dawkins, ibid. 45-50. o.)

A génszelekciót, mint axiómát elfogadva, a szociobiológia számos kulturális jelenség magyarázatát kínálja. Az egyik legfontosabb elméleti alapvetés a rokonszelekció köre.
A hagyományos darwini paradigmába sokáig nem volt beleilleszthető az altruizmus problémája, amelyet a rovaroktól kezdve a főemlősökig szinte mindenütt leírtak. A problémával maga Darwin is szembekerült, miközben az államalkotó rovarok egymás iránti altruizmusát tanulmányozta. Hogyan lehetséges az önzetlenség, amikor a létért folyó kemény küzdelem törvényei határozzák meg az élővilág szerveződését? A rokonszelekció elméletét először William Hamilton fogalmazta meg. "Lényege a következő: mint láttuk, az egyed biológiai-evolúciós értelemben vett alkalmassága vagy sikeressége (fitness) azon múlik, hogy génjei milyen arányban vesznek részt a következő generáció génállományában. Mindegyik utód a szülő génjeinek 5o-5o%-át viszi át a következő nemzedékbe. Négy utód esetén pl. mind az apa, mind az anya megkétszerezi génjeinek számát." (idézi Bereczkei, 1992.18.o.) Csakhogy a gének másolatait nemcsak a közvetlen leszármazottak hordozzák, hanem a rokonsági foknak megfelelő arányban, egyéb rokonok is. Így a testvér 1/2, nagybácsi-nagynéni-unokaöcs etc. 1/4, unokatestvér 1/8 arányban. Következésképp a rokonoknak nyújtott támogatás genetikai értelemben nyerő stratégia. A kedvezményezett egyed ugyanis átviszi a következő generációba az önzetlen egyed génjeinek ráeső hányadát, miáltal növekszik az altruista egyed teljes genetikai képviselete, ún. összesített rátermettsége. Látszólag az altruista személyes genetikai alkalmassága csökken, de génjei összességében nagyobb számban jelennek meg a későbbi generációkban. Ez persze akkor valósul meg maradéktalanul, ha az önzetlen egyed túlélési és szaporodási esélyének csökkenését ellensúlyozza génjeinek megnövekedett képviselete a rokonok révén. Amennyiben ez megtörténik, úgy ez azt is jelenti, hogy az önzetlen viselkedés pozitív módon hat vissza saját genetikai alapjára - általa elterjednek az altruizmusért felelős géncsoportok. A nepotizmus tehát egy evolúciósan stabil stratégia. A szociobiológia központi elve ezért így hangzik: az individuumok viselkedése a teljes rátermettség maximalizálására irányul. (Bereczkei, ibid. 17-20. o.) Mint látjuk egy "jó értelemben vett egoizmus" fogalmának segítségével magyarázza az altruista magatartást a szociobiológia. Altruista viselkedésformák lépnek fel, ha egy egyén szaporodási érdekében áll, hogy a hozzá genetikailag közel álló individuumok szaporodási érdeklődésének értelmében viselkedjen. Amennyiben így viselkedik, a Mendel törvény által meghatározott fokon hozzájárul saját génjeinek továbbadásához. A "jó értelemben vett egoizmus" elvének segítségével magyarázzák a szociobiológusok például, hogy miért nemz néhány faj terméketlen egyedeket (termeszek, hártyásszárnyúak). (R. Boudon /F. Bourricaud)

Nézzük meg közelebbről a szülői ráfordítás problémáját is:
A szociobiológia e területen szintén új elméletet alkotott. E diszciplina szerint a szexualitás nem az együttes megállapodás tere, inkább az ellentétes egyéni érdekek és ezek kompromisszumainak a birodalma. Az élőlények nem vak reprodukálók, hanem olyan szexuális stratégiákra szelektálódtak, amelyek adott körülmények között leginkább növelik teljes rátermettségüket. Az utódok gondozása több-kevesebb időt és energiát emészt fel a szülők részéről (nyílván a legtöbb energiát ebbe az ember fekteti). Az utódok nemzésével és felnevelésével járó összes ráfordítás, a szülők részéről csökkenti a lehetséges ivadékok számát. Az egyes utódokba történő szülői ráfordítás növeli ugyan az utód túlélési esélyeit, de ugyanakkor csökkenti a szülők utódlási képességét, tehát a minél nagyobb számú genetikai részvételt az elkövetkező nemzedékekben. Ezért az élőlények szaporodási sikerét nem egyszerűen túlélő utódaik száma adja, hanem az a különbség, amely az utódszám, mint nyereség és a szülői ráfordítás, mint veszteség között fennáll. (Bereczkei, ibid. 20-24.o.) Ennek a koncepciónak tulajdonképpen teljesen ellentmond a Földünket manapság sújtó túlnépesedési probléma, hiszen a teljes rátermettség maximalizálása nem merül ki a szaporodás maximalizálásában, illetve nem kizárólag a szaporodás maximalizálását jelenti. Ezt a szociobiológiai tézist egyébként sokan félreértelmezik, mikor e diszciplina érvényességi körét vitatják, s fel is használják vele szemben, mint leleplező érvet. A túlnépesedést illetően pl. Nigériát tekintve, ahol alig alkalmaznak születéskorlátozást, és amely ezért a Föld egyik leggyorsabban szaporodó országa mind kulturális, mind evolúciós értelemben nem racionális, azaz nem stabil stratégiát alkalmaz a lakosság nagy hányada, a teljes rátermettség maximalizálása szempontjából. (Andorka, 1987. III. I. 49.) Attól, hogy egy-egy anya élete során tíz - vagy annál több - gyermeket hoz a világra, nem ötszörözi meg genetikai részvételét a jövő nemzedékében, mert oly mértékű a csecsemőhalandóság, hogy a szülői ráfordítás mértéke (a magzat kihordása, táplálása, védelme) lényegesen meghaladja a tényleges utódszámból és azok szaporodási és túlélési sikeréből adódó nyereséget. Ebből nyilvánvalóan következik számos kulturális-társadalmi hátrány, pl. éhínség, járványok, működésképtelen gazdaság, munkanélküliség etc., mely tényekből adódóan kulturális, érdekérvényesítési és fogyasztási státuszdimenziókban alul elhelyezkedő "embertömeget" konstatálhatunk, akik a legmagasabb számban reprodukálják magukat a differenciális termékenységi mutatók alapján. Ezzel a kör be is zárult. A szociobiológia erre a problémára eddig - legalábbis ismereteim szerint - nem adta meg a választ.
Ugyanakkor történelmi dokumentumok bizonyítják, hogy szerte a világon, így pl. Európában a görög-római időktől egészen a múlt század végéig, Indiában és főleg Kínában nagyon gyakori volt a csecsemőgyilkosság, mint elterjedt viselkedési szokás. Valószínűleg az infanticiditás intézménye egy olyan kulturálisan kialakult szokás, aminek semmi köze sincs a génekhez, s nem tudatos megfontolások eredményeként, hanem olyan kulturális hatások szocializációja (vallás, rituálék, eredetmítoszok) során alakult ki, amelyek megnövelték az adott társadalom és gazdaság működésének hatékonyságát. A kulturális ökológusok szerint a csecsemőgyilkosságok - melyek szinte kivétel nélkül leánygyilkosságok és a felső osztályok illetve kasztok sajátja -, két "célt" szolgálnak. Először is csökkentik az egyedszámot, s ezzel elejét veszik a népesség túlszaporodásának, másodszor pedig növelik a populációban a hadrafogható férfiak számát, ami biztosabbá teszi a háborúk kimenetelét. "Miután 561 társadalmat megvizsgáltak, azt találták, hogy ahol intenzív csatározások folynak, ott átlagosan 128 fiú esett 100 leányra, míg a békében élő társadalmakban ez az arány 106/100 volt." (Bereczkei, ibid. 97.o.) Mindez persze nem mond ellent a szociobiológiának, sőt a koevolúció jelenségére hívja fel a figyelmet. A szelektív gyermekgyilkosságok ugyanis, mint kulturálisan létrejött szokások, biológiailag nagyonis sikeresnek bizonyultak. A fiúgyermekek preferálása a felsőbb osztályok körében, nyilván a vagyont, a hatalmat megtartó célzattal alakultak ki, hisz a fiú védi és növeli a család illetve csoport gazdasági és politikai pozícióit, míg a leánygyermek házasságával veszélyeztetheti családja hatalmi egyensúlyát (hozomány, birtokaprózódás). Egyfajta pozitív korreláció létesült a nemek szociális kívánatossága és reproduktív értékessége között. Ez az összefüggés a koevolúció termékeny elméletéhez vezet, de mielőtt rátérnénk, egy másik, szintén a szaporodással kapcsolatos problémát kell körüljárnunk. Modern társadalmi keretek között, a fogamzásgátló eszközök széleskörű alkalmazása óta tulajdonképpen a szexualitás és a gyermeknemzés között nincs szoros korreláció. Egy nő fogamzóképes idejében átlagosan négyezerszer szeretkezik, ebből átlagosan két szeretkezés jár fogamzással. Ugyanakkor gyermeket nemzeni már nemcsak "ágyban párnák közt" lehet, hiszen ismeretes a lombikbébi lehetősége. Eleddig a lombikban történő megtermékenyítést kizárólag valamilyen okból meddő párok esetében alkalmazták. A lombikban történő megtermékenyítés nem egyszerűen az ivarsejtek "összekeverését" jelenti. A petesejteket hormonális beavatkozás után gondosan kiválogatják, s csak a legszebb, legérettebb sejtek kerülnek felhasználásra. Az ondósejteket gyorsaság és méret alapján válogatják szét, majd az ún. ICSI-módszer segítségével fecskendezik be a legjobbakat a kiválasztott petesejtekbe. Az így létrehozott embriók genetikai vizsgálaton vesznek részt, melynek során minden lényeges információhoz hozzá lehet jutni a potenciális gyermekekről, s a legjobbat, a leginkább tetszőt be lehet ültetni. Az ilyen módon fogant gyermekek a szó legtudományosabb értelmében megtervezett gyermekek, az adott körülmények között a legjobb génállományú egyedek, kik a természetes szelekció eliminálásával jöttek létre. Az embriobiológia, illetve a génsebészet, további lényeges beavatkozásokat tesz lehetővé a "tökéletesség" felé haladva. Lehetőség van rá, s egyre többen kérik /a fogantatás módjától függetlenül/ a prenatális vizsgálatot, melynek segítségével a genetikailag öröklődő betegségek, s egyéb génhibák pl. vakság, mellrákra való hajlam, sőt akár a homoszexualitás is, kimutathatóak. Mindezeken túl pedig nem szabad megfeledkeznünk a klónozás lehetőségéről, amely állatokon végzett kísérletek révén /Dolly/ nagyon is előrehaladott állapotban van ahhoz, hogy embereken is végezzék. Dolly születése után 2 héttel 2 majom jött létre klónozás során, 2 főemlős, kiknek a genetikai állománya 90%-ban azonos az emberével. A klónozás sikerességi aránya ma még elég alacsony, de ez csekély akadály a rohamos léptekkel fejlődő genetikai tudomány előtt. A klónozás lényege, hogy a donorral azonos genetikai állományú egyed jön létre. A "fej nélküli emberek" metafora már régóta ismert az emberi szövettenyészetek létrehozására, mintegy pótalkatrészeket kínálva a meghibásodott emberi szervek helyett. A klónozás persze új életek létrehozását is jelenti, mely rengeteg morális, s annál több jogi problémát involvál, mégis elgondolkodtató, hogy biológiai értelemben a genetikai átalakítás tökéletes egyedek létrehozását jelenti, kik genetikai alapállásból nézve a teljes rátermettség maximalizálását makulátlanul megvalósíthatják A századunk második felében kibontakozó genetikai forradalom elérhető lehetőséget kínál számunkra, hogy genetikai rátermettségünket sikeresen növeljük a soronkövetkező generációkban. A biológia tudományának ezen tudása megvehető. A génsebészeti technikák fejlődése és alkalmazási területük bővülése jogilag kontrollálhatatlan, utolérhetetlen sebességű, egyetlen állam vagy kormányzat sem fog tudni hathatósan fellépni ellene, túl a tudomány szabadságának kikezdhetetlen elvén. Ezek a lehetőségek és egyéb már realizálódott beavatkozások (petesejt donorhálózat, embriópiac), kizárólag a piaci igényekhez igazodó, a kereslet-kínálat törvényei alapján működő szolgáltatásokként funkcionálnak, mégha bizonyos társadalmakban meg is próbálják jogilag szabályozni (Európa 11 állama írta alá pl. az emberi klónozás elleni tiltakozását). Ez esetben is, mint az infanticiditás intézményének esetében olyan kulturális termékről - jelen esetben szellemi újításról - van szó, mely közvetlenül nem a gének függvénye, de a biológiai értelemben vett sikeresség szolgálatában áll. Valójában itt is két egymástól függetlenül zajló folyamat kapcsolódhat össze. Egyrészt egy kulturális jelenség - konkrétan feltalálás - létrejötte, másrészt a teljes rátermettség irányába mutató alkalmazkodás követelménye. Statisztikákból ismeretesek ugyan olya tények, nevezetesen Angliából, hogy a ma már korrekt vizsgálatokkal kimutatható Down-kór (a terhesség korai szakaszában megállapítható), mely a normális 46 kromoszómaszám helyett 47 kromoszóma jelenlétét szignálja, nem rettent el minden családot a beteg gyermek megtartásától és felnevelésétől. Angliában az ilyen családok száma 1o%-ra tehető, tehát 1o%-ban tudatosan hozzák világra a mongolidióta gyermeket, aki pedig garantáltan nem biztosítja a genetikai továbbélést a jövő nemzedékeiben. Emellett a Down-kóros gyermekek örökbefogadása is működik Angliában, úgy hogy e betegség felismerése lehetővé teszi a törvényes abortuszt. Ez a fajta emberi morál teljes mértékben a biológiai érdekek ellen szól, melyre szándékunk szerint bővebben kitérünk még. Mindenesetre bármilyen társadalmi következménnyel is jár egy új eszköz, módszer, vagy kulturális magatartás kialakulása a gazdasági hatékonyságra és a szociális presztizsre nézve, nem működhet tartósan a biológiai érdekek ellen.

A lombikbébi program kapcsán tulajdonképpen "több legyet üthetnénk egy csapásra". Nem mintha emellett kardoskodva állást foglalnék, de szociálpolitikai szempontból - ha nem is teljesen, de részben, illetve egyéni döntésektől függően -, mind a fogamzásgátlás mind az abortusz és mind a biológiailag invalid népesség kérdése "megoldódna". Lehetnénk önző génjeink túlélőgépei. Ez hosszútávon persze a társadalmak struktúrájának a megváltozását eredményezné, mégpedig oly módon hogy azok, akik fizetni tudnak, növelhetik genetikai rátermettségüket, míg azok, kik nem, a véletlen endogén mutációk "játékában" bízhatnak csupán, s mindig számolniuk kell az előnytelen genetikai variációkkal.

A szelekció szakadatlan mozgása olyan viselkedési szokásokat, intézményeket, ideológiákat "tart vissza" és terjeszt el, amelyek előnyösek a biológiai sikeresség szempontjából. Hatására a megfelelő kulturális formákat használó egyének több gént adnak át a következő nemzedéknek. Pontosabban azok a csoportok és individuumok maradnak fenn és hoznak létre utódokat nagyobb valószínűséggel, akik szelektíve előnyös kulturális újításokat hoznak létre vagy ilyeneket sajátítanak el. Ilyen módon a biológiai és kulturális evolúció egyetlen koevolúciós rendszerré kapcsolódik össze. "Ennek a megközelítésnek az az előnye, hogy magyarázatot ad arra, miként lehet adaptív ugyanabban az értelemben az emberi biológia és a kultúra, és hogyan léphetnek kölcsönhatásba az emberi tulajdonságok evolúciója során." (Bereczkei, ibid. 189. o.) A kultúra úgy működik, hogy a túlélés szempontjából lényeges működéseit igyekszik adaptív pályán tartani. Azt hiszem a további folytatás szempontjából meg kell kisérelnünk az adaptáció fogalmának definiálását. Az adaptáció eredetileg biológiai terminus, a szervezet túlélési esélyeit növelő fizikai, vagy viselkedésbeli változások leírása. A pszichológiában a környezeti változásokra adott válaszok leírására szolgál, pl. amikor a szem a fény változásaihoz alkalmazkodik (sötétadaptáció), vagy amikor a társadalom megváltozott elvárásai bizonyos szociális adaptációt követelnek az emberi viselkedés terén. Az adaptív viselkedés tehát, a környezeti változások kezelésére irányuló viselkedés. Az adaptáció fogalmának biológiai definíciója implicit módon kétirányú folyamatot feltételez. Egyfelől a fizikai és viselkedésbeli változásokat, mint reakciókat implikálja a környezet változására, másfelől a megváltozott működési módot, a túlélés esélyét növelendő - a környezet megváltozását célzó eszközt feltételezi. Ez különösen az ember esetében vitathatatlan. Az adaptáció problematikája kapcsán érdemes a Parsons által kidolgozott AGIL-séma ide vonatkozó részét számbavenni. Az adaptációt Parsons, mint funkcionális rendszerproblémát elemezte, s meghatározása szerint a rendszer és a környezet kölcsönös közelítésének szükségességét kell értenünk alatta. "Ez jelenti egyrészt a környezet átalakítását a rendszer "képére" (szükségleteinek, céljainak megfelelően), másrészt a rendszer belső állagának, struktúrájának átalakítását a környezet követelményei szerint." (Csepeli-Papp-Pokol, 1987. 18. o.) A biológiai definíció, de méginkább a parsonsi szociológiai megközelítés, egyértelműen alátámasztja a koevolúció elméletének nagyon is faktuális voltát. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szükségszerű és permanens szelekció akár biológiai, akár kulturális értelemben, nem hívhat elő maladaptív, vagy neutrális viselkedési-magatartásbeli stratégiákat. Erre az egyik legjobb példa a katolikus vallás terén működő cölibátus intézménye. A papi nőtlenség genetikailag nyilvánvalóan vesztes stratégia, a kulturális sikeresség szempontjából viszont a lehető legnyerőbb, már ami a katolikus egyház hatalmát, befolyását és rendkívül szoros szervezetét illeti. A cölibátus intézményének kérdését legutóbb 1990-ben tárgyalta újra a Szentszék. A pápa legfőbb istenérve az intézmény megtartása mellett az volt, hogy a házasodás engedélyezésével az oly erősen szervezett, összetartó egyház, a családok és a családok iránti odaadás áldozatává válna, s ezzel a Vatikán hihetetlenül egységes ereje, hatalma szétforgácsolódna. (Niedermüller, 1987.) A teljes rátermettség maximalizálása, azaz "a sikeresség" mint látjuk sokszor semmilyen kapcsolatban nem áll a biológiai túléléssel és szaporodással, sőt van mikor a vak reprodukálás a sikeresség "ellenszere", mint ahogy azt a túlnépesedés kapcsán megvizsgáltuk.
A teljes rátermettség maximalizálása tehát két dolgot feltételez: a darwini értelemben vett alkalmasságot és a kulturális adaptivitást. Mint láttuk a kettő gyakran együtt áll (egymáshoz való viszonyuk törvényszerűsége alapján), máskor viszont hézagos az összekapcsolódás mértéke. Mintegy intermezzóként ide kívánkozik a többek között Jean Piaget által felvetett azon probléma, aminő az evolúció előretörésének, vagyis dinamizmusának a problémája. Mi az evolúció hajtóereje? E kérdésre alapvetően két szélsőséges válasz létezik. Az egyik álláspont természetesen Lamarcké, aki a környezet új "szokásai" által előidézett magatartásváltozásokban látta minden fejlődéssel kapcsolatos variáció forrását, mely a szerzett jellemvonások - tehát a fenotípus - öröklése útján rögzül. Lamarck a viselkedést úgy tekinti, mint a fejlődés központi tényezőjét. A másik szélsőséges vélemény a neodarwinista doktrína, mely nem érinti a viselkedés szerepének problémáját, de implicit módon utal rá, amikor úgy tekint a genotípusra, mint ami a véletlen változásoknak köszönhetően alakul, s adaptációs jellege csak a természetes szelekciót követően jelentkezik. Ez a szerzett tulajdonságok jelentőségét kizárja, a viselkedés nem aktív szereplő az evolúciós változások kialakulásában. A véletlenszerű szelekció az, mely ez esetben a fejlődés alapköve. (Piaget, 1988.) A klasszikus evolúciós elméletben gondolkodók a teljes evolúciós folyamatot azonosítják annak egyik kétségtelenül lényeges mechanizmusával, a természetes szelekcióval, ahogy ezt maga Darwin is tette .A szelekciós erők természetéről, mintázatáról azonban a klasszikus elméletnek nincs sok mondanivalója. A szelekciós erők a "környezetből" származnak. A környezet az univerzális külső ágens, amely az evolúciós változásokért végső soron felelős. Egy adott faj evolúciója a környezet szelekciós hatásának függvénye, de ez az állítás minden fajra igaz és akkor kiderül, hogy az evolúció legfontosabb hajtóereje maga az evolúció. Hiszen minden faj változik, alkalmazkodik és ez a folyamat a többi faj számára megváltoztatja a környezetet, a szelekciós feltételeket. Ez egy önmagába visszacsatolt rendszert eredményez, melyben a külső tényező, a környezet belső ágenssé válik, s maga is alanya lesz ugyanannak az evolúciós folyamatnak. A kérdés most már nemcsak az, hogy a megváltozott környezet hogyan alakítja az adott fajt, hanem az is, hogy miért és hogyan változott meg a környezet. Ez egy ördögi kör, melynek magyarázatára nincs kielégítő válasz. A klasszikus modell, mely különben a részkomponensek változásaira kitűnő magyarázatot szolgáltat, különösen használhatatlannak bizonyul, ha az evolúciós metaforát a biológián kívül is alkalmazni szeretnénk, adott esetben a kultúra, illetve a társadalom változásainak értelmezésére. (Csányi, 1999. 33.-34o.)
Piaget "A viselkedés, mint a fejlődés hajtóereje" c. könyvében a biológia központi problémájának tartja az endogén eredetű evolutív transzformációk és az eltérő alkalmazkodást igénylő környezet sokrétű kapcsolata közötti koordinációnak a kérdését. Az ő értelmezésében a fejlődést a viselkedés dinamizálja, tehát azoknak a cselekvéseknek az együttese, melyekkel a szervezet úgy kíván a külső környezetre hatni, hogy annak állapotát módosítsa, vagy saját helyzetén változtasson a környezethez való viszonyát módosítandó." (Piaget, ibid.15.o.) Egyszóval a viselkedést olyan telenomikus jellegű tevékenységformák alkotják, melyek célja a környezet felhasználása, vagy átalakítása, továbbá az organizmusok környezetre gyakorolt hatásának megtartása. A viselkedésnek ez a felfogása egyértelművé teszi, hogy a túlélésadaptáció mellett egzisztál egy jóval általánosabb gyakorlati - és megismerő adaptáció is, hiszen az organizmus-környezet kölcsönhatásban a szervezet strukturálja a környezetét. Épp ezért Piaget különbséget tesz a variációs és a szervező fejlődés között, s ez utóbbiról állítja, hogy a viselkedés annak hajtóereje. A viselkedés és a morfológiai variációk közötti kapcsolat kérdése a neodarwinizmus megjelenésétől (1900.) kezdve jelentősen módosult. A mutáció fogalmának felfedezése és általánossá válása volt az egyik olyan tényező, mely a viselkedést kiküszöbölte az evolutív átalakulási folyamatokból. E szerint a fejlődés során egymást követő újdonságok kizárólag a mutációs, tehát a véletlen endogén variációk, és a rekombinációs folyamatoknak köszönhetőek. Emellett az etológia fejlődése volt az a másik tényező, mely a viselkedésnek a fejlődés mechanizmusaiban betöltött szerepét kezdte átértékelni, hangsúlyozva, hogy az nem alárendelt tényező, hanem a fejlődés egyik meghatározója. Ebből a kettősségből számos probléma származik, melyek közül kettő a társadalmi evolúció kérdésével foglalkozókat is érintheti. A viselkedés és a fejlődés kapcsolatában először a viselkedésnek a szelekcióban játszott szerepét kell tisztázni, másodszor azt a kérdést kell megvitatni, hogy a viselkedés mennyiben játszott szerepet az evolutív variációk kialakulásában. Ez a második kérdés az, melyre Lamarck egyértelmű igenlő választ adna, a neodarwinisták pedig nemlegest. (Piaget, ibid. 51.o.) A neodarwinizmushoz hű etologisták csak a szelekció területén tulajdonítanak evolutív szerepet a viselkedésnek, az örökletes variációk kialakulása esetében nem, sőt a kérdésfeltevés is abszurdnak tűnik számukra. Dolgozatunk szempontjából ez azért fontos, mert a szociobiológia erősen támaszkodik a neodarwinista evolúcióelméletre. A viselkedésnek a szelekcióban játszott jelentős szerepét ma már szinte mindenki elfogadja, s a kulturális evolúció tárgyalásánál a koevolúció jelenségével magyarázza. A kulturális evolúció alanyai a csoportkultúrák. Azok a csoportok, amelyek tagjaiba az adaptáció szempontjából megfelelőbb gének kerültek, természetesen előnyre tettek szert, akárcsak azok, amelyek valamilyen kulturális innovációval, szokással, tárggyal, hiedelemrendszerrel előzték meg a többieket. Nyilvánvaló hogy szoros koevolúció történt, a gének és a kultúra egymásra hatva, együtt változott s nem úgy, hogy a biológiai evolúció egy bizonyos ponton létrehozta a kultúrára való készséget, s azután többé nem szólt bele. A csoportok közötti evolúciós versengés két szinten haladt, a gének és a viselkedés szintjén. Nyilvánvaló, hogy azok az összetett idegrendszeri mechanizmusok, melyek a felszínen, mint viselkedés konstituálódnak bonyolult genetikai variabilitással rendelkeznek, tehát fellépnek és hatnak olyan speciális genetikai különbségek, melyek egy kulturális innováció kialakulására nézve kedvezőek, avagy kedvezőtlenek. Ezt a gondolatmenetet egészen odáig lehet vinni, hogy "... lehetséges a kultúrák egészen erős genetikai determinációja is. Vagyis az a folyamat, hogy azok a csoportok jutnak valamilyen új felfedezésre, új gondolkodásmódra, amelyek megfelelő mutációk révén, erre genetikailag is alkalmassá válnak." (Csányi, ibid. 261. o.)


A kultúrgének

Mint ahogyan a gének a viselkedés diszkrét elemei, úgy a kultúrgének is, mint "atomi" egységek adják a kulturális-társadalmi magatartás alapját. "A gén szótag csupán diszkrét, elkülönült jellegükre utal, egyébként semmi közük a biológiai génekhez." (Bereczkei, ibid. 160.o.) Sokan sokféleképpen nevezik meg őket, úgymint instrukciók, ideák, mémek, szociogének. Egy dologban azonban mégis azonosságot mutatnak a génekkel: legfontosabb tulajdonságuk ugyanis, hogy replikátorok, tehát pont úgy, mint a gének, képesek önmaguk lemásolására. Természetesen a kultúra, illetve a társadalom - még ha ez esetben tartózkodunk is a korrektebb definiálástól - nem izolált rendszerekből tevődik össze, hanem holisztikus rendszerként működik, amelyben a részeket funkcionális kapcsolatok fűzik össze. Épp e szemszögből rendkívül fontos, hogy a kultúrgéneket reális objektumokként kezelhessük, ne pedig spekulatív konstrukciót lássunk bennük. Az elméleti keret, amelyben ez megvalósulhat, mármint a valóban összetartozó és lényeges kulturális jegyek azonosítása, sokak szerint az a kritérium, miszerint a kultúrgének képesek-e önálló egységként replikálódni, vagy sem. Dawkins szerint, mind a kulturális, mind a genetikai evolúció azon törvény szerint működik, miszerint minden élet replikálódó egységek eltérő túlélése révén fejlődik. Dawkins elméletében a kultúrgéneket, azaz általa elnevezve: mémeket, új replikátoroknak kell tekintenünk. A mém lehet egy gondolat, egy dallam, egy elmélet, egy ideológia, egy könyv egy technikai újítás, egy mítosz, egy hagyomány, egy megszokott cselekvési mód etc. A mémek úgy terjednek a mémkészletben, hogy agyból agyba költöznek, replikációjuk módja pedig a tág értelemben vett utánzás. Egyes mémek természetesen sikeresebbek, mint mások, pont úgy, mint ahogy egyes gének sikeresebbek a génkészletben. Mi kell ahhoz, hogy egyes mémek túlélési értéke nagy legyen? Először is termékenynek kell lenniük, mely feltételezi jó másolási megbízhatóságukat és relatíve hosszú életüket. Természetesen a mémekre is igaz, hogy számtalan mutáción mennek keresztül, és hogy a kulturális szelekció azoknak a mémeknek kedvez, melyek jaját előnyükre használják ki környezetüket. Hogy miből áll egyetlen egységnyi mém, nehéz lenne meghatároznunk, márcsak azért is, mert a mémek - mint a gének - mémkomplexeket alkotnak, mégpedig olya koadoptált komplexumokat, melyek tagjai segítik egymás fennmaradását, mint pl. az egyházi szervezet intézményei, dogmatikai szabályai, a rituálék, a beléjük vetett hit, a hozzájuk kapcsolódó művészi irányzatok.
Az evolúciósan stabil mémkészletek révén tud a kultúra adaptív pályán maradni. A kulturális evolúció működési elvét tekintve pont úgy zajlik, mint a természetes evolúció. A kultúrgének azon keresztül, hogy sikeresebbé teszik használóikat, saját túlélésüket és replikációjukat segítik elő - tehát ebben az értelemben önzőek, mivel ez nem azt jelenti, hogy egyszersmind hozzájárulnak az individuum génjeinek az elterjesztéséhez is. Semmi okunk nincs tehát arra, hogy a mém sikerességét összekapcsoljuk - vagy annak szükségszerű következményének tartsuk - a genetikai sikerességgel. Ezen a ponton célszerűnek tartjuk annak hangsúlyozását, hogy sem a gének, sem a mémek nem mint szupraindividuális komplexek konstituálódnak, melyeket az "isteni kar", a szelekció törvénye irányít, túlmutatva a kompakt ember fogalmán. Mindenekelőtt e téren azt kell tisztáznunk, hogy mikor, minek a túléléséről beszélünk. (Dawkins, ibid. 175-190. o.) Vegyük pl. az emberi morál, illetve az önzetlen segítségnyújtás mémjét. Ez sok esetben nem szolgálja a genetikai túlélést, mint ahogyan azt a Down-kóros gyerekek megszülése, felnevelése és örökbefogadása kapcsán láttuk., de sok más ún. kulturális deviancia tolerálása, vagy legalábbis a felé irányuló segítő szándék, mint a gyengék, alkoholisták, öngyilkosok, kábítószer élvezők gyámolítása sem kifejezetten a genetikai sikeresség előidézője. Az efféle devianciákkal illethető emberek, még ha reprodukálják is magukat, kulturális értelemben elég kicsi a valószínűsége, hogy képesek rátermettségük maximalizálására, bár a segítségnyújtás ennek fundamentumát, azaz ezen emberek társadalmi integrációját hivatott elősegíteni és megvalósítani. Genetikai továbbélésükkel ugyanakkor olyan rosszul beidegződött magatartási mintákat adhatnak át - akár halmozottan is -, melyek szintén nem szolgálják az adaptáció növekedését. Ebből a példából világosan kitűnik, hogy hogyan kapcsolódik össze két mém, melyből az egyik "rossz", a másik "jó", s ezzel hogyan erősítik egymást. Ez a mémkomplex, amit röviden a "rászorulókon való segítségnyújtás" mémjének nevezhetnénk, hogyan és miért maradhatott fenn és vált szélesen kiterjesztett formában a jóléti társadalom pragmatizmusává? Minek a túlélését biztosítja ez? A nagyszámú és sikeres reprodukciójét nem, ezt szinte bizton állíthatjuk. Esetleg magának a jóléti ideológiának, mint önmagáért valónak a létét? Nem hiszem, hogy létezne ilyen szubsztancia, bár lehet, hogy én vagyok az, ki nem tudja kellőképpen interiorizálni a filantrópia gondolatát. Mindazonáltal az az érzésem, hogy egy új tényezőt kell beemelnünk eddigi fejtegetéseink körébe, mégpedig a csoportszelekció tényét. "A csoport (közösség vagy társadalom) fennmaradása szempontjából ugyanis rendkívül előnyös, ha működik a szolidaritás." (Dobzhansky, 1985. 120. o.) Azokban az életközösségekben, adott esetben társadalmakban, amelyek nem kizárólag rokoni kapcsolatok hálózatából állnak - márpedig a ma létező társadalmak többsége ilyen, tehát nem archaikus - nem magyarázható meg a rokonszelekció elvével az altruizmus, vagy akár a szolidaritás. Ez esetben azt a reciprok altruizmust kell felfedeznünk, ami végső soron a morális emberi magatartás alapját képezi. A szociálpolitika történetét nyomon követve szépen kirajzolódik, hogyan vált szükségszerűen felismerendővé, a morálra való apellálás, mint lényeges kohéziós erő a társadalmi sikeresség szempontjából. A morál - megkockáztatom - egy-egy társadalom vitális funkciója.
Miután definiáljuk a reciprocitás jelenségét, egy egyszerű példa erejéig be is mutatjuk. A reciprocitás - Polányi Károly nyomán - a szimmetrikus csoportosulások kölcsönösen megfelelő pontjai közötti mozgásokat jelöli, s mint integrációs séma rendkívül hatékony, amennyiben adva vannak a szimmetrikusan szervezett társadalmi struktúrák, melyek e viselkedést generálják. A reciprocitás lényegéhez tartozik, hogy, hiányzik belőle a nyereség motívuma és gazdasági lényegének tagadása érdekében, szinte elengedhetetlen az adás és a kapás közé beiktatott idő. (Polányi, 1976. 241. o.), (Ferge, 1982. 197. o.)

Tegyük fel, hogy én egy jól nevelt, fiatal hölgy vagyok, aki mindenféle tömegközlekedési eszközön átadom helyem az idősebbeknek. Miért teszem ezt? Kvázi tudattalanul azért, mert arra számítok, hogy ha én leszek öreg, nekem is átadják helyüket a fiatalok. Ami nem azt jelenti, hogy ezt én akkor el fogom várni, pusztán feltételezem - bizonyos morális mechanizmusok alapján -, hogy így lesz. Tehát semmiféle viszontszolgáltatást nem várok e jótettemért - mint ahogyan a koldusnak sem azért adok pénzt, hogy ezért megdicsérjenek, s hogy érdemeim lajstromába felvegyék, mint dicső tettet, sőt a jövőre vonatkozó feltételezéseim is irracionálisnak bizonyulhatnak, abban a tekintetben, hogy nem tudhatom leszek-e egyáltalán öreg. De az ilyen és ehhez hasonló cselekedetekkel hozzájárulok az önzetlenségnek, mint kultúrgénnek a terjedéséhez, mely egy jól működő társadalom integratív funkcióját tekintve elengedhetetlen.


A társadalmi szelekció és a reziduális jóléti állam

Ilyen és ehhez hasonló megfontolásokból sok más ideológia látott már napvilágot a társadalmi rendet tekintve. A társadalmi igazságosság, az egyenlőség, vagy akár a szabadság eszméi sokféleképpen fogalmazódtak már meg, s gyakran célellentétes következmények táptalaját adták. E trinitás tárgyalása leginkább a jóléti állam, illetve társadalom kapcsán merül fel. Richard Titmuss, a szociálpolitika kiváló angol kutatója nem véletlenül különíti el a jóléti állam három fő típusát, mint nem utolsósorban az igazságosság, a szabadság, és az egyenlőség eltérő társadalompolitikai megformáltságának produktumát. Titmuss szerint a jóléti állam három fő "ideáltípusa" a következő:
ˇ a reziduális modell,
ˇ az ipari-teljesítményelvű modell, és
ˇ a jólét intézményes újraelosztásának modellje, a skandináv szociáldemokrata modell. (Titmuss, 1974. 30-31. o.)

A társadalmi szelekció a legpikánsabban a reziduális jóléti állam társadalomszerveződésének logikájában merül fel, mely Titmuss szerint "azon a premisszán nyugszik, hogy két "természetes" csatorna van, amely biztosíthatja az egyén szükségleteinek kielégítését: a magánpiac és a család. Csak ha ezek csődöt mondanak, akkor kell a szociális intézményeknek akcióba lépniük, és ilyenkor is csak időlegesen. Ahogy Peacock professzor fogalmaz: a jóléti állam igazi célja, hogy megtanítsa az embereket, hogyan boldoguljanak nélküle. A modell elméleti gyökere egészen az Angol Szegénytörvény idejéig nyúlik vissza, és támaszkodik olyan szociológosok, mint Spencer, Radcliffe-Brown, és közgazdászok, mint Friedman, Hayek, és a Londoni Közgazdasági Ügyek Intézete (Institute of Economic Affairs) alapítói és követői által kidolgozott organikus-mechanikus, biológiai társadalomelméleti konstrukciókra." (Titmuss, ibid. 30-31. o.) Az ilyen modellt követő jóléti államok (pl. USA, Ausztrália, részben Kanada) szociálpolitikájának állami felelősségvállalású szegmense jószerivel csak a szegények segélyezésére korlátozódik. Az állam által finanszírozott jóléti programok szinte csak a család, és/vagy a piac csődje esetén játszanak szerepet, akkor is csak átmenetileg. Az ún. reziduális (liberális) jóléti államot alapvetően a piac logikája uralja a szociális szükségletek kielégítésének a területén is. Az állam ösztönzi a piaci ellátási formákat (magánbiztosítás, munkahelyi jóléti szolgáltatások). Ebben a rendszerben az állami juttatást kapók relatíve homogénen szegények, a többiek jólétét viszont a piac erősen differenciálja. (Zombori, 1994. 75. o.) Találóan állapítja meg a reziduális modellel érezhetően nem túlságosan rokonszenvező Gosta Esping-Andersen, hogy "ebben a modellben a szociális reform előbbrehaladási lehetőségeit kegyetlenül behatárolják a hagyományos, liberális munkaetika normái: ez az, ahol a jóléti szféra határai egyenlőek a munka helyett a segély választásának határhajlandóságával. A jogosultsági szabályok következésképp szigorúak és gyakran stigmához kapcsolódnak, a juttatások tipikusan szerények. Ezzel szemben az ilyesfajta állam támogatja a piacot, akár passzívan - azáltal, hogy csak egy minimális ellátást biztosít, -, akár pedig aktívan - a "magán" jóléti rendszereknek nyújtott szubvenciókkal. A következmény az, hogy az ilyenfajta működésmódú állam minimalizálja a dekkommodifikáló hatásokat, hatásosan korlátozza a szociális jogok terjedelmét, és egy olyan rétegződési rendszert hoz létre, amely az állami jóléti ellátás alanyainak biztosított tisztes szegénység relatív egyenlőségének, a többség számára nyújtott piac által differenciált jólétnek, és a kettő közti osztálypolitikai dualizmusnak a keveréke." (Esping-Andersen, 1991,124-125. o.)

Ebben az összefüggésben a szabadság kérdése felveti az Isaiah Berlin szabadságértelmezése nyomán kialakult két szabadságtípus megkülönböztetését. A negatív szabadság a valamitől való szabadságot jelöli, tehát azt, a tudatos külső korlátozástól való mentesség. "A politikai szabadság ebben az értelemben egyszerűen az a terület, amelyen belül az ember anélkül cselekedhet, hogy mások megakadályoznák ebben." (Berlin, 1990, 342. o.) A pozitív szabadság pedig "az egyénnek abból a vágyából fakad, hogy saját magának az ura legyen." (Berlin, ibid. 361.o.) A pozitív szabadság tehát a képességek és a lehetőségek által adott szabadság. Tehát, ha fontosnak tartjuk, hogy az egyén olyan életet éljen, melyet maga választ magának, akkor ez a pozitív szabadság kategóriájának alkalmazását jelenti. A szegénység önmagában nem sérti a negatív szabadságot, hiszen nem feltétlenül külső beavatkozás következménye, ugyanakkor a depriváció esetén mélyen sérül a pozitív szabadság, hiszen a deprivált számos olyan társadalmi gyakorlatból marad ki, melyre egyébként igénye, sőt szüksége lenne, de a szegénység ebben meggátolja. (Townsend, 1991. 183-193. o.)
A társadalmi szelekció és kompetíció elveit a gyakorlatban leginkább érvényre juttató reziduális jóléti állam teoretikus megalapozása (és persze ideológiai legitimációja) jól nyomon követhető Hayek társadalomfilozófiai gondolataiban, melyekre utalva fényt deríthetünk dolgozatunk szempontjából további fontos összefüggésekre. Hayek mindenek előtt megkülönbözteti a liberalizmus angolszász és kontinentális vonulatát. Az angolszász liberalizmus, mint politikai rend koncepciója a XVII. század második felében alakult ki Angliában. A két magát egyaránt liberalizmusnak nevező filozófia ugyanakkor egészen különböző alapokon nyugszik. "A kontinentális liberalizmus a "konstruktivista" racionalizmusnak nevezett felfogáson, valamint azon a meggyőződésen nyugszik, hogy lehetséges és egyszersmind kívánatos az összes kialakult intézménynek egy előre kigondolt tervvel összhangban történő átalakítása." (Hayek, 1996. 18. o.)

Az angolszász liberalizmus ezzel ellentétben minden tudást és civilizációt a hagyományon nyugvónak tekint, míg a liberalizmus másik vonulata nem ismeri el az értelem korlátait, s úgy véli, hogy az, egyedül képes igazolni bizonyos konkrét viszonyok kívánatos voltát. Az angolszász liberalizmus a társadalmi viszonyok önmagától létrejövő, vagyis spontán rendjének a felfedezéséből származik. Hayek szerint szabad emberek társadalmában a "társadalmi igazságosság" kifejezésnek nincs semmi értelme, miután intellektuálisan kétes értékű. Sokszor a "társadalmi igazságosság" tézisét az elosztásbeli igazságosság szinonimájaként használják. Az igazságos és igazságtalan kategóriák alkalmazhatóságának hite abban gyökerezik, hogy a különböző szolgáltatásoknak meghatározott és megállapítható társadalmi értékük van. Társadalmi érték pedig szigorúan nézve nem létezik. Ez a kifejezés a társadalom antropomorfizmusából következik. Ha a szolgáltatásokat így ítélik meg, akkor azt feltételezik, hogy a társadalom olyan organizáció, melynek minden tagja a célok egyetlen hierarchiáját szolgálja. Ez szükségképpen egy totalitárius rendszer sajátja, melyben nincs személyes szabadság. De ilyen volt a néhány ember közösségéből álló élelemmegosztó, vadászó horda is, melyben szigorú uralmi viszonyok érvényesültek. Az ilyen közösségben, a vezető irányítása alatt, közösen kellett munkálkodni valamilyen cél elérésén, mely biztosította a fennmaradást, pl. egy vadászat alkalmával elejtett vadat, az ebben való részvétel arányában kellett felosztani. Nagyon valószínű, hogy az akkor kialakult erkölcsi normák nagy része nem csupán kulturálisan hagyományozódott át az oktatás és a szocializáció révén, hanem genetikusan is rögzült. A célok egyértelmű hierarchiája és az eszközök tudatos elosztása az egységesen megítélt egyéni érdemek alapján, az archaikus társadalmakban természetes volt, bár nem biztos, hogy hasznos is a fennmaradás érdekében. Összetartozást eredményezett ugyan, de a társadalmi forma fejlődésének gátat szabott, hiszen a csoport csak olyan eseményekhez tudott alkalmazkodni, amelyeket tagjai tudatosítottak. Így tehát az egyén csak olyat tehetett, amivel a többiek is egyetértettek. Az autonóm egyéni cselekvés komoly akadályokba ütközött.


A bővített társadalmi rend (Hayek elnevezésében spontán rend) keretei között egyre nagyobb számú egyénnek sikerült megszabadítania magát azoktól az elvektől, amelyek a csoportot régen összetartották. Hosszú, de nyomonkövethető folyamat során - amit most nem kívánunk elemezni -, kialakult az a piaci folyamat, ami "olyan verseny, mely meghatározott szabályok szerint folyik és amelyben az ügyesebb, az erősebb, a szerencsésebb győz". (Hayek, 1995. 214.) Ennek révén fokozatosan olyan társadalmi rend jött létre, melyben a speciális tudásra alapozott egyéni célok szükségképpen különböztek egymástól és a konkrét közös célok helyét egyre inkább a közös magatartási szabályok vették át. Ezek egyre tökéletesebb játékszabályokká alakultak, elsősorban a tulajdonjog és a szerződések kötelmi joga révén. A piaci játék hozzájárult az őt játszó közösségek növekedéséhez és prosperitásához, mert mindenkinek a lehetőségeit javította. Ugyanakkor a piacon nyújtott szolgáltatások ára objektív tények olyan széles körén nyugszik (nevezhetjük ez piaci racionalitásnak, bár nem kigondolt, hanem kialakult), hogy azt addig senki nem ismeri, míg a piac meg nem mondja. Épp ezért a különböző tevékenységek díjazását nem lehet a többség értékfelfogása szerint megítélni, különösen nem egy központi hatalom (állam) megítélésére bízni, mely szintén szükségképpen korlátozott információkkal rendelkezik ahhoz, hogy korrekt, mondhatni igazságos ármegállapításra legyen képes. Hisz ennek a játéknak pont az a célja, hogy a különböző képességek, tudás és környezet a lehető legteljesebben hasznosuljon a társadalmi össztevékenységben, ami szükségképpen eredményezi, hogy egyeseknek sokkal többjük lesz, mint másoknak. Ezt sokak szerint (lásd szocialista ideológia) egy tekintélyelvű redisztribúcióval kell korrigálni. Ezzel viszont megbénítható a piac azon tulajdonsága - mely révén az össztermék létrejön - miszerint az érdemre és szükségletekre való tekintet nélkül honorálja az erőfeszítéseket, illetve azon mértékben, amennyiben a sajátos információk, anyagi eszközök, személyes képességek hasznosítása megkívánja. Ezért a "társadalmi igazságosságra" való törekvés legfőbb káros hatása, hogy megakadályozza az egyént képességeinek teljes kihasználásában, mert nemcsak azt hirdeti meg a moralitás univerzalitását megcélozva, bár az erkölcsi kérdések mindig egy konkrét helyzetben következnek be, hogy törődjünk a szerencsétlenekkel, hanem fokozatosan a következő jelentéstartalommal telítődött: "magát a társadalmat kell felelőssé tenni minden tagja anyagi helyzetéért és azért, hogy mindenki megkapja azt, ami "megilleti". Ez maga után vonja, hogy a társadalmi folyamatokat tudatosan bizonyos eredmények irányába kell vezérelni és megszemélyesítve a társadalmat, azt olyan öntudatos elmével felruházott szubjektumként kell bemutatni, amelyik működését morális elvek szerint képes irányítani." (Hayek, 1991. 77.)
Hayek szerint a kulturális szelekció folyamatában olyas valamit hoztunk létre, amit magunk sem értünk igazán, és amit intelligenciának nevezünk. Darwin hatására az igaz, hogy talán túl nagy hangsúlyt fektettek a legrátermettebbek szabad versenyben való kiválasztódására (különösen a szociáldarwinizmus tehető ezért felelőssé), de ezzel analóg módon a kulturális intézmények versenyben való kiválasztódása is végbe ment, ami talán lényegesebb. A velünk született minőségek genetikus fejlődése és a szocializáció során alakuló kulturális fejlődés gyakran ellentétben áll, de mégis igaz, hogy a civilizáció nem úgy fejlődött, hogy fennmaradt az, amit az ember a legsikeresebbnek gondolt, hanem az fejlődhetett, ami a legsikeresebbnek bizonyult. (Hayek, 1995. 211-220. o.) A szabadság melletti érvelés sok szempontból kizárja az egyenlőségbe vetett hitet, sőt óhatatlanul egyenlőtlenséget is teremt. A szabadság és egyenlőség problematikája azért merülhetett fel, mert sokáig úgymond elbagatellizálták az emberek veleszületett képességeinek különbségét, s minden jelentős különbséget a környezeti hatásoknak tulajdonítottak. Mindazonáltal a törvény előtti egyenlőség követelésének lényegéből következik, hogy az embereket annak ellenére kell hasonlóan kezelni, hogy különbözőek. Mégis elfelejtették, hogy a biológia melynek sarokköve a változékonyság, minden emberi lényt más és más jellemzőkkel ruház fel, hiszen sok ezernyi ismert és ismeretlen gén és génséma járul hozzá alkatának formálásához. Mindenki egyéni arculattal rendelkezik, mely különbségek rendkívül fontosak, hiszen ha nem azok volnának, úgy a szabadság sem lenne fontos és az egyéni értékek sem lennének fontosak. "Az egyéni emberi természet egyöntetűségének széles körben elterjedt elmélete, amely látszólag összhangban van a demokráciával, idővel aláássa a szabadság és az egyéni érték legalapvetőbb eszméit is, s értelmetlenné teszi az élete abban a formájában, ahogyan ismerjük." - írja Williams. (Hayek, 1995. 368. o.)

Tehát ha az emberek nagyon különbözőek, akkor egyenlően kezelvén őket, eredményül tényleges helyzetük egyenlőtlenségét kell kapnunk, s egyedül úgy juttathatók egyenlő helyzetbe, ha különbözőképpen kezeljük őket. Nyilvánvaló akkor, hogy egyetlen ember, vagy embercsoport sem rendelkezik olyan képességgel, amely meghatározhatná más emberek lehetőségeit, képességeit. Éppen ezért nagyon fontos, hogy világosan megkülönböztessük a veleszületett és a nevelés eredményeinek köszönhető tulajdonságokat. Azért rendkívül fontos ez, mert a természettől fogva adott tulajdonságok alakulására az embernek nincs semmi befolyása (legalábbis eleddig ez így volt), míg a szocializációs folyamatok változására tudunk hatni. A kérdés most már az, hogy a környezetnek tulajdonítható előnyöket, illetve hátrányokat kiiktassuk-e? Ebben az összefüggésben a legfontosabb tényezők a család, az örökség és az oktatás. A család esetében úgy tűnik, hogy az általa biztosított előnyök, mint anyagi jólét, ízlés, beszédkészség, jólneveltség, műveltség, egyszóval fontos társadalmi, gazdasági és kulturális tőkék juttatása az egyénnek, zavarólag hatnak, s nem alkotják azon természetességek körét, mint amibe a személy veleszületett képességei tartoznak. Tehát azt elismerjük, ha valaki okos, de azt már nem tűrjük, ha gazdag (sőt gyakorta feltételezzük: a kettő nem járhat együtt). Márpedig a családi környezetből és végső soron az adott társadalmi csoporthoz való tartozásból, eltérő előnyök születnek. Ezek az előnyök halmozottan, nemzedékek során keresztül jelentkezhetnek. Tulajdonképpen nemcsak az egyén számára előnyös tulajdonságok azok, melyek a család révén áthagyományozódnak, hiszen azzal, hogy a művelt, elit család gyermeke jól konvertálható kulturális tőkét kap szüleitől, csoportszinten is kedvezőleg hathat, ha ezt mondjuk a megfelelő rekonverziós stratégiák révén jelentős gazdasági tőkére fordítja, ezzel pl. fellendítve egy vállalkozást. A rekonverziós stratégiák ugyanis Bourdieu szerint az elit tudatos stratégiái, társadalmilag formálván meg a "survival of the fittest" lehetőségét ezen csoport számára, elfogadtatván a látszólag "objektív" alapokon, azaz az osztály jobb rátermettségének illúzióján alapuló kedvező pozíció újratermelődését. Ennek során az elitek " a birtokolt tőkefajtákat olyan más tőkefajtákra váltják át, amelyek a reprodukciós eszközök adott rendszerében könnyebben hozzáférhetők, kifizetődőbbek." (Bourdieu, 1978/a, 350. o.) Természetesen sem a gazdagság, sem az okosság nem érdem, de csoportszinten rendkívül előnyös lehet különösen hosszútávon - túl az egyéni előnyök nyilvánvalóságán. A hatalomra és befolyásra szert tett egyének számtalan módon gondoskodnak gyermekeikről, mely módok közül a legközismertebb a vagyon örökbehagyása, de igyekeznek jó pozícióba is juttatni gyermekeiket, vagy a legjobb iskolába járatni. A kidolgozott, illetve korlátozott nyelvi kód bernsteini koncepciója jól reflektál erre a problémára. Bernstein szellemesen mutat rá arra, hogy "a kidolgozott kódok esetében a beszéd függetlenedik az őt létrehozó társadalmi struktúrától, autonómmá válik. A korlátozott kódok inkább kötődnek egy helyi társadalmi struktúrához, és kevésbé tartalmazzák az elvek megváltozásának lehetőségét. Ahol a kódok kidolgozottak, ott a szocializáltnak nagyobb lehetősége van arra, hogy megértse saját szocializációja alapjait és így visszahasson arra a társadalmi rendre, amelyet elsajátított. Ahol a kódok korlátozottak, a szocializált nehezen fér hozzá szocializációja alapjaihoz, s így leszűkülhet a visszahatás tere. Az osztályrendszer egyik hatása, hogy korlátozza a kidolgozott kódok megszerzésének lehetőségét." (Bernstein, 1982. 62. o.) A nyelvi kódok társadalmi eloszlása szempontjából a bernsteini gondolatmenethez illeszkedve Somlai Péter is jelzi, hogy "amíg a középosztályban (nem kizárólagosan, de túlnyomórészt) a kidolgozott kódot használják, addig a munkásosztályban a korlátozottat." (Somlai, 1992. 22. o.) A nyelvi kódok ezen eloszlásának társadalmi konzekvenciáit konfliktuselvű megközelítésében Pierre Bourdieu vonja le megállapítván, hogy "a beszéd szimbolikus vagyontárgy, mely különböző értéket kaphat a piactól függően, amelyen áruba bocsátják. A nevelési rendszer döntő harci eszköz, mert monopóliuma van a termelők és a fogyasztók tömegeinek termelésében s így a piac újrateremtésében is, amelytől a nyelvi kompetencia értéke függ ... A nyelv annyit ér, amennyit azok érnek, akik beszélik, vagyis annyit, amennyi a vonatkozó kompetencia birtokosinak a hatalma és a tekintélye a gazdasági és a kulturális erők viszonylatában." (Bourdieu, 1978/b 11. o.) Épp ezért nem véletlen, hogy az egalitáriusok sokszor pont az oktatásbeli különbségeknek szentelték a legnagyobb figyelmet. Az oktatás terén sok helyütt kierőszakolt egyenlőség negatív következménnyel járt. Nem belebonyolódva különböző társadalmak iskolarendszeri problémájába, nézzünk meg egy experimentálisan igazolt példát.

A kompenzáló neveléssel kapcsolatos vizsgálódások az USA-ban az ötvenes-hatvanas években rendkívül elterjedtek voltak. Eszmeileg két alapelvre támaszkodtak. Az első, hogy minden gyermek egyforma készségekkel rendelkezik, s egyformán képes szellemi fejlődésre. Annak a ténynek, hogy mégis eltérések vannak az iskolai teljesítményekben az egyes gyermekek között, az oka, hogy a gyermekek az iskolán kívül megtanulnak, illetőleg nem tanulnak meg bizonyos dolgokat, ezek a körülmények azután az iskolában segítik, vagy gátolják őket. Ha az iskoláskor előtt minden gyermeket egyforma módon lehetne nevelni, valamennyiük képes lenne arra, hogy azonos mennyiségben, minőségben és ütemben tudjanak az iskolában ismereteket elsajátítani. A második a társadalmi deprivációról szóló hipotézis. Eszerint azok a gyermekek, akik kisebbségi népcsoporthoz vagy a lakosság szegény rétegeihez tartoznak és átlag alatti teljesítményt mutatnak az iskolában, főleg azért jutnak ebbe a helyzetbe, mert amikor a tanulást megkezdik, még nem alakult ki bennük olyan bázist jelentő tapasztalat, amely az iskolai tanulás előfeltétele. Ilyenek az észlelési, figyelési és a verbális készségek, de az önbizalom, és az önfegyelem képessége is. Az iskolai lemaradás oka tehát a társadalmi, gazdasági és pedagógiai depriváció. A különféle kompenzáló programok legfőbb célkitűzése az volt, az ilyen környezetből származó hiányokat megszüntesse. E kompenzáló programok azonban teljes mértékben kudarcot vallottak. Nézzünk meg egy konkrét példát:

Egy intenzív óvodai környezetgazdagító program keretében New York szegénynegyedéből származó néger gyerekeket vetettek be. A kísérleti csoport intenzív tanítási folyamat révén átfogó, jól kidolgozott környezetgazdagító nevelésben részesült, míg a kontroll csoport természetesen nem. A kísérleti csoport kiindulási IQ-ja 92,32, míg a kontroll csoporté 94.69 volt. Kétévi intenzív program után a kísérleti csoport IQ-ja 95,53-ra, a kontroll csoporté pedig 96.52-re nőtt. Tehát a különbségek nem szignifikánsak, s kitűnik az is, hogy a programoknak az iskolai teljesítményekre volt nagyobb hatásuk nem az IQ-ra. Az intelligencia terén tehát az öröklés játszik döntő szerepet, mégpedig 75%-ban. (Nádori, 1987. III. I. 43. o.)

Tehát az a nézet, miszerint mindenkinek egyenlő indulási feltételeket és azonos kilátásokat kell biztosítani, az egyenlőség, mint kívánatos állapot elérése terén, nem járt sikerrel. Ez a kormányzatok illetve az állam részéről ugyanakkor azt is megkívánja, hogy ellenőrzése alá vonja az egyes egyének kilátásai szempontjából releváns összes feltételt, s oly módon igazítsa őket a képességeikhez, hogy ezzel ugyanazokat a kilátásokat biztosítsa számukra, mint amelyekkel mindenki más rendelkezik. A lehetőségeknek ez az egyéni célokhoz és képességekhez való szándékos hozzáigazítása természetesen ellentétes lenne a szabadsággal. Sem a piac, sem a központi kormányzat nem képes arra és nem is szabad, hogy efféle képességet tulajdonítsunk neki, hogy mindenféle szükségletet, illetve vágyat kielégítsen, ugyanis ha ez így lenne, vége lenne mindenféle egyéni felelősségnek és az állandóan változó körülmények kihasználásával együtt járó kockázatvállalásnak. (Hayek, 1995. 367-375. o.)


Epilógus

Az emberi cselekvést, illetve a társadalom működését már a XIX. század első felétől próbálják az evolúció elméletével magyarázni. Elsőként Spencer volt az, aki a lamarcki fejlődéselmélettel találkozva felállította a társadalomra vonatkozó ezen elméletét. Nála az evolucionizmus elsődlegesen biológiai színezetű, s mint általános törvényt kiterjesztette a világ összes jelenségére. Spencer az individualista liberalizmus elszánt híve volt, s mindenféle társadalmi reform, segítségnyújtás és szocialista gondolat ellenzőjeként lépett fel. Szerinte "a szellemtudományok feladata, hogy az élet törvényeiből és a létfeltételekből levezessék: vajon a cselekvésnek mely fajtái irányulnak szükségképpen a boldogság és melyek a boldogtalanság előidézésére. Ha ezt megtették, következtetéseiket magatartási törvényeknek kell elismerniük, és ezekhez mindenkinek alkalmazkodnia kell, függetlenül attól, hogy a közvetlen megítélés szerint mi a boldogság és mi a szenvedés." (Pinker, 1991, 30. o.) Ebből fakadóan Spencer ellenezte az úgymond társadalmilag alkalmatlanokat istápoló "érzelgős filantrópiát": "nincs nagyobb átok az utókorra nézve, mint ha egyre több félkegyelműt, semmittevőt és bűnözőt hagynak rá örökül ... ha egy nép, amely nemzedékek során át folytatta leghitványabb természetű lovainak és legkevésbé értelmes kutyáink a tenyésztését, ezek után csodálkozik, hogy lovai harapósak és kutyái ostobák, azt kellene gondolnunk, hogy eljárásának abszurditása csak megdöbbenésének abszurditásához mérhető." (Pinker, ibid. 32. o.)
Hasonlóan evolucionista nézeteket vallott Morgan, aki társadalmi fejlődés kérdésének történelmi vonulatát állította középpontba.
Hobhouse szintén filozófiai rendszerként értelmezve az evolúciót, azt hirdette, hogy "A harmonikus alkalmazkodás fokozódása a társadalomban nem ösztönösen, az automatikusan működő természeti erők eredményeként megy végbe., az intelligencia és akarat célirányos tevékenységével kell megvalósítani." (Szczepanski, 1973. 179. o.)

Voltak azonban olyan szélsőséges irányzatok is, mint az organikus irányzat, mely a biológiai test analógiájára próbálta a "társadalmi testet" megmagyarázni, így keresve a társadalom belső kohézióját, de ilyen volt a már fentebb említett neodarwinizmus, és a fajantropológiai irányzat is. (Szczepanski, ibid. 134-185. o.)

A kiválasztódás gondolata a fejlődéssel együtt tovább él és fontos magyarázó erővel bír ma is, mint pl. ahogy azt a társadalmi rétegződés funkcionalista elméletének téziseiből kitűnik:
ˇ a modern ipari társadalmakban a tehetség velünk született és ritka,
ˇ a társadalmi pozíciókat szabad versenyben érik el,
ˇ a nagyobb jutalmakat a fontosabb pozícióknak juttatják,
ˇ senki sem törekszik nehezebb feladatok elvégzésére külön jutalmakra való kilátás nélkül.

Az ebben az állapotban lévő modern társadalmakban igaz, hogy normális működésének egyfajta szelekció az egyik szükséges feltétele, vagyis az, hogy a társadalom számára fontos feladatokat és tevékenységeket azokra alkalmas személyek hajtsák végre. Továbbá, hogy a társadalmi rétegződés szükséges és elégséges feltétele a szelekciónak. (Szántó, 1991.)


A szelekció gondolatát azt hiszem, lehet axiómaként kezelni, sőt az evolúció gondolati köre is felépíthető olyan univerzális mechanizmusként mely az anyagi világ minden szintjén - génektől a világegyetemig technikán és kultúrán át - működik. (Ennek az elméletnek Csányi Vilmos a legismertebb képviselője.) Mire hat a szelekció és mikor hat jól, vagy rosszul, valószínűleg további viták és elmélkedések témája lesz még. Az evoluciósan stabil stratégiák (ESS) meghatározása és alkalmazásának ténylegessége az emberi viselkedés terén további vizsgálódásokat tesz szükségessé, hiszen rendkívül kevés bizonyítékunk van arra, hogy az ember él ezekkel a stratégiákkal. "Egyes emberek általában még csak megközelíteni sem tudják az ESS-t, sokszor ismételt játékok esetén sem. Sok ember együttes viselkedése azonban meglepően jól leírható lehet az ESS segítségével." (Mérő, 1987. III. 1.) Elképzelhető, hogy az ESS alkalmazásának képessége, pont úgy, mint más kognitív folyamatok, például a beszéd, illetve egyszerű logikai következtetések, genetikai prediszpozíciók által irányított, tehát agyunkba beépített neuronális mechanizmusokon alapulnak. Ez azért is tűnik valószínűnek, mert hozzánk hasonló, bár kezdetleges logikai képességekkel állatok is rendelkeznek.

A humán szociobiológia természetesen nem azonosítható a spenceri biologizmussal, vagy a szociáldarwinizmussal, a szociobiológusok célja nem az, hogy az embereket csupán biológiai szemszögből vizsgálják, legkevésbé akarnak egy etikát megalapozni, mely az erősebb túlélését (the survival of the fittest) igazságossági elvvé emeli. (R. Boudon/ F. Bourricaud) Nem céljuk, hogy a természet és a kultúra közötti interakció összetettségét vitassák, bár egy részük hajlamos elfelejteni, hogy a felszínen viselkedésként megfigyelhető tulajdonságok nemcsak a gének, de a kultúra által is meghatározottak, s hogy minden megfigyelhető viselkedés per definitionem optimális, még akkor is, ha hasznát szaporodási szempontok alapján nem lehet megmagyarázni, pusztán csak-mivel megfigyelhető-, előnyösebbnek hat, mint az elképzelhető alternatív viselkedésmódok.

A másik szociológiai szempontból érdekesebb probléma, hogy a szociobiológusok szinte csak az individuális, illetve génszelekcióval számolnak, márpedig az ember egy olyan állat, melynek fejlődésében a csoportszelekció jelentős szereppel bír, a csoport, mint szuperorganizmus jelenik meg a kulturális evolúcióban, ez bizonyított etológiai tény. A csoportlény evolúciója során csak azok a globális reprezentációk (kultúrgének) maradtak fenn, melyek valóban adaptív csoportviselkedést tettek lehetővé. Az ideák, vagy mémek, vagy reprezentációk, melyek kiszelektálódtak lamarcki értelemben öröklődnek tovább, s mindig változó környezetet biztosítanak a genomnak.
Ha semleges szempontból is vizsgáljuk a szociobiológiát, akkor is egyértelmű a kontinuitás a '70-es évektől megjelenő, s egyre inkább térhódító neoliberális paradigmával. A második világ háború utáni jóléti konszenzus eredményeként létrejövő jóléti társadalmak megkérdőjelezésére, válságelemzésére, sőt felbomlasztására irányuló jobboldali ideológia ez. Terminológiailag több árnyalata létezik (új jobboldal, radikális individualizmus, neokonzervativizmus etc.), de alapvetően mind azonos téziseket hirdet. Lényegileg ezek a következők: a társadalom kulcsintézménye a piac, mely a lehető legkevesebb külső beavatkozással működik, az állam-piac-civil társadalom háromszögön belül a piaci dominancia kezdi ki az egyébként is törékeny egyensúlyt., a piacot uraló formális racionalitás a gazdasági alrendszeren túl ,más egyéb alrendszerek működésére is rányomja bélyegét, veszélyeztetvén a bináris kódok mentén történő alrendszerszerű elkülönülést, illetve a más logikai kódok szerinti egzisztálást. Az életvilág további szinteken történő gyarmatosítása (Habermas, 1981.) is megfigyelhető, olyan alapvető értékek kerülnek veszélybe, mint egyenlőség, szolidaritás, biztonság, mert veszélyeztetik az egyéni szabadságot, autonómiát, s az egyéni felelősség szabad megnyilvánulását, illetve az egyéni kockázatvállalás szabadságát. A posztmodern individuum negatív szabadsága teljes, felelősség nem terheli másokkal szemben, s autonómiája leple mögé bújva nem is tudja absztrahálni a közfelelősség, közérdek, közügy fogalmakat. (Ferge, 1996.) Politikai szinten a Reagen és a Thatcher kormányzat tett a legtöbbet, hogy ezek a nézetek tért nyerjenek a jóléti társadalmakban, ezzel új irányba terelvén a közgondolkodást is. Az állami szerepvállalás átértékelése, a minimális állam felé történő elmozdulások a rendszerváltó Közép-Kelet európai országokat is megérintették, ahol a szociális jogok drágaságára való hivatkozással, sokszor túlzott megfelelni akarás is megfigyelhető az új ideológiához.
A posztmodern individuum tökéletesen kongruál a szociobiológia emberképével. Mindkettőt egyéni érdekek és sikerességük maximalizálása hajtja a teljes rátermettség felé.

E tárgykör természetesen további meggondolásokat igényel, még több szociológiai és szociálpolitikai elem beemelésével, bár jelen dolgozatban erre nincs mód, mégis érdekesnek tűnhet a megközelítési szempont.


Irodalom

Andorka Rudolf, Szentágothai János, Nádori László, Mérő László és Niedermüller Péter hozzászólásai "A szociobiológia társadalomképe" című vitához, Janus, 1987, III. 1.)
BERNSTEIN, Basil, Társadalmi osztály, nyelv és szocializáció in.: A társadalmi struktúra és rétegződés II. Elméletek és konkrét elemzések II. kötet szerk.: Ferge Zsuzsa, Tankönyvkiadó, Bp, 1982.
BERECZKEI Tamás, A génektől a kultúráig, Cserépfalvi, Bp., 1992.)
BERLIN, Isaiah, Négy esszé a szabadságról, Európa, Bp., 1990.)
BOUDON, Raymond, BOURRICAUD, Francois, Dictionnaire critique de la sociologie, Presses Universitaires de France, 1982.
BOURDIEU, Pierre, A beszédtevékenység gazdaságtana, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Műhely, IX. évfolyam 26. szám, 1978.
BOURDIEU, Pierre, A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése, Gondolat, Bp., 1978.
CSÁNYI Vilmos, Az emberi természet, Vince Kiadó, 1999.
CSÁNYI Vilmos, Evolúciós rendszerek. Az evolúció általános elmélete Gondolat, Bp., 1988.

CSÁNYI Vilmos, Magatartásgenetika, Akadémiai Kiadó, Bp., 1977.
CSEPELI György, PAPP Zsolt, POKOL Béla, Modern polgári társadalomelméletek Gondolat, Bp., 1987.
DAVIS, Kingsley, Extreme social isolation of a child , American Journal of Sociology, 45, 1940.
DAVIS, Kingsley, Final note on a case of extreme isolation, American Journal of Sociology, 50,1947.
DAVIS, Kingsley, Human society Macmillan, New York, 1948.
DAWKINS, Richard, Az önző gén, Gondolat, Bp., 1986.
DOBZHANSKY, Theodosius, Örökletes változatosság és emberi természet Kriterion, Bukarest, 1985.
ELSTER, Jon, A társadalom fogaskerekei Osiris-Századvég, Bp., 1995.
ESPING-ANDERSEN, Gosta, Mi a jóléti állam?, in.: A jóléti állam, szerk.: Ferge - Lévai T-TWINS, Bp., 1991.
FERGE Zsuzsa, Társadalmi újratermelés és társadalompolitika, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1982.
FERGE Zsuzsa, A szociálpolitika pardigmaváltása PHARE Szociálpolitikai Fejlesztési Program.
GIDDENS, Anthony, Szociológia Osiris Kiadó, Bp., 1995.
HARLOW, Harry F. HARLOW, Margaret K., Social deprivation in monkeys, Scientific American, 207, 1962.
HAYEK, F. A.., Szociális vagy elosztási igazságosság in.: A jóléti állam, szerk.: Ferge - Lévai T-TWINS, Bp., 1991.
HAYEK, F. A., A liberális társadalmi rend alapelvei, in.: Az új jobboldal és a jóléti állam
szerk.: Bujalos - Nyilas, Budapest, 1996.)
HAYEK, F. A., Piac és szabadság Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1995.
HEGEDŰS, T. András, Reflexiók IQ ügyben, Educatio,1995/tél.
LORENZ, Konrad, Összehasonlító magatartáskutatás. Az etológia alapjai, Gondolat, Bp., 1985.
PIAGET, Jean, A viselkedés mint a fejlődés hajtóereje, Akadémiai Kiadó, Bp., 1988.
PINKER, Robert, Ki az atya? in.: A jóléti állam, szerk.: Ferge - Lévai T-TWINS, Bp., 1991.
POLÁNYI Károly, Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet, Gondolat, Bp., 1976.
ROBERTSON, Ian, Sociology, Worth Publishers Inc., New York, 1987.
SIMON, Herbert A., Korlátozott racionalitás, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1982.
SOMLAI Péter, Elméletek a szocializációról in.: Értékrendek és társadalmi-kulturális változások szerk.: Somlai Péter, ELTE, Szociológiai Intézet, 1992.
SPITZ, A. René, Hospitalism: An inquiry into the genesis of psychiatric conditions in early childhood, in.: The Psychoanalitic Study of the Child, ed.: Anna Freud, International Universities Press, New York, 1945.
SZÁNTÓ Zoltán, Rétegződés vagy/és struktúra, Replika, 1991/2-3.
SZCZEPANSKI, Jan, A szociológia története, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1973.
TITMUSS, M. Richard, Social Policy. An Introduction, Pantheon Books, New York, 1974.
TOWNSEND, Peter, Szegénység-elméletek in.: A jóléti állam, szerk.: Ferge - Lévai T-TWINS, Bp., 1991.
TÓTH I. János, Játékelmélet és társadalom, JatePress, Pécs, 1997.
ZOMBORI Gyula, A szociálpolitika alapfogalmai Bp., 1994.