Bakonyi István
Takács Imre 80 éves lenne


A Székesfehérváron élt József Attila-díjas költő, Takács Imre augusztus 31-én töltené be 80. évét. A feltételes mód oka, hogy már közel hat esztendeje halott. Az a poéta, aki az 1945 után indultak egyik legkiválóbbika volt, aki Nagy László, Juhász Ferenc vagy Csoóri Sándor nemzedéktársaként, s hozzájuk közel álló szellemiségével az újabb magyar líra fontos teljesítményét hozta létre.
Talán nem érdektelen a kerek évforduló előtt arról szólni, hogy ő is azok közé tartozott, akik írásaikkal ostorozták a „létező szocializmus” világát, akik megjárták a lelki poklokat, akik a háború utáni tiszta lelkesedés után gyorsan találkoztak a rendszer megnyomorító hatásaival, a kultúrát is szorongató erejével. Éppen ezért fontos megvizsgálnunk, hogy például Takács hogyan élte meg a nagy változást, az 1990 körüli társadalmi mozgásokat. Ebből a szempontból érdekes, hogy éppen abban a fordulatot hozó évben jelent meg Jótékony kaszabolás c., máig utolsó verseskötete. (Azért mondom, hogy máig, mert a következő hetekben hagyja majd el a nyomdát egy új válogatott kötet, a Tükre a csillagoknak, Román Károly szerkesztésében, a Székesfehérváron működő Vörösmarty Társaság kiadásában.)
Nos, ez a kötet is azt mutatta 16 évvel ezelőtt, hogy a mélyben lappangó feszültségek bemutatásáért Takács Imre igen sokat tett verseivel, prózai írásaival. Ő egyébként sosem vállalt közvetlen politikai szerepet, ám műveivel egyértelműen a rendszerváltók közé sorolható. Személyes sorsának sajátossága, hogy az új világban már csak rövid ideig vehetett részt, hiszen elhatalmasodó betegsége a végleges elmagányosodáshoz vezetett.
Fontos, amit maga a költő írt a fülszövegben: „A költészet a legnagyobb színészkedés. Azzal a céllal, hogy hagyjuk a magunk kínját, a közérdekűvel foglalkozzunk. Legfeljebb a közérdekűt a magunk kínjának is álcázhatjuk. Széptanilag így hitelesebb a dolog. Bár az együgyűeket megtéveszti. Ady leírta a sírását is, mert szégyellte, már csak azért is nem szégyellte, mert nem biztos, hogy a valódi sírását írta le. Leírta azt a sírást, ami fölhallatszott a költészetbe.” Láthatjuk, hogy még egy ilyen röpke szöveg is alkalom volt költőnk számára, hogy kitárulkozzon, hogy a költőszereppel kapcsolatos nézeteit bemutassa. Ahogy a pályatárs Péntek Imre látta a kötettel kapcsolatban: a félreszorítottság az egyik oka az újabb önvizsgálatnak, és jó alkalom erre a pályán való sajátos végigtekintés, a kimaradt művek begyűjtése, számbavétele. Kétségtelenül ekkor már fontosnak látta Takács, hogy elmozduljon a végső igazságok felé, a folytonos megújulás igényével.
Ebből a verseskötetből sem hiányoznak az életmű szokásos, nagy ívű darabjai. (Korábban is olvashattunk tőle számos jelentős hosszúverset, mint lírájának jellemző műveit.) Itt most az Orémuszt (Könyörögjünk! alcímmel) illeti meg a különös hely. Jeles gondolatok egész sorát tartalmazza ez a vers, megint a belső küzdelem és az önvizsgálat erejével. Józanul néz szembe a tényekkel, fájdalma nagy. „Kimaradtam a bolyból, a halottak közül, az élők közül; / aranysárga kartonból ollóval kerekítem a napkorongot / ezermilliós kicsinyítéssel…” A totális magány és totális „kimaradás” fölismerése vezérli gondolatait. És még egy kulcssor: „Csak egy utat járhattam végig.” S közben szembeszáll kételyeivel, a hitetlenséggel, a gyásszal, a legmegrázóbb belső harcokkal. Teszi ezt szabad versáradással, nyelvileg nyersen, néhol már-már szemérmetlenül. S a végén ott a föloldás lehetősége: „Röppenjetek föl, végső pillanatok / az atomtöltetekkel golyózók pince-paradicsoma fölé! - / hogy a Földet örökösen télvégi, pállott hidegétől, / flórátlan és faunátlan sivárságától megóvjátok!” Modell-értékű költemény ez, kivetíthető belőle az egész pálya sok lényeges mozzanata.
Az Orémuszhoz hasonló nagyságú versvállalkozás a Rámkötelezett szabadság, „a haza jelképes visszafoglalásának” hosszúverse. 1985 júniusában a költő érzi a „szabad és kötelező” mozzanat fontosságát, érezvén, hogy lesz még ennél égetőbb gond is… Ez a mű az akkor a hatvanadik éve felé közeledő költő újabb nagy számvetése. „Szabad és kötelező visszafoglalni hazámat, / hosszú a nyári napom májustól augusztusig. / A lekvárok forró és gőzpamacsos / pöfögésétől a beszáradásuk idejéig. / Anyámmal a paradicsomot aprítom a fazékba, / fejtem a borsót, szeletelem a zöldpaprikát, / kotrom az újkrumplit, a babot szedem. / Mit akartok ti a munkásosztállyal és a szegényparasztsággal énellenem?” Az élet apró mozzanataiból áll össze a haza képe, a szegénység és a gazdagság ismertetőjegyei jelennek meg egymás mellett, a hétköznapiság költőietlensége éppúgy jelen van, mint az indulatos kérdés. S hasonlóképpen a gondolatiság és az érzékiség. A megemelt és a nyers nyelvezet.
Természetesen nem csak az ilyen nagy vállalkozások alkalmasak a folyamatos vizsgálatra, hanem a miniatűrök is. Így volt ez korábban, a pálya egyéb szakaszaiban is. Nincs ebből hiány a Jótékony kaszabolásban sem. Közben számol a legvégső nagy kérdésekkel is, pl. a Közeledés a halálhoz c. versben. A „télbe elérkezett” ember szólal meg itt, aki aztán keserűen teszi föl a kérdést: „Minek is avatkoztam én az istenek dolgaiba?” Hangütése emlékeztet a „mindent másoknak remélő” József Attila híres búcsúzására, amelyben ugyancsak megjelenik a négy évszak, miként itt is. Takács Imre ugyanakkor nem próbál könnyet fakasztani; józanul és keményen néz szembe a tényekkel. Hiszen tudjuk: egész életművére ez a józan és kemény szembenézés (is) a jellemző. Nem kendőzi azt sem, hogy a pusztulás folyamatának döntő oka az önpusztítás. A Diagnózisomban írja: „…gyilkolod magad az alkohollal, a nikotinnal, / a kétségbeesettséggel, a magánnyal.” Pedig egyebek között ez az a korszak, amelynek esztendeiben – bár némiképp kiszorulva a nagy országos folyamatokból – környezete számára meg tudja teremteni a közösségi lét feltételeit. Székesfehérváron, mint a közép-dunántúli írócsoport titkára, lelkesen szervezi a helyi életet, s egy tízemeletes panelház alagsorában, a csoport helyiségében rendszeres összejövetelekre hívja a város és a megye íróit, költőit. Közöttük Kalász Mártont, Bódás Jánost, Sobor Antalt, Szikra Jánost, Tódor Jánost, Álmos Istvánt, Neményi Lászlót, és számos fiatalt. Közülük például László Zsolt mindmáig hűségesen őrzi a Takács Imrétől kapott szellemi, lírai örökséget. Ám azt sem feledhetjük, hogy amikor már élete utolsó szakaszához érkezik, egy másik fiatal költő, Szegedi Kovács György lesz az, aki a leghűségesebben látogatja a beteg poétát a szociális otthonban.
Visszatérve még a nyolcvanas évekre: Takács Imre tevékeny középpontja, hatásosan összefogó elméje a fehérvári irodalmi életnek, és tegyük hozzá, hogy akkor még folyóirat és irodalmi társaság nélkül. Amikor 1988-ban végre újjáalakulhatott a Vörösmarty Társaság, 1990-ben pedig megszülethetett az Árgus, mindkét közösségben otthonra lelt, bár – sajnos – csak rövid időre.
Ám kétségtelen, hogy leginkább a verseiből, például utolsó kötetéből derül ki az, amiről oly sokszor beszélt ezeken az összejöveteleken: nemzedéke és saját poklairól, önpusztításáról, a kor vétkeiről. Az 1956 utáni korszak tragikumáról.

 
¤ lap tetejére