Harsány harsonaszó, vakítóan fehér fények, habtiszta selyemruhák suhogása… arra gondoltam, ez káprázatosabb, mint ahogy elképzeltem… Aztán magamhoz tértem, azonnal tudtam, hogy hol vagyok, és mi történt. Mellemen az ing, és a kabát csupa vér volt, az arcom, a hajam sáros. Nem törődtem semmivel, teli torokból üvölteni kezdtem:
- Nekem az Istennel kell beszélnem! Az Istennel akarok beszélni!
Hangom túlszárnyalt mindent, egy másodpercre teljes csönd lett, még a harsonák is elnémultak. Néhányan körülöttem, akikkel együtt érkeztem, felém fordították a fejüket… Volt köztük egy fekete bőrű fiú – ilyet még csak a Filmhíradóban láttam a moziban – alig volt rajta valami, néhány bőr karperec és nyaklánc, meg egy koszos rongydarab az ágyékára tekerve… Fél lába hiányzott. Mellette a földön egy oroszlán pislogott. A fiú, mikor összeakadt a tekintetünk, zavartan lesütötte a szemét, az oroszlán sörényébe kapaszkodva próbálta annak hátából kihúzni lándzsáját. Volt ott még két másik alak, ahogy rájuk néztem ők is elfordultak, és folytatták a beszélgetést. Számomra ismeretlen katonai egyenruhában voltak, csurom vizesen mindkettő. Nem értettem a nyelvüket, de valami Szuezt emlegettek nagyon gyakran…

Aztán összekapcsolódott a tekintetem egy selyemruhással, nem szólt semmit, csak kérdően nézett rám…
- Kérem, nekem az Atyával kell beszélnem. - mondtam a tekintetéből rám ragadt nyugalommal, a harsonák halk és lágy hangon újra elűzték a csendet.
- Most nem lehet! - hangzott a határozott válasz. - Önnek a regenerálóba kell menni.

Éreztem, hogy valahova átkerülök, furcsa, de kellemes illatú tejfehér köd lebegett körül… Mikor kitisztult üdének, és frissnek éreztem magam. Nem volt sáros az arcom, a hajam és a mellkasom sem volt véres, eltűnt a seb. Előttem egy kis asztalon ott voltak a ruháim. Én is egy fehér selyem leplet kaptam. A kabátom belső zsebéből kikandikált egy fotó, Sanyi készítette néhány napja, ma reggel hozta be a műhelybe.
- Öregem, része vagy a történelemnek! – mondta lelkendezve. Kezembe nyomta a fényképet, és már robogott is tovább furcsa masinájával a nyakában…

A fotó sarka kilógott az asztalra terített kabátomból. Óvatosan körülnéztem, előttem egy hosszú asztalnál selyemruhások ültek, derűs arccal kérdezgették a két katonát, már ők is fehérben voltak. Mögöttem kissé távolabb a fekete fiú, arca most még feketébbnek tűnt, ruhája pedig fehérebbnek, mint a miénk.
Óvatosan a kabátomhoz léptem, kihúztam a képet, a közepén volt egy golyó ütötte lyuk… gyorsan a selyemruhám ujjába dugtam, és már szólítottak is.
Odaléptem az asztal elé és kihasználva, hogy a másik oldalon ülők valamit rendezgetnek, határozott hangon megszólaltam:
- Az Istennel szeretnék beszélni.
Az asztalnál ülők rögtön rám néztek. A középen ülő megszólalt, nyugodt hangon mondta:
- Most nem lehet, majd később. - aztán pergő kérdések következtek.
- Neve?
- Erdősi Mihály.
- Honnan jött?
- Budapestről, az Attila utcából… Magyarország…
- Hogyan halt meg?
- Lelőttek… éppen újságot árultam a műhely előtt, mint mindig és…
- Mikor?
- 1956. november… már nem is tudom… érdekes, hogy itt az idő… már nincs is…
- Milyen körülmények között?
- Tudják, a forradalom! – kiáltottam. – Éljen a haza, ruszkik haza!
Megrökönyödve néztek rám.
- Kérem, nekem az Úristennel kell beszélnem - próbálkoztam ismét. – Nemzetbe vágóan fontos! – viccelődtem, de végre komolyan vettek. A középső felállt, azt mondta, kövessem. Hosszú folyosókon vezetett keresztül, míg egy tágas szobába érkeztünk. Egy nagy asztal mögül egy rendkívül szimpatikus selyemruhás jött felém mosolyogva. Az ajtó melletti fogason hatalmas, földig érő fehér szárnyak lógtak.
- Gábor vagyok! – nyújtotta felém barátságosan a kezét. Zavartan néztem rá, hol a szemébe, hol ismét a szárnyakra. - Áááá, azokat csak kiküldetésben használom…- egy kényelmes kanapéra ültetett. - … nos, miben segíthetek?
- Az Atyával szeretnék beszélni.
- Most nem lehet… az Atya alszik. - megdöbbentem, amikor végig futott agyamon a felismerés: Az Isten átaludta a forradalmat! Nem találtam szavakat, csak dadogtam.
-…és meddig még?… mennyi ideig…?
- Idő! Idő? Az idő gyermekem nálunk nem létezik…
Szavait csilingelő csengők hangja szakította félbe, zenéjük oly lágy, és oly kellemes volt, hogy teljesen elaléltam. Észre sem vettem, mikor tárult ki velünk szemben a hatalmas ajtó. A szobát isteni fény árasztotta el, Gábor letérdelt. Ösztönösen én is. És Ő megjelent az ajtóban, selyem ruhája még a néger fiúénál is fehérebben ragyogott…
- Mi újság Gabriell, ki ez a férfi melletted? – kérdezte kissé ásítós hangon.
- Atyám, veled szeretne beszélni. – szólt Gábor mély tisztelettel.
Az Úr rám nézett mosolyogva. Szeméből barátság, bátorítás, érzékeny kedvesség sugárzott. Alig tudtam megszólalni.
- Atyám… Budapesten a forradalom, a ruszkik…Istenem, segíts! – hirtelen mozdulattal átadtam neki az átlőtt fotót. Nézte, maga elé emelte, s mókásan a lyukon keresztül nézett le rám.
- Forradalom… ?- kérdezett vissza, s hangjában még mindig némi álmosság bujkált, majd szelíd oktató hangon hozzátette: - Csak a másik által nyerünk teljes képet önmagunkról. A nehéz sors szüli a legnemesebb tetteket és gondolatokat… a magyar „kohónak” izzani kell! – maga mellé intett, hogy én is nézzek át a lyukon. Budapestet láttam, hűvös őszi szél söpört végig az utcákon, katonacsizmák ütemes koppanása hallatszott, és egy kellemetlen csengésű idegen férfihang:

- Raz-dva, raz-dva…- aztán a kép elsötétült.