A másodlagos szóbeliség térnyerése az Interneten

1982-ben Walter Ong megjelentette Orality and Literacy (Szóbeliség és írásbeliség) című művét. A korszakalkotó írásmű az ún. Torontoi Iskola kommunikációelméleti eredményeit összegzi és építi tovább. A szerző tehát annak a befolyásos szellemi áramlatnak a vonzáskörében mozog, amelyet Harold Innis, Marshall McLuhan, Eric Havelock vagy Elizabeth Eisenstein neveivel fémjelezhetünk. Ezekben a kutatókban az a közös, hogy a civilizáció folyamatát, a különböző korok társadalmainak különböző kommunikációs szokásaival igyekeznek magyarázni. Mindannyiójuk munkásságában meghatározó szerepet játszik annak a fordulatnak a vizsgálata, amelyet az írás és később a nyomtatás elterjedése hozott a korabeli társadalmak kultúrájában. A szóbeliség viszonyai között élő közösségek ennek a fordulatnak a hatására kezdtek újfajta módon gondolkodni önmagukról és az őket körülvevő világról. "Csak az írás létrejöttével válik lehetségessé a mondottnak tartós rögzítése s különböző szövegek összehasonlítása.(?) Így áll elő a kognitív szubjektum ama távolsága saját mentális tartalmaitól, ama szellemi tér, melyben fogalmiság és reflexió először kibontakozhatnak. Kialakul az ellentmondás és a koherencia eszméje, formát ölt a kritikai-racionális gondolkodás. Csak az írásbeliség megjelenésével válik el egymástól legenda és tény, mítosz és tudás." Mindez akkor válik különösen izgalmassá, amikor felfedezzük, hogy napjainkban az elektronika térnyerése révén ugyanennek a folyamatnak a részleges visszafordulása zajlik. Az írásbeliségről a telefon, rádió, televízió és más elektronikus technológiák által hordozott új szóbeliségre való áttérésnek nap mint nap szem- és fültanúi lehetünk. Walter Ong ezt az új szóbeliséget nevezte könyvében másodlagos szóbeliségnek. Azért másodlagos, mert ez a szóbeliség immár állandó jelleggel írott és nyomtatott szövegekre támaszkodik, rájuk hivatkozik, és belőlük merít. Eme kettősség fokozottan erős jelenléte tapasztalható a kommunikációs technológia legújabb médiumán, az Interneten. A következőkben erre az egyetlen médiára szűkítve igyekszem bemutatni, hogy az írás és a szóbeliség sajátosságai miként ötvöződnek a net-en.


Az orális kultúrájú társadalmak

 A szóbeli vagy retorikus kultúrájú társadalmak tagjai egészen máshogy érzékelték a környezetüket, mint ahogyan az írásbeli és főként a nyomtatásra épülő kultúra tagjai érzékelik. Az írásbeliség előtt nem egyszerűen nem volt írás, hanem mást jelentettek a szavak. Az írást - és főleg a nyomtatást - nem ismerő társadalmak szóbelisége olyan gondolkodási sémákat alakított ki, amelyeket mi, a tipográfiai logikán nevelkedettek gyakran alig-alig vagyunk képesek követni. Néhány évtizede az iskolázott világ újra ráébredt az elsődleges szóbeliség létezésére, valamint arra, hogy a szóbeliségre, illetőleg az írásbeliségre épülő kultúrák mélységesen különböznek egymástól.

Az írást még nem ismerő társadalmak számára, kizárólag a beszélt nyelv jelentette azt a kommunikációs közeget, amelynek révén a közösségi és kulturális viszonyok artikulálódhattak. Az ilyen társadalmak tagjai Ong kifejezésével élve az elsődleges szóbeliség viszonyai között éltek. Az elsődleges szóbeliség viszonyai között az ismeretek nincsenek leírva, sőt ennek még a lehetősége sem létezik. Soha senki nem tud utánanézni semminek, mert ez a fogalom, hogy utánanézni, a szóbeliség kultúrájában nem létezik. A tudás nem tárgyiasul könyv formájában, hanem az elhangzás pillanatában megsemmisül. A világról szerzett ismeretek megőrzése a folytonos újrakimondással valósul meg. Tudni annyit jelent, mint ismételni, az ismételt felidézéshez viszont emlékezetes formába kell önteni a fontos gondolatokat. Erre szolgálnak azok az emlékezettechnikai (mnemonikus) formulák, amelyek keresztül-kasul átszövik az elsődleges szóbeliség beszélt világát. Ilyen emlékezettechnikai formulák a jelzős szerkezetek, a párhuzamos mondatsémák (refrének), a rímek stb. Milman Parry - aki rámutatott, hogy a homéroszi eposzoknál nem az a fontos, hogy ki írta őket, hanem az, hogy ezek a szóbeliség viszonyai között keletkeztek, és csak utólag lettek lejegyezve - számtalan helyen hívja fel figyelmünket az olyan, több tucatszor ismétlődő ritmizált frázisokra, mint amilyen a "leleményes Odüsszeusz", a "rózsaujjú hajnal" vagy a "szent falú Trója".

Minden érzékelés időbe ágyazott, de a hang egyszerűen elválaszthatatlan a jelen időtől. Ha megállítjuk a mozgóképet, és kimerevítünk egy filmkockát, akkor egy darab állóképet kapunk, de ha a hang futását állítjuk meg, akkor "állóhang" helyett csak a csend marad. Ahogy Ong írja: "Sound exists only when it is going out of existence" ("A hang csak megszűntével létezik" - Ong 1982: 32). A hangot nem lehet elvonatkoztatni a jelen időtől. A szavak pedig, minthogy a hang kelti életre őket, mindig jelen idejű cselekvést jelentenek. A szavakat cselekedték, nem pedig jelölték. A szó ily módon mindig esemény (volt), nem pedig leírt dolog.


A nyomtatásra épülő kultúra

A nyomtatás elterjedésével a hangzó szavak tárgyakká, térbelileg megformált látvánnyá váltak, amelyek immár nem kötődtek a beszélőhöz, hanem könyvek formájában tárgyiasult gondolatokká lettek. A régi szellemi világban a hallás volt a meghatározó és nem a látvány. A hallás dominanciája még sokáig - a kéziratos kultúrán át a korai nyomtatásos kultúráig - változatlanul megmaradt. A változást az úgynevezett néma olvasási fordulat (silent reading) hozta. Eleinte - ahogy sok középkorkutató beszámol róla - az írást ismerő szerzetesek csakis hangosan tudtak olvasni, tehát még akkor is hangosan olvastak, ha magukban voltak. Az olvasást nem vizuális, hanem hallgatói folyamatként élték meg. A betűk hangokat jelentettek, nem pedig látványt. A kézzel írt kódexekben az írásjelek egyébként is rendkívül szabálytalanok voltak, hiszen nemigen létezett szabvány, illetve sok-sok, egymástól független szabványcsíra létezett. Így tehát a hangzás alapján állapították meg, hol kell szünetet tartani, vagy hol fejeződik be a mondat. A nyomtatás fokozatos elterjedésével azonban ez a hagyomány lassan eltűnt. A nyomtatott szöveget a kézzel írottal szemben könnyebb volt olvasni, mert egységesebb rendszer szerint készült. Azért alakulhatott ki a néma és folyamatos olvasás, mert nem volt már szükség a hangzás szerinti értelmezésre. A nyomtatás, nem pedig az írás volt az, ami ténylegesen tárgyiasította a szavakat és ezen keresztül a gondolkodást. A nyomtatásnál a szavak olyan, előre elkészített egységekből készülnek, amelyek létezésükben megelőzik a szót, amelyet alkotnak. A nyomtatás tehát a betűk egyformaságával, a szavak látványának sematikus voltával, a szöveg vizuális egységekbe szerkesztettségével azt sugallja, hogy a szavak maguk is tárgyak vagy dolgok, és nem csak megjelenésük az a nyomtatott szövegben. Az alfabetikus betűnyomtatásnál a szavakat külön-külön öntött betűkből állították össze, ezáltal a szót pszichológiailag is mélyen beágyazták az ipari fejlődés kultúrájába, hiszen éppúgy készítették el, "gyártották le", mint bármely más iparcikket (McLuhan a futószalag kifejezést használja). A nyomdai folyamat teljesen egyforma tárgyakat hozott létre, amelyek helyettesíthető és pótolható részekből álltak. A szóbeli kultúrájú világban az elbeszélő minden alkalommal másként mondta el ugyanazt a történetet. Nem a tárgyszerűség, hanem a beszéd öröme volt a fontos számára. A hallgatók pedig közbeszóltak, bekiabáltak, azaz részeseivé váltak az eseménynek. A nyomtatott szöveg ezzel szemben a lezártság érzését kelti. A nyomtatás azt reprezentálja, hogy egy szerző a végső formába önti a szavait. A már elkészült, kinyomtatott könyvbe nem lehet belebeszélni. Nem lehet hozzátenni, és nem lehet elvenni belőle; nem lehet részt venni benne, és nem lehet megváltoztatni azt, csupán követni lehet a szerző által sorról sorra előírt gondolatfolyamot. A "halott" sorok vizuális dominanciája azonban egyre inkább megtörni látszik az elektronikus tömegkommunikációs eszközök térnyerésének következtében. Napjainkban egyre nagyobb jelentősségre tesznek szert a hangot adó, elektronikus médiumok. A televízió, a rádió és a telefon révén az elektronikus technológia elvezet bennünket a másodlagos szóbeliség korába. Az információk óriási hányadát immár nem nyomtatott, hanem beszélt szövegekből nyerjük. Az új szóbeliség feltűnő hasonlóságokat mutat a régivel: részvételi misztikájában, a közösségi érzés fokozásában, a jelen pillanatra történô összpontosításában s még az állandó fordulatok használatában is [?], de lényegét tekintve ez akartabb és tudatosabb szóbeliség, mely állandó jelleggel az írás és nyomtatás használatára alapozódik (Ong 1982: 136).


Szóbeliség és írásbeliség a hálózaton

Nyíri Kristóf Hagyomány és társadalmi kommunikáció című tanulmányában arra hívja fel a figyelmünket, hogy az Interneten történő hálózati kommunikáció során összekeverednek a beszélt és az írott nyelv sajátosságai. Ő azt mondja, hogy: "a networking alapvető formája az e-mail (elektronikus levél), és lenyűgöző az a megfigyelés, hogy az e-mail üzenetek stílusa milyen közel áll a beszélt nyelv stílusához. Az e-mail szövegek hemzsegnek a hibásan induló, inkoherens mondatoktól.(?) A hálózat gyorsasága, a kommunikációs helyzet nyomása a mérlegelő, reflektáló fogalmazás ellenében hat."

Úgy tűnik tehát, hogy az e-mail-ezés esetében - a beszédhez hasonlóan - sokkal lényegesebb a spontaneitás, a jelenidejű helyzethez kötöttség, mint az - írás (és főként a nyomtatott könyv) sajátosságaként ismert - egységes, történeti és logikai koherencia. Az elektronikus levél a hagyományos levéllel szemben nem napok vagy hetek alatt ér oda a címzetthez, hanem a küldés pillanatában. Minden hiba, amelyet az írás közben elkövetünk egyetlen mozdulattal korrigálható, és ez azt jelenti, hogy az e-mail szinte bátorít a spontán kreativitásra. -A szövegszerkesztőn fogalmazott szöveget igen kis fáradtsággal átírhatjuk, szerkeszthetjük, formattálhatjuk, és újra formattálhatjuk, kinyomtathatjuk, sőt publikálhatjuk is. A szövegszerkesztőn könnyű az írás mind abban az értelemben, hogy megengedi a provizórikusat, a vázlatot, a kísérletet, mind pedig abban az értelemben, hogy lehetővé teszi már meglévő szövegek könnyűszerrel való felhasználását - saját szövegeinkét vagy mások által írt szövegekét, utóbbiakat erőfeszítés nélkül ötvözve az előbbiekkel.- Ez a könnyed technika a fogalmazás könnyedségét a beszéd könnyedségéhez teszi hasonlatossá. A szóbeliségre emlékeztet az is, ahogyan az e-mail elveszik az időben, nem tárgyiasul, nem kerül kinyomtatásra, azaz - mint a hangnak - nem marad nyoma sehol. -A szövegszerkesztőben tárolt szövegek nem viselik magukon történelmük bélyegeit, kortalanok, nincsen önálló időbeli létezésük. És mivel folyamatos újraírásnak vannak kitéve nemcsak jelentésük, de formájuk is korlátozott objektivitású.- Richard Dimler szerint a szövegszerkesztő használója számára a nyelv "inkább dinamikus, mint statikus, inkább képlékeny, mint fixált, inkább lágy, mint kemény, inkább rugalmas, mint merev. Ezáltal úgy látszik, mintha a nyelv sohasem érne el valamilyen végső állapotot.", Vagy ahogyan Michael Heim írja Electric Language című könyvében "digitális közegben a fogalmazás közvetlensége a beszéd közvetlenségéhez hasonlatos. A szövegszerkesztés visszahoz valamit az orális diskurzus közvetlen áradásából." Természetesen ezek a változások legérzékletesebben azokon az írott szövegen alapuló (text based), de ugyanakkor egyidejű (real-time) - tehát rögtönzött - kommunikációs fórumokon figyelhetőek meg, amelyek a közelmúltban olyan döbbenetes gyorsasággal indultak szaporodásnak, és amelyek (mint a chat room-ok vagy a MUD-ok) minden bizonnyal a hálózati kommunikáció legizgalmasabb formái.

Felhasznált irodalom:

Bolter, David J. (1990): Writing Space: The Computer in the History of Literacy. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum.

Czeizer Zoltán (1997): Játék és tanulás az Interneten. In Educatio, 4.

Delany, Paul és George P. Landow (szerk.) (1991): Hypermedia and Literary Studies. Cambridge: MIT Press.

Eisenstein, Elizabeth L. (1979): The Printing Press as an Agent of Change: Communications and cultural transformations in early-modern Europe. Cambridge: Cambridge University Press.

Giese, Mark (1998): Self without Body: Textual Self-Representation in an Electronic Community. In Firstmonday (www.firstmonday.dk).

Heim, Michael (1987): Electric Language: A Philosophical Study of Word Processing. New Haven: Yale University Press.

Innis, Harold A. (1951): The Bias of Communication. Toronto: University of Toronto Press.

Landow, George P. (1995): Hyper/text/theory. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Malinowski, Bronisław (1923): The Problem of Meaning in Primitive Languages. In C. K. Ogden és I. A. Richards: The Meaning of Meaning: A Study of the Influence of Language upon Thought and of the Science of Symbolism. London: Routledge and Kegan Paul.

McLuhan, Marshall (1962): The Gutenberg Galaxy. Toronto: University of Toronto Press.

Nelson, Ted H. (1981): Literary Machines. Swarthmore, PA: Self-published.

Nyíri Kristóf (1993): Hagyomány és társadalmi kommunikáció. In Replika, 11-12.

Nyíri Kristóf (1996): Bölcsészettudományok az írásbeliség után. In Világosság, 6.

Ong, Walter J. (1982): Orality and Literacy: The Technologizing of the World. London: Methuen.

Parry, Adam (szerk.) (1971): The Making of Homeric Verse: The Collected Papers of Milman Parry. Oxford: Clarendon Press.

Reid, Elisabeth (1995): Virtual Worlds: Culture and Imagination. In Cybersociety. Steven G. Jones szerk. New Delhi: Sage Publications.

Rheingold, Howard (1993): Virtual Community. New York: Addison-Wesley Publishing Company.

Seanger, Paul (1982): Silent Reading: Its Impact on Late Medieval Script and Society. In Viator, 13.

Young, Jeffrey R. (1995): Textuality in Cyberspace: MUDs and Written Experience. In Replika, 15-16 (lemezmelléklet).