I. A HUMANISTA RENESZÁNSZ
II. A RENESZÁNSZ MŰVÉSZET
III. AZ ÉRETT RENESZÁNSZ ÉS A RENESZÁNSZ HANYATLÁSA
IV. A RENESZÁNSZ FILOZÓFIÁJA
V. PROTESTANTIZMUS ÉS REFORMÁCIÓ

I. A HUMANISTA RENESZÁNSZ
Bevezetés: az újkori filozófia jellege

Az antik filozófia túlnyomórészt esztétikai jellegű volt, azaz számára szépség és igazság elválaszthatatlan fogalmak. Ennek összhangzatos (harmonikus) kifejezője a mindenség: a Kozmosz. Ezért nevezzük kozmologikus filozófiának. Ezzel az esztétikai világfelfogással szemben a középkori filozófia kizárólag vallásos jellegű volt: Ismereteinek tárgyát, tartalmát, módját a kinyilatkoztatott vagy kijelentett (pozitív) hitből merítette, s csakis az érzéki világot meghaladó (transzcendens, metafizikai) dolgokkal foglalkozott. Ezért nevezzük teológikus (Isten tulajdonságait, működését stb. magyarázó) filozófiának. Az újkori filozófia először lerázta a dogmák bilincseit, elvetette Arisztotelész föltétlen tekintélyét. A szabadság és az öntudatos gondolkodás hirdetője lett, valamint a mindenség kutatásának szorgalmazója s ezzel a természettudományok megindítója. A jelenségeket természetes okaikból magyarázta. Az emberi (individuális) képességek fejlesztésével a művészetek és a tudományok tulajdonképpeni megalapítója lett. Jellemző vonása, hogy emberi, természetes és immanens, azt kutatja, amit az emberi elme önmagában felfoghat. Ismereteinek forrása a természetet kutató tapasztalat, ezért nevezzük naturalisztikus filozófiának.
Mindezek miatt az újkori filozófiában a filozófus egyénisége és rendszere sokkal szorosabban kapcsolódik egymáshoz, mint a középkorban. A különböző nemzeti sajátosságok is sokkal jobban érvényesülnek. S míg a görög és középkori ember elsősorban az egész világot, a világmindenséget tekintette s annak részeit egészéből értelmezte, addig az újkori ember számára a természet minden egyes részének, részletének a vizsgálata már önmagában is értékes. Számára nem az a fontos, hogy a jelenség tulajdonképpen micsoda, mi a célja, hanem az, hogy a jelenség ismeretéből a hozzá kapcsolódó jelenségeket megismerje. Így kerül a filozófiába a mechanikus felfogás (a teleologikus felfogás helyett). Az újkori filozófiában ezenkívül előtérbe kerül az ismeret problémája, azaz a fogalmi és tárgyi világ közti kapcsolat mibenlétének vizsgálata. S az újkori gondolkodás már nem olyan egységes, mint a korábbi, s két irányzat, a racionalizmus és az empirizmus küzd benne.

A humanizmus
A humanizmus a reneszánsz eszmeiségeként, erkölcsi és tudományos megjelenési formájaként a modern filozófia átmeneti korszaka. A humanizmus olyan irányzat, amely az embert jellemző és képező erkölcsi és értelmi tulajdonságokat a legtökéletesebben a görög-római klasszikusok műveiben találja meg, s amely ezért a tanítást, a nevelést is teljes mértékben az ó klasszikusokra, a görög és a latin nyelvre alapozta. Így célja az emberi szellem klasszikus megnyilvánulásainak a tanulmányozása volt (humánus = ami tisztán az embert illeti). A humanizmus ugyan nem fordul a kereszténység ellen, de megingatja annak abszolút, kizárólagos értékét. A megfigyelés nemcsak a természetre, a társadalmi életre is vonatkozik. A humanizmus gyökerei a középkorba nyúlnak vissza (nominalizmus, ferences iskola, a gótika emberábrázolása), s fokozatosan ment át a reneszánsz művészetbe. Mint új kultúra utóbb alapjaiban ásta alá a vallásos világszemléletet. Az új szellemi művelődés eszmeiségét sokoldalúan kifejező áramlatként olyan országokban is elterjedt, ahol a reneszánsz nem bontakozott ki a társadalmi élet egészét átfogó folyamatként. Bár a humanizmus a polgári fejlődés terméke, nem tudatosult az új társadalmi rendet előkészítő ideológiaként. A feudális uralkodó körökben is élvezték az új kultúra eredményeit, üdvözölték a polgárság kultúra-teremtő erejét. Majd pedig polgári kereskedő családokból jönnek az új fejedelmek (pl. Cosimo Medici), s a nagy céhek, manufaktúrák gazdasági-politikai szervezeteié lesz a hatalom. Így az egyház - a királyi-fejedelmi abszolút monarchia támogatása, a polgárosodó nemesség és a főpapság egy részének humanizmusa, s a "reneszánsz pápák" miatt - nem támadt a reneszánsz ideológia ellen.
A humanizmus középpontjában az ember áll, aki mint individuum önmagában való érték. Az élet célja: az individuum teljes életének élése, önmaga kiélése. Az embernek joga van az élet örömteli élvezetéhez. A humanizmus eszménye az erős ember, a nagy ember, akinek szabadságát még az erkölcs sem korlátozhatja, az ő eredményei mindent igazolnak. Eszménye egyáltalában az emberi aktivitás, melynek területei: a teljes élet élése, a művészetek és a művészetek szeretete, a megismerés (a skolasztikus tekintélyek kritikájával, vizsgálódással, kutatással). A humanizmus eszménye továbbá a humanisták erős nemzeti öntudata, mely növeli aktivitásukat (latin és nemzeti nyelv, mely utóbbit a reneszánsz felvirágoztatja, és uralkodóvá teszi), s eszménye még a központosított nemzeti monarchia, mint a fejlődés záloga. A humanista kriticizmus nem más, mint a római kor évszázadokra eltemetett iratainak a kiásása és magyarázata, a római kultúra és irodalom kritikája. A XV. századi humanisták: Salutati, Bracciolini, Piccolomini [a későbbi II. Pius pápa] már csak ezzel foglalkoznak, újat nem alkotnak. E kriticizmus előtt semmi középkori intézmény sem szent, s Lorenzo Valla bibliakritikát kezdeményez.
A három firenzei koszorús költő
Három firenzei koszorús költő a humanizmus elindítója: A költőóriás Dante Alighieri (1265-1321), aki a korszakhatáron élt s kinek hatalmas műve, az Isteni Színjáték (Divina Commedia). Ez a középkori tudás páratlan, mélyen vallásos összefoglalása: a középkori ember gondolatai a világról, Istenről és a túlvilági életről. Megvannak azonban benne a reneszánsz gondolkodás legfőbb elemei is: a világmegismerés vágya, az érzelmek szabadsága, az egyéni hírnév és dicsőség igénye, szenvedélyes érdeklődés a természet, az ember belső világa és a szerelem iránt. Jellemző, hogy a Pokol leírása során a pápáké a legnagyobb büntetés.
Az egységesen humanizmusnak nevezett új művelődési eszmény első poeta doctus képviselője, Francesco Petrarca (1304-1374), a nagy emberi érzelmek hatásos ábrázolója. Szerelmi lírája századokig az európai költészet mintája. A klasszikus világ, a klasszikus ókori kultúra és a kereszténység eszményei közötti szellemi folytonosság hirdetője. Később ezt az Ótestamentum idejétől jeles férfiak életrajzával illusztrálta. Az új irányzat vívmányai Petrarcánál: az egyházi tudományok (studia divina) ellen az emberi tudományok (studia humana), azaz a teológiával szembeforduló gondolkodás racionalizmusa, s a személyiség szabadságának kultusza, valamint a tudatosan hangsúlyozott életöröm. Műveltségeszménye a vallástól különvált, az antikvitással rokon szellemi élet. Vallásos volt, de ostorozta a papság bűneit.
Giovanni Boccaccio (1313-1375) az európai próza új hangján szól, s a kor emberi típusait mélyen átélve ábrázolja: a gazdagok és szegények mindennapi életét, az életörömöt, a felfokozott élettempót, az egyéni ambíciót és az érvényesülés sokféle útját. Legismertebb műve a reális, erotikus meséket tartalmazó Decameronja. Egész Európára hatással volt ez az élet vidám és szomorú oldalairól szóló a klasszikus értékű prózája. Barátkozott Petrarcával, s hozzájárult a Dante-kultusz elindításához.

A reneszánsz mozgalma
A reneszánsz mozgalma, az antik kultúra újjászületése egyébként a török elől Itáliába menekült görög tudósok révén indult meg. Ez kezdetben az antik alkotások formáinak, művészi tökéletességű kifejezéseinek felújításában állott, s ezt természetszerűen követte az antik világfelfogás, életszemlélet újjászületése. A reneszánsz filozófusok az ókoriaknál tájékozódnak - a természetfeletti hitük fogytán és emberi önbizalmuk nőttén (iránytű, messzelátó, felfedezések). Az egyetemek mellett a szabad művelődést biztosító akadémiák (Firenze, Nápoly) vonzzák magukhoz a tudós világot. A humanizmus közvetlenül a skolasztika örökké csak az istent kereső, meddőnek látszott egyoldalúságai ellen irányult, Dante, Petrarca és Boccaccio vezetésével. S e három nagy alkotó ösztönző példájára az emberi érzelmeket a művészek bátran megszólaltatták Ezek nyomán megjelenik, majd felvirágzik az antik ábrázoló- vagy képzőművészet, hogy feledtesse a középkori elsekélyesedést és pótolja a százados lemaradásokat, azaz felvirágzik az itáliai reneszánsz (miközben Nyugat-Európában még a gótika él).
A reneszánsz tehát Észak-Itáliában, Toscana városaiban (Siena, Pisa, Firenze) született meg, s a XV. század eleji Firenzében virágzott ki. Újplatonista filozófusain kívül számos kiváló alkotóművészével a század második felére Firenze lett Európa szellemi fővárosa. A művészeti fejlődés súlypontja Franciaországból Itáliába tevődött át, de a reneszánsz terjedt és hódított minden eléggé fejlett európai országban - a társadalmi fejlettségtől és nemzeti szellemiségtől színezetten. A művészet felvirágzását elősegítette, hogy a gazdag polgárok bőkezű mecénások lettek.

A reneszánsz kultúra
A reneszánsz kultúra - az antik műveltség felfedezése és újjászületéseként - a kor viszonyainak megfelelő új, magasrendű kultúra, mely - elsősorban a művészetek terén megjelenve - kifejezi a polgárosodó ember világias gondolkodását, realista életszemléletét, tudásvágyát és új ízlését. Az élet minden területén új értéket teremtett. Benne a művészet azért került az első helyre, mert a humanizmussal kibontakozó új szemlélet, az új eszmények legmegfelelőbb s igen nagy erejű kifejezéseként a tömegek tudatát is befolyásolni tudta. A reneszánsz ember jellemzője az antik kultúra szeretete, ám a humanisták a művészetben és a tudományban túlhaladtak eszményített antik mestereiken. Jellemző a skolasztikától eltávolodott istenhit, hiszen a tudósok még gyakran papok, és az alapvető érdeklődés az ember, a természet kutatása iránt. A reneszánsz ember jellemzője még a világias, az élet örömeit, szépségeit élvező vallásosság és elhidegülés az egyházi hierarchiától, sőt közöny és megvetés az egyházzal szemben. Vagyis a misztikus helyett a filozofikus hit, valamint a tudatlan, kapzsi és bűnös papság kigúnyolása. A reneszánsz ember legnagyobb élménye: a saját világ formálása. Így a reneszánsz gondolkodás jellemzője a felfokozott életöröm. A szakítás a teológia misztikus világával (a racionalizmus kezdete). Az igény a politikai és szellemi szabadságra. E gondolkodás előkészíti a hitbeli egységes dogmatika felbomlását és a polgári igényekhez alkalmazkodó vallási ideológia (reformáció) megjelenését. Nagy technikai és tudományos felfedezéseket tesz, s széttöri a hagyományos gondolkodás kereteit. Új lehetőségeket, széles távlatokat nyit az ember alkotókészsége előtt.
A reneszánsz a nagy egyéniségek kora. Őket a sokoldalúság jellemzi és a tudás teljességének birtoklási vágya. A művész: festő, szobrász, építész, zenész és költő egyszerre. Sőt gyakran még tudós és politikus is - világi érdeklődéssel, szabad fejlődéssel és erkölcsi gáttalansággal. Példátlan sokoldalúságával a nagy ember az új embereszmény megtestesítője. A művészetekben erős vágy jellemzi a hírnév, a halhatatlanság után, de még életükben meg akarták kapni a babérokat. És az értékelés hiánytalanul megtörtént, mert a nagy művészek mind ismertek és népszerűek voltak. A reneszánsz új erkölcse a származás meghatározó szerepe helyett az egyéni értékek, az egyéniség etikáját bontakoztatja ki. Az erős, célratörő, (másokkal nem törődő) ember joga és a polgár magabiztossága érvényesül. Valamint a korszakot előrevivő szabad személyiségű és vállalkozású, önálló, a maga fejével gondolkodó egyéniség fontossága. Római mintára például új bronzszobrok jelennek meg a városok terein, a türannusból lett fejedelmek, a sikeres zsoldosvezérek lovas szobrai.

II. A RENESZÁNSZ MŰVÉSZET
A reneszánsz művészet jellegzetességei

A reneszánsz művészet jellegzetessége, hogy uralkodóvá válik - a gótikában jelentkező - valóságábrázolás igénye, azaz az ember és a természet hű megjelenítésének művészi célja. A reneszánsz realizmus felszínre törésével az egyházi hagyomány elemei, a bibliai témák is világias szellemben jelennek meg, míg korábban az élet realitásai is misztikus jelentésűek voltak. A reneszánsz templomok büszkén hirdetik a városok és a pápák hatalmát, gazdagságát, míg a romanika és a gótika temploma az embert törpeségére figyelmeztette, hódolatra késztette. A valóságigény társul a kor antik példaképek szerinti harmónia igényével, azaz a műalkotás oszthatatlan egységgé lesz: a festészet középponti perspektívája a kép terét egységben tekinti, a néző a színpad egészét egyetlen tekintettel átfogja. A művészek a természet, az emberi élet és a lélek csodálatos gazdagságát ámulva, teljességgel, a legkisebb részletet is pontosan rögzítve igyekeztek műveikben visszaadni. Szenvedélyesen keresték a térábrázolás törvényeit, kutatták az emberi test szerkezetének, arányainak a törvényszerűségeit. A földi valóságra épülő, forma-dús, plasztikus képzelet jut vezető szerephez, s a képzőművészet (szobrászat, festészet) kerül előtérbe és válik a korszak kultúrtörténeti jelentőségű művészeti áttörésének színterévé. Ezzel szemben a középkorban még az építészet volt az uralkodó műfaj, s most az építészetben is az egységes, plasztikus látvány elérése a cél. Az építészettől különvált képzőművészet fő témája a meztelen emberi test lesz, amely korábban a bűn jelképe volt. Leonardo, a közfelfogást kifejezve, a festészetet tudománynak nevezte. S ha ugyan az alkotók vallásos témákat dolgoztak is fel és vallási céllal építkeztek, alkotásaik, alakjaik a korabeli itáliai reneszánsz szellemet, az emberi méltóságot (testi erőt, öntudatot, belső erőt) sugározzák.
A kultúra nemzetek feletti egysége és a nemzeti kultúra születése közepette - középkori maradványként - a műveltség nyelve a reneszánszban is a latin, ami az új eszmények, eredmények - igaz csak szűk körű - gyors európai elterjedését segítette elő. A vallás egységes irányt szabó ereje meggyengült, majd különböző művészeti központok keletkeztek. Így a gazdag, sokoldalú reneszánsz művészet nemzeti vonásokat is kifejezhetett. A humanistákat jellemző nemzeti érzés a nemzeti nyelv használatára és törvényeinek, értékeinek tanulmányozására, feltárására sarkallta az érintetteket. Dante, Petrarca, Boccaccio legjobb műveiket olaszul írták. A korszak végére a polgárság megerősödésével lábra kaptak a nemzeti törekvések, és a legfejlettebb országokban kialakultak a polgári nemzetek. Ekkorra a kultúra nyelve az anyanyelv lett.

A képzőművészet
A képzőművészet művelői közül kiemelkedik Giotto (1266-1337), Dante kortársa. Művészete egyesítette a régit és az újat. Érzelmei áttörték a dogmatikus kereteket, a merev bizánci konvenciókat, s a festészetet e hagyományok terhe alól felszabadítva, a megfogható földi jelenségeket festette. A szenteket a ferencesek vallásfelfogás szerint emberi vonásokkal ábrázolta. Ő vezette be a perspektívát, a háromdimenziós megjelenítést a festészetbe. Az anekdotikus részletek elhagyásával, a fényforrások felfedezésével megnövelte freskói kifejező erejét. Majd művészete egyre szabadabb, formái egyre könnyedebbek, színskálája gazdagabb lett. Gyakran erős drámai töltés és nagy narratív hatás jelenik meg képein. Az teszi a reneszánsz első képviselőjévé, ahogy az embert látta s műveinek monumentalitása. Így ő lett az első olyan festő, akinek egyénisége minden alkotásán felismerhető. Követőinél azután az új művészet minden téren diadalmaskodott. Fontosabb művei a Szent Ferenc-ciklus, a különböző freskók Szűz Mária és Jézus Krisztus életéről, a szárnyas oltár stb. Tanítványa, Masaccio (1401-1428) egészen fiatalon végezte firenzei tanulmányait s lett egy művészeti céh festő tagja s vezető művésze. Azzal lépett túl mesterén, hogy Giotto plasztikus mértéktartását a gótikus eleganciával párosította. Festészetét a körvonalak, a színek és a fény-árnyék hatások hangsúlyozása, s drámai intenzitás jellemezte. Alak és környezet nála egyetlen kompozíciós gondolat egységében jelenik meg. Nemcsak képei nagyobb mélységével, hanem alakjainak természetességével, szinte portrészerűségével is kitűnt. Hatása egész Itáliára kiterjedt és Michelangelóig érvényesült. Fontosabb művei a Szűz a kisdeddel, a Keresztrefeszítés, az Adógaras, az Ősszülők kiűzetése a paradicsomból, a Szent Péter és Szent János alamizsnát oszt, a Szent Jeromos, a Keresztelő Szent János stb.

Az építészet
Az építészet mesterei közül kiemelkedik Brunelleschi (l377-l446), aki építész és mérnök volt, a korai reneszánsz építészet úttörője. Eleinte azonban még az itáliai román és gótikus építészethez kötődött. Rómában felfedezte az ókori romokat. Római alaprajzi minta szerint tervezte Firenze első reneszánsz épületét, az Ospedale degli Innocenti oszlopcsarnokát, aminek hatására a homlokzat középkori jegyeit alárendelte az antik hangulatú új stílusnak. Szobrászati pályafutásának csúcsa az Ábrahám áldozása, mely a legdrámaibb ponton ragadja meg az eseményt, az alakok erőteljes arckifejezésével és gesztikulációjával kifejezve azt. Alkotásainak harmóniája az embert állítja a középpontba, majd épületeinek belső elrendezését ritmikus tisztaság jellemzi. Újra felfedezte - az antik civilizációval együtt elfeledett - lineáris perspektíva szerkesztésének módszereit. Ismerte az egy síkon egy pontba összefutni látszó párhuzamosok - enyészpontos - szerkesztését. Tisztában volt a távolság és a tárgyak látszólagos méretének összefüggéseivel. Felismerte a matematika és az optika - mint a perspektíva alapja - fontosságát az építészet számára, ezzel összekapcsolva a művészetet és a tudományt. Zseniális mérnöki munkával, aládúcolás nélkül, külön erre a célra tervezett gépek segítségével alkotta meg a Santa Maria del Fiore dómjának 41 méter fesztávot áthidaló kettőshéjú kupoláját. Építészeti pályájának csúcspontja a Mediciek temploma és régi sekrestyéje (az újat Michelangelo tervezte aztán), a San Lorenzo-bazilika megtervezése. A terv meglepően szabályos, mert a különböző részek logikus kapcsolatban állnak egymással, felemelő szellemi és vizuális harmóniát sugároznak. Brunelleschi még több bazilika típusú templomot alkotott, s egyéb, más városokból érkező megrendeléseit, amelyek paloták, templomok, erődök tervezésére szóltak, tanítványai (pl. Michelozzi, Alberti stb) valósították meg.
Alberti (1404-1472) a római pápai kancellária titkára, s a reneszánsz művészet első nagy - festészeti és építészeti - teoretikusa. Folytatta mestere munkáját, a perspektíva alapelveinek kidolgozását. Építészetét az egyszerű és világos konstrukció, valamint a harmonikus arányok jellemzik. A tudományos alapokon nyugvó harmóniát kutatta, miközben az ókort, a természetet és az emberi értelem törvényszerűségeit tanulmányozta. Különböző templomokhoz, pl. Riminibe, Firenzébe, Mantovába, és a firenzei Palazzo Rucella palotához készített terveket, maketteket.

A szobrászat
A szobrászat nagy mestere Donatello (1386-1466), aki nagy művészi erővel és kiváló anatómiai tudással mintázta remekműveit, a Dávidot, a Gattemalata condottieri lovasszobrát (amely mint ilyen, első az ókor óta), a Prófétákat, a Mennybemenetelt, a Krisztus átadja a kulcsokat Szent Péternek címűt, a Heródes lakomáját stb. Realista alapokon nyugvó művészi erénye szobrainak térbe komponálása és a drámai mozzanatok kiemelése. Ő az első művész, aki - titokban - boncolt. Kiváló ismerője az antik művészetnek, az antik szobrászatnak. Ihlették is az antik példák, amelyeket gyakran merészen átalakított. Első érett művein - Szent Márk és Szent György márványszobra - az emberi test, szintén először az ókor óta, mint lendületes, organikus egész, s az ember önmaga értékében bízó személyiségként jelenik meg. Ugyanez fokozottan érvényesül az öt próféta alakjában, akik alakjait akár portrészobroknak is vélhetnénk. Különösen Ábrahám és Izsák kettős szobra és Habakuké ábrázolja a kivételes hatású klasszikus szónokokat - a római szobrokat idéző jellegzetesen egyéni arckifejezéssel. Sárkányölő Szent György domborművét Donatello a csekély mélység miatt szinte vésővel festette, a korábbiaknál sokkal erősebb környezeti hangulati hatást elérve a domborművel. A Mennybemenetel pedig szinte csupán rézsútos súrlófényben kivehető. A Heródes lakomája perspektivikus hátterű. Ugyanígy készültek - de színezettek, hogy távolról jobban láthatók legyenek - a Szent János evangélista életét ábrázoló körstukkók. Későbbi szobrászati és építészeti munkáit a klasszikus és a középkori forrásokból származó eredeti díszítő formanyelv jellemzi. Ezeken egyre inkább elmosódnak az építészet és a szobrászat közti határok. A bronz Dávid lett aztán a reneszánsz első, nagy méretű szabadon álló mezítelen - az építészeti környezettől függetlenül megtervezett - szoboralakja, amelyet harmonikus nyugalma Donatello legklasszikusabb művévé teszi. Később a Mediciek templomába készített tíz nagy színezett domborművet s két kis bronzkaput. Botrányt keltett padovai korszakában a zsoldosvezér Gattamelata bronz lovasszobrával - hiszen az csak uralkodónak járt volna -, amely emlékmű azonban az azóta emelt összes lovasszobor mintája lett. További kései művei a padovai Szent Antal-templom bronzfeszülete és főoltára (mely a legnagyobb az akkori Európában), keresztelő Szent János fa-, majd bronzszobra, a Mária Magdolna, a Judit és Holofernész, a Siratás-tábla és a Krisztus szenvedéseit ábrázoló domborművekkel borított szószék.

III. AZ ÉRETT RENESZÁNSZ ÉS A RENESZÁNSZ HANYATLÁSA
Az érett reneszánsz

Az érett reneszánsz alkotói közül kiemelkedik Leonardo da Vinci (1452-1519), aki festő, szobrász, építész és természettudós, s járatos volt a matematikában és a zenében is. Érintkezett és versengett kora olyan nagyságaival, mint Michelangelo és Raffaello. Egyetemes tehetségével és tudásával a reneszánsz eszményt a legmagasabb fokon testesítette meg. Ízig-vérig kutató, a valóságot vizsgáló művészegyéniség, akiben univerzális érdeklődés élt a világ megismerésére. Egyedülálló teljesítménnyel kapcsolta össze a tudományt és a művészetet. Enciklopédikus érdeklődésű alkotó volt, foglalkoztatta az anatómia, a geológia, az állat- és növénytan, a mechanika, a hidraulika, az építészet, az erődítéstan, a matematika, a perspektíva, az optika stb. Az olyan híres festményein, mint a Királyok imádása, a Sziklás Madonna, az Utolsó vacsora, a Szent Anna harmadmagával, a Mona Lisa vagy Gioconda - melyek sokaknak mintául szolgáltak -, a valósághű ábrázolást rendkívüli képzelőerővel társította. Írásműveit jegyzeteiből tanítványai állították össze.
Michelangelo (1475-1564) szobrász, festő, építőművész és költő volt. Művészete a XVI. századi Rómában, a reneszánsz pápák által létrehozott új kulturális központban bontakozott ki. Már korai korszakának legnevezetesebb műveivel - Pieta, Dávid - túlhaladja a quattrocento esztétikáját. Szobrászatában a firenzei fejedelmi udvar keresztény hitre épülő, neoplatonizmussal átszőtt humanizmusa tör patetikus erővel az átlényegülés felé az anyag kötöttségeitől megszabadított formákból. Festészetében a kompozíció, a forma és a színek egysége s az egyéni látásmód soha nem látott kifejezőerővel bír. A kor eszményét, a tetterős, heroikus embert ábrázolva nagyszerűen töltötte meg monumentális alakjait emberi tartalommal, szenvedéllyel, drámaisággal - mind szobrain, mind festményein. Kifinomult érzékkel ragadta meg az anyag és a szellem, az emberi nyomorúság és az isteni szellem közti feszültséget. Alakjai, a szenvedély és az erő emberfelettire növesztett titánjai, a reneszánsz ember öntudatát, szinte korlátlannak érzett lehetőségeit testesítik meg. Ugyanakkor saját kétségei és szenvedései, a tökéletesség iránti vágya művészetének olyan emberi dimenziót kölcsönöztek, amely őt a művészi szellem megtestesítőjévé tette. További művei a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója ószövetségi témákkal, a II Gyula pápa befejezetlen síremlékének részletei - Rabszolgák, Haldokló rabszolga, Mózes, Győzelem csoport -, az olyan sírszobor, mint a II. Lorenzo és a Giulio Medici, az emberi sorsot, szenvedést kifejező napszakok, mint az Éjjel, a Nappal, az Alkony, a Hajnal, a firenzei épülettervek, a római Capitólium tér tervei, a Szent Péter-bazilika főépítészi munkája és az Utolsó ítélet, mely utóbbi a barokk kiindulásának tekinthető.
Raffaello (1483-1520) előbb Firenzében, majd Rómában működött. II. Gyula pápa hívta lakosztálya díszítésére. Itteni műve a Stanzák és Az athéni iskola. Ő tervezte a Vatikán lodzsáit. Megfestette Galathea győzelmét, megtervezte az Apostolok cselekedetei kárpitjait. Ezen kívül Madonnákat, oltárképeket és portrékat festett. Az ő festészete fejezi ki a legtökéletesebben a humanizmus derűs harmóniaideálját. Egyedülálló a képeiből sugárzó életöröm, a finom érzelmek tiszta, egyszerű megjelenése. Történeti tárgyú képein a kifejezés szélesebb skáláját alkalmazta: a mozgalmasságot, a fény-árnyék és a gazdag színhatásokat. Művészetében a kiegyensúlyozottság és a harmónia újszerű képi kifejezésmóddal párosult. Mint a reneszánsz par excellence művésze óriási hatással volt a következő századok festészetére.

A reneszánsz hanyatlása
A reneszánsz hanyatlása Itália gazdasági hanyatlásával, széttagoltságával, politikai változásaival függött össze, amikor a még jelentős erőt képviselő Velence lett a reneszánsz szellemi élet új központja. Festőiskolájának tagjai - mint Giorgone, Tiziano -, a realista reneszánsz hagyományokat folytatták.
Az európai változások a reformációhoz, majd az ellenreformációhoz vezettek. A háborúk nyugtalan évei s a reneszánsz öntörvényű változásai a reneszánsz objektivizmusát feloldó, egész Európát elérő manierizmushoz, a művész személyes beállítottságához, a szemlélő személyes élményére hivatkozáshoz vezettek. Ez már az idős Michelangelónál elkezdődik, s olyanok folytatják, mint Tintoretto, Greco, Brueghel. Utána pedig, s részben vele párhuzamosan, kibontakozott a barokk.
Ugyanakkor a XVI. század a humanizmus és a reneszánsz európai kiteljesedésének a korszaka is. A reneszánsz franciaországi, s utána spanyolországi hódításai - a spanyol kultúra aranykora - következtek. Majd pedig hatása északra is kiterjedt, ahol a valóság megismerésének vágyát felerősítve sorsdöntő lett a kulturális fejlődés jövőjét tekintve. És a reneszánsz végleg csak azután halt el, hogy még előtte egészen a XVII. század első feléig hatott egyes kelet-európai országokban.

IV. A RENESZÁNSZ FILOZÓFIÁJA
Újplatonizmus, új tudomány

Ekkoriban szűnik meg Arisztotelész egyedülálló tekintélye, s az újból megismert platonizmus és újplatonizmus fegyvereivel küzdenek ellene, sőt még a régi epikureizmus is felújul kissé. Az új gondolkodás középpontja a Cosimo Medici által alapított firenzei akadémia. Nagy vitázó alakjai között van Marsilio Ficino (1431-1499), aki lefordította Platón és Plotinosz műveit klasszikus latin nyelvre. Továbbá Petrus Pomponatius, aki először hirdette, hogy a teológiai kutatás nem azonos a filozófiaival, amiért eredményeik sem azonosak, s amiért a filozófiát meg kell szabadítani a teológiától. Misztikus irányultságú Pico della Mirandola (1463-1494).
A francia reneszánsz képviselője, Petrus Ramus (1515-1572) Arisztotelész logikáját igazította ki - azaz támadta meg. Michel de Montaigne (1547-1592) szkeptikus, a dolgok örökös változása és az egyéni felfogás különbözősége tette azzá. A vallást erkölcsi hatásáért megtűri, de természetes vallást hirdet.
Amerika felfedezése, Galilei távcsövének csodái hamar a földrajzi tudás szélesítésére, a nagy természet kutatására sarkallják a jelentősebb gondolkodókat. A természetet már magyarázza is: Nicolaus Cusanus, Telesius, Cardanus és Bombastus Paracelsus. Beszélnek a cselekvő világlélekről - a régi erő-fogalom, és a szenvedő világtestről - a régi anyag-fogalom. A létezés módját igyekeztek feltárni. Az egyházi tilalomfákon túlra nem merészkedtek.

Nicolaus Cusanus
Nicolaus Cusanus (1401-1464) előbb cuesi ügyvéd Trier mellett, majd pap, 1448-tól bíboros, a reneszánsz legelső filozófiai rendszerét építi fel. A skolasztika nominalizmusát a misztikával és az újplatonizmussal egyesíti. Megérintik a humanista mozgalmak, és a matematika nagyrabecsülése miatt a püthagoreusokhoz is kapcsolódik. A középkori teizmussal viaskodik az újkori panteizmus nevében.
A megismerés négy foka nála az érzéki szemlélet, az ész (ratio), az értelem (intellectus) és a misztikus szemlélet. Az érzéki szemlélet csak zavaros képmást ad. Az ész a jelenségeket elhelyezi térben és időben, valamint számokat, neveket ad nekik, s az értelem az ismereteket rendezi, de ezek sem elegendők a világ megismerésére. Az egyformának látszó dolgok csak sejtést adnak, mert nem egyenlők, hanem hasonlók, s az igazságot ez a megismerés úgy közelíti, mint a sokszög a kört. Így, véges ismeretekkel a végtelen Istent sem ismerhetjük meg. E tény ismerete viszont a tudatlanságunk ismerete: docta ignorantia, a tudós tudatlansága. Istent nem fogalmilag, hanem a nem-tudás, negatív teológia által gerjesztett misztikus szemlélet végtelen tudásával ismerhetjük meg.
Ez a végső intuitív, misztikus szemlélet. Itt nincs ellentmondás, mint a fogalmi-értelmi szemléletben, mert az ismerettárgy Isten, akiben a földi ellentétek (véges-végtelen, legnagyobb-legkisebb) egybeesnek (coincidentia oppositorum), mint a végtelen kicsiny sugarú gömbben a felület és a középpont. Ami nekünk ellentét, az Istenben egység. Benne lét (esse) és lehetőség (posse) azonos: Isten possest, azaz lét is, lehetőség is. Isten az igazi Abszolútum, a lét ősforrása, mert benne van csíraszerűen minden, ami a világban kifejlődik. Isten és a világ viszonya: Isten a lét teljessége abszolút maximumként és abszolút minimumként, mert mindenben jelen van, míg a világ csak korlátolt maximum. Minden dolog a világon az egész világmindenség tükörképe. Ezek között a legtökéletesebb az ember, aki kis világ, mikrokozmosz. Az Isten és az ember természeti ellentétét egyesíti Jézus Krisztus, aki vezetőnk a tökéletesedésben. És Cusanus szerint a matematika adja az igazság megismerésére az utat.

Giordano Bruno
Giordano Bruno (1548-1600) tovább merészkedik, mint Cusanus, s az 1500 éves egyház és az isteni tekintély ellen lázad, ezért pusztulnia kell. Így válik a filozófia vértanújává. Filozófiája a reneszánsz első egységes természetszemlélete. (Dél-itáliai, domonkos rendi szerzetes, 130 eretnekséggel vádolják szabadelvű nézetei miatt, kilép a rendből, sokat utazik-menekül, majd két évi fogság után az inkvizíció máglyára küldi.)
Cusanust követve elveti Arisztotelészt és a skolasztikát, bár gyakorta skolasztikus módon bizonyít. Tagadja az anyaggal egyesült Isten transzcendenciáját. Isten a végtelen teremtő természet (natura naturens). Az anyag, az érzéki világ - mint teremtett természet (natura naturata) - Istenből létrejőve az ő kifejeződése. Panteista: Isten egy a világmindenséggel. Így a világmindenség is örökkévaló. Isten szabadság, a természet szükségszerűség, törvényszerű kapcsolatok vannak benne - így a cusanusi az ellentétek egysége Istenben, a teljes harmónia lehetséges.
A dolgok eleme a monász, ami a legkisebb (minimum) is, mert a szubsztanciára jellemző az egyszerűség, ami a legkisebbre, az elemre jellemző. A legkisebb és legnagyobb egységének magtalálása teszi lehetővé a sokaság megragadását. Térben ilyen a pont, fizikában az atom. A metafizikai elem a monász. Ezeknek végtelen sok fokozata: minden lény lehet monász, s minden monász minimum a mindenséghez viszonyítva. Pl. a Föld monásza a Naphoz képest minimum, és a Napé a Világmindenséghez képest. Isten a monászok monásza. A monászok élete kiterjedés (testiség képzete), összehúzódás és maguk koncentrálása (gondolkodás képzete). Bruno felfogása nem materialista, nem spiritualista: abszolút monizmus.
Érzéki szemlélet értéktelen, mert nem ismerjük meg vele a végtelenséget, amit a fogalmi ismeret se képes megismerni. A világ lényegét, a végtelenséget a nehézségekkel bátran szembeszálló hősies lelkesedés (eroico furore) tudja csak megismerni. Ez irracionális megismerési mód.

Francis Bacon
Francis Bacon (1561-1626) londoni előkelő, 1617-től titkos tanácsos, majd kancellár, de elveszti hivatalát. A tudomány elé gyakorlati célt tűz ki: A tudás hatalom.
A tudományos reformhoz az előítéletek (emberi természeté: pl. létesítő- és célokság összekeverése; egyéni barlangunk, szempontunk, amely eltérést okoz a tárgyi világgal szemben; piaci, tökéletlen nyelvhasználat: nem a dolgoknak, hanem az észnek megfelelő szavaink miatt a dolgok helyett a szavak élnek bennünk; a színház: tudomány, filozófiai iskola előítélete, amihez nagyon ragaszkodunk) legyőzésére szólít fel.
Az empirista indukciót tartja helyes módszernek. Ezt nemcsak a természet-, de a szellemtudományokban is használni kell. Így először a legközvetlenebb, aztán a középső, végül a legegyetemesebb okokat kell keresni, hogy az okozatot kiszámíthassuk. (Utóbbi fogalmak teljesen tartalmatlanok, így nem tudományosak.)
Ám a lavinát már elindították: A természet tudományos megfigyelése nemcsak a régi hagyományos tévedéseket és előítéleteket törte meg, hanem mindenekelőtt beoltotta az emberbe az érzéki lét iránt való érdeklődést és a tekintélytől szabadulni vágyó önállóság érzetét.
Campanella és Machiavelli
Campanella még alázattal hirdeti (utópikus műve: Napállam, 1638), hogy a pápa a világ ura, tehát a gondolkodásnak is őre és parancsolója, de Machiavelli műve (A fejedelem, 1468-1527) már, bejárván a művelt világot, a nemzeti egység és önállóság fejlesztésére hívja fel az egyes népeket. Ez a gondolat hatotta át a fejedelmi udvarokat. Az állami életben legértékesebb a hatalom. Nem a jó, az erő a legfőbb érték. A politika nem vallás, vagy erkölcs, nem összetévesztendő velük. Hiszen a politika autonóm, öncélú tényező. Az ideális állam erőskezű fejedelme nem riad vissza az erőszaktól sem. Nagy hibája a fejedelem mindenhatóságának a hirdetése, s erénye a lelkiismeretet elnyomó önkény megtörése.
Jean Bodin és Morus Tamás
Nevezetes jogfilozófus a korszakban Jean Bodin (1469-1527). Érdekes és tanulságos Morus Tamás (1478-1535) Utópia című műve.

V. PROTESTANTIZMUS ÉS REFORMÁCIÓ
Vallási újjászületés

A XVI. század - a reneszánsz, a humanizmus és pusztító parasztfelkelések ideje - átmeneti korszak az európai történelemben. A polgári átalakulás ideológiai szinten, teológiai eretnekségekkel kezdődött: a középkori keresztény vallás átalakulásának és a feudális egyház lebontásának szándékával. A feudális kereszténység és az egyház elleni éles társadalmi támadásokat azonban ideológiai területre terelve tompította is a reformáció, mely nem új vallást akart létrehozni, hanem az államvallássá vált és a feudalizmus évszázadai alatt eltorzított, meghamisított őskeresztény tanításokat szerette volna helyreállítani.
Amint az újkori tudományosság a klasszikus ókorból merített, átugorva a középkort - mint fiú az apját, amikor nagyapjához fordul - s az eredeti forrásokból megújhodott, úgy a hit, a vallás is visszament a Biblia klasszikus koráig, azaz az Ószövetséghez és a kinyilatkoztatás vagy kijelentés korszakáig. Vagyis mind a tudomány, mind a vallás az eredeti szellemmel kívánt táplálkozni. Ezért ami a tudományban és a művészetben a reneszánsz, az a vallás számára a reformáció. Azaz a vallási megújulás, azaz a reformáció: a vallás reneszánsza. A megújulás tiltakozással indult a régi egyházi rend ellen, s e protestantizmus elve a gondolkodó értelem felszabadulása az egyházi tekintély bilincseiből. Vallási alaptanítása az, hogy az üdvözítő hit nem a ragyogó szertartások megtartásából, hanem az ember lelki megújulásából ered. Vagyis még a hitben is mintegy független maradhat gondolkodó értelmünk. Így az új filozófia önállóvá válik: jellemzője a szabadság, célja a teológiától független egészen emberi igazság. Az új jelszó: tudás és lelkiismeret azonos - a középkori: tudás és hit azonos helyett.
A reformáció megjelenése indoklásának több változata van. Az általános felfogás szerint a reformátorok, különösen Luther Márton szándéka a kereszténység eredeti, tiszta lényegének visszaállítása volt, amidőn a hierarchia égbekiáltó bűnei és az ókori szellemiség reneszánsza miatt a kereszténységet a teljes elvilágosodás és a pogányságba visszasüllyedés veszélye fenyegette. Más felfogás szerint, mely Luther véleményére épül, a reformáció szükségességét az egyház igen korai (VI-VII. századi), a feudalizmus ("sötét középkor") általi erkölcsi megromlása magyarázza. Kálvin viszont a reformáció szükségességét nem erkölcsi okokból származtatta, hanem a tan és a fegyelem megromlásából és a szentségek eltorzításából a feudális egyházban. Kálvin szerint a protestánsok nem követelnek semmiféle vallásbeli újítást, csupán a Krisztustól meghagyottak és az apostoloktól ajánlottak újra gyakorlatba hozatalát, amiket a régi, hamisítatlan és tisztább egyház megtartott. Azoknak pedig, amik ezekkel ellenkeznek, a kijavítását és megtisztítását. Az egyházak Kálvin követelte reformációjához - Kálvin szerint - valamennyi keresztény hozzá fog járulni.
A reformáció protestálása, tiltakozása a meglevő ellen irányult, s hajdanit kívánta életre kelteni. A katolicizmustól, amely az eredeti kereszténységet meghamisította, azért szakadt el, mert az nem ismerte el az eredetit visszaállítás szükségességét. Ugyanakkor a reneszánsz csak úgy tudta sajátos törekvéseit érvényesíteni, hogy a feudalizmus romlottságával szembeállította az ókori eszményeket. Ez a szembeállítás aztán a vallás és az egyház területén a korai keresztény eszményekhez és egyházhoz való új ragaszkodást eredményezte. Ahol viszont a katolicizmus támogatta, illetve képviselte a reneszánszt, abban mind a lutheranizmus, mind a kálvinizmus elmarasztalta. A protestantizmus az ókort csak vallási és egyházi ügyekben kívánta vissza, általános kulturális téren azonban nem.
A vallási reneszánsz, azaz a reformáció nem volt képes önmagát a világi reneszánsszal azonosítani. Nem akart a társadalom-átalakítás részesévé válni, azaz megmaradt a vallási reform evangéliumi ideálhoz közelítése szintjén. Az új reneszánsz kultúra létrejöttéhez hasonlóan, új vallás született, azaz nem a klasszikus görög-római kultúra és korai keresztény vallás újjászületése történt meg. Így a reformáció a reneszánsznak, a polgári társadalom ideológiai hajnalodásának a vallás s az egyház keretein belül jelentkező megnyilvánulása lett. Ezért a kialakult reformált vallások ugyanabba a típusba, a kereszténységbe tartoznak, de új, viszonylag önálló vallási formációt jelentenek. A gyökeres átalakulásra a kereszténységen belül a társadalom, az ember és az isten felfogásának megváltozása adott okot, bár szubjektíven csak kis változtatás igényét érezték. A reformáció nem nemzeti jellegből s okokból táplálkozott, hanem egyetemes polgáriakból, a polgárosodásból. Főként a kálvini reformáció elméletileg is és nemzetközi diplomáciával törekedett megnyitni a hitújítás útjait minden nép számára. Kálvin a páli pogány-keresztény és minden népet zászlaja alá vonó hagyományokat hangsúlyozta a feudális egyház szervezeti elvei és a zsidó nemzeti keretű ószövetségi vallás elvetésekor. A kálvinizmus erről az elméleti alapról aztán túllépett az egyházi élet korlátjain is: Kálvin előbb a genfi köztársaság egész életét megszervezte, majd pedig a kálvinizmus jelentős befolyással bírt az egész európai polgári fejlődés egészére. Azaz az élet korábbi formális egyházi uralmát nem megszűntette, hanem mással, sokkal terhesebbel és totálisabbal helyettesítette. Ami a protestantizmust alkalmassá tette az aktív gazdasági tevékenységre.
Protestáns skolasztika: Luther és Melanchton a megreformált hit szükségleteinek megfelelően gyúrta át Arisztotelészt (a katolikus skolasztika is ezt tette) és alkotnak belőle a maguk számára is szinte megdönthetetlen tekintélyt.

Luther Márton
Luther Márton (1483-1546) az emberi természet romlottságát, bűnösségét tekintette kiindulásnak. Úgy gondolta, hogy emiatt az ember saját akaratából és erőfeszítéséből nem tud feloldozáshoz jutni, hanem csak az isteni kegyelem és a hit segítségével. Tehát az egyes ember kerül a hitgyakorlás folytán személyes kapcsolatba istennel, s ő is felelős ezért. Azaz nincs ebben szüksége papi, egyházi közvetítésre, közvetítőkre. Tehát valamennyi hívő általánosan pap, és az egyházszervezet csak a gyülekezet, nem hierarchikus rendszer. Csak a Szentírás szava isten szava, más tekintély nincs. A hit bensősége belső szellemi világot hoz létre, ezen kívül az ember még külső állami kötelékben is él.
Luther 1517. október 31-én tette közzé a katolikus egyházbeli visszaéléseket elítélő 95 tételét a wittenbergi Vártemplom kapuján. Fellépését közvetlenül a búcsú intézménye váltotta ki, amely kirívóan mutatta a katolikus egyház igényét az isten és az ember közötti közvetítésre. Luther az isteni kegyelemben élők láthatatlan egyházi közösségét tette a látható egyház helyére. Ne a reneszánsz felszabadultságával tette azonban ezt, hanem a bűnös ember nyomasztó bűntudatával, tehetetlen megváltási reményével. E megváltást az evangéliumi hit adhatja, amely gyakran ellentétben áll az isteni dolgokban vak ésszel. Ezért az észt és a hitet, a filozófiát és a teológiát el kell különíteni egymástól. Az egyetemeknek is inkább Krisztust kellene tanítaniuk, nem a pogány, lélekromboló Arisztotelészt. Utóbbi nem ismeri el a lélek halhatatlanságát és a Szentírás ellenében hat.
Luther már a Szentírást magyarázó korábbi előadásaival elindította a reformációt, mert a Bibliát ellentétesnek találta a középkori skolasztikus filozófiával. Úgy vélte, a bűnös ember nem a jó cselekedetei révén nyeri el a megigazulást, hanem csupán az isteni kegyelemből fakadó saját hite miatt. A katolikus egyház gépies, bűnfeloldozó gyakorlatát ezért helytelenítette, nem azért, mert az a búcsúcédulákat pénzért árulta. A bűnbánat teljes megkerülésének lehetőségét ítélte el az egyházi gyakorlatban. Ráadásul a purgatóriumi szenvedést megváltó pénz gyakran alantas világi célokat szolgált. Luther a keresztény vallás belső, lelki értékeit hangsúlyozta, s az egyház igazi kincsének az isten dicsőségét és kegyelmét jelentő evangéliumot tartotta.
A lutheri vitát a római pápa heves reagálása emelte európai hitéleti válsággá. A teológiai vita politikai jelleget öltött. A tét a katolikus egyház németföldi hatalma volt. Luther a szász választófejedelem támogatását élvezve megjelent ugyan Augsburgban Kajetán bíboros előtt, de nem vonta vissza téziseit, hanem egyetemes zsinat összehívását kérte. Az új német-római császár a reformáció ellenes V. Károly lett. Ezután jelent meg a pápai bulla Luther 41 tétele ellen, majd a pápa elégettette Luther írásait. Ezzel viszont utóbbi népszerűsége általánossá vált a németek előtt. Luther már a nem Jézus alapította szentségeket is megtámadta, a Szentírást és a lelkiismeretet a pápai és a zsinati tekintély elé helyezte, és ettől még a birodalmi gyűlésen sem tántoríthatták el. Amikor pedig a pápa híveivel együtt kiátkozta, Wartburg várába menekülve elkészítette az Újszövetség német fordítását, mely Luther legnagyobb alkotásának számít. Ennek kiadása észak, kelet és dél-keleti irányban exportálta Európába a hitújítást. Luther hamarosan újra Wittembergben védte a reformációt, most már a túlzásoktól. Elhatárolódott a münzeri parasztháborútól. A szász egyház újjászervezésével mintát adott a többi lutheránus egyház kialakításához.

Zwingli Ulrich
Zwingli Ulrich (1484-1531) 67 tételből álló reformációs programot alkotott. A reformáció politikusa volt, aki a katolikusok elleni vallásháborúban halt meg. Az emberi természetbe beoltott vallásosságról és végtelen lehetőségekről beszélt. A humanizmus antik filozófiai és általános örökségéből is merített. Remélte, hogy az antik filozófusokkal találkozik a mennyben. Teológiájában a Szentlélek által teremtett hit szerepét Luthernél is jobban hangsúlyozta. A szentségeket csak felidéző jeleknek tartotta, nem valóságos hatásúaknak. Zwingli a Luther-féle gyakorta skolasztikus szentírási szövegmagyarázás helyett emelkedett humanizmussal a Biblia szimbolikus értelmezésének eszközével élt: Semmit sem nyithatunk ki csupán a saját kulcsával, ahogy a lelkiismeretet sem tehetjük szabaddá, ha hozzá alkalmas eszközünk, kulcsunk nincsen. Egyedül Isten az, aki a lelkiismeretet felszabadítani képes. Ebben az értelmezésben csírájában helyet kap a lelkiismereti szabadság gondolata, amikor Zwingli a római egyház hatalmának forrását, a Jézusnak tulajdonított mondást értelmezi a kulcsok hatalmáról.
Itt azonban megmutatkozik Zwingli átfogó szembefordulása is a feudális egyházzal, például a katolikus kultusz terén: minden rítus felesleges és az istentisztelet igazában igehirdetés, az úrvacsora csak emlékezés, ünnep csak a vasárnap (más ünnepen csak reggeli istentisztelet lehet, majd munkanap következzen). Luther szembenállt Zwinglivel az úrvacsora és ünnepek kérdésében. Vitatkoztak abban is, hogy az úrvacsora elemeiben Krisztus valósággal jelen van-e. A későbbi wittenbergi konkordia szerint a hívőknek igen (méltatlanoknak is, de nem a hitetleneknek). Luther tisztelte a császárt és a fennálló intézményeket, Zwingli szabad köztársaságpárti volt, keresztény alapú államot tervezett. S hiába akart a marburgi vitájuk során Zwingli kibékülni, a protestantizmus egységét nem lehetett megőrizni. Az egyesült katolikus kantonok elleni vesztes csata tábori lelkészeként 1531-ben hősi halált halt Zwingli szellemében a wittenbergi konkordia ellen a baseli Első Helvét Hitvallást (Confessio Helvetica prior) hozták létre. A zwingliánus svájci reformáció azután beolvadt a kálvini irányzatú svájci reformációba. Zwinglit azonban a francia Kálvin sem becsülte aztán teljes mértékben.

Kálvin János
Kálvin János (1509-1564) reformációja szigorú erkölcsöket követelt meg és erős determinizmust, predestinációt hirdetett. A hivatás kiteljesítését állította feladatnak a gyülekezet elé. Megkövetelte a gazdasági sikert is követőitől. Munkaerkölcsének betöltése így az isteni kiválasztás jele
Kálvin Franciaországban született, apja jogász volt. Kálvin teológusként indult, de jogász lett. Humanistaként indult, s eleinte ellenállt Luther tanainak, a Szentírás tanulmányozása azonban őt is szembefordítja a hivatalos egyházzal. 1533-ban a Sorbonne rektorának székfoglalóját ő írja, benne a kegyelemből való megigazulást hangoztatja, elvet minden emberi hozzáadást: a hit szabályozója egyedül az Ige. Ezért menekülnie kell. Franciaországi bujdosás alatt teológiai művet ír, utána 1534-ben Baselba megy, ahol két év múlva kiadja főművét, az Institutiot. Felemelte szavát a szellemi szabadosság (Rabelais, Erasmus, Montaigne) és az egyházi csalhatatlanság (II. Gyula, X. Leó, Kajetán bíboros) ellen. Luthert latinul olvasta. Becsülte, hogy az evangéliumot visszahelyezte igazi méltóságába. Zwingli azonban kevésbé hatott Kálvinra, inkább a talajt készítette elő számára. Kálvin a misztikus francia humanizmust ismerte, így közelebb állt hozzá Luther szelleme, mint Zwingli humanizmusának világi elemekkel vegyített vallásos világképe. Kálvin Isten hatalma alatt állónak ismerte magát és környező világát, gyanakodva nézte a vakmerő emberi önállósodási törekvéseket.
A zürichiekkel azonban ki tudott egyezni, s az egységes helvét reformációba - bár abban ő dominált - zwingliánus elemeket is bevett. Az úrvacsora- és a predestináció-tanban is az ő álláspontja győzött, amit a második helvét hitvallás tükröz. 1536 júliusában érkezik Genfbe, ahol előtte májusban fogadta el a nép a kétszázak tanácsában az evangéliumot törvényének. Kálvin genfi lelkipásztor lesz a genfi reformáció addigi vezetője, Farel Vilmos hívására. Együtt szervezik a genfi egyházat. Kálvin elkészítette hitvallását, majd a genfi kátét a tanács törvényerőre emelte. A törvényszegőket személyválogatás nélkül kezdik szigorúan megbüntetni. 1538-ban a libertinusok ellenállása győz, s Kálvint és Farelt száműzték Genfből. Kálvin Baselban, majd Straßburgban élénk teológiai működést folytatott, majd 1541-ben hívei győztek és visszahívták Genfbe. Azt egyházvárossá tette, ahol az evangélium elvei uralkodtak. A Szervét-párt ellen győzött, s Genf még a hugenottákat is befogadhatta. Kálvin életműve kiteljesedett, a kálvinizmus elszakadt a lutheranizmustól.
Tanítása szerint Isten transzcendens és szuverén, korlátozhatatlan hatalom. Szuverenitása az egész világegyetemben manifesztálódott, Isten az egész világegyetem szuverén ura (még az ördögöké is a pokolban). Olyan messze van az embertől, hogy róla csak az általa feltártat mondhatjuk: az isteni titokhoz csak a Szentírás vezet, a romlott emberi értelem és akarat minden más ismerete torz és bálványszerű. Az ember eredetileg tökéletesre lett teremtve, tehát nem természettől fogva, hanem az eredeti bűn miatt természetében rossz, s ezért csak rosszat akarhat és ezért Isten örök megvetését érdemli. Az Úr azonban könyörületes és állandó gondviselésben részesíti az embert. Gondviselése az egész mindenségre kiterjed. Majd elküldte Fiát az üdvösséggel a földre, de a megváltásban, az örök életben nem mindenki részesülhet, mert tapasztalati tény, hogy vannak örök kárhozatra rendeltek. Az elrendelés még a világ teremtése előtt megtörtént. Úgy történt, mint a zsidó nép kiválasztása, Isten jóságában meghatározatlanul, tehát szabadon, ingyenesen, ezért e kegyelem egyforma, szükségszerű osztogatása nem elvárható. Az egyház azonban azokat is magában foglalja, akik nem üdvösségre predesztináltattak. A bűn maga nem Istentől van, de a mi bűnösségünk Isten rendeléséből, ami szörnyű végzés és hittitok, mert általa Isten a saját munkáját végzi. Isten tehát azokat is elhívta, akikre e szörnyű terhet rakta. Senki sem mer a mindenek fölött igazságos és mindenható Istentől végzése miatt tiltakozni, Isten rendelése az ő titka. Mindebben Kálvin Szent Pálra hivatkozik. A szentségek nem a kegyelem eszközei, hanem hitünkért kapott jelek, s nem befolyásolhatják eleve elrendelt sorsunkat. Az egyetemes isteni kegyelem hatására valósul meg az ember természeti és társadalmi tevékenysége Isten dicsőségére; a különös kegyelem pedig szabályozza az ember halál utáni sorsát. A keresztség és az úrvacsora szentségében Krisztus valóban, de csak lelkileg van jelen. A keresztény ember sorsát meghatározó két egymástól elválaszthatatlan, de autonóm ország határozza meg, az igazságon alapuló szabad oktató-nevelő állam és Isten népének a szentlélektől áthatott egyháza.
A református egyházszervezet alapeleme a hívek közössége, a gyülekezet, amelyet választott egyháztanács kormányoz. Négy, nem hierarchikus sorrendű papi hivatás van, a pásztorok, a tanítók, a presbiterek (vének) és a diakónusok. Minden gyülekezet egyenrangú, ugyanazon kiválasztotti méltósággal rendelkezik.

Philipp Melanchton
Philipp Melanchton (1497-1560) Erasmust tisztelő humanista, a skolasztika jó ismerője, wittenbergi egyetemi professzor, Luther barátja és védelmezője a Biblia egyedüli tekintélyét illetően. Humanista kritikával segített Luthernak Arisztotelészt a katolikus skolasztikától megtisztítani s egyúttal a filozófiát újra a teológia szolgálólányává tenni. Az evangélikus egyház ágostai hitvallásának szerzője. A német oktatási rendszer ujjászervezője, egyetemek alapítója. Luther előtt elvetette az átlényegülés tanát s a hit általi megigazulást tette a teológia alapjává. Az evangélikus tanítás rendszerében a bűnt nemcsak cselekvésként, hanem az akaratot és az érzelmeket is befolyásolóként tekintette. Szerinte a velünk született eredendő bűn önzési hajlama megfertőzi tetteinket, és csak isten kegyelme vigasztalja meg az embereket, akik ezért hálásak lesznek Istennek, de tökéletlenek maradnak. Az ágostai hitvallás semmilyen változtatását nem engedte meg. Történeti és teológiai alapon elvetette a pápa primátusát, bár hajlandó volt tárgyalni a római katolikusokkal, amiért a protestánsok támadták. Az üdvözülést illetően a hit primátusát a jó cselekedetek szerepéhez képest Lutherral együtt megtartotta, az úrvacsora kérdésében azonban nézetei közelebb által Kálvin tanításához. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a törvény fenyegetése keltheti fel a hitet.

Népi irányzatok
A korai polgári ideológiai elem már Luther reformációjában is megjelenti, igazán forradalmi azonban a Thomas Münzer-féle anababtista, újrakeresztelő reformáció volt. Ez még a svájciak kezdeményezésein is túlment, nemhogy a polgárosodó német nemesség reformációján. A kereszténység válságaként ebben a reformációban már szektásodás is végbement. A reformáció fő irányzatai erőteljesen szembefordultak e radikális népi reformációval, annak szerintük forradalmi túlzásaival. Ugyanakkor reálisnak csak a főirányok tekinthetők, a valóság számára a szélsőséges irányzatok csak formális lehetőségeket, azaz utópikus társadalmi törekvéseket képviseltek. Nem volt szükségük rendes, fizetést kapó papra, mert az igazságot pénzért hirdetni nem lehet. A keresztények részére az állami felsőbbséget sem ismerték el, s a felelősségteljes hivatalokat is elvetették - a fegyverviseléssel-katonáskodással, bíráskodással, kivégzéssel együtt. Elvetették az adó és haszonbér megfizetését, az egyéni vagyont és a házasságot is.
Zwingli jól látta e nézetek illuzórikus jellegét, amikor azt hirdette, hogy igazságos kormány csak a keresztény kormány lehet, mert a keresztény egyház nem annyira szent, hogy ilyen funkciót betöltsön. Kálvin is élesen harcolt a túlzók és szektások, a münzeriánusok, anabaptisták, adamiták, Steblerek, szombatosok és clancilariánusok ellen - az egykori a katharok és donatisták őrültségét látva bennük. Az anabaptisták azzal akarnak föltűnni, mondja Kálvin, hogy ők nagyobb előrehaladást tettek, mint mások, mivel nem hiszik, hogy egyház meglehet az élet teljes tisztasága és épsége nélkül. A bűnök iránti gyűlöletből elszakadnak a törvényes egyháztól, gondolván, hogy az istentelenektől különítik el magukat. Pedig Isten maga mondja, hogy az egyház az ítélet napjáig szenvedni fog a bajban, a gonoszok hozzákeveredésével megterheltetik, tehát hiába keresnek olyan egyházat, amely minden szennytől mentes. Kálvin tehát itt realista, olyan egyházi közösségeket kíván, ahol helye van az élet tökéletlenségeinek: valószínűleg ez Kálvin későbbi nagy népszerűségének a titka.
Münzer tanítása egyúttal elméletileg a kereszténység mély teológiai válságát is jelenti, mert nem csak a katolicizmust, hanem a kereszténység lényeges tételeit is támadta. Néha az ateizmust súroló, a modern spekulatív szemléleti móddal igen közeli rokon keresztény formájú panteizmust hirdetett. A Bibliát nem tartotta egyedüli és tévedhetetlen kinyilatkoztatásnak, hanem az igazán eleven, minden időben és népnél létező kinyilatkoztatást az észben találta meg. Az ésszel nem szabad a Bibliát szembeállítani, mert akkor az a szellemet megölő betűvé válik. Az emberi hitben az ész elevenedik meg, amiért a pogányoknak is lehet hitük. S e hit, a megelevenedett ész révén az ember nem valamiféle túlvilági mennyországban, hanem az életben üdvözül. A hívők hivatása megkeresni vagy megteremteni a földön ezt a mennyországot, az Isten országát.
Mindezzel együtt megindul a protestáns naiv misztika, s mivel középpontja az Isten, e vezető elvéről teozófiának is nevezik. Eszerint a nagy mindenség maga az Isten, akinek magában való akarata és cselekvése teremti az egyes létezőket. Amint a mi szellemünk is akarat és cselekvés képessége, s a mindenség (azaz Isten) részeként az Istent megismerheti. Ehhez azonban meg kell tudni szabadulni az anyagi béklyóktól, mely megszabadulás az ember legnemesebb munkássága. Legjobb hirdetője e vallásos filozófiának a görlitzi suszter, Jakob Böhme (1574-1624).

Antitrinitarizmus - unitarizmus
Az antitrinitárius felfogás nem a reformáció korában született, eredete visszanyúlik a korai kereszténység teológiai küzdelmeire. Az arianizmus harcai ezek a szentháromságtan keresztény dogmatikába illesztése ellen. Akkor nem sikerült győzniük, s a bizonytalan evangéliumi hitalapú tan a kereszténység jellegzetes tételévé vált. Az evangéliumokban kifejezetten ugyanis csak Máté 28, 19 tartalmazza a Szentháromságot: "...megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében." Ezenkívül János I. levele 5, 7-8: "Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz, és a vér: és ez a három is egy." Ám ezt mint késői betoldást már Erasmus vitatta, s a Biblia 1975-ös magyar kiadása is kihagyja. Ám forrásként megjelölhető a pogány ókor felé forduló reneszánsz humanizmus is.
A XVI. század újból kiélezte a vitát, s az antitrinitárius nézetek racionálisabb alapokra kívánták helyezni a keresztény dogmatikát, az irracionálisnak tekintett mozzanat kiiktatásával. (Az unitarizmus a mai örököse az akkori antitrinitárius mozgalomnak.) A reformáció fő irányzataival egy időben és azokat kicsit követve fejlődött ki. Különösen a kálvinizmus harcolt ellene, híres Kálvin és Szervét Mihály vitája, amely Szervét 1554-es máglyahalálához vezetett (vö. Sütő András: Csillag a máglyán). A németországi és svájci mozgalom összefonódott a népi reformációs anabaptizmussal. Az itáliai katolicizmus ereje a terjedést korlátozta, ezért az itáliai antitrinitarizmus képviselői külföldön, főként Lengyelországban terjesztették nézeteiket, de Erdélyben is sikerrel működtek. Leghíresebb a két Socinus socinianizmusa. A fiatalabb testvér tagadta a szentháromságot, Krisztus istenségét, az ördög személyiségét, az ember vele született teljes romlottságát, a helyettes elégtétel tanát és a büntetés örökké tartóságát. Az ő elmélete szerint Krisztus isten-ember küldött volt, ki Szűz Máriától születése előtt nem létezett. Az emberi bűn Ádám bűnének utánzása. Az üdvösség Krisztus erényes életének követésében áll. A Bibliát a józan ész világánál kell magyarázni, a képes kifejezéseket nem kell szó szerint érteni. Az idősebb testvér, Faustus Socinus a lengyeleknél is nagy szerepet játszott, ahonnét majd az unitáriusok az ellenreformáció üldözése elől Erdélybe, Angliába, Hollandiába és Németországba menekülnek.
Erdélyben az olasz Blandrata reformációs tevékenysége, de főként Dávid Ferenc és követői tevékenysége következtében - és János Zsigmond fejedelem támogatásával - jött létre az antitrinitárius mozgalom, majd belőle kifejlődött az unitárius és a szombatos felekezet. Az unitáriusokat találóan jellemzi egy XVIII. századi mondás: Az unitáriusnak más a hite és más a vallása - nem azt vallja, amit hisz. A vallása sociniánus, a hite unitárius. A vallását a mások kedvéért kellett készítenie, a hitét megtartotta magának. Az unitarizmus a hit kérdéseiben a filozófiával fogott kezet, de a világról való felfogásában tartózkodik a deizmustól, szívesebben elviseli a panteizmus vádját, mert mindenben Isten jelenlétét nézi, s mindenben inkább jót és kegyelmet tapasztal, mintsem büntetést és kárhozatot.
Az amerikai és svájci szektaképződés mellett a magyarországi két protestáns szekta közül a szombatosok később logikusan beolvadtak a zsidóságba, az unitáriusok pedig racionalizmusuk következtében egyre kevésbé terjedtek. A szekták a késői protestantizmusban is, különösen a kálvinizmus peremvidékén jelentkeztek, ami ellen a kálvinizmus védekezett. A szektásodás társadalmi, azaz szociálpszichológiai okain túl az is szerepet játszik a kálvinizmus nagy súlyt helyez ugyan az igére, mint fő kegyelmi eszközre, de szerinte ennek teljes kegyelemközvetítő jelentősége csak a kiválasztottakban érvényesül. S e mellett nyitva marad az a lehetőség, hogy Isten lelke - az ige közvetítése nélkül - közvetlenül szállja meg az embert. Ez az oka, hogy épp a kálvinizmus területén jött létre igen sok szekta. E szektaképződés során extatikus élményekre, a Szentlélektől közvetlenül nyert megvilágításra, küldetésre hivatkoznak, s a külső, írott igével szembehelyezik a belső igét, amely többnyire nincs összhangban a Szentírásban foglalt ige teljességével.