Szele Bálint
„Mi Shakespeare-t akarjuk kiadni.”
Interjú Borbás Máriával az 1955-ös és az 1988-as Shakespeare kiadásokról


Borbás Mária (1930) egyik legismertebb és legtermékenyebb műfordítónk. Saját elmondása szerint legalább kétszáz regényt ültetett át a magyar nyelvre, munkásságáért számos díjban részesült: IBBY-díj (1986), a Művészeti Alap Irodalmi Díja (1989), József Attila-díj (1994), hogy csak a legfontosabbakat soroljuk. Műfordítói tevékenysége mellett szerkesztőként is maradandót alkotott, nevéhez fűződik több elbeszélés- és versgyűjtemény létrehozása. A Shakespeare-filológia számára munkásságának legérdekesebb része az 1955-ös és az 1988-as reprezentatív Shakespeare-összkiadás szerkesztése. Interjúmban erről kérdeztem.

Hogyan vált részesévé az 1955-ös Shakespeare-összes munkálatainak?
Az 1955-ös Shakespeare kiadás munkálatait megelőzte egy Shakespeare-bizottságnak a felállása, amelyben nagy szaktekintélyek vettek részt, mind irodalmi, mind színházi vonalon. Volt tehát a bizottság, és voltak állandó segítők. A bizottság rendszeresen összeült, hogy megbeszélje a kiadandó szövegek részleteit. A kiadó részéről – akkor még a Szépirodalmi Kiadónál indult el az egész, ebből lett az Új Magyar Könyvkiadó, amely az Európa Kiadó elődje volt – Vas István volt a tagja ennek a társaságnak, ő volt a „belső szerkesztő,” aztán kiderült, hogy összeegyeztethetetlen az ő szerkesztői szereplése azzal, hogy az ő fordításai is megjelennek a kötetekben. Akkor már ment a Nemzeti Színházban Mészöly Dezső Antonius és Cleopatra-fordítása – sőt azt hiszem, az Othello is – az Antoniust viszont Vas István is lefordította. El kellett tehát dönteni, hogy a kettő közül melyik kerüljön bele az új kiadásba, és emiatt Vas lemondott a szerkesztői szerepről. Akkor kerültem bele én ebbe a dologba. Friss diplomás voltam, kezdőnél is kezdőbb szerkesztő, és úgy néztem föl ezekre az emberekre, mint félistenekre. Ott ültem minden bizottsági ülésen és jegyezgettem szorgalmasan, majd a jegyzetekből jegyzőkönyveket készítettem. Ezek a jegyzőkönyvek már nincsenek meg, csak az én jegyzeteim, ötven év távlatából. Ezek 1954. április 16-án kezdődnek, és saját egyéni „gyors-írásommal” íródtak, tehát csak én tudom igazán megfejteni őket.
Miről szólnak ezek a jegyzőkönyvek?
A leglényegesebb kérdés ezeknek a bizottsági összejöveteleknek a napirendjén a klasszikus Shakespeare-fordítások javítása, vagy, mint később nevezték, „átigazítása” volt. Arany, Vörösmarty és Petőfi fordításairól volt szó. Vörösmarty fordításainak ügyében merült fel először a kérdés, hogy kell-e javítani, vagy nem. A bizottság egyik tagja, Illyés Gyula volt a legnagyobb harcosa a klasszikus fordítások javításának, átigazításának, vagy kiigazításának, nevezzük, ahogy akarjuk. Rettenetesen heves viták folytak erről. Kardos László professzor nagyon ellenezte, Illyés nagyon pártolta az igazítást, a többiek meg vagy támogatták, vagy nem. A vége az lett, hogy a kötetek végén, a tragédiák vonatkozó jegyzeteiben, kinyomtattuk az eredeti és a javított szöveget is.
1948-ban megjelent egy nagyon népszerű Shakespeare-kiadás a Franklin Társulatnál. Miért kellett már 1955-ben új Shakespeare-t csinálni?
A Franklin-kiadás még a „maszek” könyvkiadás időszakában jelent meg, aztán 1950-ben vagy 1951-ben államosították a könyvkiadókat, és a Szépirodalmi Könyvkiadóban felmerült, hogy a Franklin-féle Shakespeare-kiadást át kellene értékelni. Egy csomó olyan Shakespeare-dráma volt benne, amely új fordítást igényelt. Többek között ebben volt Vajda Endrének – akinek már a nevére sem emlékszik senki – hét Shakespeare-fordítása. Arany László Két veronai ifjú-ja is helyet kapott még ebben, aztán Fodor Józsefnek is több fordítása szerepelt. Tény az, hogy ezt a kiadást nagyon átértékelték, amikor a bizottság megállapodott abban, hogy melyek azok a fordítások, amelyeket ki kell cserélni (ekkor én még nem vettem részt a munkában). Ekkor keletkezett egy nagy, új, négykötetes Shakespeare-kiadásnak a terve. A hét Vajda Endre-fordításból például hatot kicseréltek, a hetediket, a Titus Andronicust többé-kevésbé kegyeletből megtartották. Ez a mai napig is szerepel a kötetekben.
Nézzük az 1955-ös Shakespeare történetét! Hogyan jött létre az új kánon?
Akkoriban sokkal lassabban jelentek meg a könyvek, mint manapság, a technika sem volt olyan fejlett, mint ma, de annak ellenére, hogy lassú volt a könyvkiadás, és annak ellenére, hogy ez egy nagyon igényes kiadás volt, bámulatos gyorsasággal kihozta a kiadó. 1954 áprilisában már javában folyt a munka, és 1955-ben meg is jelentek a kötetek. A munkálatok közben még nem is volt kész minden fordítás. Majd erre még kitérünk, krimibe illő jelenetekre került sor. A Shakespeare-összes megszerkesztésének a folyamata egyébként körülbelül másfél évig tartott.
Rekonstruáljuk a történetet!
A történetnek én már a közepébe csöppentem bele, amikor a munka már javában folyt, 1954. április 16-án. A sorozatnak Kéry László volt a külső szerkesztője, és amikor az a kérdés került napirendre, hogy a klasszikusok Shakespeare-fordításait szabad-e meghagyni úgy, ahogy vannak, vagy pedig módosítani, javítani kell őket, Kéry azt az álláspontot képviselte, hogy érdemes javítani a szövegeket, de ne túl sokat javítsanak bennük. Addigra már megegyeztek Szabó Lőrinc Lear-javításainak az ügyében, és ő azt mondta, hogy körülbelül negyven helyen vissza kellene állítani az eredeti Vörösmarty-szöveget. Szabó Lőrinc kézirataiból végül nem minden javítást fogadtak el. Kéry fogalmazta meg azt is, hogy a Lear még problematikusabb, mint a Julius Caesar. Vas István erre megkérdezte, hogy Vörösmartynak az esetleges fordítói hiányait, „alulmaradásait” helyes-e Szabó Lőrincnek pótolnia – ahol például nem tudott rímeltetni Vörösmarty, vagy ahol a szójátékokat nem fordította. Vas szerint csak az elavult dolgokat kellett volna modernizálni, a többi javítást fonáknak érezte. Lutter Tibor szerint, aki akkor az angol tanszék vezetője volt, Vörösmarty nagyon ragaszkodott a német szöveghez. Illyés Gyula erre azt mondta, hogy ha már Szabó Lőrinc átfésülte, nézzük meg, hogy milyen az átfésült szöveg, úgyis az ő neve is ott lesz a fordítás felett: „ha már megcsinálta, akkor értékeljük a munkáját.” Vas István viszont kijelentette, hogy Shakespeare esetén minden fordító kissé alulmarad. Amit Vörösmarty rímtelenül fordított, azt szerinte már nem kellene rímesíteni, a szójátékokat azonban le kellene fordítani, ha kell, akár Vörösmarty szövegének a rovására is.
Amikor arról volt szó, hogy szentségtörés-e, vagy sem a klasszikus fordítások javítása, Illyés azt mondta, hogy két szempont szól az ún. „szentségtörés” mellett: az egyik, hogy nem szentséget törünk, nem Petőfi vagy Vörösmarty eredeti gondolatához nyúlunk. „Nem az a baj, hogy Arany Shakespeare-kéziratai elégtek, nagyobb baj lenne, ha csak egy verse is hiányozna.” A klasszikusok szerinte szívesen vették volna a javítást, ha tudták volna, hogy mi lesz a fordításuk sorsa száz év múlva. Javítani kellett az olyan nyelvújítás-kori szavakat, mint bék’, merény, ját’ és hasonlók. „Szeretnék végre irodalmi múltat teremteni; állandó cölöpök legyenek, használható, jó Shakespeare-fordítások. Maga Shakespeare egyébként amúgy is régies, a Shakespeare-i angol nyelv tele van régiességgel. XVI. századi magyar nyelvvel viszont nem lehetne visszaadni. Tökéletes fordításaink legyenek irodalmunkban, ezeket játszassuk is, leglényegesebb a hasznosság” – mondta Illyés Gyula. „A hamis bálványokat, olcsó fetisizmust félre kell dobni. Nem a bibliofil kiadás a lényeg. Óriási szolgálat Vörösmartynak, Petőfinek, hogy az ő fordításuk lesz az örök magyar Shakespeare. Igenis legyen végre használható, egészséges, jó a fordítás. A kiadásnál ne filológusokra gondoljunk, de diákokra, munkásokra, akik Shakespeare-t akarják élvezni, nem az irodalom körüli pletykát.” Illyés megjegyzése volt az is – a Lear kapcsán –, hogy a klasszikusok átigazítása során a szövegben magában az újat közöljük, jegyzetben a régit. „Klasszikusaink megvédéséről van szó, legyünk már egy kicsit maradandók. Feladatunk, hogy játszhatóvá, közérthetővé tegyük nagyjainkat” – mondta. Ő a klasszikusoknak vélt ezzel szolgálatot tenni. Kardos László felvetette erre, hogy miért ne fordíthatná le Szabó Lőrinc az egész drámát. Illyés erre azt mondta, hogy „Vörösmartyt akarjuk megmenteni, ha Szabó Lőrinc lefordítja, Vörösmartyt eltemethetjük.” Nem Vörösmartyról van szó, hanem elsősorban Shakespeare-ről, s hamis tekintélytisztelet, mondta ő, hogyha úgy, ahogy van, közöljük a szöveget. „A zseniket ne a hibáikban tiszteljük” – tette hozzá Illyés.
Óriási viták voltak tehát a klasszikusokról, a beszélgetések többsége erről szólt. Általánosságban véve Illés Endre és Illyés Gyula Szabó Lőrinc-párti volt, a színházi emberek inkább Vörösmarty-pártiak. Az említett ülés a rendes munkaidő (fél 5) helyett 3 7-ig tartott, ezt feljegyeztem. A kikristályosodott vélemény végül az volt, hogy főleg a komikus részeket kell javítani, tehát azt, ami a mai olvasónak esetleg már nem elég vicces, a tragédiák szövegébe viszont nem nagyon kell belenyúlni. Illyés Gyula úgy fogalmazta meg a véleményét, hogy „Arany Hamlet-fordítása már a nép közkincsévé lett, élvezet hallgatni. Vörösmartynak viszont szívességet tettünk a Julius Caesar modernizálásával.” Vas István is dicsérte Szabó Lőrinc modernizáló munkáját.
Ezek után felmerül a kérdés: az új fordításokról is ilyen komoly viták voltak?
Igen. Szó volt például az Othello-fordításokról is. Mészöly Dezső benyújtotta az akkoriban elkészült Othello-fordítását, és ezt kellett szembeállítani Kardos László régebbi fordításával. Kardos győzelmében sok mindennek szerepe volt. Egyrészt Kardos is benne volt a bizottságban, köztiszteletben álló egyetemi professzorként, a kiadás nagy bevezetőjét is ő írta. Másrészt Mészöly fordításait akkor még nem méltányolták eléggé, túl könnyednek tartották, azt mondták, túlságosan is a „mondhatóság” a fő szempontja. Mészöly színházi ember volt, és ő nagyon sokat törődött azzal, hogy a szövege könnyen mondható, színpadszerű legyen. A jegyzőkönyv tanúsága szerint az Othello-fordításokat is részletezték. Felolvastak részleteket Kardos és Mészöly fordításából is, mire Illyés csak annyit jegyzett meg csendben, hogy „egyik felolvasott rész laposabb, mint a másik.” Othello Mészölynél sokszor úgy szaval, mint Rostand Cyranója, mondta ugyancsak ő. Illés Endre szerint „Mészöly a sűrű, szenvedélyes drámát lágy, kellemes budoár-hangulatúvá varázsolta.” Sem Mészöly, sem Kardos nem vett részt a vitában, de hozzá kell tennünk, hogy Mészöly akkor még nem volt annyira elfogadott ember az „elegánsabb” irodalmi körökben. Domokos János, aki akkor a Szépirodalmi Könyvkiadó lektorátusvezetője volt és később az Európa Kiadó igazgatója lett, úgy összegezett, hogy a színházi köröknek jobban tetszik ugyan Mészöly fordítása, de „mi Shakespeare-t akarjuk kiadni és nem Mészölyt.”
Ezek már-már késhegyre menő viták lehettek. Volt-e olyan fordítás, amin nem volt vita?
Természetesen. Nézzük a fordítókat abc-sorrendben... Arany János fordításairól már volt szó. Áprily Lajos a Pericles-t fordította, de az is a Franklin-kiadásból került át. Babits Vihara, Devecseri Gábor Winsori víg nők-je is ilyen volt. Faludy György esetében érdekes dolog történt. A Felsült szerelmeseket Gáspár Endre kezdte el fordítani, de fordítás közben meghalt, pont egy rímes helyzet közepén, a negyedik felvonásban. Ráadásul már nagyon körmünkre égett a kiadás dolga, és emiatt is nagy probléma volt, hogy ki fejezze be, ki fordítsa le. Nehéz lett volna olyan fordítót találni, aki az egészet olyan gyorsan le tudta volna fordítani. Valakinek az az ötlete támadt, hogy fejezze be a fordítást Faludy. Meg is történt, Faludy nagyon szépen hozzásimította a rímhez a párját, és befejezte a fordítást. Ez már 1955-ben történt. Faludy viszont ezután kegyvesztetté vált, tehát a legközelebbi kiadás idején, 1961-ben, már Recsken törte a követ, vagy már nem is volt Magyarországon, nem tudom pontosan, tény az, hogy kegyvesztett volt, és ismét előkerült a gond, hogy mi legyen a fél fordítással. Mészöly akkor már nagyobb becsületnek örvendett kiadói körökben, így megkérték, hogy vegye át és fejezze be a fordítást. Az ezt követő legközelebbi Shakespeare-kiadás idején Mészöly aztán előhozakodott azzal, hogy szeretné az egész darabot szőröstől-bőröstől lefordítani. Ezt meg is tette, ekkor kapta a darab a Lóvátett lovagok címet. A nyolcvanas évek népszerű kötetenkénti Shakespeare-sorozatában már az ő fordítása szerepelt.
Mely fordítások maradtak meg a Franklin-kiadásból?
Fodor József Sok hűhó semmiért-fordítása megmaradt, Jékelyvel viszont újból lefordíttatták A makrancos hölgyet. Kosztolányi Téli regéje is bekerült a fordítások közé. A Rómeó nem, de érdekes, hogy az Európa Diákkönyvtár azóta is Kosztolányi szövegét tartalmazza. Lator László újonnan fordította a Cymbeline-t, Németh László esete pedig újabb kis történet. Az V. Henrik fordításáról van szó, amelyet Képes Gézának kellett volna elkészítenie. Ő az utolsó pillanatig hitegette a kiadót, de végül nem fordította le a darabot. 1955 nyarán még ott állt a kiadó egy lefordítatlan V. Henrikkel, de Németh László megmentette a kiadást és a kiadót, és körülbelül öt hét alatt lefordította a drámát. A következő kiadás számára Vas István újrafordította a darabot. De ez akkor is óriási cselekedet volt Németh Lászlótól. Érdekes történet a következő is. Németh László asztalán állt egy higanyos vérnyomásmérő, olyan, amilyen az orvosi rendelőkben szokott lenni, nyitva, és egy kockás füzet feküdt előtte. Németh – mint tudjuk – rendszeresen mérte a saját vérnyomását. Megállapította, hogy ha önálló művet ír, akkor a legmagasabb a vérnyomása, és azt megközelíti a Shakespeare-fordítás közben mért adat. Petőfi Coriolanus-fordításáról is van egy aprócska történet. Mikor a klasszikus fordítások javításáról vagy nem javításáról folyt a vita, és a Coriolanus-fordítást Illyés átdolgozta, „átigazította,” hátradőlt, és azt mondta, hogy „Sándor hálás lesz még nekem ezért a túlvilágon.” Kérdés, hogy valóban hálás-e.
Radnóti Miklós a Vízkeresztet kezdte el – sajnos befejezni nem volt módja, így Rónay György fejezte be a fordítást, amely gyönyörű lett. De már ekkor, az 1955-ös Shakespeare-összkiadás munkálatai idején kész volt Szabó Lőrinc Vízkereszt-fordítása is, amelyet az akkori Jókai Színház mutatott be. Ez a fordítás is odakerült a bizottság asztalára. Ezzel kapcsolatban is volt vita. Kéry László szerint „Szabó Lőrinc kollokviálisabban fordít, könnyebb, áttekinthetőbb, de itt-ott kínosak a rímek.” Szabó Lőrinc fordítása összességében jobb, mondhatóbb volt, de mindez nem indokolta a cserét. Illyés Gyula szerint Radnóti szövegét jobban lehetett szavalni. „Egyik is jó, másik is jó, döntsenek a filológusok” – mondta. Kardos László amellett érvelt, hogy „Radnótit megmentjük, Rónayt rehabilitáljuk, ha ez a fordítás jön ki.” A döntés tehát megszületett.
Somlyó György II. Richárd-fordítása is már a Franklinban szerepelt, a Shakespeare-bizottság őt is felkérte, hogy imitt-amott módosítson a szövegén. Egyébként ezeket a Franklin-kiadásban megjelent fordításokat sorra mind kontrollszerkesztették különböző Shakespeare-filológusok, és ennek alapján a még élő fordítók javítottak a szövegeiken. Minden egyes drámát kontrollszerkesztettek, a már megjelent fordításokat is elolvasták – Lutter Tibor, Ruttkay Kálmán, Szenczi Miklós és többen mások is. Szabó Magda a Két veronai ifjú új fordítását készítette el A két veronai nemes címmel. A határozat az volt, hogy „elfogadjuk, a részletes bírálatot küldjük Szabó Magdának. Ahol érdemes, vegye át Arany László trouvaille-ait. Túlnyomórészt jobb Arany Lászlónál.” Szász Imre a Tévedések vígjátékát fordította, ő akkor nagyon fiatal volt, de már egy vaskos regénye is megjelent, és nagyon szép bírálatot kapott a Shakespeare-bizottságtól a fordítása. „Szász Imre fordítása sokkal jobb, formás, fordulatos, pergő, és ami Fodor fordításából hiányzik: »matematikai báj,« komédiai vidámság jellemzi. A prózája jó, a szójátékok simák, jó a humorérzéke, kellemes meglepetés a próbaszöveg.” Illés Endre véleménye szerint „könnyen pergőek, leleményesek a szójátékok, jó a barokkos fordulathalmozás, lendületes a szöveg.” Egypár javítást is ajánlottak, például azt, hogy az első felvonást még nézze át. Vajda Endrét azzal vigasztalták, hogy legalább egy fordítása megmaradt. Vas István fordításai nagyszerűek, főleg a III. Richárd, de A velencei kalmár is gyönyörű. Érdekes módon ő fordította a három VI. Henrik közül az elsőt. A kötetenkénti kiadás számára (1980-as évek eleje) újrafordította az V. Henriket, de amikor megkérte a kiadó, hogy a VI. Henrik második és harmadik részét is fordítsa újra, arra már nem volt hajlandó. A II. és III. rész még 1988-ban is Németh László fordításában maradt meg. Vörösmartyról már esett szó. Weöres Sándor fordította a VIII. Henriket, szintén újonnan, és ő is elég gyorsan – az is olyasféle tűzoltásszerű munka volt – de így is nagyon szép szöveget produkált. Weöres VIII. Henrik fordításáról a következőket jegyeztem fel: Illyés kitűnőnek minősítette, Kéry ritmikai problémákat talált benne, mert a fordító gyakran élt anapesztussal. Kardos László szerint zavaró a sorok végén az egy szótag többlet – a fordító nem rövid szótagot ugrat, hanem hosszút. Ezeken a részeken főleg a verstani dolgokról esik szó. Kéry végül azt mondta, hogy ne szóljunk bele Weöres verselési megoldásaiba.
Szabó Lőrinc fordításairól mit tudhatunk meg?

Szabó Lőrincnek megmaradt a csodálatos Macbeth-fordítása, a másik három is nagyon jól sikerült, és a Julius Caesar és a Lear átigazításai is az ő nevéhez fűződnek. Az Ahogy tetszik is nagyon szép, de a Macbeth-fordítás az, ami igazán felülmúlhatatlan. Nekem ma az a véleményem, hogy a klasszikus Shakespeare-fordításokat meg kellett volna hagyni úgy, ahogy vannak és a drámákat újrafordítani a színpad számára. Ez a toldozás-foldozás nem hiszem, hogy örökéletűvé teszi Vörösmarty fordításait. A filológiának is nehéz feladat lehet szétszálazni, hogy mi az, ami Vörösmarty, mi az, ami Szabó Lőrinc. Azóta, amikor elhatározódott – tehát több, mint ötven évvel ezelőtt –, hogy ezek a bizonyos átigazítások megtörténjenek, már sokat változott az ízlés és a nyelv, más, mint ötven évvel ezelőtt, így az úgynevezett átigazítások is már kissé idejét múltak.
Milyen volt ennek az új kiadásnak a fogadtatása és sikeres volt-e?
Azt kell hinnem, hogy sikeres volt, mert elég sok újabb kiadás követte. Nem az 1961-esre gondolok, mert az majdnem ugyanez volt. Kicsit később jelent meg az a kiadás, amelyet Kéry László úgy nevezett, hogy „az egykötetes Shakespeare két kötetben” (1964). Ez mindenfajta apparátus nélkül jelent meg, egy fia jegyzet sem volt benne, és ez is elfogyott. Az Európa Kiadó Világirodalmi Kiskönyvtár sorozatában is jelentek meg Shakespeare-darabok. Az 1980-as évek BBC-sorozatában mindegyik dráma megjelent külön kötetben. El is fogyott, népszerű, jól sikerült sorozat volt. Minden kötethez íródott egy kis utószó is. Aztán jött az 1988-as négykötetes kiadás, amely igyekezett jóvátenni az 1955-ös kiadás hibáit. A jegyzetapparátus egységesebb lett, minden darabhoz Géher István írt rövid bevezetőt, utószót, illetve írt volna ő hosszabbat is, csak a kiadás nem tudta megvárni, amíg ő elkészült, így ezeket kénytelen volt a végén külön kötetben kiadni. Így is egy elég tekintélyes vállalkozás volt ez. 1988 óta nem volt újabb összkiadás, de az Európ
a Diákkönyvtárban és más kiadóknál is folyamatosan jelennek meg Shakespeare-drámák.
Hogy lehet az, hogy az 1988-as és az 1955-ös Shakespeare között szinte semmi különbség nincs? Mi volt ennek az oka?
Bizonyos öröknek mondható érték. Végeredményben nem hiszem, hogy bárki is fölülmúlhatta volna akár Szabó Lőrinc Macbeth-jét, akár Vas István III. Richárdját – nem beszélve a régi klasszikusokról. Alig hiszem, hogy szükség lett volna újabb szövegekre, hogyha a könyvkiadást, a nyomtatott szöveget nézzük. Más kérdés, ha a mondott szöveg, a színpad kerül szóba. Az 1988-as kiadásban mindösszesen három változtatás volt. Vas István V. Henrikje mellett Mészöly Lóvátett lovagok-ja és a Sok hűhó semmiért volt csak új.
Mondhatjuk, hogy ez egy reprezentatív, végleges kiadás?
„Végleges” kiadás nincs. De itt már nem voltak az 1955-öshöz hasonló viták, kontrollszerkesztésen is csak az úgynevezett „új” fordítások mentek át. De hát azok sem voltak már igazán újak. Főleg Géher Istvánnal volt sok vitám, az időpontok miatt, amit nagyon nehezen tudott betartani. Aztán egy kicsit csonka is lett a kiadás, az előbb említettek miatt. Viszont a jegyzetben, a Tragédiák kötetben mindenhol van utalás arra, hogy az 1955-ös kiadásban ezek az átigazítások hol találhatók. Eleget tettünk tehát a filológiának. Emlékszem, 1964-ben is megkérdeztem Kéryt, hogy akkor most föltüntessük-e az átigazításokat vagy sem, amire ő azt mondta, hogy nem, most már magát az átigazított szöveget közöljük, most már az a kánon.
Milyen más megfontolásokat kellett érvényesíteni a szerkesztőmunka során?
Volt egypár dolog, ami az akkori kultúrpolitikára utalt. Illyésnek is volt néhány arra vonatkozó megjegyzése, hogy a „munkás és paraszt” olvasók mit értenének meg. A kor politikai légköre is beszűrődött a munkába. Domokos János egyszer megjegyezte, hogy előfordulhat, hogy „azoknak az elvtársaknak, akiknek a feladata az irodalom ellenőrzése,” jobban tetszik Mészöly, ezért is kellene az előszónak kitérnie arra, hogy milyen a rossz Shakespeare-fordítói stílus és miért marad ki a kiadásból Mészöly Dezső.
A klasszikus Shakespeare-fordítások javítása ügyében egyébként mindenki egyetértett azzal, hogy Arany fordításaihoz nem szabad és nem is kell hozzányúlni, Kéry viszont rettenetesen büszke volt arra, hogy talált egy sort a Szentivánéjiben, amely egyetlen magyar kiadásban sem szerepelt, holott Arany kéziratában megvan: a Szentivánéji álom negyedik felvonásában az a sor, hogy „Amaz Heléna, ősz Nedár leánya.” Ez akkor hangzik el, mikor rábukkannak az erdőben alvó szerelmesekre. Ez addig kimaradt, ezután viszont belekerült a további kiadásokba. Egyetlenegy sor volt, amit Kéry ugyancsak kijavított Arany fordításában: „és minthogy e reg java elhaladt.” Ezt Kéry javította „reggel”-re, ez volt az egyetlen változtatás.
Hogyan készült a kincset érő jegyzőkönyv, amelyben eddig lapozgattunk?
Gyorsírni nem tudok, ezért igyekeztem csak így rövidítve leírni a dolgokat. Tartalmilag, mint láttuk, a vita legnagyobb része a klasszikusok javítása vagy nem javítása, valamint az, hogy miből kell új fordítást készíteni, de mire én belekerültem a vállalkozásba, ez már nagyrészt eldöntött dolog volt. És aztán helyet kapott még az egy-két új fordításnak a bírálata, mint pl. a Tévedések vígjátéka.
Mikor ért véget a munka?
1955. szeptember 23-ai az utolsó bejegyzés. A gyűjtemény 1955 novemberében meg is jelent. Nem egyszerre ment a nyomdába, hanem kötetenként. Akkor még az is probléma volt, hogy le kellett gépelni az összes darabot, elolvasni, majd újraolvasni. A régi írógépeken nem voltak hosszú ékezetek, ezeket is végig ki kellett javítgatni. Először elolvastuk mi, utána egy kézirat-előkészítő, utána ment a nyomdába, elolvasta egy korrektor, két korrektor, szóval rettentő hosszú és bonyolult folyamat volt, ennek ellenére aránylag jó minőségben jelentek meg a kötetek. Közben a fordítókkal is tartani kellett a kapcsolatot, korrektúrát kellett küldeni nekik, esetenként sürgetni kellett őket. Arra nem emlékszem, hogy a már nem élő fordítók munkáját ki nézte át. Az biztos, hogy Kéry László mindent elolvasott, és én magam is mindent elolvastam. Emlékszem, hogy 1955 nyarán szinte minden nap egészen estig bent maradtam a kiadóban, olyan őrületes munka volt. De végül kihoztuk az anyagot. Képzelheti, hogy igyekeztünk, ha nyáron még nem volt meg a fordítás, és novemberre kijött a kész anyag.
Lábjegyzetbe tartozó anekdota, hogy amikor a kiadás címnegyedívének korrektúrája az Új Magyar Könyvkiadó igazgatója, az egykori moszkvai emigráns, Rákos Ferenc elé került, haragosan felelősségre vont, tudom-e, hogy kik a mi nagy klasszikusaink – Arany, Vörösmarty, Petőfi – tehát a fordítók felsorolásánál az ő nevüket kiemelt szedéssel kell feltüntetni! Kétségbeesésemben Devecseri Gáborhoz fordultam, aki akkor a Néphadsereg őrnagya volt – Devecseri felöltötte az egyenruhát, becsörtetett Rákoshoz, és „megvédte” a többi fordítót (ő is köztük volt), és a címnegyedívben végül minden fordító neve egyforma betűnagysággal jelent meg.

 
¤ lap tetejére