Úgy kezdődik, hogy egy-két katona,
És aztán még egynéhány,
Fedeles kosárral vállán
Madarászni indul, talán.

Mint más karácsonyéjen tennék,
Oly óvatosan lépegetnek.
Dolgában egyikük sem biztos.
Megállnak mind, ha csak egy megáll.

Tűz gyúl. Pár köpenyt
A fagyott földre leterítenek.
Lengyel vodka, gyümölcs, és kenyér az,
Ami előkerül és körbejár.

Ónémet nóta dallama.
Türelem rendje a titok.
Osztoznak rajta nemsokára.
Utolsó szivarjukat füstölik.

Mint péntek-estéli szeretők, ha vége:
Szedelőzködnek matracuk fölött,
És távozásra biztatva egymást
Nevet, lakcímet cserélnek.

EDWARD KENNELLY

Bizonyíték / Proof

Szeretném, ha mindent szabadon hagynék,
Ha jóslatokkal nem öldökölném a holnapot,
Ha kényszerű megfeleléssel nem gyötörném
Ilyenné meg olyanná a napot. Oly könnyű
Megfojtani a pillanatot, míg elvárjuk tőle,
Hogy tárja fel önmagát. Mindazon, ami vagyok,
Céltalan átdereng a napsugár.

Csapdába zárt lábát rágja a róka,
Hogy szabaduljon. Amint a fűben elbiceg,
Mintha a föld vérezne.
Ha reggel a fény felragyog,
Ki tudja már azt, éjjel mit szenvedett?
Bizonyíték, hát az nem kell.

EDWARD BOND

Londoni balladák / London Ballads

1.

Az öregember a város környékén bóklász
Dudáját fújja
Kalapján az alkonyi felhők színe
Hosszú fehér szakálla szélén eső foltjai
Zöld vászonba göngyölve zsineggel átkötve motyója
Ing nedves törülköző szappan
És egy öreg borotva
A pengét a járda szélén feni
Esőkabátjáról nem hiányoznak gombok
Nagy fekete labradorit vezet kötélen
Amikor mosdik amikor alszik a kötelet bokájához erősíti
Sohasem válnak el egymástól a kutya meg ő
A kötélen esznek és úgy végzik szükségüket
A kutya bámul a világba
Hátha megérti úgy igyekszik
De kifejezésmódja már semmit sem változik
Mondják elveszített asszonya után jár
Őt hívja a dudája
De aprót elfogad

19.

Kedves barátunk, mert oly sokáig éltél és oly szerényen távoztál,
Mi meggyógyulunk és nem kell a sebekkel élnünk, melyek téged megöltek.
Milyen óvatosan hajtogattad össze szalvétádat evés után, milyen takarékosan,
Mint a fa, amikor saját gyümölcsét fogyasztja.
Keveset aludtál,feküdtél tágra nyitott szemmel, mint a tenger partja, ha tudja, hogy visszatér majd a dagály.
Tudtad, hogy elesett Trója, de nem tudtad, milyen színű sálat viselt Agamemnón - nem érdemes azt tudni.
Tudtad, hogy elment az öreg parasztasszony, de nem tudtad, hány tányért hozott volt a hozománnyal .
Pedig az adat igen sokat elárult volna életéről.
Szeretted unokáidat ragyogó szép ruhákban látni.
Keveset szóltál, és szavaid a mérnöki rajzok elfogulatlanságával simultak a csendbe.
És egyszer láttad, havazott a déli tenger felett.
Gyászoljuk az örömöt, mit veled elveszítünk.
De te továbbra is elhalmozol ajándékaiddal,
Ha mi el tudjuk fogadni.

Nap és hold / Sun, Moon

8. A nap

Az ajtónál lehajol, szoknyája ráborul lába fejére, míg lerántja papucsát.
Fölegyenesedik, és elindul kelet felé.
A szelíd szellő szoknyáját bontogatja, papucsa a padlón ragyog.
Kimászik a tetőre, az égre pillant,
És lányai itt is, ott is kipattannak ágyukból, beburkolják lábukat,
És átgyalogolnak a házon, el az ablakig, el az ajtóig, és köszöntik anyjukat.
Aztán az asztalra élelem kerül, hívják a gyermekeket, indul a nap.

Szonettek / Sonnets

19.

Milyen fénynél ér majd a halál?
Baglyok visongásával teli éjszakán?
Reggeli őrváltás csevelyében?
Vagy gyermekek játékának ércesedő zsivajában?
Lesni fog-e rád vajon, saját ablakodon át évekig?
Vagy egyszer csak egy utca sarkán neked ront
És halálos fátylat von szemedre?
Néhányan, kikkel beszéltél róla, elmentek már azóta
Se szó, se beszéd.
De egy biztos,
Ha itt e fájdalmában nyögő városban kellene meghalnod,
Reggelre véged is volna már, vagy még ma, míg ablakodat kitárod

Pókháló / Spider's Web

Pókháló fogoly legyét figyeli az isten:
Semmit nem tanul -
Zavar az üres háló -
Az égből emberek zuhannak látom
Felhőkbe kapaszkodnak -

Görög sziget / Greek Island

Forró a márvány színe a húsé
A csend kövei pihenő bajnokok
Mint álmos víz mozdul a tikkadó fű
És kék selyembe font leányhaj az ég

Egy baráthoz / To a Friend

Azt mondják, a barátságnak soha sincs vége.
A kézfogások melege nem hagyja itt a világot, mert
Dolga van, fagytól őrzi a korán jött virágot és a szelet csitítja.
Azt mondják, hangunk soha el nem hal, csak átszeli a teret, mint az idő
hullámzik saját határain túlra.
És ha egy napon majd hallható lesz mindaz, amit valaha mondtunk,
Minden szónoklatunkból merített tanulság sem jelent majd annyit senkinek,
Mint az az elszólás, amit kiejtünk s máris elfelejtünk.

Türelem / Patience

Ablakunkból nézzük:
Üldözik, verik, akiket szerettünk.
És ha mind elhordják ellenségeink fejünk felől az eget,
Mi akkor is őrizzük zászlainkat,
Mintha loboghatnának még, mintha volna hol.
És ha a földet tagadják meg sírhantjainkról,
Akkor is inkább elviseljük
A ránk mért csapásokat.
Habár megölnek,
Bírjuk türelemmel

Szonett / Sonnet

Magas ember volt két óriás kézzel.
Kevés barátja akadt,
A többségtől udvariasan távol tartotta magát.
Rövidre nyírt szürke haja
Téglapor szagú volt.
Cigarettát potyázott,
Egyszer a kéménybe zuhanyt szerelt,
Ott kuporgott a kályhában és öblögetett.
És a kémény olykor anyja hangján beszélt,
Titkokat fecsegett ki, a szél a kürtőben.
Atyát faragott kőből, tanmesékből állított fel törvényt,
És asszonyt ölében fiával holmi utcai baleset után, mentők sikoltó forgatagában.
Rejtély volt anyja számára már életében ő,
Michelangelo.

WALLACE STEVENS

Metamorfózis / Metamorphosis

Sürgő zörgő sárga,
Vén kukac, pici csalafinta,
Betűzi az időt a szél:
Szep-tem-ber...

Csontunkban még a nyár.
Vörösbegy messze száll.
Jön már, ismerem,
Októ-ber em- berem.

És hull, gonoszul hull, a levél.
És esik. Leszakad
Az ég, férgek közt elhasal.
Az utcán lámpák:

Akasztott fők erdeje,
Imbolyog logikátlanul
Ide-oda, ide-oda,
Tétova halálba.


A modern versről / Of Modern Poetry

Az elme verse, amint keresi épp, mi az,
Ami kell. Nem mindig kellett
Megtalálnia: kész volt a díszlet, csak ismételte
A szövegkönyvet.
Aztán a színház átalakult.
Múltja emlék maradt csupán.
Ma kell, hogy éljen, és a hely tájnyelvét beszélje.
Kell, hogy lássa a kor férfiúit, és találkozzon
A kor asszonyaival. Meg kell fontolnia a háborút
S meg kell találnia, ami kell. Építsen új
Színpadot. Ezen a színpadon álljon és,
Mint egy telhetetlen színész, lassan
Belemerülve ejtse ki a szavakat, melyek a fülnek,
Az elme legbensőbb fülének ismétlik pontosan
Azt, amit hallani szeretne. Hangjára
Egy láthatatlan közönség figyel,
Nem is az előadásra, hanem önmagára. Amint két ember
Érzelmei egymást tükrözik, amint két érzés
Eggyé olvad. Varázsol a színész
A sötétben, hangszerét pengeti, rezgő húrjain hangok kelnek,
Áradnak önmaguk pontos és azonnali megigazulása felé,
Bennük eszmél az elme, sem alább nem szállhat,
Sem túl nem emelkedhet rajtuk.
Kell, hogy
Megtalálja a beteljesülést, talán egy korcsolyázó férfiút,
Egy táncoló asszonyt vagy egy lányt, amint fésülködik.
Így cselekszik a vers.