Gimnázium és múzeum, gimnázium és néprajz

A magyar néprajzi muzeológia születéséről szólva Andrásfalvy Bertalan említette, hogy a XIX. század utolsó harmadában, a nagyobb városokban és a megyeszékhelyeken igen gyakran iskolai gyűjteményekből kinőve alakultak meg az első vidéki múzeumok (1982, 18). Székesfehérváron némileg más volt a helyzet: itt 1873-ban egyesületi gyűjteményként jött létre a mai Szent István Király Múzeum jogelődje, de fejlesztésében, gyarapításában a Ciszterci Gimnázium tanárai egészen a második világháborúig jelentős szerepet játszottak. Közülük is kiemelkedő Marosi Arnold (1873-1939) tevékenysége, aki 1909-től 1937-ig a gimnázium természetrajz-földrajz szakos tanára, 1910 és 1939 között a múzeum igazgatója volt (Námesy 1939, 11-14; Dormuth 1939, 1-22; Fitz 1998, 7-8; B. Horváth 2002, 589).

Marosi múzeumszervező, múzeumépítő tevékenységére az idős fehérváriak közül még néhányan jól emlékeznek. Közülük dr. Ács Antal Kajetán atyával, a Ciszterci Szent István Gimnázium 1992-2000 közötti spirituális vezetőjével készítettem 2001. február 6-án interjút. Ács Antal 1930-38 között Marosi tanítványa volt. Az interjúban többek között arra emlékezett, hogy az 1920-as évek végén ciszterci diákok segítségével költöztették át a régi gimnázium (Oskola u. 7.) természetrajzi szertárában őrzött tárgyakat a múzeum Országzászló téri épületébe: „A természetrajzi szertár volt az első múzeumi lerakóhelye, amelyik a gimnázium második emeletének a végén volt. Az a rész az ostrom alatt leégett. Előtte már kimentették belőle, amit tudtak az új gimnáziumba, mert ez e régi gimnáziumnak a végén volt, a második emeleten, a folyosó végén, a rajzterem után. Polcokon voltak a kerámiák, és amikor szállították át, akkor én még nem voltam diák, tehát ez a harmincas évek előtt volt. Amikor már a Marosi tanár úr meg a Polgár Iván, szintén ciszterci tanár, megcsinálták az Országzászló téri múzeum első emeletén a kiállítást. Ez a húszas évek végén volt, akkor vitték át. Köztünk, diákok között szerepelt a szállításnak a históriája. Az egyik fölsős diák segített szállítani a relikviákat, és akkor leejtette és összetörte. Akkor a Marosi a maga közvetlen természetességével megtitulálta:

? Krazsóf, te marha, összetörted múzeumunk legszebb értékét, legszebb díszét, a nem tudom milyen köcsögöt!
Krazsóf Kajetán később tanár lett, civil tanár, Pécsett tanított, és ott magyarosított, ha jól tudom Krassóira.” Ács Antal Kajetán korábban egy 6x6 cm-es fényképet is mutatott nekem a természetrajzi szertárról. A felvétel az 1930-as években készült az Oskola utca felől, amikor még nem állt a mai Csók István Képtár épülettömbje, ahonnan a régi gimnáziumnak a templomhoz két emelettel csatlakozó részét nagy látószögű objektív nélkül le tudta fényképezni Pallos Bernardin ciszterci tanár. Amikor korábban mutatta nekem Kajetán atya a fényképet, sajnos nem kértem el reprózásra. Akkor egy imakönyvébe tette el, de az interjú készítésekor nem találta. Hagyatékában feltétlenül elő kell keresni ezt a fontos iskolatörténeti és múzeumtörténeti dokumentumot.

Marosi ásatásai a régészet felé irányították tanítványai figyelmét. Erről tanúskodik Riskó Iván 1984. február 23-án kelt feljegyzése. Riskó Iván számítástechnikai szervező nyugdíjasként a budapesti Néprajzi Múzeumban volt teremőr. Itt találkozott egykori fehérvári diáktársával, Kresz Mária néprajzkutatóval, akinek bíztatására feljegyzést készített a kápolnásnyéki középkori kápolna ásatásáról: „Riskó Iván nyugdíjas, jelenleg Budapest XII., Greguss u. 12. II. 29. sz. lakos, mint gyermek és serdülő ifjú szüleimmel Kápolnásnyéken laktam 1928. – 1939. X. 6. időszakban. 1928. IX. 1. – 1936. VI. 29. időszakban Székesfehérvárott a volt cisztercita rendi Szent István Gimnázium növendéke voltam, s ott is érettségiztem. Tanárom volt néhai Marosi Arnold főtisztelendő tanár úr, a jelenlegi I. István Király Múzeum volt igazgatója. Néhai édesapám, Riskó Iván volt Kápolnásnyék községi főjegyzője. A községben élt még néhai főtisztelendő Peék Gyula nyug. tanár úr. Velence község plébánosa volt néhai főtisztelendő Deym Béla róm. kath. plébános úr. Az itt felsorolt személyek a kútforrásaim a következőkhöz. Kápolnásnyék község beépített belterületének határában, Velence község irányába, ahol a régi műút (volt római hadi út) és a Velencei-tóra vezető út elágazik, van egy kis dombocska. Édesapám mutatta meg nekem a helyet, és mesélte el, hogy a szájhagyomány szerint a dombocska alatt egy Szt. István idejéből való kápolna romja van, melyben Szt. Gellért püspök több ízben misézett, többek között utolsó utazása alkalmával is. A legendát a két megnevezett paptól is hallottam, sőt más nyékiektől is, de reájuk ma már név szerint nem emlékszem. A kérdés azonban engem nem hagyott nyugodni – mivel a történelem kedvelt tárgyam volt – a témáról ismételten beszélgettem a két főtisztelendővel, akik engem igen kedveltek. A Szt. István – Szt. Imre jubileumi év csak jobban ösztökélt, hogy miért csak beszélnek, és miért nem ásnak? A kamaszkor aztán tettre serkentett. A faluban, nyári szünidőben toboroztam pajtásokat, és Peék Gyula bácsival folytatott megbeszélések után – jelenlétében – ásatásba kezdtünk, a területen átlós irányban. Néhány töredék napvilágot is látott, amit én atyámnak nagy diadallal meg is mutattam. Emlékezetem szerint azon időben Gorsiumnál is folytak múzeumi ásatások, melyekből időnként néhány darabot Marosi tanár úr az óráján meg is mutatott. Édesapám és Peék Gyula bácsi biztatására én is bemutattam a „leleteimet”. Eredménye az lett, hogy érdemeim egyidejű elismerése mellett újsütetű muzeológusi tevékenységemet sürgősen leállíttatták velem. Nekem meghagyták a „tárgyalások”, üzenetközvetítések örömét, melynek folyamányaként Marosi Arnold tanár úr vezetésével szakmuzeológus érkezett Kápolnásnyékre. Emlékezetem szerint szept. végén, v. okt. hó első felében. Próbaásatást végeztek, kb. az én volt megkezdett nyomvonalamon, és valóban kerültek elő Szt. István korából származott tárgyi leletek! Ezt már ott helyben valószínűsítették, majd egy idő múltán vittem a Tanár úr üzenetét, a feltárás a részletes vizsgálattal beigazolódott, és élve Atyám meghívásával, következő év tavaszán ismét Kápolnásnyékre kiszállnak, komolyabb ásatás, feltárás érdekében. Sajnos ez már nem következett be, mert Marosi tanár úr időközben elhunyt.”

A köztiszteletnek örvendő Marosi Arnold, 1931-től magyar királyi kormányfőtanácsos, a közigazgatás helyi szintjeit, a várost és a megyét is a múzeumi kutatások szolgálatába tudta állítani. Ez derül ki egy ügyiratból, amit a Szent István Király Múzeum Adattára őriz:

Fejérvármegye alispánjától. Tárgy: Pásztorfaragások felkutatása a
Szám: 6795/1932. Fejérmegyei és Nemzeti Múzeum
számára.

Fejérmegyei és Székesfehérvári Múzeumegyesület
Helyben

F. év február hó 19-én kelt kérelmére közlöm a megye területén található azon községeket, melyekben faragással foglalkozó emberek vannak:
Sárbogárdi járás: Régi népies faragások készítésével foglalkozik Nagylók pusztán Paulovics Mihály juhász, továbbá Novák István csirás, Sárosd-jakabszállási és Jakab József juhász Hercegfalva-kiskokasd pusztai lakos.
A móri járás területén szép faragványokat, tálcákat, botokat készít Csákvár községben, a Gerendai völgyben Dőri István.
Nagyobb juhászság van még Csákvár községben, a Badacsony majorban.
Székesfehérvári járás területén:
Pákozd község területén faragással foglalkozó juhászok vannak. Falubattyán községben Brajnovics István foglalkozik botok és ostornyelek faragásával, Polgárdi községben Gelencsér József és Sziki György foglalkozik fafaragással. Tác községben fafaragással foglalkozik Volein János és Dékány Vince. Kisláng és Zámoly községekben népies faragással készült bútorok vannak. Velence községben is találhatók fafaragással foglalkozó egyének.
Székesfehérvár, 1932. április 14.
Alispán megbízásából:
Bratán István aljegyző

Marosi eljárását Madarassy László, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának igazgató őre is helyeselte a múzeumegyesület folyóiratában, a Székesfehérvári Szemlében megjelent cikkében: „A múzeum igazgatója, idő- és költségkímélés szempontjából az előzetes tájékozódásra, nagyon helyesen, a vármegye közigazgatását kérte föl. A jegyzőségek a járási szolgabíróságok útján jelentették, ha a községükben faragó pásztorra akadtak. Néhány hónap alatt együtt volt a névsor; nem sok, de arra elég, hogy egy háromnapos gyűjtőút tervét reá lehetett építeni.” (1932, 48.)

A kutatás onnan indult, hogy Marosi felkérésére a téma ismert szakembere, Madarassy László 1931 decemberében előadást tartott a múzeumegyesületben a magyar pásztorművészetről, ahol a pásztorfaragás területén Fejér megyét terra incognitának jelölte meg. Tette ezt azon okból, mivel akkor még sem a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára, sem, a székesfehérvári múzeum a megye területéről egyetlen pásztorfaragást sem őrzött. Ugyanakkor jól tudta, hogy a pásztorfaragásnak igazi melegágya az uradalom, a pásztorművészet az uradalmas megyékben virágzik legjobban. Fejér megye jellegzetesen uradalmas vidék, ezért feltette, hogy a faragó pásztorokat az itteni falvakban, pusztákon is megtalálják. Így került sor 1932 júniusában a háromnapos pásztorművészeti kutatóútra az alispáni hivataltól kapott útmutató szerint. Polgárdiban a főjegyző érkezésükre, a községházára hívott három faragó pásztort faragványaikkal együtt. Másnap Hercegfalván szálltak ki a vonatból, és az előszállási ciszterci uradalom kocsiján Kiskokasd-juhásztanyát, Hercegfalvát és a nagylóki majort látogatták meg. „Kiskokasdon két fiatal faragó juhászra akadtunk, akiknél azonban egy juhászkampón, egy kampófejen, meg egy tükörfán – tükrös – kívül egyéb kész holmit nem találtunk. Ez a három darab azonban a javából való pásztormunka volt. Hercegfalván néhai Gremsperger József, messze földön híres számadójuhász néhány munkáját, képrámákat, borotválkozó tükröt találtunk még a család birtokában… Nagylókon a nem kevésbé híres faragó juhász Paudics Mihály mutogatta meg juhászkampóit, kampófejeit, képrámáit.” (Paudics nevét az alispáni iratban hibásan írták.) A harmadik napon Tácon gyűjtöttek, ahol Vollein János kanásznál egész kis kiállításra való faragást találtak: botokat, fokosnyeleket, ostornyeleket, cigarettadobozokat, tintatartókat, képrámákat. A gyűjtőút eredményét így összegezte Madarassy: „A háromnapos kirándulás alatt szerzett tárgyak, ha nem is versenyezhetnek minden tekintetben a Balaton környékének ma már világhíres pásztorművészeti anyagával, a néprajzi tudomány szempontjából értéket jelentenek, mert kibővítik azt a néprajzi területet, amelyet a tudomány „dunántúli pásztorfaragás” néven tart nyilván.” (1932, 49.) A gyűjtésnek a székesfehérvári múzeumba került anyaga jól kiegészíti a korábban már itt őrzött, részben somogyi juhászok által készített, spanyolozott pásztorfaragásokat, 1967-ben együtt szerepelhettek a Dunántúli pásztorművészet című kiállításunkon (Pesovár 1967, Gelencsér 1984, Lukács 1998).

A székesfehérvári gimnázium padjaiból több mint három évszázad alatt számos író, költő, nyelvész, történész és néprajzkutató került ki. Természetesen ez csak úgy történhetett, hogy a tanári katedrán is gyakran ültek magyar nemzeti szellemben oktató, nevelő férfiak. Közülük az első Virág Benedek pálos rendi tanár, aki tizennégy évig, 1780-94 között tanított itt. Virág Benedek Pesten, 1804-ben kelt levelében a népszokások gyűjtésére bíztatta Kazinczy Ferencet: „Eszembe jutott: összeírni a’ Magyar szokásokat, a’ már eltörlötteket, a’ még élőket, minden helységben p.o. ilyen volt: Miklós tántza, Szent Iván tüze, Gergely napján a’ gyerekeknek házról házra járások, és éneklések: „Szent Gergely Doctornak híres tanítónak az ő napján mennyünk oskolába.” etc. A’ mátkatál. Pünkösdi Királyné, etc. etc. Vajha találnál valakit, ki ezekben gyönyörködnék! minden faluban vagyon, úgy vélem, írástudó; könnyen, ’s hamar öszve lehetne sok szokásokat szedni, és nyalábként kiadogatni. Ez által is sokan felébrednének a’ hazai dolgokra. Az idegen szokásokat tanullyuk; a’ haza bélieket el felejtyük, illetlen dolog. Eféle gyűjtemény sokra hasznos volna. Tegyünk próbát. ’S te az Érsemlyénieket tanúld ki, így Debreczenben biztass fel valakit az írásra.” (Váczy 1892, III, 574.)

A magyar nyelven előadott dramatikus népszokásokat már a jezsuita gimnáziumban felkarolták. 1767-ben a székesfehérvári gimnázium diákjai Székesfehérváron, majd 1768-ban, Győrben mutattak be magyar nyelvű betlehemes játékot, amelynek szövege a sárospataki református kollégium könyvtárában fennmaradt. Herschman István (1742-1789) ciszterci áldozópap írta le, aki a játékban a logicusok osztályának növendékeként Heródest alakította. Az 1767-ből ránk maradt székesfehérvári betlehemes játék az egyik legrégibb ismert magyar nyelvű karácsonyi játékunk. (Gelencsér – Lukács 1991, 14-22).

Iskolánkból jeles tanárok és tanítványok alkottak a finnugor összehasonlító nyelvészet és folklorisztika területén. Még a jezsuita gimnáziumban tanult a tordasi születésű Sajnovics János (1733-1785), aki elsőként bizonyította be a magyar és a lapp nyelv rokonságát (Halmos 1988, 17; Bartha 1993, 330-332). A finnugor nyelvrokonság tudományos alapjait Reguly Antal (1819-1858) rakta le. Reguly, akinek édesapja a zirci ciszterci apátság jogásza volt, 1828-33 között tanult a fehérvári gimnáziumban, ahol egyik tanára olthatatlan érdeklődést lobbantott föl benne a magyar őstörténet iránt. Az Uralban, Szibériában kutatta a vogulok, osztjákok, mordvinok, csuvasok és a cseremiszek nyelvét és kultúráját, ezért Észak Kőrösi Csomájaként emlegetik (Eötvös 1863; Schleich 1938; Zsirai 1939; Hegedűs 1945; Kodolányi 1959; Borbély 1973). Nyelvrokonainkkal való oroszországi találkozásáról olvashatunk Képes Géza Emléksorok Regulyról című versében:

Fegyvere: a szelíd szó,
mely messziről jött, mesze idegenből,
de furcsamód oly ismerősen csendül.
S mint a mese kettétört gyűrűjét
a két testvér összeilleszti újra
s a két fél mindörökre összeforr:
így állt elő az elveszett egész.

Reguly nem csupán osztják, mordvin és csuvas népköltészeti anyagot, hanem néprajzi tárgyakat is gyűjtött. A Magyar Tudományos Akadémia 1847 novemberi ülésén mutatták be a 92 tárgyból álló „ethnographiai gyűjtemény”-t. Ezt tekintjük az első magyarországi néprajzi kiállításnak, amelynek tárgyait tudományos megalapozottsággal gyűjtötték. Reguly gyűjteménye a kiállítást követően az Akadémiáról a Magyar Nemzeti Múzeumba került, ahol az 1872-ben megalakult Néprajzi Tár, a mai Néprajzi Múzeum alapját vetette meg (Reguly 1994, 12-13).

Reguly hazatérése után a néprokonság kérdését eldöntő összehasonlító vizsgálatra készült, ezért helyszíni kutatásokat tervezett a magyarság különböző táji csoportjai körében. A Felvidéken már 1838-ban kutatott Willax Ferdinánd zirci apát támogatásával. 1857-ben ismét a Felvidéken, a Palócföldön kutatott. Útinaplóját a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára őrzi, a közelmúltban Selmeczi Kovács Attila adta közre. A Dunántúlra, az Alföldre és a Felvidékre vonatkozó „népismei jegyzeteiben” Székesfehérvárról is olvashatunk: „Fehérvár (felsővárosban) nyakas és vad nép, mint Ketskeméten.” (Reguly 1994, 54; Reguly 1975; Selmeczi Kovács 1975). Reguly Antal domborművét 1996-ban avattuk fel a régi gimnázium épületén (Lukács 1998, 693-695).

A magyar nyelvtudomány finnugor iskolájának meglapítója, Budenz József (1836-1892) iskolánkban a német és a görög nyelv helyettes civil tanára volt 1858-60 között. 1872-től haláláig az urál-altáji nyelvészet professzora volt a Budapesti Egyetemen. Összehasonlító nyelvészeti munkásságával végérvényesen bebizonyította a magyar és a finnugor nyelvek rokonságát. Fehérvári házát, amelyben ma Ybl Ervin képzőművészeti gyűjteménye látható, emléktáblával jelölték meg (Arany János u. 12.).

Veszprémi, pápai középiskolai tanulmányok után a gimnázium utolsó két osztályát iskolánkban végezte a várpalotai születésű Bán Aladár (1871-1960). Tanára, Horváth Cyrill itt adta kezébe Budenz finn nyelvtanát, amely meghatározta további pályáját. A finnugor népek kulturális és tudományos kapcsolatainak elmélyítésén fáradozott. Kanteletar. A finn népköltés gyöngyei címmel 1902-ben jelentette meg műfordítás kötetét, az első magyar nyelvű finn népköltési gyűjteményt hazánkban. 1911-ben gazdag néprajzi gyűjteménnyel tért haza észtországi kutatóútjáról, amely a Néprajzi Múzeum észt anyagának alapját képezi. 1914-19 között a Magyar Néprajzi Társaság főtitkári tisztét töltötte be. Élete fő műve a Kalevipoeg, az észtek nemzeti eposzának magyar fordítása (Korompay 1961; Könczöl 1971; Diószegi 1972; Kodolányi?Voigt szerk. 1974).

A Ciszterci Gimnáziumban tanult a sárszentmihályi születésű gróf Zichy Jenő (1837-1906), három kaukázusi, ázsiai expedíció szervezője. Expedíciói során Zichy fő feladatának tekintette, hogy a felkért szakemberek kifürkésszék és összegyűjtsék mindazokat a nyelvi, történeti, régészeti, embertani és néprajzi nyomokat, amelyek összefüggésükben a magyarság oroszföldi vándorlásának útját jelzik. Két expedíciójának is tagja volt Jankó János, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának vezetője. A gyűjtött anyagot feldolgozták, az eredményeket hatkötetes magyar és német nyelvű műben jelentették meg. Jankó Jánosnak a Zichy-expedíció során Finnországban gyűjtött anyagát a közelmúltban adta ki a Néprajzi Múzeum. Jankó az expedíció során tárgygyűjtéseivel és fényképfelvételeivel a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárát is gyarapította. Zichy Jenő a Fejér megyei és Székesfehérvár városi Történelmi és Régészeti Egylet alapító tagjaként, már az 1895-99 között lezajlott expedíciókat megelőzően is érdeklődött történeti kérdések iránt. Expedícióinak gazdag anyagából múzeumot létesített, amely 1901-ben nyílt meg. Végrendeletében az egész gyűjteményt a fővárosra hagyta (Balázs 1993a, 425-430; Csinády 1963; Kodolányi 1997; Jankó 1993).

Cecén látta meg a napvilágot, és iskolánk diákja volt Strausz Adolf (1853-1944), a Balkán-félsziget néprajzának sokoldalú ismerője. Haditudósítóként 1878-ban részt vett a boszniai bevonulásban. Bulgáriában, Dalmáciában, Montenegróban, Albániában, Görögországban, Macedóniában és Szerbiában földrajzi, gazdasági és néprajzi kutatásokat végzett. Számos könyvet írt a balkáni országok gazdaságáról, néprajzáról. Elsősorban a balkáni népköltészet, néphit és népszokások érdekelték. Részt vett a Magyarországi Néprajzi Társaság megalapításában, 1920-ban a Társaság tiszteleti tagjává választották. Bolgár néphit című könyvét Társaságunk jelentette meg 1897-ben. A 91 éves tudóst 1944-ben a nyilasok bestiális kegyetlenséggel megölték (Strausz 1897; Scheiber 1945; Diószegi 1981; Balázs Dénes 1993b).

Mórról került a Ciszterci Gimnáziumba Wekerle Sándor (1848-1921), a későbbi pénzügyminiszter, miniszterelnök. Wekerle első szépirodalmi kísérleteit a főgimnázium önképzőkörében pallérozták. 1866-ban a székesfehérvári Vörösmarty-szobor leleplezésekor ő mondta el diáktársa, Endrődi-Kupritz Sándor versét a költő emlékére (Dormuth 1936, 24). Wekerlének az önképzőkörben elfogadott Pipámhoz című verse a Budapesti Hírlapban, Ha bort iszom… című, Anakreon görög eredetijéből fordított dala a Szemelvények a székes-fehérvári főtanodai önképzőkör irodalmi kísérleteiből (1867) című kiadványban jelent meg. A trónörökösi műben (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben) Wekerle Sándor írt Fejér megyéről (1896a, 529-576). Megtudjuk belőle, hogy az alcsúti főhercegi kastélyban néprajzi gyűjtemény van: „néprajzi tárgyak vannak felhalmozva” (Wekerle 1896a, 566). Az első, még német nyelven megjelenő magyarországi néprajzi folyóiratban (Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn) találjuk Wekerlének egy másik néprajzi írását, a Fejér megyei magyar lakodalmi szokásokról (1896b).

Richter Mátyás István (1865-?) latin-német szakos tanár egy év bajai megszakítással 1899-től 1933-ig Székesfehérváron tanított. Néprajzi érdeklődésre szülőföldje, a Nyitra megyei Németpróna és környéke német népszokásaira, a céhszokásokra, az iparosok hagyományaira terjedt ki. Számos közleménye a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában, az Ethnographiában jelent meg. 1924-ben tagja lett a Magyar Néprajzi Társaság választmányának. A székesfehérvári múzeumegyesületben és a katolikus legényegyletben rendszeresen tartott előadásokat a jeles napi népszokásokról, a céhek életéről. Néprajzéi írásai jelentek meg a Fejérmegyei Naplóban és a Székesfehérvári Szemlében. Utolsó tanulmányát az egri mészáros remeklésről az Ethnographia 1946. évi kötetében közölték. Halálának évét nem ismerjük (Richter 1914, 277-281; Szemerkényi 1981, 349; Nagy 2000, 45-48).

Iskolánkban tanult 1885-93 között Klebelsberg Kuno gróf, később vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1925-től 1932-ig a Magyar Néprajzi Társaság védnöke. Klebelsberg miniszterként és védnökként segítette a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának megfelelő, elhelyezését, a gyűjtemény állagát súlyosan veszélyeztető Iparcsarnokból a Könyves Kálmán körúti Széchenyi Gimnáziumba költöztetését, amely egészen 1973-ig a Néprajzi Múzeum otthonául szolgált. Klebelsberg halálakor társasági folyóiratunk, az Ethnographia gyászkeretben jelent meg. A Magyar Néprajzi Társaság gyászjelentésében kinyilvánította: „A megboldogultban Társaságunk védnökét, a magyar néprajz ügye fennkölt lelkű pártfogóját vesztette.” Dr. gróf Klebelsberg Kuno emléktábláját 2005-ben avatták fel a Ciszterci Szent István Gimnázium épületében (Berta 2000, 136; Kósa 1989 57, 107).

Szólnom kell néhány szót azokról a kollégákról is, akik iskolánkból indultak, s legnagyobb diák elődünk, Vörösmarty Mihályt idézve, ma is a néprajz tarlóján gyűjtenek, takarítanak a nemzetnek s tudománynak egyenlőn (Emléksorok). Mindenek előtt a balatonalmádi Gráfik Imréről, akivel folyamatosan együtt dolgozunk a Magyar Néprajzi Társaságban. A nyolcvanas években az Ethnographia Pannonica szakosztály titkárai voltunk, később Imre főtitkár lett, jómagam az Ethnographia szerkesztője. Az új évezred elején az alelnöki tisztséget töltjük be. Az úrhidai Városi Ágnes a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz szakán végzett, Mosonmagyaróváron a Hansági Múzeumban dolgozik. Vakler Anna a Debreceni Tudományegyetemen végzett, népi éneket tanít Székesfehérváron. 1998-ban Pesovár Ferenc-díjjal tüntették ki. A székesfehérvári Nagy Veronika a Debreceni Tudományegyetemen néprajz szakos doktorandusz hallgató. Richter tanár úr néprajzi munkásságáról a Honismeretben megjelent írását már használhattam.

Tudományszakunk ősi iskolánkra vetített szemléjét abban a reményben zárom, hogy a fentiek alapján talán valamennyien hozzájárultunk iskolavárosunk, szülőföldünk szellemi földrajzának gazdagításához.


Irodalom

ANDRÁSFALVY BERTALAN
1982 Néprajzi alapismeretek. Budapest
BALÁZS DÉNES
1993a Zichy Jenő. Magyar utazók lexikona. Szerk.: BALÁZS DÉNES.
425-430. Budapest
1993b Strausz Adolf. Magyar utazók lexikona. Szerk.: BALÁZS DÉNES.
350-351. Budapest
BARTHA LAJOS ifj.
1993 Sajnovics János. Magyar utazók lexikona. Szerk.: BALÁZS DÉNES. 330-332. Budapest
BERTA ANNAMÁRIA
2000 Klebelsberg Kuno fiatal évei Fehérváron. A Ciszterci Szent István Gimnázium
Évkönyve. 2000. 134-138. Székesfehérvár
B. HORVÁTH CSILLA
2002 Marosi Arnold. Magyar múzeumi arcképcsarnok. Szerk.: Bodó Sándor, Viga
Gyula. 589. Budapest
BORBÉLY ANDOR
1973 Reguly Antal. Magyar utazók, földrajzi felfedezők. Szerk.: HAVASNÉ BEDE
PIROSKA, SOMOGYI SÁNDOR. 199-203. Budapest
CSINÁDY GERŐ
1963 Zichy Jenő oroszországi és kínai expedícióinak története új megvilágításban.
Földrajzi Közlemények 1963. 37-49.
DIÓSZEGI VILMOS
1972 Bán Aladár, a finnugor hitvilág kutatója. Ethnographia LXXXIII. 361-369.
DORMUTH ÁRPÁD
1936 Székesfehérvár kulturális élete a XIX. században. Székesfehérvári Szemle VI.
1-2. 13-27.
1939 Marosi Arnold. Székesfehérvári Szemle IX. 1. 1-22.
EÖTVÖS JÓZSEF
1863 Reguly emlékezete. Budapesti Szemle XVIII. 39-75.
FITZ JENŐ
1998 A Szent István Király Múzeum 125 éve. 125 év ? 125 tárgy. Válogatás a Fejér
Megyei Múzeumok gyűjteményéből. Szerk.: CSERMÉNYI VAJK, LAKAT
ERIKA. 7-11. Székesfehérvár
GELENCSÉR JÓZSEF
1984 Juhász Ignác, mezőföldi faragópásztor. Honismeret XII. 2. 41-43.
GELENCSÉR JÓZSEF – LUKÁCS LÁSZLÓ
1991 Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. Székesfehérvár
HALMOS ISTVÁN
1988 Jeles tanárok és tanítványok. A székesfehérvári József Attila Gimnázium
tricentenáriumi évkönyve. 15-25. Székesfehérvár
HEGEDŰS LAJOS
1945 Egy dunántúli tudós útja 100 évvel ezelőtt az oroszországi rokonnépek között.
Pécs
JANKÓ JÁNOS
1993 Finnországi jegyzetek. Szerk. és közzéteszi: KODOLÁNYI JÁNOS. Budapest
KODOLÁNYI JÁNOS
1959 Reguly Antal. Ethnographia LXX. 359-367.
1997 Gróf Zichy Jenő harmadik ázsiai expedíciója és Jankó János. Néprajzi Értesítő LXXIX. 47-56.
KODOLÁNYI JÁNOS – VOIGT VILMOS (szerk.)
1974 Bán Aladár emlékezete. Várpalota
KOROMPAY BERTALAN
1961 Bán Aladár. Ethnographia LXXII. 284-287.
KÓSA LÁSZLÓ
1989 A Magyar Néprajzi Társaság százéves története. Budapest
KÖNCZÖL IMRE
1971 Bán Aladár emlékezete. Várpalotai Füzetek 1. Várpalota
LUKÁCS LÁSZLÓ
1988a Spanyolozott pásztorfaragások. 125 év – 125 tárgy. Válogatás a Fejér Megyei
Múzeumok gyűjteményéből. Szerk.: CSERMÉNYI VAJK, LAKAT ERIKA.
124-125. Székesfehérvár
1988b Reguly Antalra emlékezünk és emlékeztetünk. Ethnographia CIX. 693-695.
MADARASSY LÁSZLÓ
1932 A pásztorfaragás Fejérmegyében. Székesfehérvári Szemle II. 7-8-9. 48-49.
NAGY VERONIKA
2000 Richter Mátyás a székesfehérvári tűzoltók farsangi báljáról. Honismeret
XXVIII. 3. 45-48.
NÁMESY MEDÁRD
1939 Marosi Arnold. A Ciszterci Rend székesfehérvári Szent István Gimnáziumának
Évkönyve 1938-39. Közli: GÁLOS BERNÁT. 11-14. Székesfehérvár
PESOVÁR FERENC
1967 Dunántúli pásztorművészet. Székesfehérvár
REGULY ANTAL
1975 Palóc jegyzetei 1857. Sajtó alá rend., jegyz. és mutatókkal ellátta: SELMECZI
KOVÁCS ATTILA. Eger
1994 Magyarországi jegyzetek. Szerk. és közread.: SELMECZI KOVÁCS ATTILA.
Budapest
RICHTER MÁTYÁS ISTVÁN
1914 A németprónai származású papok. Budapest
SCHEIBER SÁNDOR
1945 Strausz Adolf 1853-1944. Ethnographia LVI. 84.
SCHLEICH LAJOS
1938 Adalék Reguly Antal ázsiai utazásához. Magyar Nyelv XXXIV. 101-104.
SELMECZI KOVÁCS ATTILA
1974 Reguly Antal hazai néprajzi kutatásai. Ethnographia LXXXV. 611-618.
SZEMERKÉNYI ÁGNES
1981 Richter M. István. Magyar Néprajzi Lexikon. IV. Főszerk.: ORTUTAY
GYULA. 349. Budapest
VÁCZY JÁNOS (közzéteszi)
1892 Kazinczy Ferencz levelezése. III. Budapest
WEKERLE SÁNDOR
1896a Fejérmegye. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. XIII. 529-576.
Budapest
1896b Magyarische Hochzeit im Comitat Fejér. Ethnologische Mitteilungen aus
Ungarn IV. 4. 106-107.
ZSIRAI MIKLÓS
1939 Reguly Antal emlékezete. Magyar Nyelv XXXV. 1-8.