ESZKÖZTÁRBEMUTATÓ KÍSÉRLET

1. A nonverbális kommunikációs eszközök a közlést, a verbális kommunikációt, a nyelvileg megformált szöveget kísérő, azt kiegészítő, bizonyos mértékig a kommunikációt segítő és szervező, erősítő, máskor módosító vagy éppen korlátozó, olykor helyettesítő eszközök.

Szerepüket a szónoki beszédre vonatkoztatva így fogalmazza meg Tremmel Flórián Igazságügyi retorika c. munkájában: „Az előadásmód lélektani vetületeit, az előadó és a hallgatóság közötti kontaktus megteremtésének és fenntartásának, az érzelmek felkeltésének és erősítésének, vagy levezetésének módszereit igen alaposan kidolgozta a klasszikus retorika és igen helyesen mutatott rá arra, hogy az élőszó va­rázsát nem annyira az, amit mond, hanem az idézi elő, ahogy mondja a szónok, azaz egész hangvétele és külső magatartása. A kontaktus megteremtésében és fenntartásában a hangvételnek – a hangszínnek, hangsúlynak, hangmagasságnak, hanglejtésnek, a szüneteknek (sőt még a jellegzetes mássalhangzók ará­nyának is, így pl. a sok zárhang férfiasít) – modern kifejezéssel a prozódiának, a prozódiai elemeknek igen jelentős szerepük van. Ugyanígy a szónok megjelenésének, testtartásának, tekintetének, taglejtésé­nek, fejmozgásának, szemöldökmozgásának, ujjtartásának stb., lényegében tehát a szónok kinetikájának (kifejező testmozgásának). Ha mindehhez csatlakoznak a megfelelően alkalmazott szónoki fogások, a »retor ikai figurák«, akkor az előadás egyre inkább művészi színvonalúvá válik.” /1/

A klasszikus és újkori retorikák, ideértve a menedzserirodalmat is ( Cornificius, Cicero, Quintilianus, Szvorényi, Szeberényi, Terestyéni , Fischer Szabó József, Szitás Benedek, Tremmel Flórián, Hull, Poór Ferenc, Carnegie, Németh Erzsébet /2/ stb.) főleg a szónok szempontjából a szó­noki mű hangzásával, a szónoki magatartással (a mozgás, gesztusok, mimika) foglalkoznak a nonverbális kommunikáció eszköztárával. Németh Erzsébet kivételével eléggé általánosságban és viszonylag szűksza­vúan. A non-verbális kommunikáció többi ágát, eszközét nem is tárgyalják. Részletesen, több irányból szólnak a beszéd és mozgás kérdéseiről a színészmesterséggel foglalkozó, illetőleg a színészet felől köze­lítő könyvek. Elég, ha közülük csak Egressy Gábor két munkájára és Bognár Elek munkáira utalunk /3/ .

A nonverbális kommunikáció eszközei valójában inkább információkat nyújtó eszközök, hiszen többnyire nem tudatosan – inkább ösztönösen vagy szokásszerűen – élünk velük. Kommunikációs eszközöknek csak tudatos használatuk esetén tekinthetjük őket. „Jelentésük” vagy jelzésértékük kevésbé egyér­telmű, mint a verbális kommunikációs eszközöké. Mindig az adott beszédhelyzetben használt nonverbális eszközök együttese adja meg az adott beszédcselekvésre érvényes információs vagy kommunikációs „je­lentésüket”. A magyar szakirodalomban Buda Béla /4/ tárgyalja legrészletesebben és mutatja be a legrend­szeresebben a közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségeit.

Buda Béla és László János /5/ , Poór Ferenc /6/ a következő csoportosításban mutatja nonverbális kommunikáció eszköztárát: gesztusok, a tekintet, a mimika, a távolságtartás (kinezika), a testmozdulatok (proxémia) és a vokális csatorna. Bár a nonverbális kommunikáció eszközei általában együttjárók, rendszerezett bemutatásuk érdekében az öt érzékszervhez kapcsolhatjuk használatukat. Gyakoriságuk és funk­cionális megterheltségük, használatuk gyakorisága tekintetében a következő sorrendben: látvány, hallás, tapintás (bőrérzékelés), szaglás, ízlelés.

2. Nonverbális közlés (információ) a közvetett vagy korlátozott kódú kommunikációban.

A nonverbalitásnak viszonylag kicsi a szerepe a közvetett, a korlátozott kódú kommunikációban: az írásosságban. Itt a legnagyobb szerepet a kézzel írt vagy a nyomtatott szöveg látványa játssza.

2.1. Kézzel írott szövegnél az írás igényessége, a betűk megformáltsága, egyéni jellege (pontossága, elnagyoltsága, kuszasága, mérete), a sorok iránya, a margók mérete, és a szöveg az írás duktusa, a szöveg elrendezése a papíron (margók, bekezdések). Mindezek az író személyiségére (korára, nemére), idegállapotára, és a címzetthez való viszonyára (is) utalhatnak. Részletesen foglalkoznak velük a különböző grafológiák.

A közvetlen, totális kommunikáció során – iskolában, felsőfokú oktatási intézményekben – a kézzel írott szöveg a tanterem, előadóterem tábláján jelenik meg példamondatok, vázlatok, képletek formájá­ban. Személyiségjellemző lehet magának az írásnak az olvashatósága, az íráskép, az is, hogy a vázlatok, képletek milyen sorrendben kerülnek a táblára, milyen szerkezeti rendet mutatnak, de az is, hogy az elő­adó miként (háttal a hallgatóknak vagy velük némileg szemben állva) írja fel a táblára a szöveget.

2. 2. Nyomtatott – esetleg írógéppel írt vagy számítógéppel megszerkesztett, esetleg e-mailben elküldött – szövegnél egy-egy művön (cikken, tanulmányon) belül funkciója van a különböző betűtípusok és betűméretek használatának, a szöveg elrendezésének: tagolásának és tagoltságságának (pl. könyv­ben a szerkezetnek, a decimális számozásnak, alcímeknek, dőlt, félkövér, capitelchen betűtípusnak, a be­kezdéseknek, iniciáléknak, lábjegyzeteknek; hivatalos levélben a „felzet” elhelyezésének, a levéltest és a levélzárás formájának; az újságírásban (publicisztikában) hír, kommentár, cikk, tanulmány stb. esetén a címeknek, fejezet, fel- és alcímeknek), valamint a verbális szöveget kísérő, kiegészítő ábráknak, grafiko­noknak, táblázatoknak stb. (Esetleg ikonoknak vagy szimbólumoknak, így pl. a smile-nak – szmájlinak – is). A könyvkiadásban és a nyomtatott sajtóban és az elektronikus levelezésben mindennek sajátos rend­szere van. Ezt különböző kiadványok „szabályozzák is. /7/ A tömegtájékoztatásban (újságokban, hírlapok­ban stb.) kommunikációs, pontosabban információs funkciója lehet a tördelésnek, a betűtípusnak a címek­től (cím, felcím, alcím stb.) kezdve egészen addig, hogy az adott kiadványban melyik lapra, mely rovatba és a lap mely részére kerül az adott írás, cikk.

Az írott anyag szerepet kaphat a közvetlen, totális kommunikáció során is, hiszen az ilyen megnyilatkozások segítője lehet a külalakjában is jól megformált „hand out”, illetve az írásvetítővel vagy a pro­cesszorral kivetített vázlat, ábra.

Kisebb a jelentősége a papír minőségének (tapintással való érzékelés), hiszen az igényesebb munkák (pl. művészeti kiadványok), közlések többnyire kellemes tapintású papíron – többnyire szép betűtí­pussal, -mérettel – jelennek meg. Jelzésértéke van a napilapok, a hetilapok, hírlapok, folyóiratok papír­jának és a nyomdai előállítás minőségének is. Hivatalos levelezésben is a megbecsülés jele lehet a levél­papír minősége. Bizonyos esetekben a papír minősége utalhat a mű (kiadvány) korára is. Látványban is jelentős pl. egy-egy könyv kötése (bőr, félvászon, stb., van-e és milyen kép van a címtáblán stb.).

A korlátozott kódú kommunikációban, az írásosságban legkisebb szerepet a szaglásélmény játssza. Az igényes kiadású műveknek mindig kellemesebb az illatuk, mint mondjuk a ponyva-kiadásoké. Bizonyos esetekben a könyv, kiadvány illata vagy szaga utalhat a mű korára is.

3. Nonverbális eszközök a közvetlen, totális kommunikációban.

Jóval erőteljesebb a nonverbális információs vagy kommunikációs eszközök szerepe a közvetlen, totális, az élőszóbeli kommunikációban, ha közvetlenül találkoznak a kommunikációs partnerek (pl. párbeszéd, előadás, azaz négylépéses kommunikációs folyamat során: közlés > vétel > visszajelzés > újra­szabályozás és közlés), de még akkor is, ha mondandóját a közlő csak az elektronikus tömegtájékoztatás eszközeinek révén egyirányú közlésfolyamatban juttatja el közlő a címzett(ek)hez.

3.1. A közvetlen vagy félig közvetlen (rádiós tévés) élőszóbeli megnyilatkozást kísérő nonverbális eszközök – gyakran külön-külön, gyakran összességükben – tájékoztatnak vagy információt nyújt(hat)nak a megnyilatkozó

a) személyiségéről, ezen belül neméről, koráról, szűkebb és tágabb értelemben vett etnikai vagy csoportbeli hovatartozásáról (olykor pártállásáról), családi állapotáról, azután foglalkozásáról, társadalmi helyzetéről (tisztségéről, funkciójáról, erkölcsi anyagi megbecsültségéről), erkölcsi felfogásáról, kultúrájáról, kulturáltságáról. Tájékoztatást nyújthatnak

b) a beszélőnek beszédpartneréhez, -partnereihez, a hallgató(k)hoz való viszonyáról. Ezen belül jelzik, hogy egyenrangúak-e a partnerek, vagy alá–fölérendeltségi viszony feszül-e közöttük, és hogy a viszony családias, baráti, hivatalos, oldott, feszült, netán ellenséges-e. A közvetlen kommunikáció során ezeknek az eszközöknek egy része kaphat kommunikációt szervező szerepet is. A kevert vagy áttételes kommunikációban (rádióban, tévében) csak az ún. „beszéltető” vagy „beszélgető” műsorokban (a riport, kerekasztal-beszélgetés, interaktív műsorok és bizonyos shaw-műsorok tartoznak ide) kaphatnak kommunikációt szervező funkciót /8/ . Az ún. „beszélő” műsorokban (híradás, kommentár, jegyzet, rádió-, tévéelőa­dás) eleve nem lehet kommunikációt-szervező funkciójuk. /9/

c) Érzékeltethetik ezek az eszközök a beszélőnek a szóban forgó témához való viszonyát (szakértője-e a témának vagy sem, érdekli-e, érinti-e a kérdés vagy csak muszájból szól róla, hiszi-e, éli-e mond­andóját, vagy sem, van-e és milyen célja van a megnyilatkozással (akar-e valóban közölni lényeges infor­mációt vagy csak „mellébeszél”).

d) Jelzést ad(hat)nak a nonverbális eszközök a megnyilatkozás alkalmáról, jellegéről. Így például arról, hogy a megnyilatkozó magánemberként szólal-e meg magánszerepben vagy hivatalos helyzetben, közéleti személyként, de magánszerepben, vagy hivatalos személyként, esetleg hivatalos-hivatali minőségben stb.

e) Információt adhatnak gazdasági, politikai, kulturális, erkölcsi, jóléti stb., helyzetéről, a kulturáltság mértékéről annak a kisebb-nagyobb közösségnek, amelyben a megnyilatkozó él, amelynek tagja.

f) Végül a nonverbális eszközök bizonyos esetekben helyettesíthetik a verbális kommunikációt, és mozgósíthatnak, „utasításokat” adhatnak bizonyos cselekedetek végrehajtására is.

Mindezekről „tájékoztatást” ad(hat)nak a nonverbális eszközök. Ugyanakkor mindezek meghatározói, szabályozói is (lehetnek), azoknak az eszközöknek, amelyek a megnyilatkozó verbális tevékeny­ségét kísérik. Az élőszót kísérő nonverbális eszközök lehetnek kongruensek (illők) a beszélő személyisé­géhez és a közlésfolyamathoz. Ebben az esetben segítik a megértést, hitelesebbé teszik a közlést. Ha in­kongruensek, azaz a szavak és a magatartás, külsőségek között nincs meg az összhang, vagy valamelyik nonverbális eszköz nem illik a közléshez, akkor a hitelesség – legalábbis az értő hallgató számára – meg­kérdőjeleződik.

4. 1. Látványhoz kapcsolható nonverbális eszközök. A látvány szerepe rendkívül fontos, hiszen a kommunikációs folyamat voltaképpen akkor kezdődik el, amikor a kommunikációs partnerek megpillantják egymást. Ekkor szerzik-kapják egymásról és egymástól az első információkat. Ha előzetesen nem tudott információt szerezni a szónok, az előadó, a látvány tájékoztatja a megnyilatkozót a partnerek szá­máról (egy személy vagy több, ez utóbbi esetében kis csoport vagy tömeg) és összetételéről (homogén-e a közönség vagy vegyes összetételű: fiatalokból és idősebbekből, férfiakból és nőkből, gyerekekből áll-e hallgatósága, értelmiségiekből, diákokból, munkásokból stb. – Ugyanakkor a címzetteknek is a látvány adja az első információt a megnyilatkozó személyiségéről.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a nonverbális eszközök önmagukban nem, csak a többivel együtt nyújtanak – többé-kevésbe – megbízható információt. Zömükben tehát inkább információs eszközök. Kommunikációt szervező vagy netán a verbalitást helyettesítő funkciójuk csak bizonyos testmozgásoknak, testmozdulatoknak (proxémia), ezen belül bizonyos testtartásnak, bizonyos gesztusoknak, az arcjáték (mimika) bizonyos formáinak, a térköz átrendezésnek (kinezika) és főleg – nem a látvány, hanem a hal­lásélmény körébe tartozó – hanglejtésnek, hangszínezésnek van.

4.1.1. Már a testalkat is hordoz bizonyos információkat. Így pl. jelzésértéke lehet – természetesen más sajátosságokkal együtt –a kisportolt, arányos testformának, hiszen összerendezett magatartásra, életvitelre, ezáltal ilyenféle gondolkodásmódra utalhat, ezért többnyire szimpátiát kelt a beszédpartnerben, míg a testi hiba vagy inkább a torz alak az emberek többségéből tartózkodást vált ki. A köpcös termet, különösen az erőteljes pocak piknikus alkatra és gondolkodásmódra utalhat. Az apró termet (Napoleon, Sztálin, Rákosi miatt is) gyakran vált(hat)ja ki a partnerből a diktatórikus magatartás képzetét. A sovány, magas alkat inkább aszketikus, magába forduló személyiségre utalhat, míg a telt, gömbölyded alak kedé­lyes, vidám személyiségre. A „kigyúrt” alkat bizonyos foglalkozásra is mutathat. Természetesen a hatásban szerepe lehet – van – a testtartásnak és az arcnak is.

4.1.2. A külső megjelenésnek (a teststilizációnak) többnyire csak információs funkciója van. Kommunikációs szerepe elsősorban színpadon, filmen, az előadó-művészetben van az öltözetnek, a jelmeznek. A közéletben, a televízió tájékoztató jellegű adásaiban és a hétköznapokban csak akkor, ha tuda­tosan eltér az alkalomhoz, helyhez, viselőjének szerepéhez, funkciójához illő, konvencionális formáktól.

A nyolcvanas évek második felében például a politikai változást kívánók a parlamentben azzal fejezték ki szembenállásukat a kurzussal, hogy ingben és pulóverben, nem pedig öltönyben jelentek meg a parlamenti üléseken. Napjainkban – rejtett – kommunikációs üzenete lehet annak, hogy egy-egy jelentős politikus sötét öltönyben, fehér ingben, (milyen színű) nyakkendővel vagy anélkül, színes öltönyben, színes-mintás ingben, nyitott ingnyakkal jelenik-e meg egy-egy nagygyűlésen, sajtótájékoztatón vagy a televízió híradójában, információs adásában. Ugyancsak kommunikációs funkciója lehet népszerű művészek, előadók szándékosan „extrém” öltözködésének, haj-, szakáll­viseletének a hétköznapokban vagy informatív jellegű tévéműsorokban. A tévéhíradók hitelességét fokozza, hogy a műsorvezetők mindig szolidan elegáns ruhában jelennek meg a képernyőn. Az öltözködés – összességében –viselő­jéről, vagyoni állapotáról, foglalkozásáról, szándékairól, társadalmi helyzetéről, gyakran foglalkozásáról stb. adhat jelzéseket az értő számára.

4.1.2.1. Az öltözködés eredeti funkciója a test védelme, bizonyos részeinek eltakarása – más esetekben – például a női divatban – éppen az, hogy felhívja a figyelmet az elfedett részekre. Együttesében azonban érzékelteti viselőjének etnikumát, nemzetiségét, táji hovatartozását, csoporthoz tartozását. /10/

Gondoljunk csak a népviseletekre, vagy a különböző földrészek, tájak lakóinak, az ázsiaiaknak, afrikaiaknak, közép- és dél-amerikaiaknak az európaitól eltérő öltözködésre. De az éghajlat is meghatározhatja az öltözködést, hiszen az északi népek más viseletben járnak, mint a déliek. Mindezeken belül jelzésértékük van vagy lehet az öltözet egyes részeinek.

4.1.2.1.1. Így például a ruha, különösen az egyenruha jelzi a foglalkozást, a népviselet egyrészt az etnikai, táji hovatartozást, a népviseleti jellegű vagy korra utaló jellegű ruhadarabok pedig a hagyományokhoz való ragaszkodást (gondoljunk az osztrák hölgyek dirndlijére), Erdély egyes vidékein a népviseletnek ünneplő jellegére. Olykor bizonyos pártállást (így például napjainkban a Bocskai-ruha viselése). Színeivel, szabásával a betöltött rangra és a funkcióra is utalhat.

Sajátos anyaga, szabása, színe, mintázata van az egyes hivatalos testületekhez, szervezetekhez tartozók (katonák, vámosok, rendőrök, vasutasok – lovagrendek, cserkészek stb.) egyenruhájának. A papok, szerzetesek öltözeté­nek színe, szabása utalhat a szerzetesrendre és az ott betöltött funkcióra, rangra. A szertartási ruhák színének, szabá­sának is információs értéke van. Pl. a katolikus papok öltözete „civilben” is utal foglalkozásukra, míg a többi feleke­zet papjai csak a szertartás alkalmával viselnek sajátos öltözetet, pl. palástot. A szertartási ruha és sokszor színe is az ünnep jellegét is kifejezi. – Jelzésértéke lehet annak is, hogy a különböző együttesek tagjai nemcsak fellépésük, kon­certjeik alkalmával jelennek meg olykor extrém öltözetben, hanem egy-egy televíziós beszélgetése is, sőt a hétközna­pokban is kirívóan öltözködnek.

4.1.2.1.2. Jelzésértéke lehet a ruha szabásának, anyagának, színének mind a férfiaknál, mind a nőknél, annak is, hogy a ruha (öltöny, zakó-nadrág) helyhez, alkalomhoz, napszakhoz, évszakhoz illő-e.

Meghatározott színe, szabása van a katonák (gyakorló és kimenő) ruhájának, a rendőrök, vámosok, postások stb. egyenruhájának.– Társadalmi réteghez, csoporthoz tartozást és bizonyos szemléletmódot is jelezhet a ruha szabása, használtsága. Gondoljunk csak a hetvenes–nyolcvanas évek hippijeinek világos és virágokkal díszített ruháira, velük ellentétben a szkinhedek fekete, szegekkel kivert bőrruhájára, amely formájában is különbözik a motorosok bőrruhájától, vagy „deszkások” bő gatyaszerű nadrágjára. Jelzésértéke van a farmerek anyagának, szabásának, ép vagy lerongyolódott voltának. Amerikában hosszú időn át a barna öltöny a homoszexualitás jelzése volt, Svájcban a nők gézruhája pedig egy időben azt jelezte, hogy viselője drogos. Ugyancsak társadalmi vagy politikai csoportra utalhat az ing és nyakkendő együttes viselete, vele szemben pedig a garbó és a trikó. Nem lehet véletlen, hogy az uralkodók (pl. Vilmos császár, Miklós cár, Ferenc József) és a diktatórikus államférfiak (Hitler, Mussolini, Sztálin, Brezsnyev, Tito, Fidel Castro, Mao Ce-tung és mások) többnyire katonai uniformist vagy ilyen szabású ruhát visel­tek. – A ruha színe is utalhat foglalkozásra, rangra. A papok, szerzetesek többsége sötétszürke vagy fekete „papi civilben” jár. De a pápa mindig fehér reverendát visel, és a katolikus papság körében rangot jelez a püspöklila. Különböző színű és szabású reverendában járnak az egyes szerzetesrendek tagjai is, ha nem „civilben” jelennek meg.

Jelzés értéke lehet a kendő, nyakkendő formájának (pl. a csokornyakkendő viselésének), színének, mintázatának is. Bizonyos esetekben csoporthoz, párthoz való tartozást fejezhet ki. (Pl. a piros úttö­rőnyakkendő.) Viselőjéről vall a trikón lévő felirat is. /11/

Pl. 2002-ben és 2006-ban a választások idején rendezett tömeggyűléseken a baloldal szimpatizánsainak „aktivistái” piros színű trikóban jelentek meg, piros, fehérszínű kendőt osztogattak, a jobboldaliak narancssárga ruhadara­bokat hordtak; labdarúgó mérkőzéseken a „virtigli” szurkolók egyesületük színeit viselik, sokszor még a testükre fest­ve is. A trikókon, dzsekiken lévő feliratoknak ma már nincs igazi jelzésértékük (ilyeneket árulnak az üzletekben), kivéve, ha a „feliratok” anyanyelven szólnak és valamilyen konkrét mondandójuk van (pl. tömeggyűlésen).

Nőknél – bár sokszor a divatot követi – jelzés értékű lehet a ruhának szoros, testhez álló volta, és dekoltázsa, a szoknya, alj hossza (mini-, midi-, bukjelszoknya) azaz hogy a női testnek mely és mekkora részét hagyja fedetlenül.

4.1.2.1.2. Olykor a kalap, fejfedő (színével, formájával, anyagával) is utalhat a foglalkozásra, etnikai, vallási csoporthoz való tartozásra.

Így pl. az olasz papok jellegzetes formájú kalapja, az ortodox pravoszláv papok, pópák sajátos fejfedője, az apácák, szerzetes nővérek homlokot, hajat eltakaró fátyla, fejkendője, a katonák, vasutasok sapkája, csákója, a vadászok, erdészek „zergetollas” kalapja. Egyéb formája (cilinder, klakk, „kobak” vagy pincs, „micisapka”, sildes sapka, Lenin-sapka stb.) korábban társadalmi rétegre, foglalkozásra, rangra, pártállásra is utalt. Ma már csak korjellemző. Némely esetben azonban (baseballsapka, puha kalap stb.) hordásmódjával (szemre lehúzva, csáléra vágva, hátra for­dított ellenzőjével) viselőjének személyiségére is utal. A föveg egyenruhával együtt országra, nemzetre (korszakra) is utalhat(ott). (Más anyagú, formájú pl. az olasz, spanyol, magyar csendőrök, rendőrök fövege, a különböző nemzetek katonáinak sapkája, stb. Bizonyos vidékek népviseletében a családi állapotra is mutathat a fejfedő. Így táji hovatarto­zásra, családi állapotra is utal a székely férfiak (szalma)kalapja. Székelyföldön, de Magyarország más vidékein a nők főkötője, kendőjének színe, kötésformája azt is jelzi, konfirmált-e a leány, a nő fiatalasszony-e, van-e gyermeke, vagy esetleg már megözvegyült. Egyes nyugati országokban illetlenség nőknek fedetlen fővel – és fedetlen vállal (dekol­tázzsal) – bemenniük a templomba. Amerikában a jólöltözöttséghez nyáron is hozzátartozik a kalap (olykor még szo­bában is!), míg Európában csak felöltőhöz, felsőkabáthoz szokás kalapot vagy más fejfedőt viselni. Kivétel a sapka és főleg a baseball-sapka, amely ma már – amerikai mintára és főleg fiatalok között – általános, de olykor csoportjellem­ző is. De csoport-, korosztály- és kultúrajellemző az is, hogy a férfiak, fiatalemberek, fiúk lakásba, szobába belépve leveszik-e vagy fejükön hagyják-e a sapkájukat.

4.1.2.1.3. Jelzést adhat a kesztyű anyaga (bőr, pamut, cérna, posztó) minősége, formája is – ha nem teljesen az évszaknak felel meg.

Formájáról felismerhető az autós- vagy kerékpáros-kesztyű, amelynek kézhát felőli része nyitott. A pénzkezelő és a kalauzkesztyű szabadon hagyja a kéz ujjainak végét, a fehér kesztyű – ha nem valamilyen szertartáson (pl. egyetemi doktorrá avatáson) viseli gazdája –, a csipke- és a cérnakesztyűt többnyire nem fizikai munkát végző hölgy visel. A hosszú szárú kesztyű hölgyeken estélyi ruha kiegészítője lehet.

4.1.2.1.4. F ontos jelzést adhat a cipő formája és állapota és viselési módja: mennyire követi a divatot, mennyire elhasznált és gondozott, mennyire van összhangban az öltözet egyéb részleteivel.

Csak egy-két példát említek: fiatalok bizonyos csoportjára jellemző például a bakancs viselete a hétköznapokon: be van-e fűzve vagy sem és az is milyen a cipőfűző anyaga és színe (piros, kék vagy fehér), és bizonyos társa­dalmi-etnikai csoporthoz tartozó nők nem tudnak rendesen járni a magas sarkú pántos körömcipőben: meg-megbi­csaklik a bokájuk, és a cipő pántja a sarkuk alá gyűrődik. Vagyoni állapotra, de igényességre, igénytelenségre (lelki tartalomra is) utalhat a cipő gondozottságának mértéke is.

4.1.2.1.5. További részletező bemutatás helyett csak felsorolást adok, mire érdemes figyelni az öltözködés tekintetében. Férfiaknál: kalap, sapka; öltöny; zakó–nadrág; ing, nyakkendő; garbó, trikó; alkal­mi ruha; munkaruha, köpeny, overall (színe, szabása, tisztasága, pecsétessége); egyenruha (színe, szabása, rangjelzések); sportmez; cipő. Nőknél: kalap, fejfedő, kosztüm, ruha, szoknya-blúz, népviselet, kötény, munkaruha, köpeny, overall, cipő (formája, a cipődivat követése). Mindezeken belül érdekes, árulkodó le­het a ruha anyaga, szabása, színe, „összeválogatása” és általában a test felöltöztetésének harmóniája. A ruha viselésének módja is igényességre, összeszedettségre vagy éppen az ellenkezőjére utalhat.

4.1.2.1.6. Természetesen a bemutatott elemeknek önmagukban nincs egyértelmű jelzésértékük. Ez is változik koronként, divatáramlatonként, sőt korosztályonként is, és függ együttesüktől „összeállításuktól”.

Így a negyvenes évek végén, az ötvenes években bizonyos politikai funkcionáriusok, politikai ifjúsági szervezetek tagjaira jellemző volt a világoskék ing, vörös-bordó (szövet) nyakkendő, sötétkék öltöny és barna félcipő – és 1956 után is – a Lenin-sapka viselete. Megjelenésekor a farmer és az uniszex a fiatalok körében lázadás volt a polgári magatartás ellen. Később mindegyik konformizálódott, általánossá vált. Ma már gyerekek, fiatalok, felnőttek, fiúk, lányok, nők férfiak egyaránt viselik. Ma legfeljebb a szabásforma és a márka és a farmernadrág állapota jelez valami­lyen felfogást, csoporthoz tartozást. (Néhány éve még a Lee- és Trapper-farmer viselésének volt megkülönböztető „jelentése”. Ma a fiatal lányok többsége pl. olyan farmert vagy más „csipőnadrág”-ot visel, amely szabadon hagyja derekuk, csípőjük jelentős részét. Réteghez tartozást, életstílust is kifejezhet a farmernadrág ép vagy éppen rongyos – rongyosított – volta is). Jelzésértéke lehet annak is, hogy valaki öltözködésében mennyire követi a „napi” divatot, milyen mértékben ragaszkodik a „konzervatívabb” megjelenéshez, vagy éppen kirívóan öltözködik. (Pl. a magas szárú, vastag talpú fekete bakancs és hosszú estélyi ruha együttese azt sugallja, hogy baj van viselőjének esztétikai érzékével, vagy extrém személyiség, aki éppen ezáltal akarja felhívni magára a figyelmet. A kirívó öltözködésnek majd minden esetben figyelemfelhívó funkciója van).

Általánosságban, egészét tekintve meg kell jegyeznünk, hogy az elhanyagolt, piszkos, rongyos öltözék egyfajta testi-lelki igénytelenség vagy „összerogyottság”, – bizonyos esetekben a társadalom legszegényebb rétegeihez való tartozásnak (gondoljunk csak a hajléktalanok és munkanélküliek jelentős cso­portjára) – a jelzése lehet, míg a tiszta, gondozott, harmonikus ruházat testi-lelki összeszedettsége, igényességre. „jól szituáltságra”, szegényebb népcsoportoknál „tartásra” utal. A kirívóan összeválogatott öl­tözet, a „kimódolt” elegancia azonban exhibicionizmust, piperkőcséget – vagy éppen „kivagyiságot”, bi­zonyos kultúrabeli hiányoknak, netán valami miatt érzett kisebbrendűségnek a kompenzálását jelez(het).

4.2.2. Jelzésértéke lehet a különböző kiegészítők viselésének, köztük az órának, szemüvegnek is /12/ .

4.2.2.1. Így például a kitűzők, jelvények bizonyos társadalmi csoportokhoz, egyesületekhez, iskolákhoz való tartozást, kötődést jelezhetnek. Néha politikai állásfoglalást is.

1956-ban ilyen volt a Kossuth-címer viselése, utána hosszú éveken át március 15-én a kokárda viselése; ennek eltérő mérete, formája is politikai állásfoglalás tükrözött. Egy időben a rádiós elbocsátások idején szimpátiajelzés volt a kék, majd a rózsaszín szalagcsokor a kabát hajtókáján. Bizonyos életkorra, tevékenységre és csoporthoz tar­tozásra utalnak a (katonai és egyéb) kitüntetések. Jelzésértékük lehet, hogy tulajdonosuk mely változatukat és mikor, mely alkalommal viseli. A kitűzők, jelvények utalhatnak sportegyesületre, iskolára, társadalmi, vallási stb. szerve­zetre. Napjainkban állásfoglalást jeleznek bizonyos politikai vagy sporteseményeken, tömegmegmozdulásokon a különféle zászlók.

4.2.2.2. A gyűrűk,ékszerek, nyakláncok, testékszerek formája, anyaga, mennyisége korosztály vagy vagyoni állapot jellemzője, jelzése lehet.

A nyaklánc függője vallási, olykor politikai hovatartozást jelezhet (kereszt, hatágú vagy ötágú csillag). Bizonyos formái azonban foglalkozásra, beosztásra, funkcióra utaló attribútumok (pl. dékáni lánc, püspöki lánc kereszttel, a pápa halászgyűrűje stb.). A karikagyűrű családi állapotra utalhat (Európa nagy részén a balkéz gyűrűs ujján viselt karikagyűrű a jegyesi, a jobb kézen viselt a férj-feleségi kapcsolatra utal. Jelzésértékű lehet, a karkötő, a testékszer használata, a fülbevaló formája, mérete is. Ez utóbbiak, amikor kezdetben férfiak testén, fülében megjelentek egyér­telmű jelzései voltak a homoszexualitásnak. Mára már megszűnt ez a jelentése. Nőkön a rengeteg gyűrű, nyaklánc, fülbevaló, „bizsu” igencsak figyelemfelhívó: olykor magamutogatást, olykor ízlés- és kultúrabeli hiányosságokat, jelez. Ismét máskor a nemi jelleg hangsúlyozását.

4.2.2.3. Foglalkozásra, életkorra, bizonyos szemléletmódra, esetleg etnikai vagy táji hovatartozásra utalhatnak a táskák, szatyrok, szütyők is, méretükkel, anyagukkal, formájukkal együtt. A hátizsák viselésének napjainkban nincs különösebb jelzésértéke, legfeljebb a hatalmas, megpakolt turista hátizsák kü­lönbözteti meg a túrázó fiatalokat a megpakolt hátizsákot cipelő diákoktól.

4.2.2.4. A (díszes) bot, pálca a 19. században és a múlt század első felében a fizikai munkát nem végző, divatos férfiak (dendik, arszlánok) kezében volt látható, nem hétköznapi viselet kellékeként.

A fiatalember érettségi után jelenhetett meg bottal, pálcával a kezében. Idősebbek körében a járást segítő eszköz is volt. Napjainkban – főleg idősebbek kezében – formájával testi hibára, fogyatékosságra figyelmeztet, különö­sen a vakok fehér botja. Némely nyugati hadseregben a funkcióra utal, „hatalmi jelvény”: parancsnokok (katonatisz­tek, tiszthelyettesek) hordják szolgálati ténykedés közben (talán a régebbi korok hatalmi jelvényének, a buzogánynak, a fejedelmi pálcának, jogarnak, marsallbotnak vagy a bírói pálcának leegyszerűsödött utódaként). Turisták, vándorok jellemző viseleti tárgya is lehet (pl. a fokos is). – Az esernyő – az aktatáskával és a zsakettel együtt – csak az angol banktisztviselőknek foglalkozást is jelző kelléke. Esős időben természetes eszköz, bár mérete, formája jelzésértékű lehet. Napos időben – a 20. század első felében – a napernyő hozzátartozott az úrhölgyek kelléktárához üdülőben, gyógyfürdőkön. Régebbi korokban a nonverbális kommunikáció eszköze lehetett a legyező, a (zseb)kendő, és a virág is. Némely régi illemtankönyvnek tekinthető munka, „szakforrás” emlegeti is a legyezőnyelvet, virágnyelvet, zsebkendőnyelvet . /13/

4.2.2.5. A kiegészítők használatára is érvényes, amit korábban az öltözködésről mondtunk. Feltűnő voltuk, nagy számuk hivalkodó, magamutogatásra utal. Diszkrét, az öltözködést valóban kiegészítő használatuk pedig jó ízlésre. Azonban hiába a jól megválasztott öltözet, ha viselője nem tudja hordani. Az a mód, ahogyan valaki viseli öltözetét, amennyire tisztán tartja –ápoltságával vagy gondozat­lanságával együtt –, szintén árulkodik viselőjének igényességéről.

4.1.3. Információt hordozhat a haj, bajusz, barkó és szakáll is. Noha ma már nincs olyan erőteljes információs, olykor kommunikációs „jelentésük”, mint korábbi korokban, korszakokban volt, annyit meg kell jegyeznünk, hogy ápolatlanságuk, gondozatlanságuk mindig valamilyen (lelki) igénytelenséget, esetleg nemtörődömséget jelez. Kirívó formájuk pedig bizonyos mértékű exhibicionizmusnak vagy vala­milyen tulajdonság hiányának, valamilyen sikertelenségnek a kompenzálása lehet. Olykor társadalmi, politikai, vallási vagy más csoporthoz tartozást is jelezhet.

4.1.3.1. A hajviselet napjainkban – bizonyos mértékig – divatfüggő, a megszokottól, a hétköznapiastól eltérés azonban jelzésértékű.

Az ókorban a kopaszra nyírt fej a rabszolgák ismertető jegye volt. A múlt században az újonc katonáké. Ennek helyébe a katonaságnál, a fegyveres testületeknél a „szabályos” hajviselet: a hátul 3 cm-es, a fejtetőn és elől az 5 cm-es szabványhajviselet lépett. (Ennek ellenére az újoncokat ma is „kopaszok”-nak nevezik.) A 19. sz. végén a ko­pasz, kopaszra borotvált fej az agresszív csoportok és a szkinhedek ismertetőjele volt. Ma már a kopasz, simára borotvált fejnek nincs megkülönböztető a „jelzésértéke”: csak más jegyekkel együtt „viselete”. a „kigyúrt” „testőrök” egy csoportjának. – Korábban a szerzetesek hajviselete is szabályozva volt (tonzúra, borotvált fej stb.) – Az 1970-es évek táján a fiatal fiúk, bizonyos nyugati zenei irányzatok, így a Beat-rajongók köré­ben divatos volt a „gombafrizura”. Akkoriban ezt éppúgy politikai állásfoglalásnak, a Nyugat iránti vonzalomnak, a szocializmussal való szem­benállásnak tekintette a hivatalos politika, mint később a kopaszra borotvált fejet. A gombafejű fiatalokat nemegyszer megnyírták. Egy időben ugyanígy „ellenséges magatartásnak” minősült „hivatalos körökben” a hosszú haj, a fiatal férak lófarkfrizurája, sőt az ún. „apródfrizura” is. Mára ezek a „jelzéstartalmak” megszűntek, eltűntek. Legfeljebb viselőjük „különcségére” utalnak. Közülük is főleg a pankfrizura, a vékony csíkokba befont, vagy a pulikutyára em­lékeztető csimbókokba sodort, a bozontosra feltupírozott hajzat (az Angela Davis frizura), vagy a szándékolt kócos­ság. Nők körében nem, legfeljebb a divat követését jelezte a hajfestés. Férfiaknál a sárgára festett haj egy időben a homoszexualitás jele volt. Ma már nem az egyértelműen. Extravaganciát jelez a kü­lönböző színekre (többszínűre) festett haj, de a diszkrét hajfestés (pl. a melírozás) ma már a férfiaknál is csak divat, éppúgy, mint a hölgyek festett hajszíne. Foglalkozásra, hajlamra utalhat a (Liszt Ferenc, Kodály Zoltán hajviseletére emlékeztető) „művészfrizura” is. – Közéleti személy(iség)eknek (politikusoknak, tanároknak, egyetemi előadóknak), a televízióban információs műsorok vezetőinek (bemondóknak, műsorvezetőknek, tudósítóknak riportereknek) – legyenek férfiak vagy nők – mindenképpen némileg „konzervatív” frizurával illik megjelenniük. A legutolsó divat szerinti hajviselet (pl. az össze­vissza nyirbált hajzat) olykor hiteltelenné teszi mondandójukat, eltereli hallgatók figyel­mét a közlés lényegéről.

4.1.3.2. A barkó, (bakonpart, oldalszakáll, pajesz) méretének és formájának csak néhány esetben van információs értéke.

Az ortodox zsidók barkója rendszerint hosszú, dús, fürtökbe van csavarva, ráadásul ők még kerek, a fejtetőt fedő kis sapkát, ún. sábeszdeklit vagy széles karimájú fekete kalapot is hordanak. Különcségre utalhat a hosszú, széles, de rövidre vágott barkó. A lenőve hagyott, gondozatlan barkó a külső iránti igénytelenséget jelezheti. Az első világháború előtt szabályozva volt a K.u. K. tisztjeinek haj- és barkóviselete.

4.1.2.3. A bajusznak ma már nincs különösebb jelentősége (meg is ritkult a csak bajuszt viselő férfiak száma is).

Amint Arany Jánosnak A bajusz című költeménye is tanúsítja: voltak korok, amikor nem lehetett igazi férfiember, akinek nem volt bajsza. A múlt század közepéig némely foglalkozás (huszár, katonatiszt, városi hajdú, kocsis, pásztor) „viseletéhez” hozzátartozott a sajátos formájú (suvickolt, pödrött) bajusz. Politikai hovatartozást – tudomá­som szerint – csak a 20. század közepe táján fejezett ki a bajusz sajátos formája, a Hitler- és a Sztálin-bajusz.

4.1.2.4. A szakáll nak napjainkban már nincs különösebb jelzésértéke.

Korábban tekintély adott – főleg az idősebbeknek – a gondozott („nagypapa”-) szakáll. Némely korban, időszakban politikai állásfoglalást, forradalmiságot is jelzett. A szabadságharc után a Kossuth-szakáll a 48-as eszmék vallását fejezte ki, szemben az aulikus Ferenc Jóska-szakállal. (Fidel Castrónak is Kossuth-szakálla volt Kossuth amerikai körútjának, előadásainak hatására.) A szakállviselet 1956 után egy ideig szintén „politikai tett” volt. Az 56-os eszmékhez való ragaszkodást jelezte. A hatalom a szakállas fiatalokat gyanakodással figyelte, némely esetben le is borotváltatta szakállukat. Napjainkban a szakáll viselése nem hordoz lényeges információkat. Legfeljebb a különleges szakállformák vagy a túlméretezett szakállerdők jelzik, hogy viselőjük valami miatt fel akarja hívni magára a figyelmet, valamit ellensúlyozni kíván. Határozottan és hangsúlyozottan etnikai és vallási hovatartozást jelez – termé­szetesen a sajátos öltözékkel, fejfedővel együtt – az ortodox egyházi személyek (papok, pópák) és az ortodox zsidók sajátos formájú szakálla. A borostára emlékeztető rövid szakáll azonban az ápolatlanság képzetét keltheti.

4.1.2.5. Bizonyos mértékig a teststilizáció körébe tartozik a smink is. Elsősorban a nőkre jellemző. Ha férfi sminkeli arcát, az mindig nőies magatartásra utal (színészeknek, előadóművészeknek a szerepléshez szükséges sminkjétől eltekintve). Nők – főleg városon élő nők – körében tinikortól felfelé a smink diszkrét használata ma már teljesen általános.

A múlt század első felében, de némileg még az ötvenes években is, ha egy nő – még ha vasárnap is – napközben rúzsozta a száját, némileg ledérnek számított. Vagyoni helyzetre és társadalmi réteget jelzett felsőbb tízezer vagy a nagypolgárság körébe tartozó nőknek sminkhasználata. Napjainkban inkább a smink színének és a sminkelés mérté­kének van jelzésértéke. Így jelzésértékű lehet, hogy egy-egy fiatal vagy korosabb nő szemének környéke, szemöldö­ke, szempillája milyen mértékben van körülrajzolva napközben vagy este, esetleg társaságban (erotikus hatás), mi­lyen mértékben van „kikészítve” arca, milyen színű rúzst használ, és száját vagy annak környékét milyenre formálja ki rúzzsal. A smink látványához az esetek többségében szaglásélmény is társul: kellemes illat vagy bódító pacsuli­szag.

4.1.2.6. Külön szimbólumrendszere van a tetoválásnak. Napjainkban „divatviselet” is, különösen fiatal nők körében.

A tetoválás mértékében, a tetoválás formájában azonban már személyiségjellemző is lehet. Funkciója napjainkban a divaton kívül a figyelem felkeltése. Nőknél – helyével, mintázatával, láthatóságával– bizonyos mértékig a nőiességre, a szexualitásra is utalhat éppúgy, mint a testékszerek használata. – Férfiaknál foglalkozást, csoportokhoz való tartozást is jelezhet (pl. a katonák, matrózok, illetőleg a börtönviseltek, állami gondozottak tetoválásának formái és helye). /14/

4.1.2.7. A kéz(fej) szintén adhat valamilyen információt – természetesen ugyancsak más elemekkel együtt. Bár testi adottság, formájával mégis utalhat személyiségjegyekre (férfias kéz, nőies kéz) – oly­kor még egészségi állapotra is. Némely esetben az ujjak hossza, formája utalhat foglalkozásra: zenészek ujjai sokszor hosszabbak, mint a fizikai munkát végzőké, írással foglalkozók mutatóujján gyakran ott volt az „írásbütyök”. A kéz bőre foglalkozásra utalhat (a testérzékeléssel együtt): a fizikai munkások keze sok­kal inkább kérges, száraz, mint a szellemi foglalkozásúak kezének puha, bársonyos, ápolt bőre. (1945 után a szovjet katonák ez alapján különböztették meg a munkást és a „burzsujt”.) A kézfejen látható erek, foltok életkorra, esetleg betegségre is utalhatnak. A kéz, kéztartás formája jelentős szerepet játszik geszti­kulálásban.

4.1.2.8. A köröm formája, „tisztasága”, mérete is árulkodó lehet. A lerágott köröm gátlásosságot jelezhet, a rövid, olykor „gyászos szegélyű” köröm fizikai munkát mutat. Nőknél beszédes a köröm formája (pl. a karomszerű, tompa vagy hosszú köröm), anyaga (műköröm) és (a körömlakk) színe (színtelen, piros, vörös, lila, zöld, mintázott) stb. Ez utóbbi jegyek ritkán figyelhetők meg kétkezi munkásoknál. Általánosságban jellemző a kéz ápoltságának mértéke.

4.1.3. Testi és lelki állapotra, bizonyos esetben kommunikációs partnerkapcsolatra mutathat a testtartás, az állás, járás, ülés módja és ezekkel összefüggésben a kommunikációs szakirodalomban kinezika címszó alatt tárgyalt mozgás, kommunikációs távolság, esetleg az utóbbinak megváltoztatása.

4.1.3.1. A testtartás nak (proxemia) ezen belül az állásmódnak megnevezései: egyenes, peckes állás, púpos, görnyedt, roggyant, alázatos, kevély, tartózkodó tartás, délceg, katonás stb. testtartás a testi állapot mellett lelki tulajdonságokra is utalnak. A kommunikációs folyamat során legcélravezetőbb az egyenes testtartás, a pici terpesz- vagy „pihenj” állás (bár ez utóbbi „ingadozást” eredményezhet).

Országonként más-más a jelzésértéke az olyan állásmódnak, amikor a két láb egymás előtt keresztezi egymást. Ez egyrészt jelezhet oldott testi-lelki állapotot, egyes nyugati kultúrákban ez a tévébemondónők szexis állás­módja; nálunk inkább azt jelenti, hogy az így állónak – különösen, ha gyerek – sürgősen fel kellene keresnie a mos­dót. – Tekintélyt ad, ha a szónok vagy az előadó állva mondja el gondolatait. Akár emelvényen, dobogón áll, akár csak a szoba, terem padlatán, a feje mindenképpen magasabban van, mint hallgatóságáé. Ezáltal belátja „közönségét” tekintetével végig tudja pásztázni őket, meg tudja teremteni a szemkontaktust, be tudja fogadni hallgatóinak nonverbális visszajelzéseit, azt is észreveszi, ha valaki unatkozik vagy mással foglalkozik, még ki nem mondott kérdésre is tud válaszolni és azt is meglátja, ha valaki meg akar szólalni. A terpeszállás magabiztosságot, a pihenj állás oldottságot (is) jelezhet.

4.1.3.1.1. Az állásmódon belül információs értéke lehet a törzs, a karok és a kézfej együttes mozgásának. /15/ Előadás közben a törzshöz zárt karok félszegséget jelezhetnek, míg a szabadabban, lazábban mozgó karok és a nem túl széles gesztusok (ld. később) oldottságot, magabiztosságot. A túl sok gesztus bizonyos esetekben a verbális közlés pontatlanságára utalhat, más esetekben a verbális közlés kiegészítői, helyettesítője lehet. /16/

Ha a szónok asztal, előadói pulpitus előtt áll, és könnyedén támaszkodik rá vagy könnyeden fogja meg őket, ez oldottságot, nyugodt magatartást tükröz, ha görcsösen megragadja őket, ez a többnyire a drukknak vagy a erős ráhatásnak a szándékát jelzi. Ha szinte rádől az asztalra, erősen szorítja a pulpitus szélét, a hallgatóban, nézőben az ag­resszivitás, vagy az ellentmondást-nem-tűrés érzését keltheti.

4.1.3.1.2. A viszonylag (test)közeli kommunikáció során jelzésértéke lehet a lábfejek irányának.

Ha a két lábfej (a testtel együtt) a partner felé néz, az érdeklődést, s kommunikációs szándék folyamatosságát érzékelteti. Ha a lábfej (és a törzs) elfordul a partnertől, a kommunikáció befejezésének szándékát, az érdeklődés csökkenését mutatja. (Bizonyos értelemben kommunikációszervező jelzés is.

4.1.3.1.3. Az állás-, ülésmód és általában a testtartás a hatalmi viszonyok kifejezője is lehet. Sok példát találhatunk rá a képzőművészet alkotásai között, festményeken, szobrokon. Vannak azonban tipikus állás- és testtartásmódok, amelyek valamilyen jelentős személyiséghez kapcsolhatók, ezért mások által használva betanult póznak és stigmaértékűnek hatnak.

Ilyen a napóleoni póz (a jobb kéznek a begombolt mellény vagy kabát bal szárnya alá dugott jobb kézfej), a hitleri póz (a két kéznek a test lágyéki része előtt való összekulcsolása), hatalmi póz lehet a csípőre tett két is (Mussolini és Franko jellemző testtartása volt. Hadvezérekről, uralkodókról készült festményeken is gyakori ez a kéztartás.) Másokat pózokat a romantikus színészi játék tett mesterkéltté. Ilyen a színpadon, filmen a lelki gyötrődést, a vívódó gondolkodást kifejező jelző gesztus a fejnek, a homlok megfogása valamire való rákönyöklés közben, vagy a heves, szenvedélyes érzelmek, és a meglepődés jelzésére a szív elé tett kéz. (Ez gyakran a meghatottság, a mély érzelem kifejezője is.) Ugyancsak póznak tekinthető a himnusz hallgatása közben a szívre tett kéz is. Tipikusnak tekinthető és foglalkozásra is utalhat a katonák, katonaviseltek vigyázz-állása is.

4.1.3.2. A járásmód megnevezései is testi vagy lelkiállapotra olykor bizonyos magatartásformára, szándékra is utalhatnak. Így más-más magatartást is jelez a siet, a ballag, a sétál, a kullog, a cammog, a koslat, a slattyog – az oson, a lopakodik, az inal, mást jelez a peckesen, katonásan, szerényen, kihívóan jár, a szökdécsel, a vonszolja a tagjait stb. Érdekes lehet a lépésmód is: a sarkosan járásnak más (határozottság) a jelzésértéke, mint amikor valaki előbb a talpára lép (angol lovas katonák járásmódját jellemzi ez, a gyalogos katonák sokszor lábukat alig emelve a sarkukat a földön húzzák.). Nők esetében a szemé­lyiség, talán még a személyiséghez nem illő viselet jellemzője is lehet, mikén jár-lép magas (tű)sarkú cipőben.

Előadás közben az állandó fel-alá járkálás (ha nincs külön funkciója, pl. táblához, ábrához stb. való odalépés) lehet az oldottság jele, lehet a nyughatatlanságé is, de lehet a közönséggel való oldottabb kapcsolat megteremtésének szándéka is, szemben a mozdulatlan egyhelyben állás statikus voltával. Természetesen ezt befolyásolhatja, módosíthatja, ha az előadót helyének el nem hagyására kényszeríti, pl. a mikrofon vagy a tér, a kommunikációs távolság át­rendezésének szándéka. (Erről ld. később).

4.1.3.3. Jellemző lehet az ülésmód is. Személyiségre, foglalkozásra, „rangra”, lelki és testi állapotra egyaránt utalhat – természetesen más elemekkel együtt. /17/

A férfiaknál az „elterpeszkedés”, a szétvetett térdek, előre kinyújtott lábak az én-központúságot jelezhetik. A térden keresztbevetett láb tipikus értelmiségi ülésmód férfiak, nők esetében. Ha ilyen ülésmódnál a keresztbevetett láb még össze is kulcsolódik, ez a félszegség, zárkózottság jele lehet. Nőknél a szétnyitott térdekkel való ülésmód ma már a nadrágviselet következménye lehet, de szoknyában, pláne miniszoknyában így ülni: figyelmetlenség, nem nőies magatartás. A figyelmes összeszedett ülésmódot a törzs egyenes tartása jelzi. Ülés közben az előre, a partner felé hajló törzs a figyelem jele, a figyelem lankadását, a kommunikációból való kivonulás szándékát jelzi (különösen ér­tekezleteken, előadás hallgatása közben) a hátradőlés – különösen, ha elkalandozó tekintet kíséri. Ha érdeklődő a tekintet és arckifejezés, akkor a hátradőlés a beszélgetés nyugodt légkörének velejárója. Az ülésmód és a testtartás megváltoztatása lehet egy-egy gondolati egység befejezésének a jele, de lehet kommunikációszervező funkciója is. Pl. az előrehajlás ülés közben felszólítás lehet a partner számára a szó átadására, átvételére. Hátradőléssel pedig a partner számára megnyilatkozásának befejezését lehet kérni (mintegy jelezve, hogy nem érdekes a beszéde), de lehet valamiféle rendreutasítást (megfelelő arcjáték kíséretében). A hátradőlés – érdeklődő tekintettel – lehet biztatás is a partner számára: folytassa gondolatainak elmondását, mert hallgatója „jó érzi magát”.

4.1.3.4. Meg kell jegyezni, hogy önmagukban ezek a jegyek – utaltunk is rá – nem egyértelmű jelzések. Csak más – szintén nem egyértelmű – jelzésekkel kiegészülve adnak – még így is csak többé-kevésbé megbízható – tájékoztatást a beszélőről vagy a hallgatóról, szándékáról. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a mozgás (állás- ülésmód, testtartás) és több más nonverbális jegy (pl. a mimika, a gesztus) állandóan vagy gyakran változik, módosul a közlésfolyamat során. Megváltozása vagy megváltoztatása többnyire a közlő részéről közlés egy-egy egységének, egy-egy attitűdjének lezárását, esetleg a partner­viszony megváltozását is jelzi. A közlő testhelyzetének megváltozása többnyire a partner testhelyzet-váltásával (olykor „tükörmozgással”) jár együtt. /18/

4.1.4 . A kommunikáció során a partnerek közötti, ún. kommunikációs távolság mértékét a partnerkapcsolat szabályozza. Ennek változása közlésfolyamat során egyúttal jelzi a partnerkapcsolat megvál­tozását is. Edward T. Hall /19/ az emberek közötti távolságot négy nagyobb kategóriába sorolta. Van bizal­mas, személyes, társasági (vagy társalgási) és nyilvános távolság. Ezek a kategóriák nem jelentenek me­rev határokat, ugyanis mindegyik kategórián belül vannak fokozatok ( Buda Béla – Hall nyomán – mint­egy nyolc kategóriát is említ) /20/ : két ember kapcsolatának változása bizonyos idő elteltével a nyilvános tá­volságtól akár a bizalmasig – sőt előadó és hallgatóinak kapcsolata egyetlen előadás alatt a nyilvánostól a társalgásiig, esetleg a személyesig is eljuthat /21/ . A távolságtartás sajátos kommunikációs helyzet és egyben csatorna, amelyet mindkét fél szabályoz. Alapvető törvényszerűsége az, hogy az interakcióban az embe­rek közötti távolság arányos a közöttük fennálló érzelmi és „hivatali” kapcsolat szorosságával, a partnerek rangja, beosztása közötti különbség is. Az emberek annál közelebb mennek egymáshoz a kommunikáció folyamán, minél bensőségesebb a közöttük kialakult kapcsolat, s minél lazább ez, annál nagyobb a távol­ság. Jelentős rang- vagy korkülönbség esetén a távolságok még önmagukon is nagyobbak. Az előadó és hallgatóság, valamint a hallgatóság egyes tagjai között távolságok alakulását befolyásolhatja még a hely­szín (szoba, terem) mérete, berendezése, a hallgatóság száma, jellege és a megnyilatkozás „műfaja” (be­szélgetés, társalgás vendégségben, iskolai felelés, előadás tanteremben, előadás csarnokteremben vagy szabadban stb.). Közönség jelenlétében az a távolság előadó és a hozzá legközelebb álló vagy ülő közötti távolság. Az interakcióban megvalósuló távolságok a kultúrától is függenek. Más az európai ember kü­lönböző típusú kapcsolataira, mint például az afrikai, délamerikai vagy az észak- és a dél-európai föld­rész lakóira jellemző távolság. Pl. az arabok, négerek, romák kommunikációs távolsága kisebb, közelebb állnak egymáshoz beszélgetés közben. A távolságtartás szabályai nem tudatosak, de tudatosíthatók.

4.1.4 .1. A bizalmas távolság többé-kevésbé karnyújtásnyi vagy azon belül van. Férj és feleség. szülők, nagyszülők és gyermekek, unokák, azután szerelmesek, bizalmas jó barátok között szokásos ez a tá­volság meghitt pillanatokban, bizalmas beszélgetésben. Elképzelhető tanár és diákja, főnök és beosztottja között is közös feladat megbeszélésekor, ha közösen nézik, forgatják a forrásokat. Szokásos ez a távolság kisdiákok és a tanító(néni) között, hiszen a kicsik ugyancsak igénylik az érintést, az érintési távolságot. Ilyen távolságon folyhat az utcai beszélgetés is, noha a partnerek között nincs bizalmas viszony. Ezek a partnerek közötti távolságot jelzik. Ilyen távolság lehet idegen emberek között is, ha szűk helyen kénytelenek összezsúfolódni, például előadás hallgatói között iskola, előadás színház, mozi padsoraiban, tömeggyűlésen, azután liftben, a tömegközlekedés járművein.

4.1.4 .2. A személyes távolság egy-két, maximum három méteren belül van, közeli ismerősök, azután munkatársak, de nem jó barátok, nem közeli rokonok közötti partnerviszony esetén. A közvetlenebb, oldottabb kapcsolatot a kisebb távolság, a merevebb, hivatalosabb viszonyt a nagyobb távolság érzékel­teti. Ismét csak a baráti, vagy célzott beszélgetések, az iskola óra megnyilatkozásai, az egyetemi szeminá­riumok műfajai tartoznak ide, a tömegtájékoztatás műfajai közül pedig a riporter és a riportalany, vala­mint a kerekasztal-beszélgetések. A hivatalosabb jellegű megnyilatkozások közül a főnök és beosztottja, valamint egy értekezlet résztvevői, ügyintéző és ügyfél stb. között szokott ilyen távolságokban zajlani a kommunikáció. Ez a távolság jellemzi az utcai beszélgetéseket is.

A bizalmas és a személyes távolság lehetővé teszi, elősegíti a beszédpartner megérintését. Erre később még visszatérünk, a bőrérzékelés „csatornájáról” szólva.

4.1.4 .3. A társasági-társalgási távolság két-három, esetleg négy, maximum öt méter, azaz egy átlagos szoba méretei között ingadozhat. Baráti társaságok, egyetemi és másmilyen szemináriumok beszél­getései zajlanak ilyen távolságok között, a televízió képernyőjén a bemondó, műsorvezető, a kerekasztal-beszélgetés moderátora, sokszor egy-egy szereplője, a kvízműsorok műsorvezetője és közönség tagjai je­lennek meg, „lépnek be” a szobába, ha nem totál képben látjuk őket. Többnyire ez a „három lépésnyi tá­volság jelzi a főnök és beosztott hivatalos beszélgetését is. A négyméternyi és az ennél nagyobb távolság azonban már a kommunikáció megmerevedéséhez vezethet.

4.1.4 .4. A nyilvános távolság általában négy méternél nagyobb, ha megfelelő a terem vagy a szabad tér mérete. Az előadót, szónokot és az első sorokban álló, ülő hallgatókat többnyire üres tér, gyakran emelvényen álló asztal vagy pulpitus választja el egymástól. Egyetemi, kongresszusi plenáris előadások, szabadtéri, parlamenti szónoklatok, színház- és díszteremben rendezett ünnepségek igényesen megfogal­mazott beszédei hangzanak el ilyen távolságból. Nyilvánosnak tekinthető az ennél kisebb távolság is (pl. tanteremben), ha az előadó és az első sorokban ülő hallgatókat asztal, pulpitus választja el.

4.1.4 .5. A kommunikációs távolság átrendezésének, némely esetben átrendeződésének kétféle kommunikációs funkciója lehet. A távolságtartásra jellemző alapvető törvényszerűség, hogy az interakcióban az emberek közötti távolság arányos a köztük fennálló kapcsolat jellegével. A kommunikációs folyamat során mindig ennek a távolságnak megtartására törekszenek. A kommunikációs távolság meg­változásának vagy megsértésének kettős eredménye lehet.

Ha a szabályokat, normákat megsértő személy nem érzékeli hibáját (pl. a „rámenős”, „ragadós” emberek), a szabály megsértésekor a társ reagál és megkísérli helyreállítani a norma szerinti távolságot. Korrigálni akarja mind a nagyobb, mind a normánál kisebb távolságot, mégpedig a köztük lévő viszonynak megfelelően. Amikor azonos rangú, kultúrájú emberek beszélnek egymással, ez nem jelent gondot. A szabálysértő vagy „észreveszi magát” és meg­tartja az „illő távolságot” vagy az következik be, amikor pl. egy közép-európai fehér ember és egy arab társalog, az utóbbi a számára szokásos, természetesebb módon közelebb lép partneréhez. A közép-európai kommunikációs távol­sága nagyobb, tehát ennek helyreállítására hátrább-távolabb lép. A partnerek újra és újra a maguk számára természe­tes távolságot akarják felvenni. Az eredmény egy lassú, hátrálós-curukkolós körben-járás lesz. – A kommunikációs távolság átrendezésnek, átrendeződésének funkciója is lehet: a partnerviszonyok megváltozásának vagy megváltozá­sának érzékeltetése. A közeledés mindig a kapcsolat közvetlenebbé válását jelzi, a távolodás a kapcsolat elhidegülé­sét, merevedését. A tudatos átrendezés éppen a kapcsolat átalakításának szándékát jelzi. Ha pl. az előadó, tanár az előadói asztal (katedra) mögül az asztal elé áll, a hallgatóság közvetlen közelébe, sőt közéjük lép, azt érzékelteti, hogy a korábbi „hivatalos” viszonyt oldottabbá, bensőségesebbé akarja tenni. Ez a térváltoztatás azonban együtt jár a verbális stílus megváltoztatásával.

4.1.4 .6. A „térátrendezés” bizonyos esetekben bekövetkezhet helyváltoztatás, a tér konkrét átrendezése nélkül is. Ennek eszköze lehet egyrészt a verbális stílus megváltoztatása, a nyelvileg oldott, köz­vetlenebb hangnem, és a feszesebb testi magatartásforma oldása: lazább, egyszerűbb, oldottabb viselke­dés: a kényelmesebb állás- vagy ülésmód, az esetleges „sétálás” és az oldottabb, lazább mozgás, az erő­teljesebb gesztikulálás és vele együtt a természetes, a spontán beszédhez hasonlító hanghordozás és be­szédritmus stb. Némelykor éppen ez a megoldás teszi hitelesebbé a közlést.

4.1.4 .7. Bizonyos értelemben a „hatalmi viszonyok” jelzésének, térközszabályozásnak és térátrendezésnek is tekinthető”, hogy a kommunikációs partnerek közül ki áll vagy ül és ki hol áll vagy ül.

Hallgatóság előtti (hivatalos) megnyilatkozás esetén természetes hogy az előadó vagy szónok áll, többnyire kiemelt helyen, pódiumon, előadói asztal, pulpitus mögött, szemináriumi teremben az asztal főhelyén. Ha leül, a megnyilatkozás azonnal oldottabbá, személyesebbé válik. Az ilyen esetekben közömbös, hogy a hallgatók ülnek-e vagy állnak. Erőteljes hatalmi, főnök–beosztotti viszonyt jelez, ha a magasabb rangú pl. íróasztal mögött ülve beszél álló beosztottjával, de az is, ha főnök állva, „felülről” szól beosztottjához, munkatársához. Ha beszélgetés, társalgás közben a partnerek hasonló testhelyzetben vannak, mindketten állnak vagy mindketten ülnek, az egyenrangúságot fejez ki. Ülve csak a jóval idősebbnek vagy a hölgyeknek szabad álló partnerükkel társalogni. Bizonyos esetekben ez is egyfajta rang vagy tudásbeli megkülönböztetést jelezhet. Hivatalos helyzetben (pl. ügyintézéskor) többnyire a hivatalos fél, az ügyintéző ül (az íróasztal mögött) és az ügyfél áll. Olykor ülve is előadhatja ügyét.

4.1.5. A gesztus a kéznek az emberi kapcsolatokban, az interakcióban szerepet játszó, a közlést kísérő mozgása. Érzékeny kifejezője lehet érzelmeknek, szándékoknak lelki tartalmaknak, a közlés értelmezésének, megerősítésének, utasítások közlésének. Bizonyos esetekben kommunikációt szervező szerepe is lehet.

Részben Buda Béla /22/ felosztása alapján öt típusba sorolhatók a gesztusok: a) érzelmi állapotot, érzelmi megnyilvánulást kifejezők, emberi viszonyulást kifejezők; b) a beszéd ritmusát követők, a szóbeli közlést megvilágítók, erősítők, illetve ellenpontozók; c) valamit illusztrálók, jelképezők; d) irányítók, szabályozók (ezek közé lehet sorolni a kommunikációt szervező, irányító gesztusokat); e) a szóbeli közlést helyettesítő, szó nélkül érthető jelentésű gesztusok (szignálok, emblémák). /23/

Cornificius szerint „A testmozgás a taglejtés és az arckifejezés bizonyos irányítása; hihetőbbé teszi mondanivalónkat. Arcunk tükrözzön szemérmet és erélyt, taglejtéseinkben viszont ne legyen feltűnő kecsesség, de darabosság sem, nehogy színésznek vagy kézművesnek nézzenek bennünket.” Ezután leírja a komoly társalgó, magyarázó-társalgó, elbeszélő-társalgó, tréfálkozó, vitázó, fennkölt hangnemet kísérő, ábrázoló testtartásokat, gesztusokat, mimikát. /24/ Ciceró /25/ is és Quintilianus /26/ (35) is eléggé részletesen foglalkozik a rétori magatartással és a beszéd hangzásával. Szeberényi /27/ és Szvorényi /28/ éppen csak érinti a kérdést. Bognár Elek /29/ , majd Szitás Benedek /30/ ugyancsak a retorikai hatásra ügyelve sokat foglalkozik a gesztussal. Mindketten képekkel is illusztrálják a jó, szép, a kifejező gesztust és szólnak a gesztikulálás követelményeiről. Szitás Benedek néhány gesztusfajtát be is mutat a kijelentő mutató, felsoroló, magyarázó, kérdő érzelmi gesztusról. Tihanyi Tibor /31/ prédikációból vett mondatokhoz kapcsolja a gesztusok és hang leírását, Szabó József /32/ pedig gesztusokhoz és mimikához. Buda Béla és az ő nyomán Poór Ferenc /33/ ábrasorral, majd Axtell /34/ sok ábrával mutatja be a gesztus különböző formáit és funkcióit. Részletesebben tárgyalják a nonverbalitást az ún. menedzserkönyvek, és a közszerepléssel foglalkozó munkák /35/ .

4.1.5.1. Az érzelmeket kifejező gesztusok többnyire a feszültség, szorongás, máskor a nyugalom, megfontoltság kifejezői. Sokszor így jelennek meg a személyiség olyan feszültségei, amelyek nem állnak közvetlen kapcsolatban a személyt az interakció során ért hatásokkal, vagy olyanok, amelyek nem tartoznak szorosan vagy egyáltalán nem tartoznak a verbális közléshez.

Szorongás vagy másfajta lelkiállapot, érzelem mutatkozik meg pl. apró, cselekvést csak utánzó mozgásokban. Ilyen az ujjak dörzsölése, a testrészek simogatása, a tárgyakkal (ceruzával, tollal, szemüveggel) való játék, olykor a papír, a kézirat igazgatása, lapozgatás benne, a köröm rágása, a kéz ujjainak tördelése, a kéz görcsös tartása. A kéz­nek, ujjaknak a szájhoz, a száj elé emelése nemegyszer – főleg gyerekeknél – a füllentés, hazudás jele lehet, az archoz emelése, az áll körülölelése, a fej feltámasztása a figyelemé vagy éppen a fáradtságé. Az orr vagy a fül dörzsölése, a haj, a ruházat igazgatása a zavar jelei, ez utóbbi bizonyos esetekben a nőiesség hangsúlyozása, a figyelemnek erre való felhívása. A homlok, haj végigsimítása az elgondolkodás, tűnődés jele lehet. Az arc nagyobb részének eltakarása a nemtetszés vagy unalom, megvetés jele lehet. Ezekben a mozgásokban kevés a verbális közlés tartalmára, mondandó­jára vonatkozó információ. Rendszerint más jelzésekkel együtt van „jelentésük”, azokkal (pl. az állás- és ülésmóddal) együtt fejezik ki a jellemző érzelmet, hangulatot, lelkiállapotot, attitűdöt. Általában nem kapcsolódnak a szóbeli meg­nyilatkozásokhoz, de ha mégis akkor általában rövid közlés, töredékmondatos megnyilatkozás, esetleg egyes szavak a kísérőik. Némely felfogás szerint a hosszabb folyamatban a „céltalannak” tekinthető kézmozgások rendszerint vala­milyen lelkiállapot – szorongás, feszültség, elgondolkodás, döbbenet stb. jelének tekinthetők.

4.1.5.1. 1. Némely gesztus testi állapotra is utalhat.

Az ásításkor a száj elé tett kéz illemtan körébe utalható mozdulat ugyan, mert az ásítás takarja el, ám a kommunikációs folyamatban az elgondolkodás, tűnődés, máskor a fáradtság (olykor pedig az unatkozás) jele lehet. A szemdörzsölése is fáradtságot, kimerültséget jelezhet.

4.1.5.2. A beszédet kísérő gesztusokban a kéz és vele együtt a kar mozgásai aláfestik, színezik, olykor szabályozzák (irányítják) a szóbeli közlést. A karnak és a kézfejnek (rendszerint föl-le irányú) mozdulatai nyomatékot adnak a hangsúlynak, mondanivalónak. Kiegészítik, dinamikusabbá teszik a mondandót. Szüneteket, cezúrákat jelölnek, olykor a beszéd egy-egy logikai, gondolati egységének végét, új egység kezdetét jelzik. Vannak olyan mozdulatok is, amelyek a beszéd ritmusát érzékeltetik, emelik ki, zenéjét hozzák közelebb. Mások, például a felülről le irányba mozgó határozott, a szinte sujtásszerű karmozdulat a sulykolás szándékát jelzi. A gesztusok kapnak szerepet, ha meg akarjuk állítani társunk beszé­dét, ha meg akarjuk akadályozni, hogy szavunkba vágjanak, mert még nem fejeztük be mondandónkat, ha közlésünk számára félbe akarjuk szakítani beszédét, vagy ha éppen át akarjuk venni tőle, vagy át akarjuk adni neki a szót. Kézmozdulatok segítenek, hogy lekössük vagy felhívjuk mások figyelmét. Jelezhetik a megértés nehézségét, és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy érthetőbb legyen a szóban kifejtettek tartalma. Ezeknek a mozdulatoknak az információtartalma rendszerint beleolvad a verbális közlésbe. Ezek a gesz­tusok többnyire ösztönösek, de felhasználásuk gyakran tudatos, akaratlagos. A túl széles, erőteljes gesz­tusok magyarázó alkatra, olykor agresszív, ellentmondást nem tűrő személyiségre utalhatnak, máskor olyan emberre jellemzőek, aki (csak) korlátozott nyelvi kóddal tudja kifejezni magát. A gesztusok a nyelvi fogyatékosságot helyettesítik. A gesztikulálás mértéke bizonyos mértékig etnikai jellemző is. A déli népek egy része erőteljesebb, szélesebb gesztusokkal él.

4.1.5.3. Az ábrázoló, illusztráló gesztusoknak fontos szerepük van a verbális közlés kíséretében, kiegészítésében. Általában a szóbeli közlés képszerűbbé tételét szolgálják, segítik a szóban kifejtettek jobb megértését. Kifejezésre juttatnak viszonyt, kapcsolatot, helyzetet; megvilágítanak egy-egy mozzanatot, cselekvést. Vannak olyan illusztratív gesztusok is, amelyek egyes kommunikációs helyzetekben, bizonyos folyamatokban élőszó nélkül is kifejezik a közlendőket. Ilyen például valami formájának, méretének, irá­nyának, távolságának bemutatása a gesztus segítségével, a valakire, valamire való rámutatás stb. Ezek egyaránt szerepet kapnak mind a két személy közötti, mond a csoportos interakcióban.

4.1.5.4. Az utasítást, felszólítást, parancsot kifejező, kommunikációt szervező gesztusokkal sokszor verbális közlés nélkül csak mozdulatokkal igyekszünk intézkedni, korrigálni eseményeket.

Ilyenek a hívás, küldés, intés, leintés, tiltás, elutasítás, kérés, leülésre, felállásra, haladásra, megállásra utaló kéz és karmozdulatok. (Ezek egy része katonai vezénylő-mozdulat is.) Az említettek kommunikációt szervező gesztusok is, pl. intéssel a szó átadásának, átvételének, esetleg váll magasságában feltartott kézzel a beszéd befejezésének kérése; a kézmozdulatokkal (lefelé tartott tenyérrel és fel-le-előre irányuló mozdulatokkal a lassabb, vagy körkörös, lendítő mozdulatokkal a gyorsabb, pergőbb beszédre való ösztönzés, a száj elé tartott mutatóujjal a beszéd befejezé­sének vagy a hallgatásnak, csendnek a kérése, a beszédidő lejárásának jelzése a két tenyérrel formált T betű (tempus) által; azután rámutatással a beszédre való felszólítás stb. Gyakran a két kéz és a két kar együttese jelzi pl. a hívást, vagy az ölelés szándékát. Máskor a kéz és a fej együttese. Így például az alvásra is ösztökélő, álmosságra is utaló gesztus: a félrehajtott fej mellé tett tenyér. – A partner felé nyitott tenyérrel oldalt-fentről lefelé irányuló mozdulat a helykínálás gesztusa, a hátul-oldalról előre mozgó kar az előreengedés, a „tessékelés” gesztusa. Ugyanez az értéke, ha valaki a partnere vállát érinti, s így engedi–tolja maga elé. De így csak idősebb „tessékelheti” a fiatalabbat, vagy a magasabb rangú a beosztottat.

4.1.5.5. A szignál- vagy emblémaszerű gesztusok többnyire verbális közlés helyett vagy azzal egyenértékűen adnak információt. Bár olykor a verbális közlés kísérői, máskor a kommunikáció szervezése a feladatuk. Természetesen további információkat is adnak. Többnyire akkor használjuk őket, ha a verbális közlés lehetetlen, vagy gátolva van. Néha együtt járnak az utasító gesztusokkal is.

Csak néhány példát említek. A mutató és középső ujjal formált V betű a győzelem jele. De – vigyázat! – ha úgy mutatják fel, hogy a kézhát fordul a néző felé éppoly kemény gorombaság, mint ha valaki a mutató és kisujját tartja valaki felé („fel vagy szarvazva!”). Az ökölbe zárt kézzel könyökben félig behajtott jobb kar feszes mozdulata, ha félig a törzs elő előre-hátra mozdul, éppúgy az a nagyfokú elismerés jele, mint az ökölbe zárt kézzel felmutatott hüvelykujj. („Stramm vagy”, „Jó volt! Klassz volt!” „Köszönöm!”) De komoly sértés, ha a hüvelykujj lefelé mutat (Ezt a két gesztust az ókori cirkusz „Accipe ferrum!” és „Recipe ferrum!” jelére vezetik vissza.) Útszélen az autóstopposok jele. Ha az ökölbe zárt jobb kar az ökölbe zárt kézzel behajtott bal kar könyökhajlatába vág („Ezt neked!- féle elutasítás”), az már komoly, trágár sértés. Elismerést fejez ki – általában – a hüvelyk-s mutatóujjal formált kör­forma felmutatása („Oké!”). Néhol azonban gorombaság, az „anyázás” egy formája. A felemelt karnak a partner felé fordított nyitott tenyérrel való mozgatása az üdvözlés jele, de ha a nyitott tenyér merev mozdulattal kb. 45o-os szög­ben mutat előre, az már a fasiszta köszönés. Az ökölbe zárt kézfejjel fejmagasságba elemelt kar a szocialisták, kom­munisták (párttagok) köszönésmódja, az ököl rázása már indulatos, dühös fenyegetés jele. Ugyancsak agresszív ma­gatartásra utal az asztalnak ököllel való verése is. (A nyitott tenyér mozdulatlanul felfelé emelt karral már felhívó uta­sító jel: csend, figyelem, rend kérése. De megállásra is felszólíthat, ha a nyitott tenyér oldalra kitartva fel-le irányban mozog.) /36/

4.1.5.6. A kéz egészének, benne az ujjak tartásának és vele együtt a kar mozgásának a módja, formája nemcsak érzelmeket, szándékokat jelezhet. Ha a közlésfolyamat egészén végighúzódnak és az egyes gesztusokban is megjelennek, személyiségre utaló jegyeknek is tekinthetők.

Csak néhány példát említek. A lazán összezárt ujjakkal és a partner felé tenyérrel és némileg ölelésre tárt karokkal való gesztus nyitott, befogadó és „adakozó” személyiségre utal. A csípőhöz, törzshöz szorított karral és a de­rékvonal alatt lefelé gesztikulálás valamilyen személyiségzavarra utalhat, és ellenpontozhatja a verbális közlés tartal­mát. Félszeg, gátlásos személyiségre utalhatnak a görcsösen merev vagy feszesen összezárt ujjak, míg az ökölbe zárt kéz határozottságot, de agresszív hajlamot is sugallhat. Hatalmi vágyat, énközpontúságot, jelezhetnek a feszesen be­görbített újjak (karvalykéz), külünösen ha ferdén lefelé irányuló mozgással jár együtt. Nyugodt személyiségre utal a test előtt vagy az asztalon, szék karfáján kényelmesen nyugvó kéz, és a test előtt deréktájban összekulcsolt vagy az imádkozás kéztartását felidéző gesztus. Vibráló, ideges személyiségnek a keze, ujjai is többnyire nyughatatlanok. A mell előtt kényelmesen összefont karok nyugodt, határozott, magabiztos, de némileg zárkózott személyiségre utalnak, ám ha a megemelkednek és feszesen vannak összefonva, határozott, de parancsolás felé hajló, ellentmondást nehezen tűrő személyiségjegyekre mutatnak. A zsebre vágott kéz többnyire magabiztos, némileg fölényes, a partnereket lekezelő jellemvonást sejtethet, de más jelzésekkel együtt eleme lehet a félszegségnek is. Bizonyos kézmozgások éppúgy „tikk”-nek tekinthetők, mint az arcnak szem körüli rángásai. Ideges, vibráló, bizonytalan személyiségre vall a kéz­tördelés, az ujjak ropogtatása, húzogatása, a körömrágás, az ujjakkal való babrálás is. Nyugalmat tükröz az asztalon, előadói pulpituson szék karfáján, térden nyugvó vagy az összekulcsolt kézfej, és a két, ujjaival „malmozó” kéz is.

Ugyancsak zavart jelezhet a gyűrűvel való játék (ez szexuális jelzés is lehet), a tollal, ceruzával való babrálás.

4.1.5.7. Jó tudni, hogy a gesztusok többsége mindig előbb indul, mint a szóbeli közlés. A betanult gesztus sokszor késik: a kar, a kéz ilyenkor többnyire csak a szó kimondásakor mozdul meg, a szóval együtt indul. Emiatt a címzett többnyire zavart érez a közlésben, noha a gesztus késése, mesterkéltsége nem tudatosul benne. A betanult gesztus az esetek többségében suta, mesterkéltnek és ezért hamisnak hat. Rontja a verbális közlés hitelességét.

4.1.5.8. Könyvében Axtel /37/ 200-nál több gesztus leírását adja meg használati körüknek, jelentés és jelzésértéküknek a bemutatásával együtt. Külön tárgyalja az üdvözlés, a búcsúzás, a hívás gesztusait, a sértőket, az érintés módjait, értékét, és néhány fontos jellegzetes gesztust („oké”, „V”, a győzelem jele stb.). Külön szól a fej és arc, a szem, a fül, az orr, az arc: az ajak és a száj, az áll, a kar, a kéz, az ujjak, a láb és lábfej, a teljes test gesztusairól. Könyvének harmadik részében a világtájak gesztushasználatának jellegzetességeiről szól, és ezeken belül az egyes országokéról is. Mindegyik részben figyelmeztet rá, hogy a gesztusok, a magatartási szokások jelentős része etnikai, nemzeti-népi és táji kötöttségű. Ennek következtében vannak olyan gesztusok, kézjelek, magatartási formák, amelyekkel mindenütt lehet-szabad élni, de vannak olyanok, amelyeknek bizonyos etnikai és egyéb közösségekben más a „helyi értékük” és ezért sértőek vagy szokatlanok, noha másutt nincs ilyen tartalmuk. Ilyen pl. a „fityisz” vagy a „füge” mutatása. Ez nálunk bizalmas körben – főleg gyerekek között – az elutasításnak, a tagadásnak tréfás jele (volt). Olaszországban a legdurvább sértések egyikének számít, mert részben szexuális tartalmat hordozó jelzés (némileg a magyar „beintésnek”, a szóbeli „anyázásnak” felel meg), részben az egyik legmegalázóbb büntetésre utal. Dél-Amerika egyes országaiban, etnikai közösségeiben azonban a fügét mutató ke­zet sokan termékenységi szimbólumként érem, amulett formájában viselik.

A gesztusok körébe tartozik a kézfogás és a „tessékelés” gesztusa is. Ezekről később, az érintéssel, tapintással kapcsolatban szólunk.

4.1.5.9. Összetett gesztusok testrészek együttes mozgásainak jelzései

4.1.5.9.1. A kar, a kézfej és a fej együttesében lelkiállapotra, magatartásformára utalhat – természetesen önmagában nem egyértelműen – a haj végigsimítása, igazgatása. Nyugodt beszédhelyzetben ez lehet a frizura megigazítása. Máskor – többnyire férfiaknál vita, beszélgetés hevében – lehet a zavar, ide­gesség jele is. Nőknél a nőiesség hangsúlyozása, (bizalmas kettesben) esetleg szexuális jelzés is (felhívás, kacérkodás) /38/ . A haj simogatása beszéd, társalgás közben jellemző a nőies férfiakra is, de zavart is jelez­het. A száj elé kapott kéz – főleg gyerekeknél – gyakran a füllentés, hazudás kísérője. Felnőtteknél a száj vagy az arc jelentős részének eltakarása a kézfejjel az érzelmek, gondolatok, (egyetnem-értés, gúny, kár­öröm, undor, megvetés, ellenérzés stb.) leplezésének, máskor a beszédszándék korlátozásának a jele lehet. A szem dörzsölése a fáradtságé vagy a rossz, gyenge látásé. Az orrnak az ujjal való dörzsölése, simoga­tása éppúgy, mint a fül(cimpa) húzogatása, simogatása is a cselekvő zavarát jelezheti. A fejnek ülés köz­ben könyökléssel együtt való feltámasztása lehet a fáradtság, az érdektelenség, a visszahúzódás jele is, de a feszültebb érdeklődésé is. Az áll megfogása, a száj elé tett ujj, a száj eltakarása lehet a beszédszándék korlátozásának, de az erős elgondolkodásnak, tűnődésnek a jele is.

4.1.5.9.2. A kar és a törzs együttese számos személyiségjegynek, de attitűdnek, érzésnek a kifejezője (lehet).

Nyugalmat, magabiztosságot éreztet, ha a kar-könyék kissé eltávolodik a törzstől, és a törzs magasságában, nem szélsőséges mozdulatokkal mozog előre és oldalirányban fel és le, de a kézfej nem megy az övtáji rész alá. Az övön aluli gesztus többnyire bizonytalan személyiséget sugall. Ha a kar szorosan simul a törzshöz, sután mozog, a beszélő gátlásos vagy zavarban vagy. Ugyancsak a zavar jelzése a bizonytalanuk mozgó kar és kézfej gesztusa. Többnyire a nem rendszerezett, nem teljesen logikus beszédnek kísérője a beszélő karjának, gesztusának s csak „vízszin­tes” irányú mozgása a törzs előtt deréktájban. Az előadás közben zsebre vágott kéz lehet nyugalom, magabiztosság, otthonosság jele is, de gyakrabban a lezserség, bizonyos „hatalom” jele, partnerviszonyban pedig a beszédtárs „leke­zelésének”, alárendeltségének kifejezője. Az „alárendeltnek”, beosztottnak, az alacsonyabb rangúnak, a fiatalabbnak nem „illik” zsebre vágnia a kezét. Ez a tiszteletlenség jele. A mellkas előtt lazán karba tett kéz kifejezheti a beszélő nyugodt magabiztosságát, jó érzését (némi hatalmi viszonyt és bizonyos mértékű tartózkodást, zárkózottságot is jelez­het). A kissé megemelten és feszesen összefont karok többnyire a hatalom és némileg az agresszió sugallói. (Kamasz gyerekeknél vita hevében a „kakaskodás” jele ez) A csípőre tett kéz jelezhet nyugalmat, de hatalmi vagy agressziós szándékot is (a vita, veszekedés közben hátra szorított könyökkel csípőre tett kéz többnyire ilyenre, szintén „kakas­kodásra”, agresszivitásra utal). Fáradtságot jelez, ha a kéz hátul megtámasztja az állva beszélő, derekát. /39/

Ha előadás közben a hallgató hátra dől, és kezével fejét feltámasztja, arcának egy részét eltakarja, az – a testtatás jellegétől, a kéz mögül elősejlő mimikától és a tekintettől függően – lehet az érdeklődés, a kényelmes, de feszült figyelem jelzése, de lehet a megvetés, a „beszélhetsz nekem, engem nem érdekel”-féle magatartás és a lenézés jele is.

Személyiségre és partnerviszonyra, de lelkiállapotra is utalhat, hogy a szónok, előadó miként tartja kezében előadásának szövegét, jegyzeteit. Az is, hogy milyen a papírformájuk a jegyzeteknek. Legcélszerűbb a felolvasásra szánt szöveget írólapokon rögzíteni, s a lapokat végigolvasásuk után egymás alá helyezni. A nagyobb lapot nehezebb kezelni, könnyen lehajlanak (különösen, ha össze is vannak fűzve). A hallgatóság egy idő múlva ugyanis azt kezdi figyelni, mennyire fogynak a lapok, meddig tart az előadás. Az ügyes előadó csak egyik kezében tartja a szöveget, jegyzeteket, hogy másik keze szabadon maradjon a kifejezést segítő gesztusok számára. A magabiztos előadó mellmagasságban tartja a szöveget, hogy csak a tekintetét s ne a fejét kelljen felemelnie, amikor szemkontaktust akar te­remteni hallgatóival. Ha előadói asztal mögött áll a felkészült szónok, jó, ha a pulpitusra teszi szövegét. Így könnyen tud lapozni, kezét az asztalra is teheti, de könnyeden gesztikulálgat is. Az előadói asztal megragadása a drukk, a gör­csösség jele lehet, de ha az előadó még előre is hajol, az az agresszivitás érzetét keltheti hallgatóiban.

Partnerviszonyban a törzs mellett lelógva, esetleg a törzshöz szorított kar majdnem mindig az alárendeltség jele, míg a laza kartartás a magasabb rangú (főnök) vagy az idősebb, a tekintélyesebb testtartásának jellemzője.

Gondot jelenthet az írásvetítő és a processzor használata. Megosztja az előadó figyelmét az írásvetítő és a processzor (laptop) kezelése, a kivetített szöveg és a hallgatóság között. A nem kellő mértékben felkészült előadó gyak­ran letapad az írásvetítő, a processzor kezelésénél, sok esetben csorbát szenved gondolatainak verbális megfogalma­zása: alig vagy csak néhány szóval némileg megváltoztatott nyelvi formával mond többet, mit a kivetített szöveg.

Árulkodó lehet a játék a kéz közelébe kerülő eszközökkel a tollal, ceruzával, papírral, mutatópálcával, fénypálcával. Zavart, bizonytalanságot jelezhet ezek forgatása, összeszedettséget a velük való jegyzetelés, az eszközök célszerű használata. A szemüveggel való „játék” zavart is jelezhet, de a hallgatóság lekezelését is érzékeltetheti. Más esetekben csak azt, hogy a beszélőnek szüksége van a szemüveg váltogatására. A jegyzetek, szöveg nyugodt kezelése összeszedettséget, felkészültséget sugall. A keresgélés a papírlapok között zavart, felkészületlenséget, más esetekben csak ügyetlen előadói magatartásról árulkodik.

4.1.4. 6. A fejnek – a haj-, szakáll-, bajuszviselet mellett – mozgása, a mozgás iránya és a fejtartás lehet a nonverbális kommunikáció eszköze.

Egyrészről a bólogatás (bizonyos mértékig etnikai különbségeket is mutató) iránya kifejezhet igenlést, tagadást, figyelmet, kétkedést, nemtetszést (fejcsóválás), olykor semmibevételt vagy a figyelem lanyhulását, elkalando­zását jelzi az el- vagy a félre fordított fej és tekintet. Az alázat vagy elgondolkodás jele lehet lehajtott fej, de a lesze­gett fej és tekintet a dacé és a haragé, a gőgős-gigás felemelt fej a hatalom, gőg, önteltség jele lehet. A felemelt, és a partner irányában forduló fej a figyelem kifejezője, a felszegett fej ismét csak a dacé, szembenállásé. Elgondolkodás, befelé fordulás, a mondandóra való összpontosítás, más esetekben a figyelmetlenség, a partnerről való megfeledkezés jele, ha valaki fejével, tekintetével az ég, a mennyezet felé tekint („pókhálókeresés ”). A lehajtott fej – általánosság­ban – a szerénység jele, míg az emelt fej – az előre vagy a partnerre néző tekintettel – a magabiztosságnak, a határo­zottságnak a jele (lehet).

4.1.4.7. Fontos szerepe van a nonverbális kommunikáció eszköztárában az arc egészének, ezen belül főleg a tekintetnek és a mimikának. Az emberi arcot tekinthetjük egészében is, részleteiben is. Külön is szokták elemezni a homlok, a szem (tekintet) száj szerepét az arcjátékban, a mimikában. Viszonylag ritkán esik szó az orr és a fül szerepéről.

4.1.4.7.1. A homlok néha önálló életet él, de többnyire a mimika része.

Ráncolásakor többnyire az érdeklődést, a figyelmet jelzik, ha a ráncok vízszintesek. Többnyire neheztelést, bosszúságot, szigorúságot fejeznek ki az orr felett függőlegesen megjelenő ráncok, amelyek szinte kettéosztják a homlokot. Az „összevont” homlok és szemöldök – más jelekkel együtt – lehet a befelé fordulásnak, az erős, összeszedett gondolkodásnak a kifejezője is. A homlok és a haj együttesében a magas homlokot általában az okosság jele­ként szokták értelmezni, szembeállítva az „alacsony” homlokkal, amelyet a néphit a nem éppen nagyfokú észbeli képesség jelének tart. A „nyílt homlokot”, amelyet nem takar el a haj, a nyíltság, egyenesség jeleként szokták értelmezni, ellentétben az olyan hajviselettel, amely elfedi. Persze ezt a nézetet módosíthatja – főleg nők esetében – a haj­viseleti divat, a „frufru” is, amelynek éppen az a lényege, hogy eltakarja a homlok egy részét. Természetesen más a jelentése, jelzésértéka az idősek, korosak ráncoktól barázdált arcának.

4.1.4.7.2. Az emberi kommunikációban szemnek, tekintetnek és az arc szem körüli részének, így a szemöldöknek együttesen mindig jelentése van a partner és a szemlélő számára, aki erre figyel is. A tekintet jelzései is besorolhatók majd mindazon típusba, mint amelyekbe gesztusok is bemutattunk. Bár a tekintet többnyire elválaszthatatlan a fej mozgásától és az arcjátéktól, a mimikától, mégis érdemes ügyelni néhány önállóan is értelmezhető „megnyilvánulására”.

A tekintetben sok önkéntelen elem van. Jórészt érzelmeket, lelkiállapotokat fejez ki, olykor testi állapotra utal.

Jól érzékeltetik ezt a szemre, tekintetre utaló kifejezései is: pl. elbámul, elréved, elmereng valaki; kíváncsian néz valakit; kikerekedik a szeme; csillog a szeme az örömtől, esetleg a láztól; tágra nyílik, megzavarodik, elfelhősödik a tekintete, szeme; bánatosan, komoran, derűsen, szúrós szemmel, haragosan néz, befelé fordul a tekintete. (A derűs tekintetben szerepet kapnak a szemzugok apró ráncai is, a „mosolyráncok”.) A szem íriszének és a szem boga­rának változásai – ha nem a fényviszonyokból adódnak – szintén árulkodóak: az írisz határainak elmosódása többnyi­re bizonytalanságot, zavart jelez. (Igaz, az idősek íriszének határai már gyakran bizonytalanok.) A szembogár megna­gyobbodása („tágra nyílik”, „kikerekedik a szeme”) rendszerint az érdeklődés, máskor a csodálkozás jele. A szem fehérjének elpirulása lehet a harag, düh jele, de jelezhet szexuális felajzottságot is. A szempillák mozgása is kifejező lehet. Zavarról árulkodhat a meg-megrebbenő szem, a lehunyt szem fáradtságra, figyelmetlenségre vagy éppen össz­pontosított figyelemre utalhat, a félig lehunyt szem haragot, bántódást vagy éppen gyanakvást jelezhet. Zavart jelez­het a sűrű pislogás is. Bizonyos esetekben – különösen hölgyeknél a szem kifejezőerejét erősíti a szem környékének sminkje (a kékre színezett szemhéj, szemkörnyék, a szempillák hangsúlyozása, a szembe cseppentett és a szembo­garat kitágító atropin stb.).

A szem és a homlok együtteséhez tartozik a szemöldök is, mely formájának (állásszögének) változásaival szerepet kap a mimikában.

A tekintet kíséri az élőszóval folyó kommunikációt: az érzelmi állapotok mellett érzékeltetheti a partnerhez viszonyulást: a beszédpartnerek létesítenek-e egymással „szemkontaktust”. Ha igen, azaz arcukkal, tekintetükkel egymás felé fordulnak, ez annak a jele, hogy figyelnek egymásra, „veszik” egymás nonverbális visszajelzéseit is. Ezért fontos, hogy a szónok előadás közben tekintetével időnként végigpásztázza hallgatóságát, olykor megmegpihenjen egy-egy hallgató arcán. Így egyrészt „személyhez szóló” lesz előadása, másrészt a hallgatók tekintetésnek visszajelzéseiből információt kap arról, hogy hallga­tói figyelnek-e rá, értik-e, amit mond.

A tekintet: árulkodik, hogy „jelen” van-e a hallgatóság az interakcióban, megértette-e a hallottakat. A tekintet „üressége” és merevsége árulkodó jel; visszacsatolási eszköz, amely a kommunikáció megismétlésére vagy kibővítésére késztet: az előadó a szükségnek megfelelően változtathat mondókáján: újabb magyarázatokat vagy pihentető, élénkítő részeket illeszthet be.) Az ún. „vak előadásban”, a szónok elveszíti hallgatóságát, mert nem keresi partnerei tekintetét, nem néz rájuk, mert másfelé jár tekintete: „önmagába” néz, „gondolataiba bújik” vagy – felolvasáskor – csak a kezében tartott szövegét nézi.

A beszélő tekintetével is megerősítheti, kiemelheti, hangsúlyozhatja, nyomatékosíthatja a mondanivalót, de utasíthat éppúgy, mint bármelyik más nem verbális jel. (pl. a kérdő és korholó, biztató, választ váró tekintettel).

A tekintet „szignálokat” is közvetít, amelyek pl. emberek közötti kapcsolatokat, követendő magatartásformákat fejeznek ki. A merev, hosszú ránézés valakire valamilyen konvencionális, szinte egyezmé­nyes tekintetjelzés lehet: figyelmeztetés vagy figyelem jele, olykor felszólítás, felhívás, sőt provokáció. Ha vaslaki a tekintetével követ bennünket, az érdeklődik irántunk, azt szinte megérezzük. Társadalmilag meghatározott módjai vannak a tekintetnek: tiltott, illetve szentesített vagy elfogadott kapcsolatokat fejez­hetnek ki.

A tekintet szabályozó, kommunikációt szervező szerepének jelentős funkciója lehet az előadói, szónoki munkában. A folyamatos előadás közben, a nyelvi kommunikáció zavarása nélkül tudunk tekintetünkkel jelzéseket (metakommunikációs üzeneteket) adni (pl. a verbális közlés hitelességéről, esetleges kétértelműségéről stb.).

Így például a kacsintással, a szem „összecsippentésével”, lehunyásával, a szemforgatással, esetleg a szemnek valamilyen irányba való hangsúlyozott mozgatásával. A tekintet rendkívül finom mozgásokra is képes, s így (önmagában is és a többi csatornával együtt) árnyalt, gyors (informálásra) kommunikációra alkalmas. A tekintet szerepe fontos az interakcióban, mivel a tekintetre irányuló figyelem automatikus, az így kapott információk szinte észrevét­lenül adnak egy folyamatban biztos visszajelzést.

4.1.4.7.3. A száj és az áll formaváltozása, mozgása is része az arc együttesében a mimikának. Mégis vannak önmagában is – lelkiállapotra, érzelmekre utaló kifejező mozgásai.

Ilyen a mosoly, a félelem, a harag, önfegyelmező indulat miatt összeszorított ajkak, (vele együtt a szinte összeszorított fogsorral való – zárt szájú – beszéd, artikulálás, amikor valaki a „foga között szűri a szót” akár szorongásból, szerénységből, akár visszafojtott dühből, indulatból). Nemtetszést, lenézést fejez ki az elhúzott, félrehúzott szájszél, a lekicsinylést érzékeltető lebiggyesztett ajkak, a sírásra görbülő vagy a félelemtől remegő ajkak, a bámulat, erős figyelem miatt kissé eltátott vagy leesett száj, „hivatalos” derűről árulkodik a „csíz-mosoly” vagy a merev, kény­szeredett mosolygás. Nemtetszést, ellenérzést fejez ki a grimasz is. A száj némán is, beszéd közben is adhat az éppen elhangzó szövegre utaló metakommunikációs jelzéseket. Fónagy Iván /40/ kísérletekkel bizonyította, hallható a mimika is. A szö­veg a szerint kaphat pozitív vagy negatív jelentést, milyen mimikával, szájmozgással mondjuk ki. (Termé­szetesen ebbe „besegít” a kimondott szöveg dallama, ritmusa is.)

4.1.4.7.4. A nonverbális kommunikációval foglalkozó szakirodalom nem nagyon emlegeti az orr szerepét a mimika eszköztárában. Pedig néhány szólásunk utal lelkiállapotot sejtető szerepére: fintorog, lóg az orra, megnyúlt az orra, orrot kapott, fennhordja, felhúzza az orrát. Szenzitív alkatúaknál (különösen nőknél) a felfokozott idegállapot jele lehet az orrcimpa remegése, az orrnyílás szűkülése. Olykor az orr színe is árulkodó lehet (rezes, borvirágos orr).

4.1.4.7.5. Némely esetben – néhány látványon alapuló kifejezés is mutatja – a fül is utalhat a beszélő lelkiállapotára.

Pl.: ég a füle, fülig pirul: ’szégyenkezik, elszégyelli magát’; lógatja fülét, farkát: ’szomorú, kedvetlen’; lekonyítja a fülét: ’szomorú, szégyenkezik’; csupa fül: ’nagyon figyel’; füle bojtját sem mozgatja: ’nem figyel’; megnyúlik a füle, hegyezi a fülét: ’nagyon figyel’; fülig szalad a szája: ’nagyon örül valaminek’; kétfele áll a füle: ’meglepődik, elcsodálkozik, ill. jóllakott’ stb.

4.1.4.7.6. Testi állapotra, de érzelmi állapotváltozásra is utalhat az arc színe, illetőleg annak megváltozása.

A sápadt (beesett), elszürkült arc fáradtságra, betegességre mutathat, a piros-vörös arc a heves vérmérsékletre. Az elsápadás jelezheti az ijedtséget, rémületet, de az erős haragot, indulatot is. Az arc elpirulhat, kipirulhat az örömtől, pirosassá hevítheti a közlés szándéka, de pirossá, vörössé égetheti a szégyen, a düh, sárgává teheti az irigység.

4.1.4.7.7. A mimika az arc egészének „összjátéka”, az arc izmainak mozgása résén jön működésbe. Főleg az érzelmek önkéntelen kifejezője, tükrözője. Magános emberen is megfigyelhetők. Az egyetlen nem verbális csatorna, amelynek működéséhez nem szükséges másik ember jelenléte Mindennek ellenére lényeges kommunikációs eszköz. A mimikai kifejezések csaknem minden embernél azonos vagy lega­lábbis hasonló formákat mutatnak, majdnem minden kultúrában (az adott kultúrán belül) azonosak. A mi­mikát minden ember képes megérteni: ugyanazon megnyilvánulásokon általában ugyanazt értik az emberek, tehát vélhetőleg van nem csak egy nyelvhez köthető jelentésük.

A mimikáról a kutatók úgy beszélnek, mint az érzelem, a hangulat, a lelkiállapot kifejezésére legalkalmasabb nem-verbális eszközről, Az arc közvetítette érzelmi üzeneteknek egy viszonylag szoros in­tenzitástartománya van. Lehet a mimika leheletfinom, és lehet erős, groteszk, feltűnő. (Ebben hasonlít a hangerőhöz, amely egy bizonyos tartományon belül az alig hallhatótól a nagyon hangosig terjedhet, de hasonlíthat a beszéddallamhoz is. Az érzelmek kommunikációjának ez a sajátossága érvényes mindegyik non-verbális csatornára is.)

Az arc alkalmas a beszédet kísérő jelzésekre is. A mimika a beszéd aláfestését, hangsúlyozását is szolgálja, esetenként helyettesítheti is a beszédet. Az ilyen mimikai jelzéseket többnyire tudatosan használjuk – olyan értelemben, mint amilyen mértékben tudatosan élünk a nyelvi eszközökkel is –, míg az érzelmeket tükröző mimikai megnyilvánulások általában nem tudatosak. Mindenki törekszik mimikája ellenőrzésére, s ez azzal jár, hogy fokozottan figyelünk a mimika kiváltódására. Meg lehet tanulni a mimika visszafogását (az ún. pókerarcot), eltúlzását (a színészmesterségben ennek jelentős szerepe van), azaz bizonyos határokon belüli szabályozását.

Az arcizmok mozgásában megnyilvánuló „konvencionális” jelzések egy része kulturális kötöttségű. Így a kacsintás, a szemrés erős csodálkozó nyitása, vagy éppen összehúzása fegyelmezéskor, szidás­kor, figyeléskor; a homlok és a szemkörnyék ráncolása, az ajakba harapás, a száj és a szem együttes mo­solya. Ezek a mi kultúránkban megfogható jelentést hordoznak. Más kultúrkörökben ezek egy része mást is jelenthet, de lehetnek jelentés nélküli megnyilvánulások is.

A mimikában, de általában a nonverbális eszközök használatában, sokat számítanak, mert jelentést módosíthatnak, a különböző mozgások egymáshoz viszonyított arányai. Nem a mimika pillanatnyi állapota a fontos és jelzésértékű, hanem az arc egészének változása az interakció folyamatában.

Az arcon hét alap-érzelemfajta tükröződésről szokás beszélni: öröm, meglepetés, félelem, szomorúság, harag, undor, érdeklődés /41/ . Az érzelmek fajtáit azonban még nem sikerült megnyugtatóan tisztázni az emóciók elméleteinek sem, sőt az indulatokat sem sikerült elkülöníteni az emócióktól. Feltehető, hogy egy-egy érzelmi-indulati töltésnek többféle formája és a formának többféle forrása lehet. A változatok egyik szélsősége a valódi indulat, a másik pedig valami enyhe színezet a hangban. A mimika érzelemtük­röző voltát a szemre, szemöldökre, szájformára utaló piktogrammal szokták bemutatni: /42/

4.1.4.7.8. Noha személyiségjellemzők lehetnek, a nonverbális kommunikáció eszköztáráról szólva nem szokták emlegetni, az ún. tik-eket, az arcizmoknak, a szem körüli izmoknak, a szájzugoknak ideges rángását. Tik-nek lehet tekinteni az idősebbek öntudatlan rágó mozdulatait, és talán ide is lehet sorolni a rágógumi rágását, felfújását is – bár inkább a magatartás–illem körébe tartozik. A tágabb értelemben vett tík-ek közé lehet sorolni az ujjak tördelését, a kézujjainak ropogtatását, a körömágy, ujjvégek babrálását, a köröm rágását, a tollal, írószerszámmal, gyűrűvel való játékot (ez utóbbi lehet szexuális jelzés is).

5. A halláshoz, a vokális csatornához kapcsolható nonverbális eszközök.

A hangszínezet, a hangerő, a beszéddallam, a beszédritmus és a beszédszünet a verbális csatorna kísérő eleme, mégis önálló eszközcsoportja a nonverbális kommunikációnak. A vokális csatorna ele­mei közül viszonylag kis szerepe van a hangképzés folyamatának. A közlésfolyamat egészében főleg a mondat és szövegfonetikai eszközök (a hangszínezet, a hangerő, a beszéddallam, a beszédritmus, beszédszünet) játszanak szerepet jelenlétükkel, váltásaikkal. Identifikálhatjuk általa a beszélő személyét, követ­keztethetünk belőle nemére, korára, jellemére (vérmérsékletére), foglalkozására, társadalmi, etnikai, táji hovatartozására, érzelmeire, szándékaira (anélkül is, hogy látnánk a beszélőt). A megnyilatkozás egészé­ben érzékeltetik, hogy a beszélő spontán szövegalkotással szólaltatja-e meg gondolatait, írott szöveget olvas-e fel, betanult szöveget mond-e el vagy félreproduktív, félig kötött módon (részben olvasva-beta­nulva, részben spontán szövegalkotással) nyilatkozik-e meg. A közlés tartalmától (is) függetlenül, olykor annak ellenére (is), a közlésfolyamat (a kommunikációs helyzet) egészén belül felfedezhe­tők a beszédben a feszültségek, szorongások, indulatok, szándékok. Olykor éppen ezek az eszközök, „ha­mis” használatuk leplezi le a szóval való manipulálást. A kérdéskört részletesen tárgyalja Fónagy Iván és Magdics Klára /43/ , valamint Elekfi László és Wacha Imre /44/ Az értelmes beszéd hangzása valamint ugyancsak Wacha Imrének Az elhangzó beszéd szövegfonetikai eszközeinek rendszere és összefüggései című munkája /45/ . Ezért csak röviden szólunk róla.

5.1. A beszédhang színe és színezetének váltása alapvetően a közlő személy érzelmeit, közlési szándékait felezi ki, de jelzi a partnerviszonyt is, rámutat a kommunikációs folyamat jellegére és váltásaival a közlésfolyamatban az érzelmek, szándékok változását érzékelteti.

Pl. a keményebb, élesebb, fémesebb hangszín rendszerint határozottabb személyiséget, határozottabb, magabiztosabb ismereteket, célratörőbb közlésszándékot érzékeltet. A lágyabb teltebb hangszínezet barátságosabb szemé­lyiséget sugall, az ellágyuló hang inkább a kérésé, szemben a parancs felcsattanó, kemény hangjával. A csillogó, vi­dám hang az öröm jelzése. A tompa hangszínezet, az elcsukló hang a fájdalom, a bánat kifejezője lehet. A kemény vagy éppen a fojtott hang a haragé, az agresszív indulaté.

5.2. A beszédhang ereje, teltsége és a hangerő váltásai is személyiség-, szituáció- és attitűdjellemzők. Természetesen a hang erejének, vivőerejének alkalmazkodnia kell a terem erejéhez. Ugyanakkor a hang erejének váltásai, valamint a hangsúlyozás fokozatai és formái az újnak, a fontosnak kiemelését és a magától értetődőnek elkülönítését és a szöveg mondandójának megértetését szolgálják.

A halk beszéd többnyire szerény személyiségek jellemzője, partnerviszonyban gyakran az alárendeltség jelzése. A nagyobb hangerő az agitatív szándékot, a pedagógusi „furort”, a közlésben való érdekeltséget jelezheti, a kiabálás olykor az agresszivitás jele, vagy a dühé, felfokozott indulaté. Ez utóbbié lehet azonban a halk, de metsző élességű hang is. A hang, de telt hang mindig magabiztosságot, nyugalmat jelez és szimpátiát kelt a hallgatóban. Természetesen a hangerő váltásai, így a hangsúlyozás fokozatai a szöveg értető megszólaltatásának is segítői. /46/ A hangsúlyok ereje, formája több esetben kommunikációszervező feladatot is ellát (pl. a hangerő csökkenése a közlés befejezését, a szó átadásának szándékát is jelezheti.

5.3. A beszédhang terjedelme, a fekvésváltások szintén személyiség-, szituáció- és attitűdjellemzők, és a szöveg értelmezésének segítői is. A szöveget kísérő hanglejtésformák, a kijelentő, kérdő, felkiáltó, óhajtó, valamint a folytatást ígérő (azaz a lezáratlan) beszéddallam a kommunikációs folyamat szervezésében (a beszéd befejezésének, a szó átadásának) játszik szerepet.

Mivel a kiejtéssel, értelmes beszéddel foglalkozó nyelvészeti szakirodalom eléggé részletesen tárgyalja /47/ , ismét néhány példát hozok csak. A monoton, szűk hangterjedelemben hangzó beszéd többnyire megfontolt személyiséget sugall, de lehet a közömbösség, a „kívül-állás”, az érdektelenség jele is, más esetekben egyfajta „felelő” hang, amely nem „alkotói”, hanem csak beszámolói, ismereteket elismétlő, közlő magatartásra, gondolkodásmódra utal. Az érdeklődés, a valódi közlési, tanítási-oktatási szándék többnyire szélesebb hangterjedelmű hanglejtéssel, élénken mozgó dallammal szólal meg. A bánat, szomorúság, a félelem is „összenyomja” a hangterjedelmet, monoton beszédet eredményez, bár az erős fájdalom „felcsukló” hangja hullámzó hanglejtést, magas fekvésben haladó dallam­mal szól. Az öröm, a vidámság, az érdeklődés beszéddallama eleven, szélesebb hangterjedelemben, csillogó hang­színnek szól. Természetesen a hangfekvések váltásai, a hanglejtés különféle formái a szöveg értető megszólaltatásá­nak is segítői. A modulálatlan szűk hangterjedelemben elhangzó (ún. zsinór) beszéd nehezen követhető figyelemmel. Nehezen követhető szerény emberekre jellemző halk, zárt szájjal elmondott monoton dallamú beszéd is. Jellegzetes és árulkodó a különbség a spontán megfogalmazású élőszó, a felolvasás és színpadi beszéd dallamvilága között is. Sajátos hangzása van a kissé indignálódott hangvételű „pletykáló beszédnek: a tagoló szünetek előtt az utolsó vagy utolsó szó utolsó szótagjának hanglejtése magas fekvésbe ugrik fel (és rendszerint meg is nyúlik). Jelzésértéke és funkciója is van az emelt hangnak, a dörmögő beszédnek, az éneklő, kántáló dallamvezetésnek, az illogikus beszéd­dallamnak. Ez utóbbiak nem az értelmet tükrözik.

5.4 .. A beszédritmus, a tempóváltások és a közlés tagoltsága is jelzéseket ad a megnyilatkozó személyiségéről, érzelmi állapotáról éppúgy, mint a partnerviszonyról, a beszéd szándékról is a beszéd szitu­ációról, valamint mindezek változásairól, a szöveg szerkezetéről.

A lassabb, a több gondolkodási szünettel tagolt beszéd inkább az idősebbekre jellemző, míg a gyors, bár olykor szaggatott beszéd a fiatalabb korosztály sajátja. A sok szünet, a sok öööö-szerű nyögés többnyire a gondolkodó, felelős megnyilatkozót jellemzi a spontán beszédben (ha felnőtt), bár ez gyakran – legalábbis a köztudatban – a felkészü­letlenség, a hozzá-nem-értés jele (különösen diákoknál, felelés közben). A sok nyögés – sajátos dallammal együtt – egyébként lehet manír, fontoskodás is. A lendületes, de logikusan tagolt beszéd egyrészről a felkészültség, a tárgyban való jártasság jele, másrészt a közlési szándék megnyilvánulása is. (Érdemes megjegyezni, hogy a lendületes, dina­mikus beszéd, a pergő ritmus nem azonos a gyors, hadaró beszéddel. Ha a beszéd vontatott, lassú, az vagy „szürke”, vagy nagyon is megfontolt egyéniségről vall. Jó tudni, hogy az ilyen tempójú, ritmusú beszéd ritkán tudja hosszabb ideig lekötni a hallgató(ság) figyelmét. Az végig egyenletes tempójú beszéd, különösen ha monoton a dallama, épp­úgy fárasztó és követhetetlen lesz a hallgató számára, mint a gyors, daráló beszéd, ha nem élénkíti ritmus- és tempó­váltás.) A suttogva mondott beszéd gyakran a titkolódzó, bizalmas (bizalmaskodó) közlés jellemzője. A pattogó, lep­pegő (vontatott) beszéd is lehet személyiségjellemző, stb. A ritmusváltások a lényeges és magától értetődő, elkülöní­tésének az eszközei és a szöveg megértetését szolgálják. Kommunikációszervező funkciója is lehet a ritmusnak: a le­lassuló tempó a beszéd befejezését és a szó átadását sugallhatja, a szünet nélküli pergő tempó és ritmus éppen a szó átvételét akadályozza meg.

5.5. A taps, susogás, kopogás, mocorgás csak közvetve, áttételesen, közvetve ad információt a megnyilatkozó személyéről, mondandójáról, előadásmódjáról. Sokkal inkább a közlést „befogadó a hallgatóságról, annak reakciójáról.

A taps mindenképpen az elismerés jele, szemben a morgással, vagy – nagyon végső esetben – a pfujolással, „kifütyüléssel”. -A füttyögetés azonban a fiatalok körében egyfajta kiabálással együtt gyakran a tetszés jele. Az előadás hallgatóinak körében tapasztalható beszélgetés, suttogás, ha észrevehetően az előadás témájához kapcsolódik, az érdeklődé jele. Más esetben lehet az érdektelenségé, a közömbösségé, de a fáradtságé is. Mindenképpen figyelni kell rá.

6. A szaglás legfeljebb az olyan közvetlen kommunikációban kap szerepet, amelyben a partnerek a társasági távolságon belül vannak.

Zavarhatja a gondolatcserét valamelyikük szájának kellemetlen szaga, azután a pálinka, a bor, a foghagyma szaga vagy az erős dohányszag. Zavaró lehet a mosdatlanság, tisztátalanság, ápolatlanság szaga is. Könnyíti a gondolatcserét a tisztaság, ápoltság illata. Az előbbivel ellentétben nem növeli a kommunikációs távolságot. A testápoló, dezodor, kölni illata – különösen nőknél – személyiségjellemző is lehet. (Fontos, hogy diszkrét illat legyen, mert az erős „illatfelhő” és a pacsuliszag negatív hatást kelt, különösen a férfiaké. Az ápolatlanság szagánál kevésbé kelle­metlen a munka, testi erőfeszítés verejtékszaga. – Jellemző kipárolgása van a félelemnek és az izgalomnak, a drukk­nak is. Az illatszerek használata etnikai különbséget is jelezhet. A keleti népek (indiaiak, kínaiak) másfajta, gyakran áthatóbb erejű illatszereket használnak. A közel-keleti népeknél (pl. az araboknál) kisebb a kommunikációs távolság, talán emiatt erőteljesebb a partner illatának–szagának „beszéde”. Olykor éppen ez határozza meg a partner a partner­kapcsolatot.

A kommunikációeredményességének segítésében vagy gátlásában szerepet játszhat annak a teremnek, szobának, lakásnak a belső illata, amelyben a közlésfolyamat lezajlik. A helyiségnek tisztaságszaga, friss levegője segíti a gondolatcserét, az áporodottság, füstszag, szellőzetlenség mindenképpen gátló tényező.

7. A tapintás (érintés, kézfogás, ölelés) is az olyan közvetlen kommunikációban kap szerepet, amelyben a partnerek a társasági távolságon belül vannak.

7.1. Személyiségjellemző lehet a kézfogás. Az, hogy milyen tapintású a bemutatkozásra, üdvözlésre nyújtott kéz: meleg-e, hideg-e, száraz-e vagy nedves, nyirkos.

Ez utóbbi többnyire izgalmat, drukkot jelez. A kézfogás ereje is jellemző. Nem mindegy: lágy, élettelen húsdarabot fogunk-e meg, lagymatag-e vagy határozott erőteljes, „férfias”-e a kézfogás, netán erőpróba: mennyi vért tud a partner kisajtolni kezünkből. Nem közömbös a kéztartás módja sem: A függőlegesen tartott tenyér egyenrangúságot jelez, a felfelé néző tenyér nyíltságot, segítő hajlamot. Leereszkedést, a magasabb rangot jelzi a lefelé néző tenyér, különösen akkor, ha a kéz a derék magassága felett van, ha meg éppen lefelé nyomja a feléje nyújtott kezet, erőtelje­sebb a hatalom érzékeltetése. Bizalmasabb kapcsolatot (vagy annak elvárását) jelezheti kézfogáskor mindkéz kéznek – olykor szinte erőszakos – megragadása, netán az alkar vagy a felkar megfogása, vagy pláne a kézfogáskor az arcra adott csók, puszi. Magyarországon és a fiatalok körében gyakoribb a kézfogás, mint a nyugati országokban. Gyako­ribb a partner karjának megfogása, sőt megragadása, olykor ölelés közben a partner hátának meglapogatása is. Ez ál­talános és kölcsönös volt a szocialista szektor politikusainak körében. Nyugaton tartózkodóbbak a kézfogás távolsá­gai is. Ezeknek a sajátságoknak figyelembe nem vétele megzavarhatja a kommunikációs kapcsolatot. Partnerviszonyt – bizonyos esetekben – hatalmi viszonyt jelezhet az is, ki nyújtja kézfogásra a kezét . A szokás országonként és kultú­ránként változik. Nyugaton inkább az érkező vagy a távozó nyújtja kezét kézfogásra. Nálunk az idősebb vagy a ma­gasabb rangú, illetőleg a hölgy. Az illem áthágása kommunikációs zavart idézhet elő.

7.2. A partner testének megérintése is jelzésértékű lehet: partnerviszonyt, számos esetben személyiségjegyet, érzelmeket fejez ki. Férj és feleség, szülő és gyermeke, közeli rokonok között még felnőtt korban is természetes egymás megölelése, arcon csókolása, karjának, hátának, fejének megsimogatása. A gyermek felnőtté válása után nyilvános helyen csak ritkán, bizonyos alkalmakkor. (Életkori és társadalmi rétegre jellemző, hogy bizonyos hogy fiatal párok nyilvános helyen is ölelkeznek, csókolódznak.)

A szeretet jele, ha a tanító(néni) órán vagy beszélgetés közben megsimogatja 6-7 éves tanítványának fejét, karát, vállát. A kisiskolások igénylik is ezt, gyakran ők érintik meg tanítójuk ruháját, olykor hozzá is bújnak. Felsőbb osztályokban ez már ritkán és csak bizalmas beszélgetés közben fogadható el. Közép- és felsőfokú oktatási intézményben csak tanítványnak és mesterének szinte szülő és gyermeke jellegű kapcsolatát jelezheti, ha nem nyilvános­ság előtt az idősebb megérinti a fiatalabb karját, vállát.

A nyilvánosság előtti érintésben általában az idősebb vagy a magasabb rangú lehet a „kezdeményező”. Ellenérzést válthat ki, ha a fiatalabb érinti meg az idősebbet, magasabb rangút, pl. tessékeléskor, mert a fiatalabb felsőbb­rendűségi érzésének rejtett kifejezője lehet. Más udvariassági gesztusokkal, pl. a hívás, az előre engedés, a hellyel kí­nálás gesztusával – érintés nélkül – természetesen mindkét partner élhet. Bizonyos esetekben azonban – a társadalmi illemnek megfelelően– a házigazdának, máskor az idősebbnek vagy a magasabb rangúnak illik élnie a megfelelő mozdulattal, de nem okvetlenül az érintéssel.

A partner megérintésének életkori, nemek közötti, rangbeli, sőt etnikumbeli kötöttségei, szabályszerűsége vannak. Európa és a Távol-Kelet egyes országaiban (pl. Angliában, Japánban) és általában a protokolláris helyzetekben tartózkodóbbak az érintési szokások. Az arab világban, és némely etikum tag­jai között gyakoribb a partner megérintése. Amerika egyes államaiban szexuális zaklatásnak számít, ha idegen férfi megérint idegen nőt, vagy ha férfi főnök megérinti női beosztottját. A társadalmilag szente­sített illem, szokás áthágása – főleg protokolláris helyzetben tudatlanságról vagy negatív tulajdonságról árulkodik.

7.3. A kommunikációs jelzésekről szólván ritkán esik szó bőrérzékelésről. Az előadó, szónok – ha eltekintünk az időjárástól, vagy az előadóterem hőmérsékletétől – a saját bőrén is érezheti, együtt van-e hallgatóságával.

Ha jó a kommunikációs kapcsolat közte és hallgatósága között, kellemes az előadóterem hőfoka, és az előadó ezt a saját bőrén is érezheti: kellemes a hőérzése. Ha a hallgatóság figyel az előadóra, együtt gondolkodik, lélegzik vele, az hőleadással jár, s a kezdéskor még hideg terem is kellemesen felmelegszik. Ha az előadó „kiejtette kezéből” hallgatóit, az együtt gondolkodással járó hőleadás megszűnik, és a terem kihűl, az előadó fázni kezd. Erre utalhatnak az ilyen kifejezések: „hűvös fogadtatás”, „hűvös légkörben kezdődött az előadás”, „előadás közben felmelegedett, felforrósodott a légkör, a levegő, a hangulat”, „forró siker” stb. Természetesen mást jelez, amikor az előadó a nyilvánvaló sikertelenség miatt, az előadás közben elkövetett hibák, a hallgatóság negatív jelzései, provokatív megnyil­vánulásai, kényes kérdései miatt izzad meg.

8. A nonverbális kommunikációban legkisebb szerepet játszik az ízlelés.

8.1. Legáltalánosabb megjelenési formája a csók és a puszi. A legbizalmasabb emberi kapcsolatot jelzi a szájra adott csók. Bizalmas viszony, közeli kapcsolat jele a csóknak nyilvánosság előtt is illő formája, a puszi: az arcnak megcsókolása, vagy a két arc összeérintése is.

Szerelmes párok, szülők közötti kapcsolat jele. Régebben nyilvános helyen nem illett csókolódzni. A nyilvános csókolódzás egyfajta igénytelen magatartás és az önfegyelem hiányának a jele, még házastársak, felnőttek, idő­sebbek között is. Nyilvános helyen ennek csak szájérintésnyi formája fogadható el. – A családi, baráti viszonyt, a kölcsönös szeretetet jelzi családtagok, rokonok, mindkét nembeli barátok között nyilvános helyzetben is. A szorosabb kapcsolatban öleléssel a puszit ölelés, a felsőtest, kar megérintése kíséri.

8.1.1. A csóknak protokolláris, jelzésértékű változata is élt, elfogadott volt Kelet-(Közép)-Európában, ezen belül a szláv és a szocialista országokban: a két arcra és harmadikként a szájra adott csók.

Nálunk „brezsnyevi csók”-ként is szokták emlegetni. A csóknak ez a változata a pravoszláv vallás egyik szertartására vezethető vissza, a béke-csókra. A szájra adott harmadik csók a lélekcserét jelképezi.

8.1.3. Bizonyos értelemben a partnerviszony jelzése a kézcsók.

Nálunk a férfi csak a nőnek csókolhat kezet, a férfinak adott kézcsók a megalázkodás, a szervilizmus jele. (Kivétel a pápa vagy a püspökök „halászgyűrűjének” a megcsókolása. Nem a papnak szól, hanem Krisztusnak.) Bizonyos közel-keleti társadalmakban ma is él az uralkodó kezének megcsókolása. Régebben a férfi–nő kapcsolatban a kézcsóknak is jelzésértéke volt. Mást jelentett a kézfej megcsókolása, ha csak egyik kezével, és mást, ha két kézzel fogta meg a férfi a nő kézfejét, ismét mást, ha egyik kezével a hölgy karját fogta. Jelentése volt a kézcsók helyének is. A nőnek kijáró tisztelet jele volt a kézhátra adott csók. A csuklóra vagy éppen a tenyérbe adott csók szexuális felhívást is jelzett, s bizonyos mértékig az is, ha a kesztyűt felhajtva a kezére kapta a hölgy a kézcsókot. Jelzésértékű volt az is – hatalmi, rangbeli viszonyt fejezett ki –, hogy a férfi megemelte-e a hölgy kezét vagy lehajolt hozzá, illetőleg az, hogy a hölgy a kézcsókhoz felemelte-e a kezét.

Korábban szokás volt az apa és az édesanya kezének megcsókolása. Ma már ritka. A Kárpát-medencének csak némely táján él még, hogy a cselédlány kezet csókol úrasszonyának.

Napjainkban újra szokásba jött értelmiségi, nagypolgári és művész-körökben a hölgyeknek adott, tiszteletet kifejező kézcsók. Nyilvános protokolláris helyzetben a magas rangú hölgyeknek, színésznőknek, idősebb hölgyeknek – a nőnek kijáró megkülönböztetett tisztelet – kifejezésére a kézfogással együtt adott kézcsók.

9. A nonverbális kommunikációnak – információszerzésnek – kevéssé vizsgált elemeit csak egyegy utaló szó, szókapcsolat segítségével vázolom fel:

A terem, szoba, iroda berendezése árulkodik a házigazdáról, a rendezvény szervezőjéről és az intézményről. Információt ad az előadó számára a megnyilatkozás stílusához, hangvételéhez, hogy milyen az előadói terem, a szónoki megnyilatkozás színtere: tiszta-e a terem, szellőztetve van-e; mekkora a mérete; van-e előadói dobogó, pulpitus (író)asztal; van-e tábla, írásvetítő, projektor; milyen az ülések elrendezése; milyenek a függönyök, terítők; milyen képek láthatók a falakon; milyen a világítás stb.

A főnöki, igazgatói szoba jellege árulkodik a benne dolgozó személyiségéről, tevékenységéről. „Beszédes” lehet ad, hogy van-e titkárnői szoba; hol az íróasztal, mekkora, mennyire van „megpakolva”; hol van a tárgyalóasztal, hol vannak a székek; általában milyen a szoba hangulata, berendezése: a bútorzat, a képek, a szőnyegek; vannak-e kitéve elismerő oklevelek, díjak, „trófeák”; milyen a könyvek, iratok elhelyezése stb. A dolgozószoba, munkahely jellege információt ad a benne munkálkodókról, tevékeny­ségükről, de magáról a cégről, hivatalról, intézményről is tájékoztatást ad, hogy tiszta-e a terem; szellőz­tetve van-e; mekkora a mérete: tágas-e vagy zsúfolt; hányan dolgoznak a szobában; általában milyen a szoba hangulata, berendezése: a bútorzat, a képek, a szőnyegek, az elismerő oklevelek, díjak, „trófeák”, virágok stb. milyen könyvek annak a szobában, hogyan vannak elhelyezve; milyenek a „közlekedő utak”. A lakás jellege a benne lakókról vall. Fontos lehet, hogy a település mely részén található; milyen az épület jellege (kőház, panel, villa, stb.); mekkora a lakás mérete, a szobák száma; általában milyen a lakás hangulata, berendezése: a bútorzat: szekrények, ülőalkalmatosságok; a képek, a szőnyegek, a függönyök, a könyvek, a nippek, vázák, virágok, kézimunkák, terítők; tévé, rádió helye; a lakás „szaga”; a rend, tisztaság jellege: állandó-e a rend, rendetlenség vagy csak „színészrend”; milyenek a mellékhelyiségek (vécé, fürdőszoba: mosógép, törölközők). /48/

10. Mozgás a térben. A szobában való mozgás szó nélkül is sok információt tartalmazhat, különösen főnök–beosztott viszonylatban.

Így, ha a magasabb rangú személy beosztottját az íróasztal előtt vagy mellett állni hagyja, s ő maga ülve marad, rövid beszélgetésre lehet számítani: utasítás kiadására, jelentés kérésére. Hosszabb megbeszélés várható, ha maga mellé ülteti. Ha maga is feláll – esetleg az íróasztal mögül beosztottjához lép, enyhül a főnök–beosztotti viszony, nem lesz merev sem a számonkérés, sem az utasítás, de a beszélgetés rövid lesz. Ha beosztottját a tárgyalóasztalhoz vezeti, ott ülteti le, hosszas megbeszélésre, esetleg együttmunkálkodásra lehet számítani. Ha belépésekor a főnök feláll, ven­dége elé megy, többnyire szívélyes megbeszélésre, esetleg kérésre számíthat a vendég, mert a „főnök” vagy egyen­rangúnak, vagy magasabb rangúnak tekinti. Ünnepélyes ebédek, vacsorák alkalmával is él a protokoll. Állófogadáson a bejárattal szemben és a terem bal oldalán általában az „előkelőségek” állnak, a „népségkatonaság” a bejárat környékén, és jobb oldalt helyezkedik el. Ha asztalok is vannak a fő asztalnál általában rang és/vagy életkor szerint ülnek le a vendégek, általában előre kialakított ülésrend szerint. Ugyanilyen elven alapul az ülésrend az elnöki asztalnál a plenáris előadásokon, megbeszélések, tárgyalások alkalmával. Lényeges, hogy ki ül az elnöki székben, ki milyen messze van tőle, stb. Nyilvános vitáknál, kerekasztal-beszélgetésnél, tárgyalásoknál, szópárbajnál, össztűznél, riportnál is fontos az ülésrend: hol a helye az elnökségnek, elnöknek, vitavezetőnek, moderátornak. – Európában általános, hogy utcán, folyosón a többedmagával haladó férfi jobb oldalára engedi a hölgyet, az idősebb vagy tekintélyesebb, nagyobb rangú személyt. Ha harmadmagával megy a „rangelső” középre kerül. Az ettől való eltérés figyelmetlenség, sőt udvariatlanság. Angliában azonban az utcán mindig a férfi megy az úttest felőli oldalon.

11. 1. Az általános magatartáskultúra , az illem körébe tartozó „külső” megnyilvánulások, a „hétköznapi” magatartásból levonható ismeretek (különösen fontosak külföldön, külföldiekkel kapcsolatban) ismét csak információértékűek. Ezekről többnyire az illemmel és a protokollal foglalkozó munkák foglal­koznak /49/ . Ezek a megnyilvánulások összességükben a személyiségről (életkor, foglalkozás–hivatás, ér­deklődési kör–hobbi, vagyoni helyzet, társadalmi helyzet, sikeresség, társadalmi státus stb.) adnak tájé­koztatást. Ismét csak „vezérszavakkal” sorolok fel néhányat közülük: pecunialis –nonpecunialis maga­tartás, azaz a „van-e, nincs-e [elég] pénzem”, a „megengedhetem, nem engedhetem meg magamnak” tu­dat; viselkedés étkezés közben: beszélgetés, evőeszköz-használat, étkezésmód, étel, italválasztás, az ét­kezés tempója, minősége (fal-e, eszik-e, nyammog-e); az étkezés, ivás mértéke (társasvacsorán, munka­ebéden, fogadáson); az öltözködés: a ruha anyaga, szabása, alkalomhoz illő volta, a ruhatár nagysága, a napi divat követése; a mulatás–szórakozás módja, foka: társalgás, nótázás; a közlekedés módja: saját gép­kocsival és milyennel vagy tömegközlekedési járművel, gyalog, taxival; fényképezőgép, videokamera, képeslap; táska, szatyor, dosszié: az irat- és csomaghordás módja; a szálláshely kiválasztása, virág /50/ , ked­veskedő ajándék, figyelmesség; fogyaszt-e büfében; viszonoz-e meghívást, mily mértékben; megpumpol-e valakit (pénzkérés–korrumpálhatóság), ajándékkérés, ajándék és reklámanyag-begyűjtés, vásárlás, üzletelés stb..

11.2. Az általános műveltség, kulturáltságnak a verbális megnyilatkozásokban való megjelenése szigorúan véve nem tartozik a nonverbális kommunikáció körébe. De összességükre figyelve olyan „metakommunikációs” (szövegszerűen, verbálisan ki nem fejtett) információkat kaphatunk, amelyek ismét csak a személyiségről, társadalmi helyzetéről, szellemiségéről, kulturáltságáról stb. ad(hat)nak képet. Jel­lemezhetik tehát a személyiséget – ismét csak felsorolásszerűen –: a nyelvtudás; a társadalmi illem és pro­tokoll, nyelvi udvariassági formáinak használata (tegeződés, magázódás, önözés stb.); nőkkel, férfiakkal való (verbális és nem-verbális) bánásmód; a társalgási készség, mik a diskurzusvezetés jellemzői: előzé­kenység a beszédben; mennyire figyel másokra; hagy-e szóhoz jutni másokat; mik a társalgási témák (tör­ténelmi, gazdasági, művészeti, szakmai, zenei, politikai, néprajzi, gasztronómiai témakörök, valamint a szexum-beszédtéma gyakorisága), az anekdotázás, viccmesélés foka; a társalgási és egyéb verbális meg­nyilatkozás stílusa: szóhasználat (hányszor jelenik meg és mennyire hangsúlyos az én, milyen fokú a ré­tegnyelvi szavak, töltelékszavak, trágár, archaikus szavak használata, használata, henye szóismétlések (a nyelvi, tárgyi felkészültség vagy készületlenség jeleként); mik az egyéni stílus jellemzői (társalgási, vá­lasztékos, tudományos stílus, rétori, publicisztikai megfogalmazásmód), bonyolult vagy egyszerű mondat­szerkezetek használata, világos, logikus szövegszerkezet stb., mik a szakértelem, a célratörés szóbeli, szövegszerkezeti jellemzői, milyen a (gép)írási fogalmazási, vázlat-, program-, tervkészítési készség. Tágabb körre kitekintve – különösen külföldön való tartózkodáskor jellemző lehet, hogy valaki milyen intézményeket látogat meg szabad idejében: kulturális létesítményeket (múzeum, színház, opera, mulató, mozi, műemlékek, emlékművek, történelmi helyek), vagy idejét bevásárlásra fordítja-e. Jellemző lehet a célországra vonatkozó ismeretek köre, foka is.

11.3. A szakmai műveltségre vonatkozó ismeretekről a verbális megnyilatkozások alapján következtetni lehet arra, hogy a megnyilatkozó mennyire jártas szakmája általános és speciális kérdéseiben; mi­lyen fokú a tárgyalási készsége, reakciókészsége, illetékessége; milyenek a vezetői készségei, mi a mun­kahelye, beosztása, funkciója, rangja szakmájában, munkahelyén; milyen az iskolai végzettsége: mely is­kolában, intézményben, városban tanult; szakirodalmi tevékenysége milyen méretű, jellegű a, mi a speci­ális szakmai érdeklődése, azzal a szakkérdéssel foglalkozik-e valójában, amiről tárgyal, mekkora ismert­sége a szakmában és azon túl; milyen kitüntetései, szakmai elismerései vannak stb.

12. A kommunikációnak az előzőkben bemutatott nonverbális eszközei – gyakran metakommunikációs eszközként

Árulkodnak a beszélő társadalmának (annak a kisebb és nagyobb közösségnek, melyben él, melynek tagja) a gazdasági, politikai, kulturális, erkölcsi, jóléti stb. helyzetéről, a kulturáltság mértékéről. A szokásoknak, az „illemnek” az áthágása, megtörése mindig valamilyen személyes vonást jelez.

Árulkodnak a beszélőről (személyiségéről, erkölcsi felfogásáról stb.) és jellemzik őt. Mindezeken kívül egy részük tükrözi a beszélő (pillanatnyi) lelkiállapotát, érzelmeit, kíséri a beszédet: (ritmikus, tagoló, súlyozó, nyomatékosító, enyhítő szerepük van), illusztrálja, képszerűségükkel vagy hangzásukkal a beszédet, más részük intézkedő, utasító szerepet tölt be, szignál-, azaz jelzésszerű.

Árulkodnak a beszélőnek a hallgató(k)hoz való viszonyáról és minősítik azt.

Árulkodnak a beszélőnek a témához vagy a mondottakhoz való viszonyáról.

Árulkodnak a beszélőnek társadalmi helyzetéről (erkölcsi, anyagi megbecsültségéről).

13. A kommunikáció eszközei lehetnek– kongruensek: a személyiséghez és mondandójához illőek, inkongruensek: a személyiséghez nem illőek, azután lehetnek adekvátak: a témához, a helyhez, hallgatóhoz, alkalomhoz illőek és inadekvátak: a témához, helyhez, hallgatóhoz, alkalomhoz nem illőek. A verbális (szóválasztás, stílus) eszközökkel együtt, kongruens vagy inkongruens voltukkal erősíthetik, igazolhatják, illetőleg cáfolhatják, „megkérdőjelezhetik” az elhangzott közlést.

--------------------------------------------------------------------------------

Irodalom

Adamik 2004 Adamik Tamás: Az ókori retorika. In: Adamik Tamás – A. Jászó Anna –Aczél Petra: Retorika. Budapest. Osiris Kiadó. 17–122. Kk. 113–22., 203–9.

Adamik–Jászó–Aczél 2004 Adamik Tamás – A. Jászó Anna –Aczél Petra: Retorika. Budapest. Osiris Kiadó. Kk. 113–22., 203–9.

Axtel 1997 Axtel, Roger E. 1997, Gesztusok. Ajánlott és tiltott testbeszéd-megnyilvánulások a világ minden tájáról. Pécs, A Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója.

Balázs 1988 Balázs Géza: Tetovált szövegek Magyarországon. Magyar Nyelv 84. évf. 460–70.

Balázs 1994. Balázs Géza: Tetovált szövegek. Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok Budapest. ELTE–MTA

Bognár 1944 Elek Bognár Elek. A szónoklat és előadás művészete. Budapest, 19445

Bognár 1974 19752 Bognár Elek: A szónoki magatartás. In: Szónokok, előadók kézikönyve. Szerk. Deme László. Budapest. Kossuth Könyvkiadó,. 198–

Bognár 1982 Bognár Elek: A lámpaláz leküzdése. Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Továbbképző Intézet.

Bognár 1983 Bognár Elek: Emberi kapcsolatok megteremtése a munkahelyen. Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Továbbképző Intézet,.

Buda 1966 Buda Béla: A kommunikáció és az emberi kapcsolatok pszichológiája. Valóság 1966, 26-27.

Buda 1974 Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Budapest. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1974, 1978, 19883.

Buda 1985 Buda Béla: A tömegtájékoztatás nyelvének néhány kommunikáció-lélektani és szociolingvisztikai sajátossága. In: Nyelvészet és Kommunikáció. Budapest. Tömegkommunikációs Kutatóintézet. II, 3–30.

Buda 1987 Buda Béla: Az empátia – A beleélés lélektana. Budapest. Gondolat, 1987.

Buda–László 1981 Buda Béla–László János: Beszéd a szavak mögött. Budapest. Minerva–Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Carnegie 1989–93 Carnegie, Dale: Sikerkalauz 1–3. A meggyőzés iskolája – A hatásos beszéd módszerei. Budapest. Minerva.

Cicero, 1969 Cicero, M. Tullius 1969, De oratore. Eddidit Kazimierz F Kumaniecki. Leipzig, Teubner. 3.56. 213–61. l. Adamik 117–122.

Cicero 1987, Cicero, M. Tullius, 1987,: Orator. A szónok. In: Cicero válogatott művei. Ford. Kárpáty Csilla. Budapest. Európa Könyvkiadó, 203–286. kk. 219–26, vö. Adamik 117–122.

Cohen 1994 Cohen, David: Szexbeszéd. Testbeszéd a pártkapcsolatban. Budapest. Park Kiadó.

Cornificius 1987 Cornificius A. C. Herenniusnak ajánlott retorika. Latinul és magyarul Fordította, bevezetéssel, jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest. Magyar Könyvklub, (3.15.26–27.)

Deme 1974 Deme László szerk. Szónokok, előadók kézikönyve. Kossuth Könyvkiadó. Bp.1974.

Deme 1997 Deme László: A nyelvi érintkezésformák problémái a rádiózásban. Kiadja a Magyar Rádió Részvénytársaság Oktatási osztálya Bp. 1997.

Deme–Grétsy–Wacha 1999 Deme László–GrétsyLászló–Wacha Imre: Nyelvi illemtan. Budapest. Szemimpex Kiadó.

Egressy 1866 Egressy Gábor: A színészet könyve, Pest, 1866. kk. 109–126.

Egressy 1889 Egressy Gábor: A színészet iskolája. Budapest. A szerző kiadása. Kk. 97–100., 103–6.

Elekfi–Wacha 2003 Elekfi László–Wacha Imre: Az értelmes beszéd hangzása. Budapest. Szemimpex Kiadó.

Fischer 1975 Fischer Sándor: Retorika. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1975.

Fónagy 1966 Fónagy Iván: Hallható-e a mimika? Nyr. 337–41.

Fónagy–Magdics 1967 Fónagy Iván–Magdics Klára: A magyar beszéd dallama Budapest. Akadémiai Kiadó.

Fussel 1987 Fussel: Osztálylétrán Amerikában. Budapest. Európa Könyvkiadó.

Gáspári 1988 Gáspári László: Retorika. Budapest. Tankönyvkiadó.

Hall 1975 Hall, Edward, T. Rejtett dimenziók. Budapest. Gondolat.

Hevesi 1965 Hevesi Sándor: Az előadás, a színjátszás, a rendezés művészete. Budapest. Gondolat. kk. 29–66.

Honffy 1993 Honffy Pál: Levelezési tanácsadó. Budapest. IKVA.

Honffy–Szabados 1987 Honffy Pál–Szabados Árpád: Levelezési tanácsadó. Budapest. Tankönyvkiadó.

Hoppál 1972a Hoppál Mihály: Egy falu kommunikációs rendszere. Budapest. MRT TK.

Hoppál 1972b Hoppál Mihály: Gesztus-kommunikáció. Általános Nyelvészeti tanulmányok VIII.

Horányi 1977 Horányi Özséb (Szerk.): Kommunikáció. I-II. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó .

Hull 1997 Hull, Raymond: A sikeres nyilvános beszéd alapjai Budapest. Bagolyvár Könyvkiadó. Kk. 110–33., 152–58.,

Kapitány 2000 Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor: Tömegkommunikáció. Budapest, Sajtóház.

Németh 1999 Németh Erzsébet: Közszereplés. Budapest. Osiris Kiadó.

Ottlik 1994 Ottlik Károly: Protokoll. Protokoll. Budapest. ’96 Könyvkiadó.

Ozoray Ozoray Árpád: Társalgó. Nélkülözhetetlen vezető az élet különféle viszonyai közt és elmés mulattató kisebb és nagyobb társas összejöveteleknél […] Budapest, Móhner Vilmos kiadása. Rud­nyánszky ny. Vö. Wacha Imre: Ozoray Árpád szavalattana és ami körülötte van. In: Tanulmá­nyok. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének évkönyve. Különszám Újvidék, 2002. 41–54.

Parkinson 19833 Parkinson, C. Northcote 19833, Parkinson törvénye vagy az Érvényesülés Iskolája. Budapest. Minerva.

Pease 1989,, Pease,Alan: Testbeszéd. Gondolatolvasás gesztusokból. Budapest. Park Kiadó.

Pease–Garner 1990 Pease, Alan–Garner, Alan: Szó – beszéd. A társalgás művészete. Budapest.. Park Kiadó.

Pesti arszlán A pesti művelt társalgó – „Szerkeszté egy pesti arszlán”. Pest, 1857. 1865, 1872, ?, 1880 k., 1889, 1898, 1905, 190?, 1986-ban újra közzé tette Szablyár Ferenc

Poór 1987 Poór Ferenc 1987/882, A nem verbális kommunikáció (Rendszerbemutató gondolatmenet). In szerk.: Wacha Imre: Retorika. Tanulmányok, témavázlatok, témaösszefoglalók a politikai retorika köréből. Budapest. Kossuth Könyvkiadó. 166–178, 19–33. ábra

Quintilianus 1913 Quintilianus, M. Fabius Szónoklattana. Fordította Prácser Albert. Budapest. Franklin, 1913, 1921. idézi Adamik 117–122.

Róka 2002 Róka Jolán: Kommunikációtan. Fejezetek a kommunikáció elméletéből és gyakorlatából, Budapest. Századvég Kiadó. 41–67.

Siklósi 1997 Siklósi Attila: Mindennapi tipográfiánk. Budapest Műszaki Könyvkiadó.

Sille 1992 Sille István: Illem, etikett, protokoll. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Szabó J. 1942 Szabó Józsf S. J.: A szónoki taglejtés. Budapest, Korda Rt.

Szabó K. 1997 Szabó Katalin: Kommunikáció felsőfokon. Budapest. Kossuth Kiadó.

Szabó M. Szabó Miklós: Trivium. Grammatika, logika, retorika joghallgatók számára. Miskolc. Bíbor Kiadó.

Szeberényi 1849 Szeberényi Lajos: Politikai szónoklat-tan. Pest, 1849.

Szitás 1977 Szitás Benedek: A védőbeszéd. Budapest, Országos Ügyvédi Tanács. Kk. 108–23.

Szvorényi 1851 Szvorényi József: Ékesszólástan. Eger.

Terestyéni 1960 Terestyéni Ferenc:, Nyelvtan, stílus szónoklás. Budapest. Kossuth Kiadó.

Tihanyi 1947 Tihanyi Tibor 1947, Practicum homileticum. Szentbeszélési elvek. Szóejtés – mozgás. Budapest, Szent István Társulat.

Timkó 19722 Helyesírási és tipográfiai tanácsadó. Szerk.: Timkó György. Budapest Nyomdaipari Egyesülés.

Tremmel 1985 Tremmel Flórián: Igazságügyi retorika. Budapest. Tankönyvkiadó.

Voigt–Balázs 1998 A magyar jelrendszerek évszázadai. Szerk.: Voigt Vilmos és Balázs Géza. Budapest. Magyar Szemiotikai Társaság.

Wacha 1973 Wacha Imre: Az elhangzó beszéd szövegfonetikai eszközeinek rendszere és összefüggései. NyK. 75. 77–103.

Wacha 1987 Wacha Imre: A retorika vázlata. Budapest. Politikai Főiskola.

Wacha 1994 Wacha Imre: A korszerű retorika alapjai. Budapest. Szemimpex Kiadó. Kk. 253–286

Wacha 1999 Wacha Imre: A szöveg és hangzása. Székesfehérvár. Kodolányi János Főiskola.

Wacha 2001, Wacha Imre: Az elektronikus tömegtájékoztató eszközök és a nyelvhasználat. In: A nyelv szerepe az információs társadalomban. Szerk.: Bartha Magdolna, Stephanides Éva. Kodolányi János Főiskola, 2001. 25–48. Interneten: www. kodolanyi.hu/szabadpart..

--------------------------------------------------------------------------------

/1/ Tremmel 1985. 30.

/2/ Cornificius 1987, Cicero, 1969, Cicero 1987, Quintilianus 1921, Szvorényi 1851, Szeberényi 1849, Terestyéni 1960, Fischer 1975 Szabó József 1942,Szitás 1977, Tremmel 1985, Hull 1997, Németh 1989, Poór 1 987, Carnegie 1993.

/3/ Egressy 1 866, 1889, Bognár 19445 1974, 1975 2 . 1982. 1983. 1984.

/4/ Buda 1974, 1978, 19883. 94–127.

/5/ Buda 1974. Buda–László 1981, Poór 1987/88

/6/ Buda 1974. Buda–László 1981, Poór 1987/88

/7/ Vö. pl. Timkó szerk.1972.

/8/ Az említett kommunikációs helyzetekre l. Wacha 1994.1: 94–152, Wacha 2001.

/9/ A beszélő- beszéltető, beszélgető rádióra, tévére l. Deme 1997, Deme 1999, Wacha 2001.

/10/ Egyetlen személyes élmény: A 80-as évek első felében hazai konfekció-öltönyben léptem be a vá-beli Hilton szállodába, hogy megnézzem a domonkosok templomának romjait. Mielőtt egy szót is szólhattam volna, a portás udvariasan közölte, hogy a szálló külföldieknek van fenntartva.

/11/ Vö. Fussel 1987.

/12/ Hull 1997.

/13/ Vö. Ozoray, Pesti arszlán.

/14/ Vö. Balázs 1988, 1994.

/15/ Vö. Buda 1988. 108–20.

/16/ Vö. Buda 1988. 108–20.

/17/ Vö. Buda 1988. 108–9., 112–13.0.

/18/ Vö. Buda 1988. 108–20.

/19/ Hall 1975.

/20/ Buda 1988. 113–5.

/21/ Buda 1988. 113–5.

/22/ Buda 1988. 99–102.

/23/ Vö. Buda 1988. 109–12.,

/24/ Cornificius. 1987. 3.15.26–27.

/25/ Cicero De oratore. Idézi Adamik 117–122. és Orator 203–286. kk. 219–26. Említi Adamik 117–122.

/26/ Quintilianus, M. Fabius Szónoklattana. 1913, 1921. Említi Adamik… 117–122.

/27/ Szeberényi 1849.

/28/ Szvorényi 1851.

/29/ Bognár 1944.

/30/ Szitás 1977. 108–23.

/31/ Tihanyi 1947 . 79–120.

/32/ Szabó 1942.

/33/ Poór 1987/88. 166–178, 19–33. ábra. A bemutatott ábrákat az ő munkájából vettem át.

/34/ Axtel 1997

/35/ Pease, 1989, Pease–Garner 1990, Carnegie , Németh 1989.

/36/ A többi gesztusra lásd Axtell 1997.

/37/ Axtel 1997, vö. még: Pease 1989, Pease–Garner 1990.

/38/ Pease–Garner 1990.

/39/ Évtizedekkel ezelőtt volt a kezemben olyan „segédkönyv”, amely a színészi gesztusokat tárgyalja. Ábrákkal vonalas rajzokkal görbékkel mutatta be a kéz, testtartás mozdulatait, a gesztusok „haladását”. A ma már komikusnak, szél­sőségesnek, patetikusnak ható mozdulatok közül csak néhányra emlékszem. A „kis szerelem”, a „nagy szerelem” és a „töprengés” mozdulataira. Az elsőt a kissé előre hajló törzs, a szívre tett balkéz és a hölgy irányába előre nyújtott kéz jelezte, a másodikat hasonló gesztus, de a férfinak a hölgy előtt fél térdre kellett ereszkednie. A töprengés gesztusa a tenyérbe hajtott homlok volt. Tihanyi 1947 és Szabó 1942egy-egy prédikációból vett mondat kapcsán ír le gesztuso­kat és ad hangzásleírást. Ez utóbbi – többek között – képpel is bemutatja az elsoroló (kimutató), állítóerősítő, tagadó, kérdő, felkiáltó, meggyőzésre, rábeszélésre használatos, az elutasító következtető, általánosító taglejtést, és még szá­mos „összetett” az érzelmeket is kifejező gesztust. Németh 1999, 2000 könyvében számos fényképet találhatunk.

/40/ Fónagy 1966.

/41/ Vö. Ekman 1970, Buda 1988, Buda–László 1981.

/42/ Az ábra forrását nem találtam meg.

/43/ Fónagy–Magdics 1967.

/44/ Elekfi–Wacha 2003, Wacha 1973, 1999.

/45/ Wacha 1973 .

/46/ Vö. Wacha 1973, Elekfi–Wacha 2003.

/47/ Vö. Wacha 1973, Elekfi–Wacha 2003.

/48/ Vö. Hoppál 1987 a

/49/ Ld. Deme–Grétsy–Wacha 1999, Ottlik 1994, Fussell 1987.

/50/ Gondoljunk a virágoknak a népdalokban, népköltészetben és a műköltészetben vagy akár a képzőművészetben élő szimbolikus jelentéseire is. A 19. században az „illemtanok” egy része – Ozoray munkája is – bemutatta a „virágnyelvet” is.