Ív

Az emberi lélek
törésének íve van,
ahogy egy sötét pillanatban
megfogan a gondolat
s őszre vált a 4 évszak:
élnem kell,
mert egyszer
meghalok.


Múlás

Ez a tavasz első napja.
A galambok szárnya
széllé porlad, ahogy
röpülnek a kémény körül.
Hangjuk beléd ivódik, mintha
örökké köröznének ott
belül. Suhogva, értelmetlenül.


Zongorafutam

Kifeszítenek a mindennapok!
Az, hogy egyáltalán vagyok.
Mintha nem a saját életem
élném. Örülök a világnak két napig,
aztán sírok zárkámban hajnalig.
Pedig szeretnek és viszont.
Aztán pokolba vágok jó viszonyt
mindenkivel. Francba is!
Elvégre egyedül vagyunk,
bár párosan szép az élet,
de olyan hülye jószág a lélek,
hogy néha „csak úgy van”
tőle az ember. Mint idegenben
a csodákra, vágyik a
magányra, amitől egy életen
át menekül. Ki érti ezt?
Utána pitizünk egymásnak
rendületlenül, hogy bocsássunk meg,
saját magunkat alázva.
Az életet mindeni más kottából
játssza, de miért kell nekünk
folyton improvizálni? Fene
a rendbe és kottákba? Elvégre
túl harmonikus, egy idő után
még unalmas is. Hát mit
nekünk a szimpla megismerés,
mikor kedvünkre retteghetünk,
hogy melyik billentyűnél
bicsaklik meg kezünk.

Jó napot!

Vágyom valami csontos, éhező boldogtalanságra,
csonka kis semmire, halálvágyra,
mi megihletne és rávinne
pár veszélyes, lezárt vágányra
vigaszként, cserébe azért, ha
itt élnénk a Halál szomszédjában.
Illendően köszönnénk egymásnak
és ápolnánk a kialakult jó viszonyt.
Mielőtt átvinném, lenyalnám a torta
tetejét, aztán fognám a habszifont
és pimaszul rányomnám mindazt
az iszonyt, ami naponta garbómba
fojt.

Mami cipői

Szerettem a cipődet.
Ódivatú, régi, poros – tudtam.
De felismertem bizonytalan
járásod, ahogy kopogott,
az aszfalton tapsikolt.
Éjszakánként belerúgtam néha
véletlenül papucsodba.
Bár ne szidtam volna!

Életeden párszor Isten
vonásait fedeztem fel,
a sors párszor megpróbált.
És mi jutott? Pár segítő
kéz, egy kutya, szuvas talicska?
Végül a szenilitás és
az édes-cukros-élet?
Csak egy lukas, szerethető cipő
az egész, mi az enyészeté lett.

A kertben

Mikor fáradtan öntöztem a kertet
és néztem, hogy oszlik a hűs permet,
arra gondoltam, ÉN mást nem éltetek,
hiába folyik el az életem.

Elnyíló virágok illata szárad utánam,
és nosztalgiával nézem
a forró levegőt.

Már 20 évesen is öregedtem.
Nem vágytam,
csak langyos kőre az alkonyatban.

A magányom olyan, mint a
hiába igyekvő galamb a rajban.
Lemarad, és szép lassan
elmerül a lenyugvó napban,
de előtte megázik még
egy nyári zivatarban.

Shadow-boxer

Elegem van az árnyakból. Elegem!
Tündérként megtehetem,
hogy arcukba vágjam
a nemlét darabos gyűrűjét.
Ifjúságom búcsúztatom, hol széttört
brossok és C-vitaminok közt
teltek lázas napjaim.
Isten veled Félelem!
Ezentúl másik sarokba
bújva figyelem az életem.

Szomszédolás

Bárhova is költözöm,
szomszédom az Isten.
Egyszer csak benéztem
hozzá, de éppen nem
volt otthon, csak a látogatók.

Én is imába kezdtem
ijedten, csak közben
elfeledtem. Lábamban
éreztem: fuss nagyon!

Aztán rátaláltam.
Kint kuksolt a parton.
Nem szeret otthon – mondta,
mióta ennyi háza
és ennyi hívatlan
vendége van.

Látogatás

Elhagyott kötélhinta
sír lóbálva magát a fán.
Roskadó gyümölcsök után
vágyó szél ringatja.

Ásító kemencék kérgesednek,
itt meg a hársfalevelek
élei nyekeregnek,
ott lakott a kalapos kispolák,
ahol régen volt az iskolánk.

A naptól kiszőkült a föld.
Szőnyegként terült szét
az aranyló láng,
s a csodás villanypózna
két karján gondolatként
az idő is átsuhant talán.

Megkövezve

Szeretem, ahogy apám
a gyertyákat meggyújtja.
Dacol a széllel
újra meg újra,
és inkább egy követ
helyez az elhagyott sírra.
Hisz a lángok el-
alszanak látszólag értelmetlenül.
Csak fanyar füstöt
hagyva ott belül.

Táncolva járó

Apámban él a zene.
Táncolva jár,
mondhatni bicegve.
Egyik lába hosszabbra
nőtt, magába zárva
vére ritmusát.
A ruhák redői
közt leskel a kíváncsi
világ. Sorfalat
állnak a próbababák.
A műhely, mint
apró táncparkett kínálja
fel magát.
Táncol, ahogy megy, ül,
mozog.
Látom sziluettjét,
az ajtó üvegén keresztül
a varrógépnél alakját.
Az üveg spriccelt,
mintha esett volna,
lemarva a rozsdát,
tisztára mosva
minden imát.

A bíra

Mint a lehetetlen
után sajgó csontok,
mint a meleget
magukba záró
napraforgók: várlak.
Megroppant csigolyákkal
de talán egyenes gerinccel
ülök majd
halálos ágyamon, hogy el-
bocsáss, és hárs-
illatú rengetegként
ringass el, ahogy
kicsavart fákat a szél,
hogy lecsatold
a fárasztó gémkapcsokat,
amelyekkel rám
akaszkodik a világ.

Akkor majd erőtlen
utcakőként zuhan le kezem
és elszakad az azt
mozgató cérnaszál.

Zenegép

Várom a szám végét.
Izzadva készítem az érmét.
Bámulatom félelemmel vegyes:
vajon most is bejössz
az ajtón, amikor
megszólal a hangszeres
Transz-Szibériai expressz
robogás?

Menetrend

Egyikünk kiflit,
másikunk keresztet
vet a galamboknak.
Dönteni nehéz,
de lételem.

Néhányunk vonata
másfele tart,
mint az optimista
bárányfelhők,
vagy a Nap.

K-Pax

Soha nem öleltem
büdösbogárként
senki mást.

Soha nem vágytam
így levetett, szétdobált,
rendre vágyó ruhát.

Soha nem akartam
így egy ruha szagát.

Soha nem akartam
lenni melegvizű kád,
hogy Veled hűljek
majd egy életen át.

Soha nem találtam
olyat, aki ugyanarról
a belső bolygóról nézi,
ahogy két Napom
kergeti egymást.

Változás

Puszta gőgből alázatra
vágytam, hogy „Na,
ez is meglegyen!”
De tévedésből ráhibáztam,
hogy valójában is milyen.

Gyűlöltem hálás lenni,
mert végig azt hittem,
sajnálatból fakad mind-
az, mi jót tesznek velem.

Erdő s mező közt van
egy mélyfekete csík,
a sötét és a gyivis
magány ott lakik,
ha nem mered
kimondani:
elhagyatott vagy és félsz
magaddal egyedül maradni.

Árnyék-hárító

Nincs árnyéka a lángnak,
ezért égek, nemcsak a mának,
izzón, lobogva élek.
Az idő lerág, mint a féreg,
hiába a dohos felháborodás.
Sajgok utánad,
bennem bujkálsz,
mint az influenza,
vagy a magára
hagyott bánat.
Aztán csipkés melltartóként
adom meg magam a
csábító, lila halálnak.

Óvodás dal

Az óvoda titkos kis csendjében
igyekeztünk egy nyelvet beszélni,
az óvónőktől biztos távra lenni,
a foglalkozásokon vigyázban ülni,
a borscsot és karamellás
kenyeret mind megenni,
a dada nevét nem eltéveszteni,
a falon a nagy Lenint tisztelni,
hangosan menetelve énekelni,
a szekrénysoron szélről,
a káposztásban fészkelni,
bajnokként gyurmaversenyt nyerni,
Timi gyöngysorát nem irigyelni,
Rudi nyáladzó száját,
Oszkár szadizmusát,
Okszána bárgyúságát nem észrevenni,
a mogyoróbokorról nem legelni,
a sok teától a túl csendes
pihenő alatt nem az ágyba vizelni,
nem félni
kikérezkedni,
a fűrésztelep sikoltozására
nem figyelni, nem bevizelni,
nem bevizelni...

Családfa

Ha családfára mászok,
valahogy mindig ugyanott
kötök ki egy törékeny
ágon, valahol felül,
ahova csak egy madár ül.

Ugyanazt szajkózzuk szüntelen,
aztán lazítunk a szünetben,
iszunk egy jó kis feketét
szürcsölve, illetlen vendégként.

A fa meleg, odvas, ránk-
simuló teste, mint egy melák,
öreg óriás, aki mesél órákon át.

Fentről jobban látszanak
a régi nemesi kúriák,
amelyek a szürke köd-homályt
lándzsaként döfik át.

Másnap

Ma, amikor port töröltem
a szobádban, a kezemben
megállt a rongy.

Besütött a délutáni
nap és az ágyadra mutatott.
Leültem.

Ilyenkor szoktál szunyókálni.

Ez az ágyad, mégis
a fotelban bóbitáztál.

Ez az ágyad, mégsem
ezen aludtál el.

Egy váratlan vendég miatt
halasztottam el a vizitet,
de te már nem vártál meg.

Leltár

Csattognak a bélyegzők
irodista szívemen:
főkönyvvel egyező,
érkezett: 1987. március 1-én,
egy hideg napon,
amikor a cári telek
mezején a jeget,
mint üveggolyót markolod,
hogy szétolvadjon,
mint a múlt a jelen
tenyerén.

Eszterlánci

Cérnaszálon lógunk,
mint a gyertyák
kanóc-élete.
Mint a törvényszerűség,
hogy a sorompónál megállunk.
Cérnaszálon,
mint a karácsonyfán
a kedvenc gombjaid,
a kedvenc napjaid,
a kedvenc cukraid.
Lógunk. Csak úgy.

Ajkai vasút

A peronon talpadban érzed:
a vonat elindul.
Visszavered a lüktetést,
mit a másik testén
a zokogás kelt.
A sínek, e kékes acél-erek
dübörögnek, ahogy messzire
viszik a timföld-vér edényeket.

Titkok

Szüleim komódjában fiók-
rengeteg, ahogy elképzeli a gyerek,
mindben sűrű titkok rejlenek.

Régen a színes fotók,
a parfümök és képeslapok.

Ma meg a glaukóma-gondozó
könyv, amiről nem is tudok.