(Az idő elmúlatása – 1.)
…volt egyszer egy pálya. A villám fényénél a világ számomra legszebb, legvarázsosabb mértani alakzatát pillantottam meg, egy speciális téglalapot, vonalakkal, zölddel, igen, egy futballpályát. Szeretem a futballpályákat. Mindent szeretek rajtuk, az odavezető utakat, a falragaszokat, a szotyolát, s főképpen magát a pályát: a sok és sokféle téglalapot, a színeket, a mészport, a kapufákat, a füvet, a fű változásait, mindent, sőt még az embereket is. A pálya az Árpád-híd pesti hídfőjénél feküdött, a Duna mellett heverészvén – a térkép szerint is. Ha megtalálom magam térképen, megnyugszom. Ez jó. Szép pedig ez a megfelelés térkép és valóság közt. Jónak és szépnek ritka ez az együttállása. Ez a pálya azonban egy kézilabda pálya volt, amelyen kispályás focit lehetett játszani. …én magamat, tárgyszerűen, ebben a kispályás, pozíciós, passzolgatós játékban kifejezetten intelligensnek tudhattam. A klasszikus változattól eltérően (Ez rövidpasszos, kombinációs világképet igényel, nem lehet messziről rábikázni, „oda kell vinni” a lusta labdát a kapuhoz, leleményesen, ésszel és nem erővel.), a kapuk kézilabdás méretűek voltak, megterhelve egy benne tornászó kapussal. Minden kapus őrült. Hangyás, flúgja van, nincs ki a négy kereke. Aki nem őrült, az nem is kapus, az csak „valaki, aki a kapuban áll”. Ezen a pályán, valamikor a nyolcvanas évek elején, a Mozgó Világ felszámolása előtt, hetente egyszer összejött egy társaság. Akkor még volt egy „mi”, legalábbis azt hittük – és ez elég is, talán… A társaság mindig megosztott volt, azaz két csapatot alkotva imitálta a futball nevű játékot. Futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista. Valóban, a fentebb említett társaságból egyedül Esterházy Péter volt futballista. Alapállás: előbb voltam futballista, mint író. A többiek igen sokfélék voltak. Például képzőművészek: Melocco Miklós, aki utánozhatatlan gráciával tudott kitérni a felé iramló labda elől („az ütközés fájdalma”), bár néha a lustán guruló lasztit meg-megrúgta, Kő Pál(Lujos), aki imádott „bikázni”, abban reménykedve, hogy a játékszert egyszer sikerül földkörüli pályára juttatni (a CIA még nem jelentette, hogy a műholdak közt pöttyös is kering – pedig de szép lenne), Szemadám György, aki bohémkodva vette tudomásul a játék komolyságát, belefeledkezve annak örömeibe (ld. gól), Péterfi László, aki udvariasan, minden nagyobb hűhó nélkül tette a dolgát, szelíden, olykor álmatag derűvel. Volt még irodalomtörténész: Kulin Ferenc, aki decensen (docensen) várta, hogy a labdát pontosan a lábai elé varázsolják, nem szeretvén azt a futkározós összevisszaságot. Irodalomkritikus is akadt – fiatalabb generáció – például Reményi József Tamás, aki nyurgaságával tűnt ki a mezőnyből és izzadásig hajtotta magát. Volt még újságíró-rádiós: Gellért Kis Gábor, aki lelkesedésében olykor áthágta a játék határait, gondolván a határok azért valának, hogy meghaladjuk azokat. Jeles történész is találtatott köztük: Szakály Ferenc – aki azóta sajnálatos módon távozott az élők sorából – és aki a történelem tanulságaitól terhelve az óvatos játék híve volt. S végül, de nem utolsó sorban, még egy íróreménység is tartozott a társasághoz: Czakó Gábor, aki lelkesen szervezte a heti találkozókat és lelkesen, bár szolid tudással űzte a játékot. Én voltam a kakukktojás, egy eltévedt kézilabdás, aki folyamatos henc-ben töltötte éltét, egy tanár, aki évtizedes grundfoci múlttal kergette a labdát.( Nem dicsekvés, csak ide illik, gyerekként a grundon „kis Puskásnak” becéztek. Puskás a futball utolsó személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása, az út az egyetlen metafora felé. Őt követően már (csak) sztárok vannak, a léthelyzetnek nem megoldása van, hanem válaszverziók vannak, magas szintű, perfekt változatok…Puskással szűnik meg a játék, s kezdődik a szórakoztatás korszaka. De minő ármánya a helyesírásnak, a becézést úgy írták volna, hogy „kis puskás”, lévén, hogy mindig egy dugóspuskát cipeltem volt a hátamon – ld. Zója Kozmogyenszkaja – s innen az elnevezés. Bár én szerettem ezt úgy hallani, hogy „kis Puskás”, hiszen nem a tények számítanak, hanem az emlékezésnek ama biztonságos és barátságos közhelyei, amelyek mégiscsak tényféleségekre alapozódnak.) Voltak még néhányan, csak már a nevekre nem emlékezem. A felsorolt személyiségek voltak a csapat egyéniségei, de a pályán… egyén és közösség igen erős szimbiózisban él. Személyek és egyéniségek (vagy később azután egyre inkább: szerepek) adják a csapatot, de ezek csakis a csapat „szűrőjén” át képesek létezni. Miután edzőnk nem volt, holott tudható a csapatot az alkohol és az edző iránti gyűlölet fogta egységbe. Könnyen át lehet fogalmazni a diktatúra alatti közösségi érzésre vonatkoztatva. Esetünkben az utóbbi volt érvényes. Természetesen a játékot nem bíró vezette, hiszen a magyar nép a magyar futballbíróban nem a rendet, hanem a hatalmat látja, az államot, a hivatalosságot, az egyenruhást, vagyis a sartre-i másikat, az idegent. Akivel szemben tehetetlenek vagyunk, törökök, Habsburgok, oroszok, most meg ez a bíró, ez a szemét csaló! Tenni soha nem lehetett semmit – hát mit tehetett volna az a kis Magyarország a bevonuló nácik ellen?! – marad csak a szó, legalább a morgás joga, a jus murmurandi. Magunk bíráskodtunk tehát, amúgy demokratikusan, azaz ha a mi csapatunk tagja szabálytalankodott, hajlamosak voltunk úgy értékelni, hogy ez a játékban apró döccenő, ezért nem érdemes a játék folyamatát megbontani, míg ha az ellenfél követte el ugyanazt a szabálytalanságot, akkor viszont a játék világrendjét újrateremteni láttuk helyesnek (ld. szabadrúgás). Bár tudtuk, hogy a játékot nem kell vezetni, minthogy az magát vezeti. Az a csúnya, fekete ember éppen akkor kell, mikor a játék megszűnik játék lenni, felborul a világ tisztes rendje, s ő helyreállítja azt. Mi magunk állítottuk helyre, nem minden cívódás nélkül. De a döntések mindig megszülettek. A pályán pedig dúlt a csata, mert mindkét csapat nyerni akart, bár szerintem az un. életben sem kell állandóan nyerni. De a futballpályán igen. Aki ott nem akar nyerni, az nem tiszteli a játékot. Az élet pedig megnyerhetetlen. S ha győztünk! Egy győztes meccs az a boldogság maga! De emlékszem! Semmi máshoz nem hasonlítható harmónia – oly közel még a munka, a nehéz, fizikai munka, a teher, az izzadságcsöppek még az arcon, lihegünk, kimerültek vagyunk, fáj mindenünk: de megcsináltuk! Azt hiszem, ez a „mi” is szerepet játszik a boldogság rétegzettségében. Amikor így jövünk le a pályáról, nem kétséges, mivégre élünk. Hogy mivégre teremtette az Úr a világot. Vagy egyszerűen, hogy mi jó ebben az egészben. Ebben a pillanatban ezen jóra vonatkozó bizonytalankodásaink semmisek, az európai depresszió (hogy a Békedíj – kuratórium kifejezését használjam) folyamatos és hisztérikus kérdései semmisek. Játszottunk a társas együttlétért, a játékért s olykor úgy éreztük, hogy mindannyiunkban van egy darab brazilia, napfényország, csak rendre elfeledkezünk erről ebben az un. kontinentális éghajlatban, hogy brazilia a fény, a bennünk rekedt vagy rejtezkedő fény, ami ugyan közhelynek tűnhet, de a közhely nem kitaláció, nem puszta agyjáték, hanem a valóság hazugsága. Tényleg ilyenek vagyunk, csak ez (így) nem igaz. S a meccsek utáni laza fürdőzés a zuhany alatt, majd a kényelmes elheverés és a folyadék utánpótlás biztosítása. Ismételjük át: kis fröccs: 1 dl bor és 1 dl szóda, nagy fröccs: 2+1, hosszúlépés, más néven fordított: 1+2, házmester: 3+2, viceházmester: 2+3, háziúr vagy nagyházmester vagy (Csongrád megyében) bivalycsók: 4+1, lakófröccs vagy kisházmester vagy tömbházmester: 1+4, polgármester: 6+4, mafla: 5+5. Vannak kevésbé ismertek, pl. az Újházy-fröccs, amikor szóda helyett uborkalét használunk; és ha nagy a baj, akkor kell a színész-fröccs: 2 dl szóda, az is langyosan. És így tovább. Van nyelv, amelynek a létezésre van sok szava, van amelyiknek a fröccsre. Nem látom a különbséget.

(Az idő elmúlatása – 2.)
Én szerény futballista vagyok, tudom az értékeimet, tudom korlátaimat. Békében élek velük. De most kicsit nagyképűsködnék: úgy nézzenek rám, hogy én egyszer játszottam Albert ellen! Én szerényebb feladatot gondoltam ki magamnak. Hamar kiderült számomra – no meg a nimbusz -, hogy a társaságban ki az igazi futballista. Egyszer megszállt a kisördög s úgy döntöttem, hogy játszanék egy kis emberfogást. Ez azt jelenti, hogy a kiválasztott ellenfél mellé állunk, a nyakába lihegünk, követjük mindenfelé, nem engedjük, hogy a labda eljusson hozzá, vagy ha ezt nem is tudtuk megakadályozni, akkor leszereljük. Ez a lehetőség benne rejtezik a játékban. Tehát ráálltam a mesterre – akkor még nem volt jelentősége, hogy hét évvel voltam idősebb – és kipróbáltam mire jutunk.(Szellemi horizontom ott Esterházy Péter focistától Esterházy Péter íróig terjedt.) Azidőtájt örömmel mondhattam magamnak, hogy sikerült kikapcsolnom a játékból a magát már akkor Ö.f.-nek mondó játékost. Ö.f. természetrajzának két fundamentális pillére: a lustaság és a rinya. Lustaságát bízvást nevezhetjük ontologikusnak. Valami mély, higgadt tompaság és ellenkezés ez, amely nem elhatározás kérdése, sokkal természetibb annál (kérdezhetjük-e a sziklát, mért nem repül, és az erdőt, hogy mért nem rohan, s az aranyat, hogy mért nem úszik), egy ideig el lehet fedni kis futkározással, gimnasztikával, de aztán eljön az igazság pillanata, ö.f. nem is megáll, de lecövekel végérvényesen, nagyot sóhajt, hogy beleremegnek a csillagok, s szinte a firmamentummal együtt löki ki a szót: NEM. Egy tapodtat se tovább. Egy lépést se. Nem akarok szenvedni tovább. Elég. Magamtól én már többé nem futok. Ez történt. Egy darabig futkároztunk, aztán a mester feladta. Mondhatta volna, hogy: No, fűzfa, így nem lehet focizni! De nem mondta. Ezután némán nézhettük a többiek játékát. Valahogy nem sportosak a rólam szóló sportanekdoták. A siker nagy mellénnyel ruházott fel, de hazafelé menvén angyal szállt le hozzám és szúrós tekintettel mondá: „Ember, te halálos bűnt követtél el!” S valóban. Valaki kijött a pályára a foci öröméért, időt és fáradságot nem kímélve, és én – igaz, a játék szabályainak keretei közt maradva – meggátoltam ezen öröm kiélésében. A futballt én nem versenynek tekintettem, hanem játéknak. Ami kicsit más, noha láttuk, nem makulátlan. A futball által tehát nem, mint csöppben a tengert kívántam volna valamit megismerni, hanem mint tengerben a tengert – nem megismerni, de benne elveszni. Ez az elveszés, elveszejtés: a játék. Elvettem valamit, ami után már csak a végleges hiány maradhatott. A VILÁG NEM JAVÍTHATÓ. A világ nem palimpszeszt, nem kitörölhető és nem újraírható. A nagy mellényből így lett bűntudat s a fogadalom, soha többet emberfogás.

(Az idő elmúlatása – 3.)
A kultúra az egy: irodalom, tudomány, az utca karaktere, a rendőrök beszédmódja, a lakások berendezése, a nők öltözködése (Magyarországon a férfiak nem öltözködnek, csak ruhát hordanak), az étterem, a foci, az autóvezetési szokások: ez mind egy. És a meccsek utáni zuhanyozások. Amikor jóleső fáradtsággal és izzadtan beállunk a zuhanyrózsa alá - megannyi Ádám fügefalevél nélkül - , megengedjük a még eltűrhetően forró vizet, hagyjuk szertefolyni minden testhajlatunkban, pórusainkat nyújtóztatjuk, sampon és szappanhabbal körítjük magunkat, gőz-köddel inhalálunk s fecsegünk vagy kéjesen hallgatunk. Ez az ellazulás és a víz általi újjászületés ideje. Az ellazulás lett egyszer a vesztem. Úgy adódott, hogy a mester és magam utolsóként maradtunk a zuhanyzóban. Éppen akkortájt jelent meg a Szív segédigéi, melynek olvasmányélménye bennem mocorgott. Némi beszélgetés kezdeményezésére éreztem ott bátorságot, s megjegyeztem jól hallhatón, hogy szerintem a mester új írása Thomas Mann Királyi fenségével lenne rokon. Itt megálltam, gondoltam felütésnek ez nem rossz, s készültem elmondani, hogy a szemérmesség okán véltem volt a rokonságot fennforogni. De mit lehet erre mondani egy gőzbe – melegvízbe – lazulásba oldott pillanatban? Azt amit a mester mondott: „Hmm !”. Megfigyelés: A németek mindig komolyan veszik a mondat értelmét. A mondat értelmének a mondat állítását tekintik. Tényfetisiszták. A magyarok, Bartók népe, muzikálisabban járnak el. Nem egészen tudják, mit mondanak – de az pontos. (Ha minden jól megy, és soha nem megy természetesen minden jól.) Ezt akkor úgy értékeltem, hogy ezzel a társalgás még ki nem gombolyított fonala elmetszve, maradjunk a feredőzés örömteli csendjében. Több játék folyik egyszerre, rövid és hosszú távú játékok, egyéni és közösségi, materiális és szellemi, jókkal és jobbikakkal. A jó választásra nincs recept. Közkeletű tévedés, hogy aki veszít, az a jó oldalán áll. Hun ott, hun nem. A hiúság arca ezer, a sport a hiúság szinonimája.

(Az idő elmúlatása - 4.)
Jól tudok meccs után klubházban sörözni, van hozzá rutinom, tehetségem, szorgalmam, kitartásom és stílusérzékem, a meccs után a klubházban sörözünk, ahogy illik. Fontos dolgokról beszélünk. Például a nőkről (férfi farokcsóva). Ismeretlenül is egyre inkább rokonszenvezek Heidi Klummal. Családi érzések egy tökéletes testben. A tökéletesség mindig érdekes. Szamárság volna azt mondani, hogy engem ez a tökéletesség nem érdekel. Mégiscsak kellett volna találkozni. Mint (volt) futballista. Mint akik a testükkel dolgoznak – ez lehetett volna a híd kettőnk közt! Ismerősökről történetek, olykor meseszerűek, és pletykák
(azóta az utóbbinak a közösségformáló ereje gondosan elpárolgott). Valamint anekdotok. A boldogság a szakirodalom szerint nem tartós, ez még a hosszabbak közé tartozik, bizonyosan eltart a sörözés végéig. Ezért és csak ezért sörözik a futballista hosszan, a lehető leghosszabban. A művészet dolgairól alig. Nem voltam, vagyok és leszek egy Eckermann, így csupán egyetlen komolytalan beszélgetésre emlékszem. Czakó Gábor, az akkor „fiatal és reményteljes” író, úgy heverészés közben, azt fejtegette a mesternek, hogy ideje lenne már az Írószövetségben a „fiataloknak” – értve ez alatt magukat – pozíciókat szerezni és megnövelni a befolyásukat. A mester, talán érezvén a dolog elviselhetetlen könnyűségét, rövid hallgatás után megjegyezte: „Ahhoz talán előbb felnőttekké kellene válnunk”. Búcsúzkodnak, ich wünsch dir was, szó szerint: kívánok valamit neked. Ez magyar fülnek a was meghatározatlansága miatt úgy hangzik, mint egy csapda, kis magyar rosszindulat, ich wünsch dir was, csak várd ki a végét. Megfigyelés: a német nyelv olyan, hogy a németek bíznak a másikban.(Már megint Onkel Wittgensteinnél landoltunk.) Mach’s gut, ezt is hallom. Magyarban csak a passzív formula van, semmi macholás, csinálás, minden jót. Megfigyelés: a németek csinálják a jót, dolgoznak rajta, tudják, hogy csak az van, amit elvégzel, megteszel, és ha megteszed, van. A magyarok várják a jót, hogy majd lesz valahogy, és az azután jó lesz. Az ég küldi, vagy éppenséggel a németek (NSZK).
A másik kedvencem egy olyan történet, ami lehet, hogy sörözés közben hangzott el, de lehet, hogy már megíródott vagy felolvasáson elhangzott, netán csak pletyka. Történt egyszer, hogy a mestert egy német (író)barátja közös nyaralásra invitálta, jelezvén, már ki is bérelt egy, a lakott területektől távoli szicíliai tanyát, ahol mindent maguknak kell csinálni: vizet hordani, fát vágni, főzni. Nincs sem TV, sem rádió. Úgy vélte, nagyon jól éreznék ott magukat, mert ő már megcsömörlött a civilizáció áldásaitól. A mester erre azt üzente vissza, hogy „elébb szeretnék megcsömörleni, s azután menni ily nyaralásba”. Próbálkozzunk mással: sportban az élet. Küzdelem a létért. Győzzön a jobbik. Nehéz dolog ez. Mert szívünk szerint azt mondanánk: győzzön a jó. Csakhogy a jó nem akar győzni, van eszébe, veszteni sem akar, a jó valahogy mást akar, vélhetően nem akar semmit, csak lenni akar.

(Az idő elmúlatása – 5.)
…de hát emlékekből nem lehet megélni, elég, ha megszépítjük őket. Viszont az Évadzáró Vacsora az jó…Évadzáró ugyan nem volt, de kialakult egy rituálé, mely szerint a meccs napjának estéjén a társaság valamelyik tagjának lakásán összejöttünk egy meghittnek tűnő vacsorára. És akkor az estével együtt száll, röpül boldog s boldogtalan, szédült érzés, a kis étterem (ne kerteljünk: kocsma) különterme egybeolvad a civilekkel, valamiképpen nők is felbukkannak, de csak rejtélyes háttérül vagy másnapra, mert hisz mindez komoly férfidolog, könnyű lesz minden; olyan sokat nincs mit megbeszélni, de emberek mellé kerülünk, akikkel éveket töltöttünk együtt futballpályán, és most egyszerre, így gondoljuk, megismerjük, és ő is minket, „szóval te vagy az”, kétségtelenül meg vagyunk hatódva ezekben a pillanatokban, és a külső szemlélő, mert ilyen mindig akad, lenézőn nevethet rajtunk. De hát lelke rajta…ő is inkább magát sajnálja. A vacsorákról ennyit, mivel a mester ezeken vacsorákon nem vett részt, így a történtek nem illenek ide. Mennyire jellemzően európai (vagy emberi?) jelenség, hogy ártatlan sétálgatás közben, potty, hirtelen belezuhanunk a történelem sötét vermébe. Az idő mélységesen mély kútjába. Ez persze jelenthetné azt is, hogy mondjuk, egy szép, régi épületre bukkanunk – váratlanul, folyamatosan. Ez is igaz, Európa zsúfolt, evvel a széppel is zsúfolt. Mennél zsúfoltabb, annál európaibb. De zsúfolt a csúnyával, a mocsokkal, a bűnnel, az árulással is, önmagunk, értékeink, elveink, legszebb álmaink folyamatos elárulásával.

(Az idő elmúlatása – a vég/telen/)
Tegnap és ma: ezek az angolok egyszerre árultak el és gyakoroltak egy ethoszt, értékrendet, hagyományt. Huliganizmus és fairness. Rombolják azt, amire támaszkodnak. A nincs mint van. Ebben a kettőségben áll a mai európai értékrend. A társaság azóta szerteszéledt, a focizásnak is vége, sőt az sem kizárt, ha netán találkoznának, szót sem értenének. Alkalmazkodni kell, hogy lehess. Hogy te te lehess. De az alkalmazkodás önfeladás is egyben. Túl kell élni, de nekem kell túlélni. Vannak tehát határok. És ki mondja meg, hol vannak ezek? Nehéz ez. Én pedig néző lettem. Soha nem meccset nézni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan meccset nézni, nagylelkűen. Úgy meccset nézni, mintha a siralomházban néznéd az utolsó meccset, melyet még engedélyezett celládban a porkoláb. Életre-halálra meccset nézni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember néz meccset. Vagy szurkoló. Szurkolónak lenni költői létet jelent. A néző, a szurkoló egyúttal az „empirikus olvasó” aggódott. Úgy tűnt, hogy a Harmonia caelestis és a Javított kiadás ( melynek olvashatásáért s z e m é l y e s hálával tartozom a szerzőnek, mert ennek hatására p o n t o s a n meg tudtam határozni saját elmúlt ötvenöt évemhez való viszonyulásomat) megírásával minden elmondatott az Esterházyságról, az Atya-Fiu-Szentlélek háromszögről; mintegy lezáródott ez az univerzum. Akkor most hogyan tovább? A legújabb könyv egy ujjgyakorlat, egy zeneszerzőé, aki még nem tudja, mit is kellene egy új opuszba belekomponálni, régebbi motívumait próbálja új összefüggésekbe illeszteni, hangokat próbál, kereskedik. Él a remény. Lesz ami lesz, nem fogok a saját görcsösségemhez görcsösen ragaszkodni. Mert én midegyre arra vártam, hogy akár a nagy Netzer, egyszer csak megjelenik „a tér mélyéből előtörő” – regényhős. De kell: Nem a kéznél lévők közül, a rendelkezésre állók közül a legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat megteremteni: új teret.

Megjegyzés: A dőlt betűs részek Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére (Bp.2006. Magvető K.) című könyvéből valók. (Kivéve a mester és a fűzfa szavakat, melyek a Termelési regényből kölcsönöződtek.)