Lukács László
Csákberény verses falucsúfolójának háttere

Több mint egy évtizede Gelencsér József négy cikket is közölt a móri-völgyi, az abai és a Velencei-tó környéki falucsúfolókról.¹ A Móri-völgy községeinek sorában Csákberény (Fejér m.) falucsúfolójáról Gelencsér Józseftől ezt olvashattuk: „A magyar nyelvterületen mindenfelé találhatók verekedős hírű falvak. A somogyiakat országszerte bicskásoknak tartják, megyénkben pedig az úrhidaiak és a jenőiek mellett a csákberényiek emelkedtek bicskás hírre. Igaz, a csákberényieket inkább bugylisoknak nevezik, mivel egykoron a fanyelű bugylibicskával verekedtek. A községben a gróf Merán uradalom 4500 kh földet bírt. Egy verses falucsúfolóba a grófi család is bekerült ― a fehérvárcsurgói Károlyi gróffal együtt:

Csákberényi híres Merán,

Bugylibicskát termelt a fán.

Csurgai gróf méltósága,

Mind megvette adósságba.”²

Gyermekkoromban, az 1950-es években, a Csákberénnyel szomszédos Zámolyon mi is hallottuk, emlegettük, hogy a csákberényiek bicskások, bugylisok.

            Zámolyon 2004. április 30-án Európai majálist rendeztek, melynek keretében a Szép Ilonka Faluházban előadást tartottam Ausztria néprajzáról. Előadásom után állították fel a legények a májusfát a községháza elé. A májfaállítást követő fogadáson szólított meg Filotás Gyuláné Tóth Julianna (szül. 1935), hogy a csákberényi falucsúfoló versnek miért csak egy versszakát idéztem cikkemben. Ő Csákberényben született, onnan jött férjhez Zámolyra. A verset édesapja, Tóth Gábor (1898-1980) csákberényi földműves írta az 1930-as évek végén egy újság pályázatára. Beküldte a szerkesztőségbe, megjelent az újságban, a pályázaton nyert vele egy szecskavágót. Az újság a front alatt elveszett, de Tóth Julianna még kislány korában megtanulta édesapja versét, ma is tudja. Említettem, hogy a cikket nem én írtam, hanem Gelencsér József. Magam csak hozzászóltam az abai falucsúfoló (Elmarad, mint az abai vacsora) közlése nyomán kialakult vitához.³ Tóth Julianna emlékezetében így őrizte meg édesapja versét:

Híres gróf az öreg Merán,

Bugylibicskát termel a fán.

Lehullik majd a hóval,

Az első évi adóval.

Majorján a disznófalka

Nagyon mohón mind felfalta.

De mert emészthetetlen,

Nyitva hullt ki kegyetlen.

Csurgai gróf méltósága

Mind elvitte adósságba.

Nyúzni vele sokáig,

Kiket nyúzott idáig.

A magbékát Söréden

Ezzel nyúzták a héten.

Grófi étel, fokhagymás,

Megpörgetve paprikás.

Megjelenése után gróf Merán János (1867-1947) Tóth Gábort magához hívatta, mert versét gúnyosnak találta. Tóth Gábornak nem lett baja belőle, mivel a pályázati felhívásban, humoros formában kértek egy-egy községről verset.

            A versben emlegetett „csurgai gróf méltósága”, gróf Károlyi István, akinek Fehérvárcsurgón 2338, Sárkeresztesen 1713 kh-as uradalma volt. Őt erős kritika éri a versben, amely talán a kor népi íróinak, falukutatóinak társadalombírálatában gyökerezik, azzal rokonítható.

            Tóth Gábor versének utolsó strófája a Csákberénnyel szomszédos Söréd falucsúfolóját is elárulja. Lánya is említette, hogy a sörédieket magbékásoknak hívták. Hogy miért, arról így írt Gelencsér József: „A Székesfehérvár―Mór közötti út mentén található kis község lakói gyakran szolgáltak a csúfolódók céltáblájául. Ma már csak a sásos-nádas növényzet jelzi, hogy a falu nyugati szélén korábban szerény kiterjedésű tó húzódott. Ehhez kapcsolódott a tréfálkozások tekintélyes része, emiatt nevezik a sörédieket békásoknak, magbékásoknak. Mert, hogy a sörédiek országút melletti nádas tavában örökké kuruttyoltak, brekegtek a békák. De tud a környék egy kis történetet is, mely az ilyenféle anekdoták jellemzőinek megfelelően képtelen eseményről szól. Egykor a faluban nagyon elszaporodtak a békák, ezért a bíró elrendelte, hogy valamennyit agyon kell verni. A kiirtás következményeként viszont a szúnyogok szaporodtak el. Rögvest keresték is a békákat, de már csak egyet találtak. Azt azután megkötözték a tó fenekére, hogy el ne menjen. Azóta emlegetik a sörédiekről, hogy megkötözték a magbékát.”⁴

            Gelencsér József is elmond egy történetet, amelyben két szomszédos helység, Csákberény és Magyaralmás falucsúfolója együtt szerepel. Megértéséhez tudni kell, hogy a magyaralmásiakat tormásoknak nevezik, a korábban általuk termesztett és a székesfehérvári hetipiacokon árult, kevéssé erős, édes ízű tormáról. Maga az eset így hangzik: „Vagy 15 évvel ezelőtt játszódott le az alábbi történet, mely nem csak a falucsúfolók napjainkig terjedő létét bizonyítja, hanem azt is, hogy a helyzethez kapcsolódva a csúfolóval rögtönözni is lehetett. A Székesfehérvár―Magyaralmás―Csákberény útvonalon közlekedő autóbuszjáraton esett meg a párbeszéd kökényvirágzás idején, nyirkos, ködös időben. Egy öreg ómási (magyaralmási) parasztember szólította meg a busz jókedélyű kalauznőjét, aki köztudottan csákberényi származással dicsekedhetett:

– Jaj, Icuka, rossz idők járnak a bugylifákro!

            A frappáns válasz sem maradt el:

– Nem baj ám, hajja, legalább lesz mivel pucúnyi a tormát!

            A tréfát értő utasok dőltek a nevetéstől.”⁵ Ez a történet is bizonyítja Gunda Béla tömör megállapításának helyességét, amely szerint a falucsúfolókat egyik falu mondja a másikról.⁶

            Tóth Gábor versének keletkezésekor Csákberényben és környékén már közismert volt mindkét falucsúfoló (csákberényi bugylisok, sörédi magbékások). Élt az ebeszélő hagyományban az a képtelen hiedelem is, hogy a bugylibicskákat Csákberényben a bugylifákon termesztik. Tót Gábor ezeket a szóbeliségből jól ismert elemeket foglalta versbe, hozta kapcsolatba a helyi és egy közeli földbirtokossal, végül egymással is: a sörédi magbékát csákberényi bugylibicskával nyúzták. Ugyanez történt meg két emberöltővel később az autóbuszon az élőbeszédben: a csákberényi bugylifákon termett bugylibicskával fogják megtisztítani a magyaralmási tormát.

            Tóth Gábor tehát egy olyan vers szerzője, amelynek anyagát részben az elbeszélő hagyományból merítette. Ide kapcsolódnak Voigt Vilmos sorai: „A szerzőség bonyolultságát biztosítja az is, hogy a folklór anyag zöme, még a leginkább újító kedvű mesefák, nótafák ajkán is ― hagyományos. Igaz ugyan, hogy adva van a lehetőség változtatásokra, újításokra, kérdés azonban az, hogy ezt a közösség miképp fogadja be, ha befogadja, mert ha nem, a rögzítetlen új változat egyszer s mindenkorra eltűnik, megsemmisül. A tradíció, amely egyfelől a múltból már készen szállít anyagot, másfelől azt is megköti, hogy ezt ne nagy módosulással adják tovább ― erőteljes gátja a szerzőség kibontakozásának, ugyanakkor ilyen módon mégiscsak biztosítja a folytonosságot, azt a lehetőséget, hogy új meg új „szerzők” mindig felbukkanhassanak.”⁷ Tóth Gábor versének egy versszakát, pontosabban az első és a harmadik strófa két-két sorát, befogadta a közösség, elbeszélő hagyományában verses falucsúfolóként megőrizte. Az már a kutató szerencséje, hogy a XXI. század elején, egy kivételes napon összetalálkozott a szerző lányával, akinek emlékezetéből a falucsúfoló vers teljes szövegét rögzíthette. Mindennél jobban bizonyítja az érintett közösség, Csákberény részéről a befogadást, sőt a teljes elfogadást, hogy a falucsúfoló alapját képező eszköz bekerült a község 1994 óta használt címerébe: a címerpajzs aljára helyezték, egy gabonakévével együtt, az esztergált fanyelű, rugó nélküli zsebkést, a bugylibicskát.

Lukács László

[JEGYZETEK: 1. Gelencsér József: Falucsúfolók a Móri-völgyből. Fejér Megyei Hírlap XLIX. 259. 1993. november 6. 7.; Gelencsér József: Falucsúfolók a Móri-völgyben. Fejér Megyei Hírlap XLIX. 265. 1993. november 13. 6.; Gelencsér József: Falucsúfolók Abáról. Fejér Megyei Hírlap XLIX. 283. 1993. december 4. 6.; Gelencsér József: Élcelődések a Velencei-tó körül. Fejér Megyei Hírlap L. 278. 8.; 2. Gelencsér József: Falucsúfolók a Móri-völgyből. Fejér Megyei Hírlap XLIX. 259. 1993. november 6. 7.; 3. Lukács László: Még egyszer az abai vacsoráról. Fejér Megyei Hírlap L. 12. 1994. január 15. 6.; 4. Gelencsér József: Falucsúfolók a Móri-völgyben. Fejér Megyei Hírlap XLIX. 265. 1993. november 13. 6.; 5. Gelencsér József: Falucsúfolók a Móri-völgyből. Fejér Megyei Hírlap XLIX. 259. 1993. november 6. 7.; 6. Gunda Béla: Falucsúfolók. A rostaforgató asszony. Budapest, 1989. 145.; Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése. Budapest, 1972. 69.]