Beilleszkedési feszültségek Franciaországban

Sokan emlékeznek még 2005 őszére, amikor a párizsi külvárosokban a jórészt fekete afrikai és észak-afrikai származású, de már Franciaországban született fiatalok szinte menetrendszerűen csaptak össze a rendőrséggel, és sorra gyújtották fel tehetetlen dühükben a magánautókat és városi autóbuszokat. Jellemző az akkori helyzet súlyosságára, hogy a francia kormány 2005. november 8-án kénytelen volt kihirdetni a rendkívüli állapotot, és ezt csak 2006 januárjában vonta vissza. Persze, nem ez volt az első jel, hogy Franciaországban valami nincs rendjén az asszimilációval, a bevándorlók gyermekeinek társadalmi beilleszkedésével. Intő jelek korábban is voltak. Ilyen intő jel volt, amikor 2001. október 6-án rendezett Franciaország - Algéria barátságos labdarúgó mérkőzésen, miután a francia válogatott már negyedszer juttatta a labdát az algériaiak kapujába, a külvárosi fiatalok tömege dühösen berohant a pályára, és kifütyülte a Marsaillaise-t, vagy az, hogy az általános iskolás és középiskolás muzulmán lányok – bár a francia állami iskolában, amely vallási szempontból semleges térnek számít, tilos a feltűnő vallási jelképek viselete – a nyolcvanas évek végétől fogva gyakran muzulmán kendővel a fejükön jelennek ...

Ezek az események, sok egyéb mellett, ha lehet, még jobban megvilágítják azt a tényt, hogy a mai Franciaországban már nem működik az integráció, hogy a mai Franciaországban az integráció válságban van, és hogy az ország a fekete-afrikai és muzulmán bevándorlók (már Franciaországban született) első nemzedékének beilleszkedését illetően sajátos és egyre mélyülő válságnak néz elébe. Ma már tény: az integráció hagyományosan francia modellje csődöt mondott. Míg a Köztársaság, egészen az ötvenes-hatvanas évekig, úgy-ahogy biztosította a bevándorlók beilleszkedését, a hetvenes-nyolcvanas évektől képtelen minden fiatal honpolgárának egyformán esélyegyenlőséget biztosítani az érvényesüléshez és elhelyezkedéshez. A ma már többkultúrájú és többetnikumú Franciaország előtt tehát ott a megkerülhetetlen kérdés: az a kérdés, hogy továbbra is mereven ragaszkodik-e az integráció hagyományosan republikánus modelljéhez, vagy a republikánus hagyománnyal szakítva előbb-utóbb mégis csak rákényszerül a pozitív diszkriminációra, amely ellen eddig kézzel-lábbal tiltakozott?

Az integráció mechanizmusát nyilván az is erősen befolyásolja, hogy a bevándorlás szerkezete is erősen módosult az utóbbi években, évtizedekben. A bevándorlók zöme immár nem az európai országokból érkezik Franciaországba. A bevándorlók jórészt muzulmánok, nagy többségük pedig olyan országból jön (Algériából, Tunéziából vagy Marokkóból), amelyben még nagyon is elevenek a gyarmati múlt emlékei. Bár pontos kimutatások nincsenek, ma a 61 milliós francia összlakosságon belül körülbelül 3,5, esetleg 5, de legfeljebb 6 millió a muzulmán (vagyis 8-10%). Ilyenformán az utóbbi két évtizedben az iszlám lett az ország második legjelentősebb vallása. /1/ A fekete lakosság száma körülbelül 2 millió lehet, ebből másfél millióan rendelkeznek francia állampolgársággal. /2/ Az észak-afrikaiak és a fekete-afrikaiak csoportja tehát, amelyet a franciák, furcsa eufémizmussal, „látható kisebbségnek” (minorités visibles) is neveznek, sok szempontból halmozza a hátrányokat, hiszen nemcsak más földrészről jön, nemcsak a nemzeti többségtől eltérő etnikumhoz tartozik, de a vallása és kultúrája is különböző...

Maga a bevándorlás – amely a XIX. század első felében kezdődött – az egyik legsajátosabb jelensége az ország történelmének. Gyakori kérdés, hogy tulajdonképpen hány százaléka idegen eredetű a franciáknak. Erről, több mint huszonöt éve, először a nyolcvanas évek elején készültek becslések: eszerint a második, harmadik vagy negyedik nemzedékre visszamenően nem kevesebb, mint 18 millió egyén, vagyis minden harmadik francia külföldi származású (ez valójában az összlakosság egyharmada). Vannak azonban, akik kétségbe vonják ezeket az adatokat. Egy későbbi – szerintem valamivel reálisabb – becslés szerint a mai francia összlakosságnak mindössze 25% a külföldi származású, de már ez is kábé 9, 5-10 millió egyénnek felel meg. Így vagy úgy, Franciaország ezzel is tekintélyes helyet vívott ki magának a világranglistán azok mellett az országok mellett, amelyek (miként az Egyesült Államok, Kanada, Brazília, stb.) szintén nagy bevándorló tömegeket olvasztottak magukba ... Elgondolkodtató adat: ha Franciaország, a XIX. század első felétől mindmostanáig, nem lett volna, és csaknem két hosszú évszázadon át, cél-országa a bevándorlásnak, mindössze 40–45 millió volna csak az ország lélekszáma, a mai 61 millió helyett! /3/

Azzal kezdtem, hogy az integráció hagyományosan francia modellje minden jel szerint csődöt mondott. De vajon mi is az integráció „hagyományosan francia modellje”? A Francia Köztársaság tudvalevően kizárólag a honpolgár-individuumot ismeri, mégpedig „fajra, vallási hovatartozásra vagy etnikumra való tekintet nélkül”. A francia politikai kultúra határozottan szétválasztja a közéletet a magánélettől, és a közéletben csak a minden „faji”, vallási vagy etnikai sajátosságától – hogy úgy mondjam – „megtisztított” egyén vehet részt. Ezt a felfogást Clermont-Tonnerre még 1791-ben a zsidóság emancipációja kapcsán így fogalmazta meg: „ A zsidóságtól, mint nemzettől mindent meg kell tagadni, de a zsidónak, mint egyénnek minden jogot meg kell adni”. A francia nemzet tehát készségesen kitárja a kapukat: mindössze azzal a feltétellel, hogy az asszimilálódni, beilleszkedni óhajtó egyén, ha részt akar venni a közéletben, az etnikai, vallási, felekezeti, kulturális stb. sajátosságait erre az időtartamra, átmenetileg, „beadja a ruhatárba”. A zsidó ember odahaza, ha akar, megmaradhat zsidónak, de a közélet csak francia honpolgárt ismer, mást nem…

Ez a felfogás, természetesen, a belföldi kis nemzetiségekre, az elzászi németekre, bretonokra, baszkokra, korzikaiakra stb. is vonatkozott,és vonatkozik. Ahogyan az 1958-as Alkotmány I. fejezetének I. cikkelye mondja: „Franciaország egyetlen osztatlan egészet alkotó, vallási szempontból semleges, demokratikus és szociális Köztársaság. Minden honpolgárának biztosítja a törvény előtti egyenlőséget származásra, etnikai és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül.” /4/ A francia szöveg az indivisible (oszthatatlan) jelzőt használja, és a szó egyszerre értendő az ország területére és az ország lakosságára, vagyis a francia népre: eszerint a szemlélet szerint a francia nép olyan megbonthatatlanul egységes közösség, amelyet nem különböző – vallási, etnikai, kulturális stb. – kisközösségek, hanem absztrakt individuumok alkotnak. Sokat idézett példa: 1991-ben a francia Alkotmánybíróság azért semmisített meg egy Korzikával kapcsolatos törvényt, mert a törvény szövegében a „korzikai nép” kitétel is szerepelt. Márpedig a francia Alkotmány az Alkotmánybíróság szerint „kizárólag a francia nép fogalmát ismeri”, mást nem. Mindennek, többek közt, olyan következményei is vannak, hogy ezeknek a belföldi kis nemzetiségeknek a nyelvét csakis az általánosan kötelező francia után és csakis szabadon választott tantárgyként lehet az iskolában tanítani...

E szemlélet gyökerei a francia forradalomig nyúlnak vissza. A forradalmárok azért vertek szét, romboltak le módszeresen minden közbülső testületet, mert a feudalizmus megannyi megjelenési formáját látták ezekben a közbülső testületekben, céhekben, rendekben, testületi privilégiumokban stb. És a jakobinus ideológia ugyanezért az ország területén élő kisnemzetiségeknek sem kegyelmezett. A forradalmárok az univerzalizmust a modernséggel, a partikularizmust a feudalizmussal azonosították. Ezért gyanús minden partikuláris érdeket képviselő kisközösség. Ők olyan társadalmat próbálnak kialakítani, amelyben egyik oldalon ott az állam által képviselt közérdek, a másik oldalon meg az atomizált egyének magánérdeke. Így alakítja ki a forradalom a honpolgár jellegzetesen francia koncepcióját, azzal méghozzá, hogy az egyén minden partikuláris dimenzióját egyszerűen áttolja – ha ugyan nem száműzi a magánéletbe. /5/ A Nemzetet tehát az így atomizált individuumok összessége alkotja. Eszerint a koncepció szerint a Nemzetnek, látni való, nincs semmilyen organikus struktúrája. Nem csoda, hogy a forradalmárokat annyira foglalkoztatta a nemzet kohéziójának problémája. Ezért kellett rögtön a kezdet kezdetén egységesnek tételezni a Nemzetet, olyan megbonthatatlan és egy tömbből való egységnek, amelynek nincsenek alkotóelemei. Így alakul ki egyrészt az osztatlan Nemzetállam, másrészt az absztrakt individuumként felfogott honpolgár jellegzetesen francia koncepciója. /6/

Mindez annyit jelent, hogy az egyén csak a „köztes” közösségek tagadása árán léphet be a honpolgárok nemzeti közösségébe. (Ezért mondják sokan, főként Kelet-Európában, és persze Magyarországon is, hogy Franciaország teljesen érzéketlen a nemzetiségi problémák iránt.) Ez a francia modell, amelyet szokás egy kicsit idealizálni, az utóbbi másfél évszázadban úgy-ahogy működött. A francia integrációnak három fő eleme, három fő tartóoszlopa volt: a francia iskolarendszer, a francia nyelv és az állampolgárság megszerzése. Azért mondom, hogy fő oszlopa, mert az iskolarendszer, a nyelv meg az állampolgárság mellett szerepet játszott még az asszimilációban, és nem is kis szerepet, a hadsereg, vagyis a kötelező katonai szolgálat (legalábbis amíg meg nem szüntették), a katolikus egyház (legalábbis a lengyel, olasz, spanyol és portugál bevándorlók esetében), szerepet játszott a munkahely, amikor még volt munkahely és amikor még létezett nagyipari munkásság is, és szerepet játszottak a politikai pártok is az integrációban, főként a francia kommunista párt, a baloldali szakszervezetekről nem is beszélve.

Az integráció legfontosabb eleme a „vallási szempontból semleges”, „ingyenes és kötelező” iskoláztatás; a beiskolázás ugyanis, hattól tizenhárom éves korig, minden francia földön tartózkodó gyerekre nézve kötelező. A francia iskola a bevándorlók gyerekeit megtanította franciául, megtanította nekik a Köztársaság alapértékeit, de mondhatnánk azt is, hogy a republikánus nemzeti ideológiát, és megtanította a bevándorlók gyermekeinek a franciák nemzeti emlékezetét. Emellett azonban az iskola valamiféle fiktív tér is volt, mégpedig olyan fiktív tér, amely mintegy kicsinyített má-sa, kicsinyített tükörképe volt a francia társadalomnak, és ebben a fiktív térben – híven az egyenlőség republikánus eszméjéhez – minden gyerekkel azonos módon bántak, bármi volt is a vallása, bármi volt is a vallási, társa-dalmi eredete. A republikánus iskola feladata volt, hogy kialakítsa az egységes francia népet alkotó „absztrakt” individuumot, mégpedig úgy, hogy a diákokról finoman, bár nem minden erőszak nélkül mintegy lehántja a szülői környezet nyelvét, vallását és kultúráját. És a republikánus iskola – legalábbis az eszmények szintjén – nemcsak fiktív tér, de a társadalmi mobilitásnak, az esélyegyenlőségnek is garanciája. /7/

A másik fő eleme az integrációnak a francia nyelv elsajátítása. Franciaországban mellesleg ez az egyetlen hivatalos nyelv, és még a franciaországi németajkúak, bretonok vagy baszkok sem tudták soha kiharcolni maguknak a nemzetiségi nyelv hivatalos használatát. Mi több, egy ideje (pontosabban az 1992. június 25-i alkotmánymódosítás óta) az 1958-as Alkotmány 2. cikkelyében is benne van, hogy – idézem – „a Köztársaság nyelve a francia”. /8/ Persze, az anyanyelv elsajátítása nemcsak Franciaországban könnyíti meg az asszimilációt; a franciaországi helyzet csak annyiban sajátos, hogy a franciák különösen érzékenyek nyelvi szempontból, a jó francia tudás rendkívül nagy erény a beilleszkedni vágyóknak, és megfordítva, a munka nélkül tengődő külvárosi fiataloknak, akiknek túlnyomó többségük vagy fekete afrikai, vagy arab származású, az is nagy hátrányuk, hogy hiába születtek Franciaországban, akcentussal beszélnek, mivel az iskolában nem sajátították el azt a nyelvi minimumot, vagyis a művelt francia köznyelvet, ami a mai Franciaországban bizony nélkülözhetetlen előfeltétele az érvényesülésnek...

Végül nem kis mértékben az is megkönnyítette az asszimilációt, hogy Franciaországban sokáig viszonylag könnyű volt az állampolgárság megszerzése. Franciaország már a XIX. század második felében szintézisre törekedett az úgynevezett jus sanguinis és a jus soli között: az 1889. június 26-i törvény úgy rendelkezik, hogy franciának tekintendő minden olyan – külföldi szülőktől származó gyermek, aki Franciaországban született, és nagykorúsága idején Franciaországban él (hacsak a nagykorúságát megelőző évben le nem mond a francia állampolgárságról). Annak ellenére, hogy az állampolgárság megszerzésének törvényi szabályozását a nyolcvanas évek elejétől többször is átdolgozták (nevezetesen 1984-ben, 1993-ban és 1998-ban), és annak ellenére, hogy az átdolgozóknak éppen nem az állampolgárság megszerzésének könnyítése volt a céljuk, a már említett 1889-es törvény mind a mai napig leglényegesebb része az úgynevezett code de la nationaliténak. A bevándorló tehát, jogi szempontból legalábbis, már a második nemzedékben teljes jogú franciának számít.

Három tényező különösen nagy szerepet játszik abban, hogy az integráció gépezete ma már nem működik olyan jól, nem működik olyan olajozottan Franciaországban, mint ahogyan akárcsak harminc-negyven éve is működött. Aligha nem véletlen – és ez volna az első tényező –, hogy a beilleszkedésnek ezek a „hajótöröttei” olyan muzulmán bevándorlók, akik kulturális szempontból igencsak távol állnak a befogadó ország kultúrájától. A második tényező a munkanélküliség, ami ma már csaknem szerkezeti adottság a nyugat-európai társadalmakban és főleg Franciaországban. Ami a harmadik tényezőt illeti, arról van szó, hogy mindazok az intézmények is válságban vannak, amelyek – mint például a Nemzet, a munkahely, az iskolai oktatás, az egyház stb. – hagyományosan elősegítették a beilleszkedést, és hozzájárultak az integráció, a beilleszkedés, a társadalmi kohézió megerősítéséhez.

Ami a munkanélküliség dezintegráló szerepét illeti, az adatokból kiderül (INSEE): a bevándorolt munkanélküliek tömege nem kevesebb, mint 15%-a a munkanélküliek egészének (holott a bevándorlók mindössze 8,6%-át alkotják az aktív lakosságnak). Más szóval a bevándorlók közti munkanélküliség jóval magasabb a nemzeti átlagnál. A bevándorló lakosság körében a munkanélküliek aránya 22%, ami ugyancsak jóval magasabb a nemzeti átlagnál. Ráadásul a kilencvenes évek elejétől a bevándorló munkanélküliek száma kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a munkanélküliek száma. Igaz, a munkanélküliség arányszámának nagy különbsége a bevándorlók meg a franciák között annak a ténynek is betudható, hogy a bevándorlók általában kvalifikálatlanok a franciákhoz képest. Igen ám, de az azonos kvalifikációval rendelkező népességen belül is nagyobb a munkanélküli franciákénál a munkanélküli bevándorlók számaránya! Míg a szakmunkások esetében 15% a munkanélküliek számaránya, ez az adat a bevándorló szakmunkások körében 22%.

Jellemző adat, hogy míg az észak-afrikai eredetű fiatalok 45%-a semmilyen diplomával sem rendelkezik, a francia eredetű fiatalok körében ez az arány csak 25%. /9/ A bevándorlókat egyébként a magas szakképzettség meg a diploma sem védi a munkanélküliségtől. Míg a munkanélküliek egészét illetően 8% a diplomások számaránya, ez az arány a diplomás bevándorlók között az előbbinek duplája, vagyis 16%. Érdekes, hogy az Európai Unióból bevándoroltakat sokkal kevésbé fenyegeti a munkanélküliség, mint a többi bevándorlót (sőt, a Spanyolországból, Portugáliából és Olaszországból bevándoroltak esetében a munkanélküliség rátája valamivel még kisebb is a nemzeti átlagnál). A legnehezebb helyzetben, persze, azok vannak, akik Dél-Kelet Ázsiából, Marokkóból, Algériából, Fekete-Afrikából vagy Törökországból érkeztek Franciaországba: ennek a populációnak az egy harmada munkanélküli. /10/ És a kiszolgáltatott helyzet az életkorral sem javul: a 35 - 39 éves korosztályt tekintve, az algériai származású férfiak egy harmada vagy negyede 1999-ben még mindig munkanélküli volt, és ez az arány négyszer vagy ötször több a francia származású lakosság körében regisztrált adatoknál. /11/

Az Haut Conseil a l’immigration, vagyis a Legfelső Bevándorlási Tanács 1998-ban ismerte el először, hogy az országban nagyon is létezik a faji megkülönböztetés: ettől fogva megtört a csönd, és az országban hivatalosan is foglalkoznak a diszkriminációval. És csakugyan: a CSA egyik 2006-ban végzett felmérése szerint ma már a franciák egy negyede nyíltan hangoztatja, hogy rasszista, vagyis 8%-kal több mint két évvel korábban; igaz, ezt az adatot némileg ellensúlyozza az a tény, hogy míg 2004-ben a franciáknak csak 44%-a nyilatkozott úgy, hogy büntetni kellene a rasszizmust, 2006-ban ez az arány már 67%. Ma már Franciaországban ingyen hívható telefonvonal van az ilyen típusú panaszok bejelentésére (a 114-es). A beérkezett panaszok elemzéséből kiderült, hogy az esetek 74%-ában csakugyan a „látható kisebbségekhez” tartozó francia volt a faji megkülönböztetés áldozata.

Az elemzésekből kiderül, hogy ugyanarra az állásra arab nevet viselő pályázónak ötször kisebb az esélye egy fehérbőrű született franciánál. Sőt, még az olyan esetben is, ha az észak-afrikai (arab) származású jelölt történetesen felkészültebb és tapasztaltabb, akkor is háromszor kevesebb az esélye, hogy ő lesz a szerencsés kiválasztott. Míg az ilyen jelöltnek csak az esetek 8%-kában javasolnak párizsi állást, ez az arány a francia származású jelöltek esetében 25%. /12/ Gyakori, hogy az állásjelentkezéseknél a francia franciák dossziéit – célzással a nemzeti színekre – BBR (bleu, blanc rouge) kóddal jelölik; sőt, noha ez törvénytelen, a különféle munkaközvetítők számon tartják, hogy az álláskeresők közül ki külföldi eredetű. Egyik párizsi egyetem szociológusai 258 álláshirdetésre válaszolva próbálták kideríteni, hogy a jelentkezőknek milyen típusú CV-vel legnagyobb az esélyük arra, hogy választ kapnak majd a pályázatukra. Míg a Párizsban élő és hagyományosan francia nevű pályázót 75 cég hívta beszélgetésre, ha a pályázónak történetesen arab csengésű a neve, az elküldött 258 levélből mindössze 14 esetben kapott pozitív választ ...

Érdekes, hogy ez a megkülönböztetés – a bevándorlók erős koncentrációjával – mintegy a térben is megjelenik: egy 1999-es felmérés például kimutatta, hogy a bevándorlók 60%-a három régióban koncentrálódik (ez a három régió az Île-de-France, a Rhône-Alpes és a Provence-Alpes-Côtes d’Azur), hogy Párizsban minden hatodik lakos bevándorló, a Saint-Denis nevezetű külvárosban pedig minden ötödik, és hogy az olyan peremvárosokban, mint Bobigny, Montreuil vagy Aubervilliers, a lakosság fele külföldi (észak-afrikai vagy fekete afrikai), egyes negyedekben pedig a lakosság három negyede vagy még annál is több. Ezeknek a gettóknak a kialakulása korántsem a bevándorlók elhatározásának az eredménye, sokkal inkább a helybeliek tömeges meneküléséről van szó. /13/ Az ilyen térbeli szegregációnak többszörösen hátrányos helyzet a következménye: magas munkanélküliség, a tétlenségbe való beletörődés, rossz minőségű lakások, alacsony iskolázottsági szint, és az egyre erősödő érzés, hogy az ilyen negyedek és peremvárosok lakói mintegy kitaszítottjai a többségi társadalomnak. Ahogy a Számvevőszék 2004-es jelentése is írja, „mintha valamiféle új életforma rajzolódna ki ezekben a negyedekben (...), sajátos kifejezésformákkal, saját nyelvvel és zenével (...) és persze a rá jellemző erőszakkal, amelynek nehezen kezelhetők a váratlan robbanásai...” /14/

Ezt a lakóhelyi szegregációt nem kis mértékben az iskolai szegregáció is erősíti: a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók általában ugyanazokban a külvárosi iskolákban koncentrálódnak; a francia szülők nemcsak a jobb iskolákba adják a gyermekeiket, de arra is nagy gondot fordítanak, hogy az adott iskolának milyen társadalmi környezetből kerül ki a diáksága. Ilyenformán az iskolák 10%-a fogadja be az észak-afrikai, fekete afrikai és törökországi bevándorlók gyermekeinek 40%-át, sőt, Párizsban az olyan iskolák sem mennek ritkaságszámba, amelyekben a diákok 80%-a muzulmán. /15/ Nem csoda, hogy a bevándorlók gyerekei merő hazugságnak érzik a Köztársaság hagyományosan érdemközpontú ideológiáját; az a személyes tapasztalatuk, hogy hiába az egyéni és a családi erőfeszítés, az iskolai munkának nincs semmilyen eredménye. A már Franciaországban született tanulók tömegeinek a francia iskola már nem ad semmi elismerést, már nem biztosítja a társadalmi felemelkedés lehetőségét. Valójában ennek a helyzetnek az ellenreakciója a muzulmán identitással való hivalkodás, illetve az úgynevezett communautarisme, vagyis az etnikai közösségekbe való menekülés, visszahúzódás. Ezt, persze, a diszkrimináció elleni védekezésként is lehet értelmezni. A kisközösségekbe való visszahúzódás és a muzulmán kultúra és identitás felfedezése valójában a már Franciaországban született nemzedék sajátos válasza a republikánus integrációs modell kudarcára...

Ha mármost nem a bevándorlók, hanem francia állam nézőpontjából vizsgáljuk ezt a helyzetet, meg kell állapítanunk: a vallási szempontból semleges és hagyományosan jakobinus francia államnak sem könnyű ennek a viszonylag nagy létszámú vallási-etnikai közösségnek az integrálása. Már csak azért sem, mivel a jakobinus ideológia szigorúan tilt minden célzást, minden referenciát a honpolgárok vallására vagy nemzeti-etnikai hovatartozására. A honpolgárság francia felfogása, amely a magánéletbe száműzi az egyén vallási-etnikai dimenzióját, szigorúan tiltja, hogy francia és francia között vallásra, származásra, etnikumra vagy bőrszínre hivatkozva bármiféle különbséget tegyenek. Ez akkora tabu, hogy a francia honpolgárok között sokáig (mégpedig az 1999-es alkotmánymódosításig) – nehéz elhinni, pedig így van! még a férfiak és nők közti különbségtétel is alkotmányellenesnek számított! /16/

Jellemző, hogy Franciaországban szigorú törvény tiltja a honpolgárok etnikai hovatartozásának nyilvántartását /17/, és hogy a legutolsó olyan felmérés, amelyben rákérdeztek a honpolgár vallására, még a XIX. század második felében, 1872-ben történt. /18/ Ennek következtében nincsenek is pontos adatok, hogy tulajdonképpen mennyi a franciaországi muzulmánok száma, és ha teszem azt egy külföldi újságíró megkérdezi egy francia állami tisztviselőtől, hogy mennyi is Franciaországban a külföldi eredetűeknek vagy egy-egy kisebbségnek a lélekszáma, mindig falba ütközik, és ilyenkor megpróbálják megértetni vele, hogy ez a kérdés mennyire nem helyénvaló, ha ugyan nem illetlen. Nem csoda, hogy a francia hagyománytól teljesen idegen a „pozitív diszkrimináció”, hiszen ez azt feltételezné, hogy előzőleg mégiscsak körvonalaznák az egységesnek feltételezett nemzeten belül, hogy ez melyik csoportra érvényes. 2003 őszén Nicolas Sarkozy megjegyezte egy újságírónak, hogy amikor a Belügyminisztériumot átvette, meglepetve konstatálta, hogy az országnak nincs egyetlen egy muzulmán prefektusa sem. Mármost jellemző, hogy az éppen Tuniszban tartózkodó Jacques Chirac hogyan reagált az észrevételre. A köztársasági elnök mindössze ennyit mondott: „Franciaországban tudtommal nem a jelöltek eredete szerint szokták kiválasztani, hogy kit neveznek ki erre a funkcióra ...” /19/

A honpolgárságnak ez a jellegzetesen francia felfogása furcsamód egyszerre könnyíti és nehezíti a külföldi származásúak beilleszkedését. Ez a felfogás egyrészt lehetővé teszi, hogy az idegen származású francia elvben azonnal teljes jogú honpolgára legyen a Nemzetnek; mindebből az következik, hogy Franciaországban az integrációt a Nemzettel kapcsolatos eszmények jobb alkalmazásával, nem pedig ezeknek az eszményeknek a reformjával vagy esetleg megtagadásával lehetne elősegíteni. Másrészt viszont az a tény, hogy Franciaországban semmiféle politikát nem lehet építeni az etnikai különbségekre, lehetetlenné teszi, hogy csökkentsék azokat az igazságtalanságokat vagy egyenlőtlenségeket, amelyek épp ezekben az etnikai különbségekben gyökereznek. Az az arab származású vagy fekete bőrű francia férfi, aki azt tapasztalja, hogy feltehetően a bőre színe miatt nem engedik be egy éjszakai szórakozóhelyre (és hogy a visszautasítás ne legyen „faji” probléma, ezt többnyire a rendfenntartóként alkalmazott fekete bőrű afrikai közli vele) /20/, az nem csoda, hogy nem tud mit kezdeni azzal az elvont ténnyel, hogy mind a francia jogban, mind a francia politikai kultúrában semmi sem különbözteti meg a honfitársaitól.

Az imént idéztem Nicolas Sarkozy megjegyzését; akárhogyan nézzük is a dolgot, erősen elgondolkodtató az a tény, hogy sokáig sem a Nemzetgyűlésben, sem a Szenátusban nem volt egyetlen egy muzulmán vagy akárcsak észak-afrikai származású honatya sem; mindez jól mutatja, hogy ezen a téren mennyire akadozik az integráció. És bár az „etnikai kvótának” még a gondolatát is ingerülten utasítja vissza a republikánus ideológia, ma már azért megtört a jég, és fel-feltünedeznek arab hangzású nevek az állami főtisztviselők soraiban. 2002-ben például, és ráadásul épp Jacques Chirac kezdeményezésére, kinevezték az első muzulmán prefektust, az algériai születésű Aissa Dermouche-t. Sőt, ugyancsak 2002-ben Jean-Pierre Raffarin két észak-afrikai származású szakembert is kinevezett a kormányába, mindkettőt államtitkári pozícióba. /21/ Ezeket a jobboldalról jövő kezdeményezéseket a francia baloldal is felkarolta: a Szenátusban jelenleg két észak-afrikai származású szenátor ül (mindkettő nő), egyik a francia Szocialista Párt, másik a Zöldek képviseletében jutott be a francia második Házba. /22/ Ide tartozik az a jelképes gesztus is, amikor Alexandre Dumas hamvait 2002 októberében ünnepélyesen elhelyezték a Panthéonban. A köztársasági elnök beszédében kiemelte, hogy Dumas nagyanyja fekete bőrű rabszolga volt Haitiben. És talán az sem egészen véletlen, hogy egy ideje egyre gyakrabban bukkannak fel színes bőrű Marianne-ok a Köztársaságot jelképező fedetlen keblű nőalakok sorában ...

Ennél sokkal fontosabb kezdeményezés volt, amikor 2002 decemberében a francia Parlament elfogadta a 2003-88-as 2003. február 3-i úgynevezett Lellouche-törvényt, amely még hatékonyabbá tette a jogi védelmet a rasszista-antiszemita bűncselekményekkel szemben. /23/ Ezzel egyidejűleg Bernard Stasi vezetésével részletes jelentés készült arról, hogy milyen új állami intézményekkel lehetne visszaszorítani a főleg etnikai-vallási alapon történő diszkriminációt. /24/ Bár az Integrációs Minisztérium terve is felvetődött, ez a terv végül nem realizálódott; létrejött viszont egy felügyeleti szerv, az Haute Autorité de lutte contre des discriminations et pour l’égalité (HALDE). Ez a szerv egyfajta kollégium, tizenegy tagja van, ezek közül nyolcat a Köztársasági Elnök, a Miniszterelnök és a két Ház jelöl. Ehhez a szervhez közvetlenül fordulhat bárki, aki úgy érzi, hogy valamilyen diszkrimináció áldozata. A HALDE feltárja az esetet, és vagy közvetítéssel megpróbálja a konfliktust elsimítani, vagy egyenesen bírósághoz fordul. Az intézménynek az is jogosítványai közé tartozik, hogy felajánlja segítségét a különböző magáncégeknek, ha a munkaadók (el)kötelezik magukat annak érdekében, hogy a munkavállalók kiválasztásában jobban szem előtt fogják tartani a Köztársaság „sokszínűségét”.

Végül a francia kormány, főleg a 2005-ös külvárosi zavargások után, az esélyegyenlőség érdekében egy sor jelképes intézkedést hozott. A Köz-társasági elnök például meghívta az Élysée-palotába a legfontosabb tévé-csatornák vezetőit, és megpróbálta meggyőzni őket, hogy jó volna, ha az európai szabványon kívül más arcok is megjelennének a képernyőn. Ennél fontosabbak azok az intézkedések, amelyekkel a munkaerőpiacon érvényesülő szegregációt igyekeznek visszaszorítani. Megpróbálták például rábeszélni a magáncégeket, hogy munkaerő-felvétel esetében biztosítsák a beérkező pályázatok névtelenségét, mégpedig abból a célból, hogy se a pályázó idegen csengésű neve, se a feladó lakóhelye ne befolyásolja az értékelőket. Ide tartozik a 2006-os esélyegyenlőségi törvény is; ezt annak rendje-módja szerint elfogadta a francia Parlament, de mivel végrehajtási rendelet nem készült hozzá, rendelkezései csak ajánlásnak számítanak, nem kötelező betartani őket. 2004-ben egy sor francia nagyvállalat csatlakozott a „sokszínűség chartához”; ezek kötelezték magukat, hogy a munkavállalók toborzása esetén figyelembe fogják venni az ország sokszínűségét, és ügyelnek rá, hogy ne érje hátrány a kisebbséghez tartozókat. Újabban olyan elhatározás is született, hogy fokozatosan fel fogják számolni a köztisztviselői karban az etnikai kisebbségek alulreprezentáltságát. /25/ (Szó, ami szó, már a Jospin-féle szocialista kormány is bíztatta a külföldi bevándorlóktól született franciákat, hogy jelentkezzenek köztisztviselőnek (főleg a rendőrségbe és a francia vasúthoz). De minden intézkedés esetében a francia hatóságok mindig hangsúlyozták: szó se lehet „pozitív megkülönböztetésről”, még kevésbé kvótáról! /26/

Az embernek egyre inkább az az érzése, hogy a franciák már csak szavakban ragaszkodnak olyan mereven a nemzeti közösség meg a honpolgárság jellegzetesen francia felfogásához, de a gyakorlatban előfordul, ráadásul nem is ritkán – mint például a férfi-nő paritással kapcsolatos 1999-es alkotmánymódosítás esetében /27/ –, hogy eltérnek a hagyományos felfogástól, és – köztársasági eszmény ide vagy oda – egy-egy kisebbség sajátos státusára alapozzák politikájukat. Ennek legjobb példája az úgynevezett Matteoli-bizottság, amelyet azzal a feladattal hoztak létre, hogy mérje fel, milyen javakat vettek el a zsidó honpolgároktól a vészkorszak idején. Már ez a bizottság is rést ütött a republikánus identitás falába, hiszen pusztán vallási alapon tilos Franciaországban adatokat gyűjteni, de a bizottság erre a célra engedélyt kért az adatkezelés titkosságára felügyelő bizottságtól (CNIL). Ugyanez a helyzet a 2000-ben létrehozott Shoah alapítvány esetében; ez az alapítvány is kénytelen volt – a republikánus felfogástól eltérve – pusztán vallási ismérvek alapján körvonalazni, melyik társadalmi csoport tarthat igényt a kárpótlásra.

Itt a hagyományosan republikánus felfogás az lett volna, ha a meghurcolt zsidókat úgy tekintik, mintha valami természeti katasztrófának lettek volna az áldozatai, és az állam nem tekinti őket „áldozati csoportnak”, hanem szigorúan csak esetenként hajlandó a kárpótlásra. Elég az hozzá, mind a nők paritásával kapcsolatos törvénnyel, mind a Shoah áldozatainak kései kárpótlásával a kedvezményezett csoport fogalma bár szerényen, de felmerült azért a gyakorlatban. Érdekes, hogy a francia baloldal, meglehet, még a jobboldalnál is merevebben ragaszkodik a hagyományos „republikánus” vonalhoz, és még merevebben tartja magát a vallási-etnikai szempontból semleges szóhasználathoz. Jellemző, hogy a baloldal, még a Miterrand-i időkben, „külvárosi ifjúságról” meg „problémás városnegyedekről” beszélt, és mindig kínosan vigyázott rá, hogy bizonyos intézkedések esetén még véletlenül se legyen megemlítve a célszemélyek eredete.

Ezen a téren az volt az egyik legnagyobb újdonsága Mitterrand-érának, hogy Alain Savary közoktatásügyi miniszter javaslatára létrehozták a franciául ZEP-nek nevezett „Elsőbbségi oktatási övezeteket”. Ez az intézkedés lehetővé tette, hogy azok az iskolák, amelyekben hátrányos helyzetű fiatalok járnak, 8–10%-kal több anyagi támogatást kapnak, ami lehetővé teszi, a kisebb osztályok indítását. Annak idején 362 iskolát soroltak ebbe a kategóriába, de ezeknek az iskoláknak a száma egyre növekszik. Ma már az állami iskolába beiratkozó diákoknak 20%-a végzi tanulmányait az ilyen kiemelt iskolában. /28/ Az úgynevezett ZEP általános iskolák diákjainak 60%-a munkásszülők és munkanélküliek gyermeke, 27%-uk pedig külföldi szülőké. A ZEP-diákok könnyebben kaphatnak ösztöndíjat, és ha tehetségesek, könnyebben juthatnak be az elit felsőoktatási intézményekbe, még a francia elit felsőoktatás olyan fellegvárába is, mint amilyen a párizsi Sciences Po például. Bármennyire is esküdt ellenségei a franciák a pozitív diszkriminációnak, a ZEP-nek mégiscsak volt a lényege, hogy miképpen lehetne több esélyhez juttatni a hátrányos helyzetű diákokat.

A jövőben bármelyik oldal legyen is hatalmon, a kormányoknak el kell dönteniük, hogy melyiket fogják támogatni az utóbbi években tesztelt integrációs politikák közül. Ma már világos, hogy az utóbbi két évtizedben sok mindenben változott a francia politikai elit álláspontja a kisebbségek integrációja kapcsán, és ma már – jóllehet a republikánus diskurzus még mindig a régi – nem ragaszkodnak olyan görcsösen a hagyományos republikánus elvekhez. Ma már egy rugalmasabb, a valóságot inkább számításba vevő szemlélet váltotta fel azt a valamikori „republikánus ortodoxiát”, amely semmilyen különbséget sem látott, semmilyen különbséget nem ismert el a francia nemzeten belül. Jóllehet a francia politikai elit változatlanul ragaszkodik mind a Köztársaság „oszthatatlanságához”, mind a honpolgárság hagyományosan republikánus felfogásához, úgy látszik, a valóság egyre gyakrabban kényszeríti rá őket arra, hogy kiskapukat vágjanak a republikánus identitás falába.

* Az előadás, amelynek ez a szöveg az írott változata, 2007. április 25-én hangzott el a Kodolányi János Főiskola szabadegyetemén.

Lábjegyzetek

/1/ Laurence, Jonathan – Vaisse, Justin, Intégrer l’Islam, la France et les Musulmans: enjeux et réussites, Odile Jacob, Paris, 2006, 17–18. o. L. még Erba, Salvator, Une France pluriculturelle, Librio, Paris, 2007, 57–58. o., valamint Gresh, Alain, L’islam, la République et le monde, Hachette Littératures, coll. „Pluriel”, Paris, 2006, 131. o.
/2/ A dél-kelet ázsiai bevándorlók száma kb. fél millióra tehető. Erba, Salvator, id. mű, 58. o.
/3/ Erba, Salvator, id. mű, 22. o. A bevándorlásról l. Weil, Patrick, La France et ses étrangers, coll. „Folio Actuel”, Gallimard, 1991, valamint Noiriel, Gérard, Le Creuset français, Histoire de l’émigration, XIXe–XXe siecles, Le Seuil, Paris, 1996.
/4/ Saját fordításomban. L. Ádám Péter, Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei, Corvina Könyvkiadó, Budapest, 2007 (megjelenés előtt). Franciául l. Renoux, S. Thierry – Villiers, Michel de, Code constitutionnel, Litec, Paris, 2005, 329. o.
/5/ Rosanvallon, Pierre, L’État en France, de 1789 a nos jours, Le Seuil, 95–110. o.
/6/ Erről Schnapper, Dominique, Qu’est-ce que la citoyenneté ? coll. „Folio Actuel”, Gallimard, Paris, 2000.
/7/ L. Dominique Schnapper, Qu’est-ce que la citoyenneté ? coll. „Folio Actuel”, Gallimard, Paris, 2000.
/8/ l. Renoux, S. Thierry – Villiers, Michel de, Code constitutionnel, Litec, Paris, 2005, 336. o.
/9/ Gresh, Alain, id. mű, 152. o.
/10/ Erba, Salvator, op. cit., 52–54. o.
/11/ Gresh, Alain, id. mű, 152. o.
/12/ Erba, Salvator, op. cit., 58-tól.
/13/ Maurin, Éric, Le Ghetto français. Enquete sur le séparatisme social, Seuil, Paris, 2004.
/14/ http://www.ccomptes.fr/FramPrinc/frame-rapports.htm
L’Accueil des immigrants et l’Intégration des population issues de l’immigration, Rapport au président de la République, Paris, 2004.
/15/ Gresh, Alain, id. mű, 162 163. o.
/16/ 1982-ben a szocialista kormányzat olyan törvényt szeretett volna hozni, amely a helyhatósági választásokon kvótát biztosított volna a női képviselőknek. A francia Alkotmánybíróság azzal az érveléssel utasította el a kezdeményezést, hogy a honpolgárok között semmilyen címen nem lehet különbséget tenni. Ezt az alkotmánybírósági vétót akarták megkerülni az 1999. július 8-i alkotmánymódosítással, amely az alapszövegbe iktatta a férfiak és nők politikai esélyegyenlőségét. L. La Constitution, commentée par Guy Carcassonne, Le Seuil, Paris, 2004, 48. o.
/17/ L. a 2004-801-es számú 2004. augusztus 6-i törvénnyel módosított 78-17-es számú 1978. január 6-i adatvédelmi törvényt, amelynek 8. cikkelye így kezdődik: „Tilos gyűjteni, nyilvántartani vagy feldolgozni minden olyan személyes jellegű adatot, amely (...) a honpolgárok a faji vagy etnikai eredetével, politikai, filozófiai vagy vallási meggyőződésével, szakszervezeti tagságával, illetve egészségi állapotával és szexuális irányultságával kapcsolatos...”.
/18/ Laurence, Jonathan – Vaisse, Justin, id. mű, 34. és 216. o. A vallási-etnikai hovatartozásra rákérdező felmérés óhatatlanul a francia történelem egyik legsötétebb epizódját idézi fel a franciák nemzeti emlékezetében, nevezetesen azt, amikor 1940-ben és 1941-ben összeírták a franciaországi zsidókat.
/19/ Laurence, Jonathan – Vaisse, Justin, id. mű, 217. o.
/20/ Gresh, Alain, id. mű, 155. o.
/21/ Az egyik Tokia Saifi (a felső vezetésben ő az észak-afrikai bevándorlók már Franciaországban született második nemzetékének első képviselője), a másik Hamlaoui Mékachera.
/22/ A Szocialista Párt jelöltje Bariza Kihiari volt, a Zöldeké pedig Alima Boumediene-Thiery.
/23/ A törvény, súlyosbítva a korábbi büntetési tételeket, valójában megerősítette és szigorította a korábbi szabályozást, a 72-546-os számú 1972. július 1-i Pleven-törvényt, valamint a Holokauszt-tagadással kapcsolatos 90-615-ös számú 1990. július 13-i Gayssot-törvényt.
/24/ L. http://lesrapports.ladocumentationfrancaise.fr/BRP/044000074/0000.pdf
/25/ L. Versini, Dominique, Rapport sur la diversité dans la fonction publique, présenté a Renaud Dutreil, minisztre de la Fonction publique et de la Réforme de l’État, 2004 december, www.social.gouv.fr/htm/pointsur/discrimination/rapp_versini.htp. De Gaulle már 1958-ban intézkedett a tekintetben, hogy az állami szektor 10%-át a Franciaországot választó „ muzulmán franciáknak” tartsák fenn. L. Laurence, Jonathan – Vaisse, Justin, id. mű, 226–227. o.
/26/ A francia politikusok közül jelenleg Nicolas Sarkozy a „pozitív diszkrimináció” legeltökéltebb szorgalmazója.
/27/ „ A törvény támogatja a férfiak és nők esélyegyenlőségét mind a képviseleti mandátumok, mind a választással betöltendő tisztségek megszerzésének esetében.”, Alk. 3. cikkely. Ádám Péter, Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei, Corvina Könyvkiadó, Budapest, 2007 (megjelenés előtt). L. még Renoux, S. Thierry – Villiers, Michel de, id. mű, 337–340. o.
/28/ Erről l. Laurence, Jonathan – Vaisse, Justin, id. mű, 228–233. o.