Az orvos megértően bólintott, és feljegyzett valamit az előtte fekvő papírlapra.
– Nos, ha jól értelmezem a szavait, – mondta – alapvetően az okozza az önben felgyűlt feszültséget és az azt követő vegetatív tünetegyüttest, hogy nem érzi arányban lévőnek a munkájába befektetett energiát és annak az elismerését.
– Így is lehet fogalmazni – ingatta a fejét a tanár. – Tény, hogy nem tudom, és nem is akarom lenyelni azt az igazságtalanságot, hogy egyik évben kitüntetnek a jól végzett munkámért, a következőben pedig létszámleépítés címén ukmukfukk az utcára tesznek. A munkaközvetítőben meg azt ajánlgatja az ifjú hölgy, hogy vegyek fel kedvezményes kölcsönt, és iratkozzak be a biztosítási ügynök tanfolyamra. De igyekezzek ám, mert ötven év fölött már oda se könnyű bejutni!
– Megértem önt – nézett föl a jegyzeteiből a másik. – Ha ironizálni akarnék, mondhatnám, hogy képezze át magát pszichiáternek, és annyi munkája lesz, hogy ki se lát belőle. Szakmai körökben az a mondás járja, hogy háromféle ember létezik manapság kicsiny honunkban; akit pszichiátrián kezeltek, akit most kezelnek, és akit kezelni fognak. Becslések szerint a lakosság egyötöde küzd valamilyen szinten a depresszióval. No, ezt csupán azért mondom, hogy lássa; nincs egyedül a panaszaival, s megfelelő terápiával gyógyítható betegsége.
– Ezért jöttem önhöz.
– Természetesen... hmm... – lapozgatott a naptárában az orvos. – Csak... ahogy elnézem, a következő hónapokban járóbetegként nem nagyon tudom fogadni. Mondhatni, percre be van osztva minden időm. Hacsak... hacsak be nem fekszik a klinikára.
– Én? Én egy pszichiátriai klinikára? Mit gondolnának rólam a kollégáim, a barátaim, a szomszédok, a tanítványaim? Bíró tanár úr a negyedik emelet hatból belehülyült a Rákóczi szabadságharcba. Vagy csupán skizofrén lett, nagy Bercsényi Miklósnak képzeli magát...
– Ennyire azért nem komoly a baja, és az én osztályom se ezzel a kórképpel foglalkozik – mosolyodott el a doktor. – Különben még a családorvosának se muszáj megtudnia, hogy bent feküdt nálunk. Nincs szükség beutalóra. Ha úgy rendelkezik, akár a családjának se adunk ki információt az állapotáról, s csak az látogathatja, akit ön megjelöl. És talán az se utolsó szempont, hogy olyan gyógyszerekkel kezelhetem, amelyeket a munkanélküli segélyéből – már megbocsásson –, de nem biztos, hogy a patikában meg tudna venni.
– Hát... nem is tudom... Tényleg nincs más megoldás?
– Esetleg ajánlhatom valamelyik kollégámat...
– Mennyi időt kellene bent töltenem?
– Két hetet, de hétvégére akár haza is engedhetem.

Így alakult, hogy Bíró Sándor magyar – történelem szakos középiskolai tanár egyik hétfő reggel éhgyomorra bevonult a klinika pszichiátriai osztályára. Még át se öltözött, máris megjelent a főnővér kissé kopottas, de mindenképpen bizalomgerjesztő mosolyával, hóna alatt egy gumiszalaggal, kezében a tűvel, és néhány fiolával, s bejelentette, hogy „nyugi, nem fog fájni, csak a vérét veszem.”  És tényleg nem fájt, pedig ha valaki, hát Bíró tanár úr igazán félt a tűtől. Vagy talán nem is annyira a tűtől, hanem a vele járó kiszolgáltatottságtól. Margó főnővér azonban igazi profi volt a szakmájában. Mindössze egy szúnyogcsípésnyi fájdalmat érzett, aztán rá a vattacsomó, és nemhogy bekékült volna a környéke, de a helye se látszott. Aztán egy kis fémkupakkal záródó üveg került elő a zsebéből. „Reggel, ha kimegy, ebbe az első pis – pis, aztán tegye a nővérek pultjára! Jöjjön, megmutatom az ágyát!”
A kölcsönös bemutatkozást követően megült csendet az idősebb ágyszomszéd törte meg.
– Én azt javaslom, Sándor, ha már így összesodort bennünket a sors, meg ez a francos betegség, tegeződjünk. Sokkal jobban esik úgy a beszéd. Mi a Tónival már túl vagyunk a formaságokon, a reggeli teával meg is ittuk a pertut. Én vagyok a vénebb, szervusz!
– Szervusz, Pista bátyám!
– No, annyira azért nem – rázta meg a felé nyújtott kezet a másik. – A bátyámat nyugodtan lenyelheted. Itt nem a kor, hanem a kór határozza meg az ember rangját.
– Ahogy elnézem, mi hasonló korúak lehetünk – vette szemügyre új szobatársát a Tóninak nevezett testes férfi a szekrények melletti ágyról. Én negyvenötös vagyok.
– Én meg negyvenhatos.
– Látod, ha most a honvédségnél lennénk, elküldhetnélek gyufáért. Hmm... A fene tudja, jó lenne - e még egyszer húszévesnek lenni? Nem volt igazán szép ifjúságom, de a mostani fiatalokat se irigylem.
– Uraim, uraim! - libbent be egy ifjú nővér a szobába. – Nyomás, elvégezni a dolgaikat, mert tíz percen belül hozzák a koktélt. Mindhárman föl lesznek akasztva az infúziós állványra. Nem szeretném, ha bármelyiküket is kétszer kellene szúrni, vagy közben szaladgálni a kacsával.
– Én is infúziót kapok? – szeppent meg az új beteg. – A tanár úr azt mondta...
– Itt mindenki infúziót kap – mondta Tóni melankolikus fejbólintásokkal kísérve a szavait –, de ne szarj be, nagyon értik a módját.
Valóban értették. „Kezet ökölbe szorítani, lássuk azt a vénácskát!” S máris csöpögött az infúzió.
– Az enyém kisüsti cseresznye – állapította meg a korelnök. – Ezt onnét tudom, hogy egy kissé szédelgek utána, meg egy ideig a betűk is összefolynak a szemem előtt.
– Én kecskeméti barackot kapok – folytatta Tóni. – Tudod, időnként kihagy a memóriám, és ezzel élénkítik. Otthon, a városi kórházban is belém nyomtak néhány litert, de annyit ért, mint halottnak a csók. Persze az is lehet, hogy az csak konyak volt. Reggel konyak, este konyak, ettől leszünk mozgékonyak. Te mit rendeltél?
– Nem is tudom... Én még nem kaptam itallapot. Az ízéből ítélve szatmári szilva lehet.
– Mire kapod?
– Ha el akarok menni hazulról, elkezdek émelyegni, rám jön a hasmenés, meg ilyesmi.
– Ismerős tünet – mondta Pista. – Én is küszködtem vele, mielőtt nyugdíjba mentem. Ha az iskola folyosóján megláttam az igazgatót, rögtön futnom kellett. Ha mérték volna az időmet, azt hiszem dobogós lettem volna a szenior kategóriában.
– Mit tanítottál?
– Történelmet, meg biológiát. Látnád a kertemet... Minden fát magam oltottam vadalanyba. Az egész környéket elláttam oltványokkal. Jött is az egyik tanítványom kilencven után, hogy fogjunk össze, csináljunk egy vállalkozást, de engem valahogy nem izgat az üzlet. Nem értek hozzá. És te mivel keresed a kenyérre valót?
– Én meg magyar irodalmat és történelmet tanítottam egy külvárosi gimnáziumban.
– Mi az, hogy ...-tam?
– Leépítettek. Az önkormányzat soknak találta a tanári kar létszámát, az igazgatóm meg úgy vélte, hogy a csinos, ifjú kolléganőnek több hasznát veheti, mint nekem.
– A rohadt anyjukat, azt! – fakadt ki Tóni. – Már a saját anyjában se bízhat meg manapság az ember. Ígéretek, meg igények, azok vannak doszt. Aztán amikor be kellene váltani, csak húzzák a szájukat. Még azt is letagadják, hogy láttak valaha. Húsz éve vagyok vállalkozó. Érted? Húsz éve, de ilyen szemetekkel még soha nem találkoztam, mint mostanában. Régi haver, együtt jártunk általános iskolába. Oda jön hozzám, megbeszéljük a melót. Mondom neki, hogy nem szívesen vállalom, mert nekem ez túl nagy falat. Ha bejön valami gubanc, tönkre vág, még a gatyám is rámegy. De ő ad előleget, meg biztosítékot, meg a régi haverság, meg a bizalom, meg az anyja életére esküszik... Jó, elvállaltam. Nekiugrottunk, hónapokig dolgoztunk nála. Mielőtt elhúzta a csíkot, ide is adta a csekket. Oké, másnap megyek a bankba, azt mondják, egy rohadt, megveszekedett garas sincs a számlán. Az emberek várják a fizetést, az adóhivatal küldi a végrehajtót... Te jóságos Isten, hát mi van itt? Rohadt szerencsém volt. Akkor estem össze, amikor otthon kiszálltam a ház előtt a kocsiból. Szédelegtem, nem láttam... Jött a mentő. Részleges agyvérzés.
– Nem baj, Tónikám, itt majd rendbe raknak – intette le Pista. – Különben sincs okunk panaszra. Nézz szét a többi szobában, és ujjongani fogsz, hogy neked csak ennyi jutott a bajból. Ott van például az a szerencsétlen öregasszony, a Julis néni. Etetik, itatják, pelenkázzák, és fogalma sincs róla, hol van. A minap is betámolygott ide szerencsétlen, és elkezdett kiabálni, hogy kotródjak ki az ő ágyából. És egyáltalán, hogy jöttem be az ő házába, amikor este mindent bezárt?! No látod, ez már baj. Két nővér vitte el, és már az ajtóban nyomták bele a nyugtató injekciót. De hagyjuk a bajokat másra, inkább meséljetek valami jó viccet! Végtére is mulatunk, nem?

Kórházi ágyon feküdni nem a legszórakoztatóbb mulatság. Előbb – utóbb elfogytak a viccek, ráuntak az olvasásra, meg a rádióhallgatásra is. Az utóbbiban Tóni járt az élen. Mondta is egyszer, hogy ez a kórház - privatizációs törvény egy csapásra megoldja az összes beteg gondját. Az ember vesz magának egy kórházat, elvégzi az egyetemet, megoperálja magát, aztán ha már nincs rá szüksége, fél áron eladja az egészet valami rászorulónak. Abból meg legföljebb vesz egy jóképű temetőt. Viccnek szánta, de a másik kettőtől csak egy halvány mosolyra futotta.
A közös ebédlőben volt ugyan egy tévé, de olyan kásás volt a képe, hogy könnyebb lett volna megenni, mint nézni. A hangos szó különben is zavarta a beszélgetőket, ugyanis a kórtermekben nem volt szabad látogatót fogadniuk, csak az ebédlőben. Kivéve a fekvő betegeket, de azokat szinte soha nem látogatta senki. Egyedül a nyolcvanhat éves Mária néni ült állandóan a készülék előtt, aki majdnem teljesen süket volt, s minden arra járó fehér köpenyest megkért, hogy egy picit állítsa hangosabbra azt a fránya gépet, mert az előbb is pont a legérdekesebb részt nem hallotta. Többen javasolták neki, hogy talán ha feltenné a hallókészülékét... Erre azonban vérig sértődött, mondván, hogy ezek a fruskák süketnek nézik őt, holott még 1970-ben is a kakasülőről nézte az operettszínház előadásait. Jó, hát színházi látcső az kellett hozzá, mert az ember szeme romlik a korral, de a füle még most is olyan, mint a hiúzé. És még őrá mondják ezek, hogy hallucinál...
Jobb híján lementek a kertbe sétálni, elüldögéltek a büfé melletti padokon, és naponta kétszer lezuhanyoztak. Tehették, mert általában üres volt a fürdő.
– Te, Pista! – szólt egyik alkalommal Sanyi a kollégájának. – Neked nem tűnt föl, hogy szinte sohasem találkozunk senkivel a zuhanyzóban?
– Nemcsak nézni kell, kolléga úr, hanem látni is! A fekvőket a nővérek mosdatják. A féllábú pasast a székre ültetve fürdetik, azért van bent az a műanyag szék. Az ötös szobából meg már kétszer is láttam a héten azt a fiatal srácot a vállán törülközővel slájferozni a folyosón.
– És a többiek?
– Soha semmi se történik ok nélkül. Egyik este kint szédelegtem a folyosón, és hallom, hogy az a vörös hajú nővér megkérdezi attól a hosszú pasastól, hogy már tegnap reggel megígérte, hogy megborotválkozik. Még mindig nem szánta rá magát? „ Én megtenném, nővérke, – így a pasas – de biztos, hogy akkor meglátogat a feleségem?” Soroljam tovább?
– Köszönöm, mára ennyi is elég. Én meg elnéztem a múltkor azt a fiatal ápolót, azt a cigány, vagy néger srácot. Tudod, aki tegnapelőtt éjszakás volt.
– Tudom, a Feri nővér.
– Az, az. Azt a magas, szakállas öregembert etette, akinek a szavát se érteni. Mindig csak morog magában, és ki szokták ültetni a folyosóra a tolószékben, hogy szem előtt legyen, mert állandóan ki akarja tépni a karjából az infúziós tűt.
– Nem is hagyja magát mástól megszúrni, csak a Feritől. Te, annak a fiúnak olyan érzéke van hozzá, hogy az csodálatos. Ha ő bent van, a többi nővér csak kiabál, hogy „ Ferikém, gyere, kösd be ezt az infúziót! Add be az injekciót! Etesd meg a Nándi bácsit!” Ő ott is talál vénát, ahol jóformán nincs is. Vagy legalábbis a többiek nem találják.
– No, szóval ott etette az öreget, a látogatók meg jöttek- mentek körülöttük. Egyszer csak egy idősebb asszony megkérdezte: „Öröm magát nézni, fiatalember, amilyen szeretettel bánik a bácsival. Maga ugye polgári szolgálatos katona, és vallási meggyőződésből nem akar fegyvert fogni?” Elcsodálkozik a Feri, fölnéz rá: „ Nem, nénikém, én becsülettel leszolgáltam a katonaidőmet. Ez a szakmám, ezt tanultam.” No, akkor az asszonyon volt a sor a csodálkozásban: „Hát ez nagyon szép dolog, fiatalember. Büszke lehet magára az édesanyja.” „Biztosan az is lenne - válaszolta a fiú lehajtott fejjel – ha a születésemkor nem hagyott volna ott a kórházban.”

A nagyvizitnél minden orvos referált a betegéről a professzornak, mögöttük meg a főnővér hegyezte a fülét, és szorgalmasan jegyzetelt.
– No, István, hogy érzi magát? Hallja még azokat a bizonyos hangokat? – kérdezte az idősebbik tanárembertől.
– Nem, tanár úr, az már régen elmúlt, most már teljesen jól vagyok. Ha lehetne, szívesen el is mennék a Sanyival tornázni, meg relaxálni. És akkor, tetszik tudni, hogy a jövő héten keddtől van egy beutalóm Hajdúszoboszlóra, a reumám miatt a gyógyfürdőbe...
– Én is szívesen elmennék velük relaxálni – kottyant közbe Tóni.
A három orvos, meg a főnővér elfordultak, halkan pusmogtak valamit. Akár hangosan is mondhatták volna, hiszen a három páciens vajmi keveset értett a latin szakkifejezésekből. Aztán megfordultak, és a professzor kemény, parancsoló hangon mondta:
– Sándor, maga az infúzió után lemegy az alagsorba relaxálni, ebéd után meg kimegy a városba, és legalább egy órán át utazgat. Metró, busz, villamos, ami jön. Ha netán rosszul érezné magát, forduljon vissza! Ha nem, akár másfél óra is lehet. Aztán jelentkezik nálam, és megbeszéljük az élményeit. István, maga nem teljesen őszinte – lépett a másik ágyhoz. – Még beszélgetnünk kell a hallucinációiról. A fürdőbe elengedem, hiszen megígértem, de szigorúan a felesége kíséretében. A torna meg a relaxáció még korai lenne. Majd később. Az udvarra viszont lemehet sétálni a fiúkkal.
– Én ugye... – türelmetlenkedett Tóni.
– Magának se tenne jót se a relaxáció, se a torna, Antal. Megjöttek a röntgenleletei. Feltehetően a nyaki erek meszesedése okozza az agy vérellátási zavarait. A helytelen táplálkozás, a stressz, ifjúságunk bűnei... Ez persze még csak előzetes diagnózis. Elküldöm ultrahangra, hogy megbizonyosodjunk a dologról. Beszélek a doktornővel, és a betegkísérő majd jelentkezik magánál.
– Ez akkor azt jelenti, hogy az erek...
– Ne találgasson, Antal, bízza ránk a diagnózist! Ha valóban ez a baj, átküldjük az érsebészetre, és ott egy érszondával megoldják a problémát.
– Érsebészet! Hát én nem is tudom... Az a rohadt birka-pörkölt, meg a zsírban úszó töltött káposzta, meg az a sok rohadt idegeskedés, meg a nagy korsó sörök...  Hát ezért élt az ember, azt hitte, hogy...  Most meg itt van ez. És akkor utána mi lesz?
– Nyugodjon meg, Antal, az érsebészek is értik a dolgukat! Tudja mit? A vizit után jöjjön be hozzám, és mindent megbeszélünk.
– Köszönöm, tanár úr, megyek. – Amikor elvonult a slepp a párnába fúrta a fejét, és elhaló hangon suttogta: – Én nem is tudom... Hát ezért küszködik az ember? Hát ennyi volt az egész élet? Érsebészet...  te jóságos Isten! Negyven évig azt se tudtam, ki a körzeti orvosom...

– Most csodálkozol, mi? – ült föl az ágyban Pista. – Hülyeség, csak rámfogják az egészet. Az történt, hogy a hátsó szomszédom, aki valaha a tanítványom volt, azt mondta, hogy fölmérette a telkét, és szerinte az én telkemből is két méter az övé. Ott van a legszebb körtefám. Mondtam, magam oltottam vadalanyba. Az egész környékről a csodájára járnak, olyan gyönyörű. Azt mondja ez a... szarházi, hogy rendben van, nem vágja ki, de ezentúl a fele termés az övé. Az én fám termésének, érted? Hát azt a vastaglábú anyját, azt!...  Szarházi s... senkiházi.
– Jól van no, ne hergeld föl magad!
– Már hogyne hergelném, amikor azzal vádolnak, hogy ráemeltem a kapát, meg azt ordítoztam az egész utca füle hallatára, hogy haszonleső, rohadt sváb ivadék. Még a német kisebbségi önkormányzat elé is becitáltak, mondván, hogy megsértettem a kisebbségi öntudatukat. Én, akinek az ősei valahonnét a Rajna vidékéről települtek be a török idők után. Én, akinek a vérében anyai ágon keveredett a zsidó, meg a tót. Különben görög katolikus vagyok, mert az anyám szülei csak úgy egyeztek bele a házasságba, ha a születendő gyerekek az ő vallásukat követik. Az apám a harmincas évek elején magyarosította a nevét Harasztira, nehogy belekössenek a német, meg a zsidó származásába. Ezt mind hivatalos iratokkal tudom bizonyítani. Meg az ő származásukat is, hiszen hajdan én voltam a helytörténeti szakkör vezetője, én kutattam, én írtam meg a település történetét a honfoglalástól a nyolcvanas évek végéig. És akkor én vagyok nekik a nacionalista, meg a magyarkodó? Miféle emberek között élünk mi, Sanyikám?
– Ezek most több, mint száz kilométerre vannak tőlünk. Mire hazamész, talán el is felejtik az egészet. Tudod, minden csoda három napig tart – nyugtatgatta a másik.
– Nono! Megígérték, hogy agyonvernek. És ezek meg is teszik. Láttad itt a szemközti szobában azt a kigyúrt, szőke pasast?
– De hiszen azt tegnapelőtt kiengedték...
– Igen, de miért? Egyik nap hallottam a folyosón, hogy németül beszélt a mobil telefonján. Ahogy a közelébe értem, rögtön zsebre vágta. Ugye...? Most egy nő van rám állítva. Amikor reggel jöttünk kifelé az ebédlőből, hallottam, mit mondott a társának; „Figyelj csak! – mondta. – Ez az...” Pszt! Hallod? Lent az utcán ugat a kutyájuk. Ezer közül is megismerem a hangját. Szóval csak megtaláltak, pedig mondtam a feleségemnek, hogy senkinek ne mondja meg, hol vagyok. Értesítette őket a nő. Akkor pedig azt is tudják, mikor engednek ki. Hacsak közben be nem jönnek...
– Ide? Ide ugyan egy légy se szállhat be észrevétlenül.
– Hmm... Te csak úgy hiszed. Három éve volt egy csúnya autóbalesetem. Mindkét lábam eltört, három bordám, agyrázkódás, meg ilyesmi. Azóta járok bottal. Itt nem, mert a folyosón el vagyok nélküle, meg a kigyúrt pasas is nyilván egy botos embert keresett, azért nem talált meg. Különös, hogy a rendőrség azóta is vizsgálja a baleset okát, de még mindig nem találták meg. Nem hát, mert ott is van beépített emberük. Megyek az utcán, mindenki előre köszön, hiszen a fél város a tanítványom volt, és akkor jön szembe egy idegen, és odasúgja; „Jövünk ám, nehogy azt hidd, hogy megfeledkeztünk rólad!” Most is. Nem hallod?
– Nem. A szomszéd kórteremben horkol valaki.
– Rendben van, de azért megkérlek, csukd be az ajtót, és ha netán keresnének, mond azt, hogy nem vagyok itt! Ja, és még valamit: ígérd meg, hogy abból, amit most bizalmasan elmondtam neked, egyetlen szót se mondasz el a professzornak!
– Bízhatsz bennem – mondta, aztán még gondolatban hozzá-tette. – Minek is mondanám, hiszen ők azt is tudják, amit te nem tudsz szavakba önteni.

Kedden reggel a nyugdíjas tanárt elvitte a felesége. Bíró Sándor is már csak a zárójelentésére várt. No, meg a feleségére, aki akkor beszélte meg a főorvossal a további teendőket.
– Hát akkor mielőbbi teljes gyógyulást kívánok, Tónikám! – nyújtotta a kezét a testes vállalkozónak.
– Neked is, Sanyikám! – rázta meg a másik. – És ígérd meg nekem, hogy nem eszel puhára főtt tokaszalonnát méregerős, ecetes cseresznyepaprikával!
– Megígérem...

– No, hogy ízlik a szabad levegő? – kérdezte az asszony mosolyogva, amikor kiléptek a kórház kapuján.
– Koszos is, büdös is, de nagyon ízlik – mondta a férfi. – Hanem tudod, az a legfelemelőbb az egészben, hogy akár két órát is utazgathatok a városban anélkül, hogy ide vissza kéne jönnöm.