Szitányi György
A megmaradt cirkáló


Száz éve született Rejtő Jenő


Betegen bevonulni: alaphelyzet, abból ki lehet indulni, ámbár a helyszín nem a megfelelő kocsma vagy kantin, hanem Nagykáta, ahonnan Ukrajnába indul a 101/19-es munkaszolgálatos század, egy Alig Látható Légió. Így mégis inkább, mint párnák között. 1942. november 27-én indult a vesztek mezejére a vonat. Pesten többek között egy verskézirat maradt Különbéke címmel, és arról szól, amiről Sirone kapitánynak a sivatag: hogy minden olyan valószínűtlen, ha Velencére gondol, ahogyan a rikkancs kiáltozta legfrissebb hírre írja: „Sztálingrád? Lehet, hogy nem is igaz“.
Harmincnyolc évet sem élt, József Attilánál tizenhárom nappal korábban született.
A hetvenes évek végén rövid ideig, de igen nagy erővel emlegették tudós emberek, hogy nemcsak túltermelési válság van, hanem van egy olyan válságciklus is, amely szerint nagyjából ötvenévenként nagy baj jön. 1979-ben úgy rémlett, a féltve őrzött feledésből felbukkan Kondratyev neve és igazsága, jön az ötven év előtti nagy válság, s nincs az az állampárt, amelyik ezt megtilthatná neki, milyen érdekes.
A közgazdászok és a közgazdákból lett szociológusok babonásnak bizonyultak, de azért mégis, mintha az 1979-es helyzet mutatott volna valamiféle lényegbeli rokonságot az 1929-essel, sőt a békekutatók - mert háború az, ami egy béke vége és egy másik béke eleje közé esik - azt mondták, nagyon kritikus évek jönnek, és a legveszélyesebbnek 1983. júniusa, júliusa tűnik, akkor nagyon kell vigyázni, nehogy háború legyen.
Nem lett, hál’ Isten.
Helyette az lett, hogy negyven évvel Rejtő halála után be kellett látnom, csődbe ment a magyarországi olvasás. Ez tulajdonképpen régóta kézenfekvő volt, de hogy éppen Rejtő... Jöttek az 1970 körül születettek, kölcsönkérték néhány Rejtő-kötetemet, néhány hónapig küszködtek velük, utána visszakaptam mindet azzal, hogy jó könyvek ezek, de most tanulni kell, többet nem kérnek.
Ez önmagában is gyanús lett volna, ám fölkerült a pont az i-re. A pontot egy tizenhat éves ifjú tette oda imígyen: nem erre gondoltam, ebben nincsenek meg a képek.
Vagyis ő olvasott (vagy mit kell vele csinálni) egy-két képregényt, és azt hitte, a Rejtő-könyvekben képregények vannak. Szóval nem, hát sajnálja, de a dolog így nem érdekli.
E képregények persze már nem olyanok voltak, mint a most jubileumát ülő, önmaga állítólagos politikamentességét is ünneplő Fülesben a hatvanas években. Ezekben nem kellett a begyulladt szerkesztőség miatt Gorcsev Ivánt Fülig Jimmynek, az orosz hússalátát pedig bolgár gyümölcssalátának nevezni. Azonban míg a hatvanas évekbeli képregényekkel csak szerzőjük és kiadójuk volt elégedett, az újabbakkal a közönségük is. Igaz, utóbbiak már nem tudtak, tehát nem is szerettek olvasni.
Így eshetett meg, hogy mindörökre adósa maradtam Sükösd Mihálynak egy ötszáz fős mintán bemutatandó Rejtő-hatásvizsgálattal.

Egy régi felmérés, amit lehangoló tanulságai miatt közre kellett volna adni


Alig valamivel a hetvenes évek közepe után lett kész az a mélyinterjúhoz hasonló kikérdezés-sorozat, ami 300 fős mintát adott végül egy dolgozathoz. Azt kellett volna néhány évvel később 500 fősre bővítenem. Lehetetlen volt: 1. belépett az idő múlásával egy funkcionálisan analfabéta korosztály, akikkel nem volt mit kezdeni, 2. ha valamire is használhatók lettek volna az új „olvasók“, hozzájuk képest el kellett volna tolni a korhatárokat a korábban megkérdezettek között, és ez óhatatlanul hamis eredményre vezetett volna.
Azon poétikus szépségű idők, úgy látszik, mindörökre elmúltak, így többé nemigen lesz alkalom Rejtővel kapcsolatban elfogadható érvényű olvasásvizsgálat tartására; tanulságképpen megismertetem az olvasót azzal, mi volt a helyzet Rejtő felnőtt (18 év fölötti) olvasóival a hetvenes évek végén. Az adatokat változatlanul hagytam.
Különösebb módszer nem vezetett, mindössze arra törekedtem, hogy a mintán belül a nők és a férfiak aránya 1:1 legyen, ez nagyjából megfelelt - és ma is megfelel - a hazai aránynak. Fordítottam némi gondot arra is, hogy a megkérdezettek életkorának nagy szórásával és a foglalkozásuk változatosságával lehetővé tegyem valamiféle tendenciák feltárulását.
Az igyekezet hiábavaló volt. Noha a 300 ember mindegyike olvasott Rejtő-regényt, olyan is akadt közöttük, aki nem olvasta végig még azt az egyet sem, amit valamilyen hatásra el akart olvasni. Ez akkor meglepő volt azok számára, akik kedvelték Rejtőt. Mégsem ez volt a zavarbaejtő, hanem az, hogy a megkérdezettek közül 62 kereken elutasította a Rejtő-írásokat. (20,6 %!) Megoszlásuk nem szerint: 43 nő (14,3 %, 19 férfi (6,3 %,). Az egyetlen említésre méltó vonás e hajdan meglepően nagy számon belül az, hogy míg a férfiak mindegyike végigolvasta az egyébként elutasított regényt-regényeket, kizárólag nők voltak, akik az olvasást abbahagyták (szám szerint 18-an: 6 %).
Megjegyzendő, hogy más kalandregénynek minősülő vagy minősíthető könyveket egyébként olvastak.
Ez a jelenség azért volt akkor számomra lehangoló, mert a Rejtő-regényt végig nem olvasók - egy kivétellel - érettségizettek; és ami a legelgondolkodtatóbb volt (akkor!): nagyjából egyidősek voltak.
Kirívó példákat idézek az olvasóktól.
33 éves előadó, nő: „Nem tudtam végigolvasni. Értelmetlen, nem?“
29 éves nyomdai montírozó, nő: „Tíz oldalt is elolvastam, vagy nyolcat. Tiszta hülyeség, nem könyvbe való.“
24 éves számlakezelő, nő: „Már egyszer próbáltam olvasni. Szerintem még csak nem is vicces.“
22 éves magyar – pedagógia szakos egyetemista, nő: „Nem irodalom, hülye, aki olvassa.“
76 éves nyugdíjas betanított munkás, férfi: „Én nem értem az ilyesmit, kérem szépen, de az én időmben nem lehetett volna értelmetlenségeket kinyomtatni az emberek butítására.“ (A kérdezett alig négy évvel volt idősebb Rejtőnél, unokája beszélte rá az olvasásra.)
55 éves asztalos, férfi: „Minden marhaságból meg lehet élni.“
50 éves igazgató, férfi: „Nem komoly dolog ez, értelmetlen bohóckodás. Kikapcsolódáshoz jó krimi kell.“
49 éves taxisofőr, férfi: „Nem komoly embernek való.“
Voltak a megkérdezettek között ezeknél fiatalabb férfiak is, akik nem olvastak Rejtő-könyveket, de ők általában semmit sem olvastak. Velük szemben állt a szabad idejükben kikapcsolódásként könyvet olvasók csoportja (jellemzően a megkérdezett középkorú és idősebb nők többsége). Ezek részint egyedülállók voltak, részint a férjük rendszeresen ivott. Általában szentimentális giccseket olvastak pótboldogságként.
A megkérdezett olvasó férfiak kivétel nélkül olvastak Rejtő-regényt, ki ezért, ki azért. Általában tetszett nekik, ebben meghatározó volt a légió és a katonai szolgálat közötti - egyénenként olykor nagyon is eltérő - analógiák felfedezése. Két példa következik.
27 éves esztergályos, egy 26 éves munkaügyi előadó férje, aki a felesége szerint „lehet hogy nem normális“, mert hangosan nevetve olvasta Rejtőt: „Muszáj rajta röhögni, hogy milyen balhés, frankón olyan hülye az őrmester (Potrien), mint a mienk volt, meg elloptunk mindent, amit lehetett, hogy leszereléskor meglegyen a szerelés, miegyéb, a maradékot meg eladtuk a többinek, akinek hiánya volt.“ (V. ö.: Csülök, Senki Alfonz és Tuskó Hopkins betörése a raktárba - A három testőr Afrikában).
23 éves segédszínész: „Az díjazza igazán, aki volt katona. Más el sem tudja képzelni, mi lett volna, ha tisztelgés helyett megemeljük a sapkánkat.“ (Mint Vanek úr - A tizennégykarátos autóban).
Már akkor nyilvánvaló volt, hogy van szint az addig legalacsonyabbnak tartott fok, a partikularitás alatt is. Ami az esztétikai megismerésben a katarzis, a tudományokban a heuréka-élmény, ezen a szinten csupán a pszichológiából ismeretes „aha-élmény“. Körülbelül így: Légió? Aha, katonaság, aha, tudom, miről van szó.
Legalább ennyire érdekes és elgondolkodtató, hogy Rejtő akkor még élő olyan kortársai, akik Rejtő-regényt olvastak, jóllehet laikusok az irodalom terén, egészen másképp látták a rejtői irodalmat. Irodalomnak tekintették, ha nem is elsővonalbelinek, olyannak, amelynek praktikus rendeltetése is van. (Egyéntől függően: ki-, vagy bekapcsolódás.) A következő három, alapvetően eltérő világszemléletű, állású, a társadalmi gyakorlattal kapcsolatban más-más viszonyban élt férfi véleménye jó példája ennek. (Szintén megkérdezésükkori életévüket közlöm.)
78 éves raktáros, volt legitimista képviselő: „Ragyogó humorú,
mindenből viccet csináló ember volt, kár érte. Azt az időt, amikor élt, azaz éltünk, csak ezzel a végletes humorral lehetett elviselni. Tipikusan pesti humora volt, az a pesti kabaré, ami csak Heltai Jenőnél maradt meg, ha jól emlékszem. Csak ponyvaírónak tartom, de olyannak, aki néha politizált is. A politikai kabarét mindig szerettem.“
72 éves nyugdíjas főelőadó, volt fegyveres ellenálló, 1945 után kormánybiztos: „Fogalma sem volt, hogy miről írt, de olyan szellemes volt, mint az eredeti Hacsek és Sajók apja, a Vadnay Laci. Érdekes, hogy a Laci mindig azsúrban volt a napi politikával, és ragyogó pofa volt már középiskolás korában is, mégsem annyira mély, mint ez... Rejtő filozofikusabb volt. Az ô írásain kevesebbet nevettem, azt hiszem, azért, mert a történetei nem voltak igaziak, mint a Vadnayéi - hazudott az is untig eleget -, hanem Rejtő általánosabb emberi hülyeségeket írt meg. Azt hittük, okosabb a Lacinál, de kettőjük közül mégsem a Rejtő emigrált. Gondolom, nem hitte, hogy az ember tényleg annyira hülye, mint ahogy megírta. Mire megtudta, hogy e mellett még aljas is, már késő volt.“
69 éves nyugdíjas bíró, aki mindig bíró volt: „Mindig szerettem a ponyvát. a Rejtő-ponyva mindig kedves olvasmányom volt, teljesen ki tudja kapcsolni az embert, és végtelenül szellemes. Talán csak Molnár Ferenc volt jobb.“
Az értelmiségiekre a 69 éves bíró válasza volt a legjellemzőbb.
Ettől tulajdonképpen csak a két hajdani politikus és néhány irodalmár tért el. Az irodalmárok akkoriban kitartottak a semmivel alá nem támasztott „ponyvaparódia“ mellett, két kivétellel. E kettő közül egyikük véleménye érdemel említést. Az akkor fiatal irodalomtörténész (és író) Bárdos Pál kíváncsi lett, miért csoportosul és min vitatkozik egy folyosói sarokban 15-20 egyetemi hallgató. Megtudva az okot, felkéretlenül közölte véleményét: „Egy Rejtő-regénynek mindig lehet előre tudni a végét, de egy Rejtő-mondatnak soha.“
Ennyi volt az egész. Szóba sem került paródia, abszurd, groteszk és más remek kifejezések, ez a lényeg, ami minden olvasatára egyaránt jellemző. Úgy vélem, mind irodalomelméletileg, mind stilisztikailag ez a lehető legpontosabb meghatározás.
A sokféle Rejtő-olvasatnak oka az igen nagy jelentésszférájú, nem „két“, hanem többértelmű hangalakok, frázisok és közhelyek vegyítésének magas hírértéke. Ezek elsőrendű jellemzője nem az, hogy bizonyos mértékig szóviccek, hanem éppen az a tulajdonság, ami miatt arra a következtetésre jutottunk, hogy van a mindennapiságon belül is rétegződés, azaz vannak - voltak már akkor is -, akik egész egyszerűen a puszta szöveget sem értették meg. A rejtői sokértelműség az átlagosnál magasabb szellemi színvonalon is problematikus, mivel pusztán a nyelvi szférában is olyan dolgokat vet fel mintegy mellékesen, mint például a "70-kedés", ami etimológiai kérdés. A „10-telettel“ csak formailag rokon ezzel, és rokon az ősi vígjátéki elcserélés-motívumokkal: két azonos hangalakú szótag cserélődik el itt. Hasonló értelmezési cserére és frázistördelésre példa, hogy vannak az embernek halaszthatatlan ügyei, amelyek során súlyos tárgyban kell dönteni, és ennek szintéziseként történt meg, hogy Gorcsevet „egy halaszthatatlanul súlyos tárggyal“ úgy vágták fejbe, hogy elájult. Ez a szöveg nem parafrazálható: konnotatív. Ebből következően nyelvileg analóg a szinesztéziával, vagyis poétikailag kifejezetten esztétikai érték hordozására alkalmas. És mennyire logikus ugyanez az államhűség vonatkozásában, amikor a nyugalmazott lengyel hóhért Galamb azzal győzi meg a kongóvidéki négerek és a francia rabok lázadása leverésének szükségességéről, hogy a hóhér állami ember, tehát államhű, ezért az a kötelessége, hogy akkor is megvédje az államot, ha az történetesen nem a hazája (Az előretolt helyőrség). Anélkül, hogy elemzésbe bocsátkoznánk, érdemes felfigyelnünk arra a tényre, hogy nem az „állami emberek“ kötöttek bele Rejtőbe - azoknak bizonyára megfelelt ez az analógia -, hanem a szélsőjobb újságírói, akik értették a különbséget. Ők tudták, hogy Rejtő gúnyolódik. Ennek másik szép példája, amit a Csontbrigádban az áruló Berlac mond: „Afrika nekem nem hazám“, semmi köze az impériumhoz, ő nem afrikai, hanem francia.
Mindennemű kikacsintás nélkül jegyzem meg: a rendszerváltásnak nevezett teljesen vértelen forradalom Max Weberre hivatkozva épített a hivatalnoki kar tökéletes elvtelenségére, és e tudományos bázisra alapozva hagyott meg helyén sok, korábban is nagy hatalmú bürokratát. Ebből azonban az is következik, ami Rejtő logikájának - és nem egyszer megítélésének - lényege: aki nem hajlandó vagy nem képes mindennemű társadalmi adaptációra, vagy bűnöző, vagy pszichopata. A tökéletes állampolgár sohasem tér el bűnösen vagy kórosan az aktuális államrendtől. Vagyis igaz a képlet: állam = haza. Ha ez nem volna igaz, nem bízhatnánk Max Weberben csak azért, mert mint Marx kortársa évtizedekig titkolt gonoszként létezhetett csupán. Rejtő jól ismerte a különböző filozófiai munkákat, jártas volt a szociológiában és a társadalomlélektanban is. Csak igazán markáns esetekben határozható meg, viccelt-e valóban, és ha igen, mikor, mivel.
Ítélje meg az olvasó maga, vicc-e ez, vagy sem: „Ha egy diplomata felmászik az utcai lámpára, elviszik a mentők. Ha egy villanyszerelő teszi, semmi baj. Ha ugyanez a villanyszerelő jegyzéket nyújt át egy nagyhatalomnak, nyomban beszállítják. Úgy a jegyzék átadása, mint a lámpaoszlopra mászás lehet teljesen normális és szükségszerű cselekedet, és lehet komoly kórtünet“. Vagy egy más részlet ugyanonnan: „A rög- és valódi eszmék fanatikus ismételgetése ma még nincs precízen elhatárolva az orvostudomány előtt. Ezért olykor nagy reformerekről későn derül ki, hogy eszméjük nem valódi volt, hanem rög. De ilyenkor már nem lehet kezelni őket, mert magas pozíciót, nagy tekintélyt és világraszóló érdemrendet kaptak." (Egy bolond száz bajt csinál)
Persze reformernek lenni eleve nem normális dolog, kilóg a normális átlagból, bár nem egészen mindegy, merre, hogyan, mennyire.
Igaz, Rejtő-regényt írni se normális, ahelyett a rendes emberek hivatalba járnak és kuporgatnak. Vagy várják a munkanélküli segélyt, és levonják mindenből az erkölcsi tanulságot.
"És este már munkába állt egy hajón, két ember helyett, de dupla fizetésért. Boldog volt.
Ismét dolgozott!
Így jár, aki verekszik." (Piszkos Fred a kapitány)
Ezt 1940-ben írta. Sokan ma is szívesen dolgoznánk két ember helyett egyetlen tisztességes fizetésért. Lám, mintha tényleg volna valami a Kondratyev-ciklusban.
Nem a komolytalanság a jellemző a fenti idézetben, hanem az, ami a Rejtő-mondatokban is: a lelkes befejezéshez még lelkesebb csattanót várna az olvasó. Rejtő korának divatja szerint akár erkölcsi diadalt. A lét lényegének logikája szerint valóban az történt, amit az író leírt: a tényektől független erkölcsi törvény érvényesült. Mit tesz a Rend: ok és okozat között valódi gyakorlati összefüggés van.
A jó poén mindig konfúziót okoz, és minél messzebb van a nyilvánvalóságtól, annál nagyobb hatású a megoldása. Kant hasonlót ír a fenségest analizálva, de csak a nevetés kiváltására érti. Szerintem fordítva is érvényes: a tragédiákban a tragikum ereje nem abban van elsősorban, ami bekövetkezik, hanem abban, hogy miképpen. A rejtői tragikumról a későbbiekben még beszélünk.
Most azonban másról van szó: arról, hogy akiben az idézett szöveg által kiváltott konfúzió megszűnik, az nevet. A Rejtőt nem elutasító - vagyis a szöveget értő - olvasók ilyenek.
Az idézett szövegben ugyanúgy megvan a minőség is, mint a kommersz olvasat; ebben az összefüggésben az erkölcsi tanulság didaktikus levonása az ilyenfajta regények tagadásaként (Aufhebung) értelmezhető. Intellektusnak való dolog ez: az úgynevezett etikai sík, a zsidó-keresztény erkölcsi világkép szerint rendeződő giccsek szemléletének paródiája. Hogy ez az erkölcsi világkép, amely, akárhonnan nézzük, a mózesi kőtáblákon nyugszik, hogyan és miért lehet kizárólagosan keresztény életelv vagy/és politikai szólam, nyilvánvalóan ugyanolyan groteszkje a civilizációnak, mint példának okáért az irracionalizmus dicsérete és a racionalizmus megbélyegzése. A hősies magatartás irracionalizmusára Lukács György mutatott rá, akivel e téren józanon aligha lehet vitatkozni. Megfordítva: hősnek lenni sem normális.
És a háború? Hatvan évvel ezelőtt már véget ért. És Weber? Mi van, ha nemcsak Marx, hanem ő is tévedett 150 (= 3 x 50) évvel ezelőtt? Mi van, ha a bürokráciára nem csupán az elvtelenség jellemző, hanem a korrumpálhatóság is, mert olyan pozícióban van, hogy módjában áll a közvagyonból - vagy alkalmazójának bőséges javaiból - kegyúrként adományozni?
Akkor az van, hogy mindegy. Ahol pedig a Mindegy van, elkövetkezett az abszurd világállapot (ld.: Stádium 90/2.), ami történetesen ontológiai alapja mindannak, ami ellen Rejtő is fellépett, de annak is, amiből kiemelkednek a látással megvert művészek.. (Is.)
Persze lehet, hogy Webernek - és újabb követőinek igazuk van. Ez nem zárja ki, hogy az e bürokraták Rendjével szemben vagy legalábbis ellenére kevéssé szabályos állampolgárok is mászkáljanak a világban.
Új probléma vetődik fel: mit lehet kezdeni az e viszonyokba beilleszkedni képtelen, kórosan független személyiségű emberrel? És ami még kínosabb: mihez kezd majd egy ilyen ember, ha analfabéta? Ennek nem lesz elég az irodalomba vagy más művészeti ágba menekülni: akár a falon kívánnának keresztülmenni!
Ez a társaság pedig leend - Jókai (mi még tudjuk) így írta volna - ama 1970 körül születetett funkcionális analfabéta ifjúság gyermekeinek rendje. A nemzedékváltás elfogadott grádusait figyelembe véve e különös új rend átlagosan 2000-ben született meg. Őket fogják tanítani az 1970 körül született tanárok. (Kivétel persze van minden nemzedékben. A java talán ennek is politikus lesz.) Az új nemzedék születése éppen 1950 után ötven évvel időszerű.
Mielőtt belevesznék a számmágiába - erre ok és jogcím bőséggel kínálkozik -, kijelentem: őszintén remélem, hogy a két mágusnak (Webernek és Kondratyevnek) nincs igaza.
A mai kornál maradva a magyarországi magyar olvasók között Rejtő még mindig igen népszerű, bár egyre hátrább kerül napjaink se hús, se hal giccsei mögé; miközben a csallóközi és a székelyföldi (Dunaszerdahely és környéke, illetve Székelyudvarhely és vidéke) magyar olvasói között előkelőbb helyen van, és akik megelőzik: a Csallóközben Keneth, Szilvási és King, Székelyföldön Jókai, Sütő, Gárdonyi, Tamási. (Az adatok Gereben Ferenc, Lőrinc Judit, Nagy Attila és Vidra Szabó Ferenc felméréséből származnak.)
Ez a különbség a művészetszociológiai tegnap és ma között.

Rejtő elfogadása

A hetvenes években magasan legnépszerűbb a Piszkos Fred a kapitány volt. Ennek kezdő mondatai - több-kevesebb pontossággal idézve - szállóigévé lettek. Az olvasók 87 %-a szerette Rejtőt valamilyen okból, közülük akkor mindenkinél az első három megnevezett között volt. Ez a széles körű népszerűség korántsem véletlen: a Piszkos Fred a kapitány Rejtőnek az a regénye, amelynek két, önmagában is teljes egész olvasata van. Teljes a kommersz olvasata is, és teljes egész a mélystruktúra is. Ez utóbbival kapcsolatban, de Rejtőre általános érvénnyel igaz, hogy a regények befejezéseitől, a piaci elfogadhatóságot támogató epilógusszerű esetlenségektől el kell tekintenünk. Ezek azok a bizonyos regényvégek, amiket előre tudhatunk. Ezt az állítást három korábbi dolgozatom (Rejtő regényvilága - Népművelési Intézet, 1978.:
M 44/6166, Esztétikai minőségek és kategóriák Rejtő Jenő regényvilágának tükrében ELTE Bk., 1981., illetve Évszázados úrnak alázatosan jelentem Stádium, 1993/4.) konkrét regényelemzései egyértelműen alátámasztják. (Az elsőnek részlete megtalálható a Népszerű Művek Világképe sorozat I. kötetben, a Krimielemzésekben: 153-188. old. - Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1982.) Az elemzésekből kitűnik, hogy a regényvégeknek magukhoz a regényekhez semmi közük.
A Rejtő-regények rendszerezésében a Piszkos Fred a kapitány lehet a viszonyítási pont, mivel ebben a műben minden Rejtő-olvasó találkozott. Ez némi módosítással a Piszkos Fred-tetralógia többi tagjára is érvényes. (Az elveszett cirkáló, Piszkos Fred a kapitány, Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára, A megkerült cirkáló.) E regényekben fonódik össze a rejtői regénytechnika minden eleme, ezekben mutatkozik meg legtisztábban a Rejtő-regények két világképe. Ebben benne van Rejtő nagysága is, nagysága átkának lényege is: regényeiben a használati és a műérték egyszerre jelenik meg. Nyilván a félreértéseknek is ez az oka. Itt választható el a legtisztábban az a relativitás, amely a társadalom alsó és felső proletárjainak („ingyenélők“) lényegi azonosságát, valamint egymáshoz való viszonyukban meglevő - ugyancsak alapvető - különbözőségét a groteszkben, egymás közegében megjelenő képtelen voltukban ábrázolja, s ezzel a társadalmi osztályok (Weber nyomán státuszok) közötti elkülönültséget és az elkülönültség magatartásbeli jegyeinek mint konkrét és érzéki jelenségeknek, a bennük kifejeződő társadalmi gyakorlatnak abszurd voltát mutatja meg.
Az ilyen olvasás olyasfajta szellemi kirándulás, amely izgalmas kalandja a mindenkori középosztálynak. Különösképpen akkor, ha - mint Rejtőnél sokszor, de a Piszkos Fred tetralógiában teljesen - maga a középosztály kimarad a regényből. Legalábbis látszólag. A figyelmes olvasó a tetralógiában is részint konkrét lecsúszott és felkapaszkodott polgárokat talál (még a legnépszerűbb második kötetben is), részint pedig arra lehet figyelmes, hogy ô maga azért mulat, mert őhozzá képest mindkét ábrázolt réteg idegen. Illetve azért is, mert korántsem ez az egyetlen ok. A középosztály itt érzékelhető hiányában van jelen. Éppen ezért - nem véletlenül ugyanabban a helyzetben találván magát, mint St. Antonio - az „etikai síkon“ állva ábrázolt betyárbecsület és az „úri“ becsület fölött kívülállóként ítélkezik.
Fontosnak tartom, hogy mind a főként kommersz, mind a főként filozofikus regények között vannak légiós regények, míg a Piszkos Fred-tetralógia csak két - természetesen elcserélt - légionistát említ és használ fel, s azokat is csak első kötetében, Az elveszett cirkálóban. El tudom róla képzelni, hogy azért, mert a valóságos társadalom paródiájában csak akkor lenne helye a gyarmati hadseregnek, ha a) annak a szemszögéből kellene néznünk a világot, mert kívülről - Gulliver szemszögéből - nézzük, vagy b) ha katonai diktatúráról írna. Ennél több eset lehetséges ugyan, de végül is itthon írta, amit erről írt.
Mikrofilológiával talán el lehetne dönteni (vagy azzal sem,) vajon nem a kivételes adottság húzódik-e annak hátterében, hogy St. Antonio egyik funkciója az olvasó vezetése. A giccspiacon nem példátlan, hogy egy angyalarcú, ám erős és okos (noha a gyakorlati életben teljességgel tapasztalatlan) személy szerepével azonosul a vevő. Ez az egyik valószínű értelme annak, hogy a Boldogság-szigetek (Fülig Jimmy egyik jellemző változatában: Bolontsák) jogos uralkodója éppen pokoljárást végez a világban. A másik kézenfekvő funkció a Rejtő korának művelt középosztálya babonás hitéből: az értelem és a tisztesség törvényszerű győzelméből következik. Mint azt a figyelmes olvasó megtudhatja, St. Antonio Heléna királyné és Piszkos Fred fia, akit a szép kapitánynéért rajongó idősebb St.Antonio anyástul ellopatott. A tetralógia centrális alakja Fred, aki mindent úgy tesz a társadalom törvényeinek ismeretében, hogy tettei következtében indirekt módon mindig elérje, amit akar. (E tekintetben összevethető a sokkal kisebb kaliberű Török Szultánnal.) Nemcsak személyében, hanem a benne megtestesült értékben is centrális figura. Rejtő (legalább) duplafenekű szimbolikájában ennek piacra való, látványos képe maga a Kapitány, akiről a cirkálólopás után lemosták a vezetéknevét: „...Piszkos Fred, aranyrozettás sapkával, felismerhetetlenül tiszta arccal, angyalhajra emlékeztető, fehér, hosszú ősz szakállával... megjelent a kapitányi hídon“ (Az elveszett cirkáló, 81. old., Magvető, 1966). Ha netán nem kapcsolna az olvasó, ezt követően a becsületről szól a fehér egyenruhába bújt csőcselékhez: „... aki ebben az uniformisban valami becstelenséget követ el, annak torkáig metszem fel a hasát“. A tévé-krimik nyelvén: most ők a jó fiúk. Erre szükségük van a regényárut olvasóknak, míg a mélyebb szövegszintek meglátóinak az e mondatokból kihagyott, nem idézett vicc való. Amit könnyben ázó lelki szemeikkel az alsó olvasói szinten tartózkodók észre sem vesznek. Fred „isteni“ küldetése a neokantiánus erkölcsi eszmék hívőinek való: a tiszta, fehér egyenruha - mint a vele együtt járó kategorikus imperatívusz - jóvá teszi a jó ügyért küzdő embereket. E tekintetben Fred nemes lelkű elhagyott férj, aki fia és ellopott felesége (a másik oldalról: elcserélt főhercegné) boldogsága érdekében csendesen eltávozik a regény végén.
A regény mélystruktúráját elemezve - a párhuzamos világkép értelmében - Piszkos Fred allegória: ô az Ész. A filozófiai vonatkozásokra szűkítve: a tetralógia centrális értékszerkezetű, központi értéke az Ész, a többi ehhez képest foglalja el helyét. A neokantiánus regényáru irracionális világképével szemben az ősrivális Hegel áll: „az ész csele“, vagyis az, hogy az ésszerűség törvénykénti érvényesülése gyakran csak csel révén következik be. A sajátságos hegeli racionalizmusra jellemző így Fred szerepe a tetralógia második kötetében: az Ész csellel trónra juttatja fiát, az Értelmet: St. Antonio elfoglalja a trónt. Az ő meséjének ezzel vége. A többi regényben ő már csak címzett, illetve pusztán leveleiben megjelenő személy. A Piszkos Fred a kapitány 1940-ben született, két évvel Az elveszett cirkáló után. Szűk két esztendő maradt mindarra, amit Rejtő még megírt. A Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára és A megkerült cirkáló szervesen kapcsolódik az előzményekhez, azonban a közbelépő Fred már nem az elvont igazság(osság) szövetségese, hanem - a fegyvercsempészet ellen - az angol-amerikai titkosszolgálaté, mert azok a jók. (Itt és akkor!)
A középosztály, amelyik hiányként szerepel ezekben a regényekben, és St. Antonio szemével lát, tehát vele azonosuló befogadó - örökös túlélőként - benne érzi magát ebben a világban-, a valóságban a magyarországi Iakosságnak túlnyomó többségét alkotta. Történészek és szociológusok szerint a vékony legalsó és a még vékonyabb legfelső réteg között erősen rétegzett, jellegében azonban meglehetősen egységes középosztály állt. Amennyiben polarizálódott, annyiban a két teljes olvasattal jellemezhetően vált szét.
Különös sorsromlás vár Rejtő regényeinek olvasottságra, ha nemcsak az olvasók fogynak, hanem a középosztály is. Az is középosztály-jelenség, hogy a zsidótörvények idején, talán valamiféle morális igénynek megfelelendő, nem az író zsidót, hanem a ponyvaregényt kezdték üldözni. Mert a ponyva hazudik. Amit mond, nem igaz. Tehát butít. A ponyva a nemzet ellensége. Talán igaz - ma utánanézhetni -, hogy a Magyarság című lap kezdte, végeredményben mindegy. Rejtő számára a Nagy Leleplező az Egyedül vagyunk című szélsőjobbos lap volt. 1942. október 9-én (IV. évfolyam, 21. szám) Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét címmel, Mr. Howard-Rejtő-Reich a nagy terézvárosi ponyvakirály és rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatért Japánba alcímmel „leleplezte“, hogy nem is kalandos a múltja, nem is angol, nem is Howard, sőt „nem is Rejtő az igazi neve, hanem Reich“.
Végül hozzáteszi, hogy Olaszországból akkor jött haza, amikor minden külföldi zsidót „eltanácsoltak“.
Tulajdonképpen ugyanazért üldözték, amiért az ötvenes években. Minden parancsuralomnak megvan a maga kulturális diktatúrája.
Ha igaza van Kondratyevnek, előbb-utóbb akkora kátyúban leszünk, hogy nemzetvédelmi okokból nemcsak a születésszabályozásba kíván az állam betolakodni, hanem az irodalomba is. Már láttam olyan - főtisztelendő Várszegi Asztrik úrnak címzett – feljelentőlevelet is, amelyik (szokás szerint) minden jó ízlésű olvasó nevében kívánta a cenzúrát. Nota bene: ugyanők nevében kelt ki néhány évvel ezelőtt a Vietnami Népköztársaság elnökéről elnevezett tanárképző főiskola egyik docense a Népszabadságban azért, mert az írók nem nevelik szép beszédre az ifjakat s a nőket, sőt majdnem olyan pocsék szavakat is leírnak, mint amilyeneket az előbbiek kimondanak.
Jellemző, hogy mindig akad megfelelő kurzus idején, aki rögeszméjével a nyilvánosság elé kiáll, hogy a jóérzésű többség nevében fejeket követeljen. Különösen, ha az a fej történetesen legalább egy fejjel magasodik föléje.
E derék inkvizítorcsírák szívesen hivatkoznak soha meg nem nevezett mértékadó körökre is.
Világmegváltók, keresztre igyekvők a hallgatag többség nevében. A hallgatag többség pedig elbámul, mi mindent akarnak az ő nevében azok, akik miatt van ez az egész felfordulás.
Most a Gonosz azt mondatja velem, hogy ha volna legalább egy, ilyen világmegváltóknak fenntartott kereszt, sokkal kevesebben állnának elő a többség nevében.
„Ha van Isten, úgy jogos a megállapítás, hogy egész generációkat formált a saját képtelenségére“ (Rejtő: H. G. Wells).
Cenzúrára költeni fölösleges ott, ahol olvasásra, könyvre nincs fizetőképes kereslet. Itt az olvasó a hiánycikk.

A regények rendszerezhetősége

A 300 fős felmérés Rejtő Jenőről azt mutatta, hogy messze legnépszerűbb a Piszkos Fred a kapitány. Mind a beszélgetésekből, mind az elemzésekből kitűnt, hogy ennek mintegy természetes oka a végtelen mennyiségűnek tekinthető olvasat, illetve az, hogy minden olvasó számára van megfelelő olvasata. Lévén két szélsőséges, teljesen kommersz és tisztán a mélystruktúrából egész olvasata, hozzá képest, végső soron az egész Piszkos Fred-tetralógiához képest határozható meg egyrészt a kommersz, másrészt a filozófiai mélystruktúrájú Rejtő-regények csoportja. Noha korántsem állítható, hogy minden rejtői kommersz népszerű (lett) volna, jellemzően népszerűbbek, mint a filozófiai mélystruktúrájú regények, amelyek közül egyik sem bizonyult igazán népszerűnek, sőt a Csontbrigád egyenesen népszerűtlen.
Az elemzések és a népszerűségi lista összevetése csaknem bosszantó alázattal felelt meg annak, amit Hauser Arnold írt a népszerűség és a műérték sajátos összefüggéséről: az esztétikai érték és a népszerűség fordítottan arányos (in: A művészet és irodalom társadalomtörténete,146. old. - Gondolat, 1980).
A Piszkos Fred-tetralógia (különösen a második kötet) sajátos helyzetét ez ugyanúgy alátámasztja, hiszen egyik olvasatával az esztétikai értékre, másikkal a lektűrre fogékonyak közötti népszerűsége összeadódott. A töredékes mélystruktúrájú regények sem mind népszerűek. Eltérítene témánktól, ha ezt részleteznénk. Ami biztos: nemcsak a műértékhez való viszony differenciál, hanem a lektűr - mint lektűr - minősége is.
Nem elemeztem az alábbi Rejtő-regényeket: A Sárga Garnizon, Víkend a pokolban, Az úr a pokolban is úr, A Halál fia, Minden jó, ha vége van, Bradley Tamás visszaüt, Vanek úr Párizsban. Ezért e regényeket nem minősítem, és a besorolásból kihagyom. Az elemzések alapján a Rejtő-regények (P. Howard álnéven) három csoportba sorolhatók: 1. a kommersz regények (minimális vagy/és töredékes mélystruktúrával), 2. a társadalomparódia (a Piszkos Fred-tetralógia), 3. a filozofikus mélystruktúrájú regények. Mivel összesen egy évtized terméséről van szó, az időrendiség közömbösnek bizonyult: sem a regények minőségére, sem azok jelentésére („üzenet“) nem volt hatással semmi. A legutolsó regény, a gépíró Kovács Lászlóné (Magda) előadása szerint (in: Hámori Tibor: Piszkos Fred és a többiek, 116. old. – ILV, 1982) a Vanek úr Párizsban című volt. Nincs okunk a sorrendet e szerint felállítani. Más megoldás ésszerűbb: a töredékes, mélystruktúrájú kommersz regényektől a filozófiai mélystruktúra teljesebbé és mélyebbé válása irányában soroltam, míg a tetralógiát értelemszerűen darabjai megírásának sorrendjében hagytam.
A kommersz regények: A szőke ciklon, Vesztegzár a Grand Hotelban, A tizennégykarátos autó, Menni vagy meghalni, Járőr a Szaharában, Pipacs a fenegyerek, A Fekete Kapitány, Az elsikkasztott pénztáros, Ezen egy éjszaka, A Boszorkánymester, Egy bolond száz bajt csinál, Az elátkozott part, A három testőr Afrikában, Az előretolt helyőrség.
A társadalomparódia: Az elveszett cirkáló, Piszkos Fred a kapitány, Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára, A megkerült cirkáló.
A filozofikus mélystruktúrájú regények: A fehér folt, A Láthatatlan Légió, A Néma Revolverek Városa, Az ellopott futár, Csontbrigád.
A tájékozott olvasó észreveheti: a tárcanovellák, valamint A detektív, a cowboy és a légió című írások ugyanúgy kimaradtak, mint a Gibson Lavery-regények: Rejtő Jenő
P. Howardot szerette a legjobban, és amikor kiadója a piaci kereslet változása miatt légiós helyett cowboy-regényeket kért tőle, más (Lavery) álnevet választott, mert nem akarta
P. Howardot lejáratni. Ami minőség, ami „A“ Rejtő az olvasóknak, az P. Howard.
Ami pedig P. Howard tapasztalata, az A detektív...-ből megtudható. Rejtő ugyanis iparos volt, mint ahogyan a kor legtöbb filléres vagy pengős regényt szerző írója.

Regényipar poroszutas módszerrel

Vagyis a manufaktúra szelleme a könyvpiac kínálati-termelési oldalán. Dumas pére, aki a világ legnagyobb sikerregény-termelője mindmáig, amikor - igen gyorsan - elérte, hogy a neve „áruvédjegy“ lett, már csak a szüzsével és a végső simításokkal foglalkozott, regényei megírását, a kulimunkát, tehetséges szövegiparosokra bízta. Dumas nagytőkés volt. Tervezett, előírt, megfizette a kapott munkát, és végül, hogy az minden ízében megfeleljen a védjegynek, a szöveg minőségét javította. Ennek köszönhető, hogy több mint 300 regény jelent meg a neve alatt. Ez az amerikai utas módja a regénytermelésnek. A hazai viszonyok között ez a vállalkozási mód nem működött. Úgy viszonyul a két módszer egymáshoz, mint egy ruhagyár és egy szabóság. Az előbbi egyértelmű, magyarázatra az utóbbi szorul. Egy-két évtizede még akárki ismerhette ezt a munkamegosztást: szabó és nadrágszabó. Az előbbi vette a mértéket, s mivel ô volt a nagyobb tudású szabó, ô varrta a zakót. A nadrágot mérték után, de próba nélkül csinálták. Gyakori eset volt, bevett szokás, hogy másik ember a nadrágszabó, aki a második zakópróbára, de legkésőbb a vállalási határidőre elkészült a munkával. Ő alkalmasint több szabónak is dolgozott, tehát megélt a könnyebb nadrágvarrásból, ami nem volt kifizetődő a jobbik mesterembernek. Így fele idő alatt, jó minőségben az öltöny el is készült. Mindenki meg volt elégedve. A detektív a cowboy és a légió e tekintetben vallomás értékű. A kávéházban dolgozó írók, akiknek mindig körmükre égett a munka a szoros határidők - és a mielőbbi kéziratleadást sürgető permanens pénzhiány - miatt, nemcsak loptak egymástól ötletet, hanem kölcsönösségi alapon adtak is. Egyszerű Plack például középrészekkel kereskedett, amelyeket „ez egyszerű“ kiáltással szokott táplálék fejében eladni. Ő maga nem is volt író - ahogyan a specializálódott nadrágszabó sem „a“ szabó. A füzetes regények előállításának módszere mellett közli Rejtő egy tanító szájába adva, hogyan kell regényt írni. A „tanterv“, ami „mintegy húsleveskocka-kivonat“ formájában adja a kalandregények úgynevezett „alapelemeit“ - a következő: „A fogalmak tisztázása: Légió: Vidám, vakmerő, durva és menetelő katonai alakulat. Regényalakok: Elállatiasodott, kegyetlen és durva gyilkosok. Elemberesedett, kegyetlen és durva állatok, akikben van szív, nem ismerik a félelmet és naivak. Mellékalakok: Arab zsoldban kémkedő garázdák. Hős: Fiatalos külsejű, tréfás, de legyőzhetetlen egyének. Gondtalan ifjak vagy lefokozott tisztek. Ajánlatos kezdet: Kocsma vagy kantin, ahol egy mind ez ideig legyőzhetetlen, valószínűtlenül hatalmas katona garázdálkodik. Valószínűtlenül karcsú s csinos légionista igen udvariasan, félig agyonveri, majd visszaül a helyére és illatosítja magát. Nemes ügyért néhány légionárius veszélyes vállalkozásba fog, súlyos kockázatok árán minden sikerül és céljukat elérve becsületrendet kapnak, továbbá készpénzt. Helyenként ajánlatos egy lefokozott tisztet rehabilitálni. Sűrű kiszólások: Nom du nom, garde, piszkos csirkefogó stb. Szahara: Rendkívül meleg terep. Időnként a számum minden elsöpör. Célja, hogy a menetoszlop szenvedjen benne. Menetoszlop: Felismerhető vánszorgásáról, állandóan hiányos vízadagjáról. Útközben sokan kidőlnek, és mire a csapat eléri a kijelölt oázist, a menetoszlop már egyetlen emberből sem áll.“ (in: Az utolsó szó jogán, 55-56. old. - Magvető, 1967)
Akinek ez a „húsleveskocka“ a birtokában van, már főzhet is. Ha elakad, tippet kér valakitől, s ha jön Egyszerű Plack, előbb-utóbb kiderül, hogy véletlenül tényleg van a készülő regényben egy hallgatag ifjú, aki szomorú, és senkivel sem bizalmas. Ilyen történetesen mindig van véletlenül a mellékszálban, és vele történhet valami, ami éppen két ív, és akkor már csak hozzá kell illeszteni a korábbról kész befejezést, és máris futhat az író a kiadóhoz. Vagy hirtelen előkerülhet egy narancsszínű táska, amiben a titok van. Ha ez csak a végén kerülhet elő, sebaj, előkerül egy narancsszínű táska, ami tévútra vezeti a rendőrséget, mert ez egy másik táska, amivel összetévesztik az eredetit.
Dumas, mert irodalomgyáros volt, nagypolgár, halhatatlan. Az irodalom nadrágszabói halhatók. Ez rendre így van a zakót készítő mesterekkel is, és csak némelyikük neve válik fogalommá. Különösen akkor, ha alkotásai jó anyagból valók, és ezért elnyűhetetlenek.

Sír (a) felirat

Meglepő volt olvasni az Élet és Irodalom 1992-es Rejtő-vitájában a Münchenben élő Halász Pétertől, Rejtő kortársától, hogy munkaszolgálatos élmény alapján készült a Csontbrigád, a legkevésbé népszerű, ám legmélyebb gondolatú Rejtő-regény, amikor első bevonulása után(?!) hazatért az író. Ennek két dolog mond ellent: 1. a Csontbrigád 1938-ban keletkezett a rendelkezésre álló adatok szerint, 2. Rejtőt, aki beteg volt, csak az Egyedül vagyunk-cikk után hívták be. Más behívásról egyetlen adatunk sincs, ezért talán fölösleges is megemlíteni, hogy 1938-ban vagy korábban, vagyis a zsidótörvények előtt nem is lett volna hova behívni.
Volt ezzel szemben másfajta tapasztalata. Amikor éppen nem úriember volt külföldön, akkor csavargott, és élményeiről haza küldött írásaiban, az említett tárcákban be is számolt. Ami valamiképpen összefügghet a Csontbrigáddal, a travaux forcés-ra emlékeztető dokkmunka, a marseille-i menhely, és a valószínűleg az irodalomból megismert francia gyarmati büntetőtelepek híre. (Adalék: 1924-ben még érvényben volt a francia állam azon rendelkezése, mely szerint, ha valaki közlekedési balesetet okoz, és a sértett komolyabb sérülést szenved, gyarmati kényszermunkára ítélhető. A cselekmény következménye határozta meg az időtartamot. Rejtő a húszas évek végén került Franciaországba, és - némi kerülővel - 1931-ben jött haza. Biztos, hogy akkor még élt a törvény, hiszen épült a szaharai műút, amihez a rabok törték a követ. A Csontbrigád kényszermunkájának lényege: utat építenek; oka: robbantástól beomlott az alagút, mert a brigád „áruló“ volt. A koncepciós per nem a kommunizmus, hanem a civilizáció találmánya. („Értem - folytatta Fécamp. - Bizonyára kell az út, és olyanokra van szükség itt Afrikában, akik engedelmesek, mert katonák, és nem baj, ha felfordulnak, mert bűnösök.“ Ehhez elég az, hogy a Csontbrigád ártatlan volt.) A könyv lételméleti alapjához bizonyára hozzájárult az Altonában eltöltött idő is, a svájci börtön is, de az nyilvánvaló, hogy nem lehet a „megsejtett“ munkaszolgálat. Ami mellesleg olyan volt, hogy ha sejtette volna, nem marad itthon, hogy elmehessen tapasztalatgyűjtésre.
A jövőlátás helyett meg kell elégednünk a prózai ténnyel: a francia fegyenctelepeket csak 1948-ban számolták fel. A közismert Pillangót (alias Henri Charriére) 1930-ban tartóztatták le, és 1931. október 26-án ítélték életfogytiglani kényszermunkára. Akkor fogták le, amikor Rejtő még Franciaországban volt. Akinek nem elég az, amin a Pillangó keresztülment, annak lovagiasan elhihetjük, hogy a Jevdokovóban átélendők vetették előre árnyékukat.
A viszonylagosságok, az odaillések, vagyis mindaz, ami a groteszk meglátásához vezet, különös, nem annyira közemberi, mint inkább rafinált világszemlélői elmélkedésekbe terelik a gyanútlan olvasót, aki ugyan túlélő itt is, csakúgy, mint a regényben előre tudhatóan a hős, azonban túlélése esetlegessé válik az abszurd lét csereszabatos helyzeteinek szereplői között. Tényleg nehéz elhinni, hogy Fécamp, Sirone kapitány, A Fehérhajú, Akinek Tükre Van és a többiek ebből az irtózatosan logikus regényből előbb megvoltak, mint Vanek úr, vagy Fülig Jimmy levelei. De a tények „pozitivisták“. A helyzetek azonban lehetnek - negativisták. Bahr El Szudánban nehéz elképzelni, hogy van a világnak olyan része, ahol különböző évszakok, szökőkutak és sétányok vannak. (Sztálingrádról nem is beszélve.) Ha a büntetőtáborban eszünkbe jut Velence és a tenger, ami „olyan kék volt, mint tejszőke bakfisok szemei, ha barnára égette arcuk bőrét a nap“, a tábor valóban elviselhetetlen. De ha a tábort a Pokoltetőhöz hasonlítjuk, akkor kellemes. A viszonylagosságok világába került Fécamp. Annyira sok és sokféle a lehetséges köztesség, hogy itt könnyű felfogni, mennyire nem örökök az öröknek hitt értékek. Az a világ - ez a világ: nem különülnek el az értékek, a maguk puszta mineműségében nem léteznek, egymással azok, amik.
A tábor világa zárt: ez van, így van és ilyen.
Fécamp sorshúzás révén került ide. Ez a motívum már ismerős A három testőr Afrikában című regényből: ott Pittman okosan befolyásolja sorsát. Ugyanez történik Hornnal a Menni vagy meghalniban, bár Horn nem tervező, hanem önfejlesztő. Itt azonban Fécamp eleve vesztes: vele szemben az nyer, aki tudja, hogy a feldobott pénzdarab mindkét oldalán „fej“ van. Így dönti el a sors, ki kerüljön haditörvényszék elé gyilkosságért, kémkedésért és hazaárulásért: a romantikus polgárnak, a „tiszta ész“ emberének tisztessége a preromantikusan átvállalt bűntől (v. ö.: Schiller és a többiek) ebben az összefüggésben nem tragikus, hanem komikus hőst csinál az idealistából. Vajon könnyebb-e az önként vállalt bűnhődés, mint a megérdemelt? És megtudja, hogy tőle egy barátja egész egyszerűen ellopta a tragédiáját! Amikor rájön, hogy azt, amiért elítélték, a barátja követte el, mintha recsegve omlana rá az égbolt a Pokoltetőn. Pedig nem történt semmi különös: a másik egzisztencia minden tőle telhetőt megtett, hogy kiszabaduljon - bármi áron - a légióból.
Csakhogy ezzel beavatkozott Fécamp sorsába úgy, ahogyan azt az egzisztencialista etika nem tűri. Vagyishogy éppen az a dilemma: hol a határ? (Camus egy évvel a Csontbrigád megjelenése után írta a Közönyt.) A probléma szerint Rejtő gondolatilag szinkronban volt a világirodalommal.
Micsoda világ: a vétség nem tragikus, a bűnös nem ezért bűnhődik, hanem azért, mert a bosszúálló hazafi, Fécamp lebuktatja. Persze a regény végén.
Jó-e ebben a világban a jó, és rossz-e a rossz? Tragikus hős-e az etikus becsapott, vagy komikus?
Ami ebben a regényben döntő fontosságú, az, hogy pontosan olyan, mint a való világ, ahol a „viszonyítási test“ vagy tetszőleges, vagy egyezményes. Ha az előbbi, akkor az egyéntől, ha az utóbbi, akkor a közösségtől mint változótól függ. Ebbe bele lehet őrülni. (Popriscsin is akkor épül le végleg, amikor ráébred, hogy még az ô tudatában legmagasabb rangú királynál is van nagyobb hatalom.) A „sivatag marta idegrendszerek“ betegek, a monoton ismétlődések automatizmusa előbb-utóbb mindenkiből kivált valamilyen személyiségtorzulást a dipszomániától a bélyeggyűjtésig. (Minkiew doktor azért csinál sikertelen merényleteket, mert ölni nem hajlandó, viszont bélyeghez csak akkor jut, ha levelezés adódik. Egy-egy merénylet pedig jókora levelezéssel jár.) Ami az embereket itt összetartja, az a fegyelem, a föntről kapott Rend, a hierarchikus struktúra, ami nem öntörvényű, hanem mesebelien távoli helyről készen kapottan fojtogatja az egyéneket (ameddig egyének maradnak, illetve azok tudnak maradni), miközben emberi kapcsolataik megszűntek.
Fécamp nem tragédiát hordoz, hanem közönséges csalás áldozata. Amikor erre ráébred, az irracionális messianizmus megszűnik benne, a tisztességről, a barátságról és az emberek közötti viszonyokról alkotott képe szétfoszlik. A realitás súlyos dolog: a hérosz megtudja magáról, hogy idétlen. Rejtőt dicséri, hogy e változás és az általa okozott tragédia egyetlen emberben és bensőként zajlik le.
Fécamp belátja, hogy nem a sors döntött róla, hanem egy ember. Rejtőre jellemző a harmincas évek magyar polgárának fatalizmusa, tehát a sors nemsors voltáról, a meghamisított sorsról szól ez a regény. A sorsot valójában a sorsot előidéző okok hordozzák, illetve változtathatják meg: 13. Pác Tivald - polgári nevén Pencroft - nagyon hasonlít egy - jellemzően korabeli tudós nevét viselő - úrra, Benjamin Walterra. Walter ezt kihasználva megzsarolja Pencroftot, és nem csekély erőszak árán plasztikai műtétet végeztet mindkettőjükön. A peches Pác műtétje persze sokkal fájdalmasabb. Később tudja meg, hogy egy meghalt rokonától nagy vagyont örökölt, és ennek megszerzésének lehetősége volt Walter indítéka. Csakhogy az arc cseréjével sorsot is cseréltek. A műtét az orr és a felsőajak megváltoztatásából - és egy sebhely előidézéséből - állt. Hogy egészen világossá váljék, mennyit ér ez a sors előtt, adekvát kifejezést használok: pónemcsere történt, és ennek révén megváltozott két ember sorsa. Ez a rejtői akasztófahumor. A vásárlóknak ebben a formában adatik elő: „Itt arról volt szó, hogy két rohanó élet találkozáskor átrobogott egy keresztező sínpáron, és az egyiket eddig konokul követő balszerencse, pillanatnyilag megzavarodva, vadul futott tovább a másik után, mit sem tudva a tévedéséről“ (A Néma Revolverek Városa).
És mint Rejtőnél mindig: a sorsot meghamisító ráfizetett. (Még az is kiderült, hogy csak sorsát örökölte Pencroftnak, mert a dúsgazdag örökhagyó halottnak hitt fiát megtalálták az őserdőben, a bennszülöttek között.)
Nem a sorsszerűség kérdőjeleződött meg, hanem az vált kérdésessé, hogy valóban az-e a sors, ami, hogy nem tévedés-e az egész, nem úgy van-e az igazsággal-igazságossággal, ahogyan a többi értékkel.
A Csontbrigádban nincs értelme annak a romantikus (élesebben: giccses és kispolgári) etikusságnak, amit Fécamp magával hozott. Megérkezik a büntetőtáborba ártatlanságának tudatában, emelt fejjel, hogy magára vállalva egy - a sors igazságos voltából kiinduló sorsvetésből neki jutott - bűnt, etikus hérosz, önfeláldozó, ártatlan és megváltó legyen, és végül kiderül, hogy csak balek. Addig, amíg ezt meg nem tudja, számára a világ igen kisszerű személyek és kényelmetlen körülmények együttese.
És a Nap ugyanúgy süt tovább!
A világ - egy seregnyi jelből ítélve - nem inog meg ekkora disznóság történtétől, és csak halad tovább: az önmaga előtti értékvesztés (devalorizáció) nem jár együtt a világ értékeinek megváltozásával. Fécamp ekkor hasonlít a „caffard“ állapotában levő Hornra (Menni vagy meghalni), de állapota tragikusabb, mivel nemcsak a barátság és más részvilágok értékelődtek át benne a bajtársiassággal együtt, hanem önmaga is. Kritikus pont: „átmenet a Voltból a Nincsbe“. Különösen élessé teszi az önmagával és a világgal való összecsapást az, hogy mindez a Pokoltető „vegytiszta“ társadalmában történik vele. Nem lábalhatna ki a krízisből, ha környezetéből nem váltana ki tébolyult dühöt, amit tesz: kiáll a megbetegedett Fehérhajú mellett. Megszegi tehát a törvényt, és ez pusztulással járna, ha nem volna elég erős ahhoz, hogy megvédje magát (és - a Nagyvilággal szembeni dühtől hajtva - a Fehérhajút). A Pokoltetőn ezáltal szakadás következik be. Hasad az uniformizáló rendszer, ez szükségszerűen hoz létre új Kisvilágot (illetve Kisvilágokat). A döntő pillanat adott: Fécamp a számára legmegfelelőbb megoldást választja, amikor magához ragadja a hatalmat. E hatalommal azonban mindaddig nem tud élni, amíg környezete - a kettéhasadt Nagyvilág -, a minden tömegvonást magán hordozó, imbecil Csontbrigád és az egyre terjeszkedő titkos (és nyilvános) hatalom, vagyis az önmagát szervező fasizálódás a megroppant erkölcsi világú egyént ismét egzisztenciává lenni nem kényszeríti.
Ebben a kölcsönhatásban termelődik ki a megcsalatkozott emberből a racionalista vezér azáltal, hogy megismeri a maga pokoltetői társadalmát is, a Völgy társadalmát is (ahol minden van, ami a Pokoltetőn nincs), de már ismeri önmagát is.
Ez az önismeret készíti elő dramaturgiailag a társadalomba visszavezető utat, de ez az előre ismert regényvéghez tartozik, az azonban ez által lesz - annyira-amennyire - hiteles.
A megtalált szerep törvénye szerint ettől kezdve Fécampnak élnie kell, mert ô az, Aki a Hírt Viszi.
Az útra azonban, amelyet építenek, szükség van, miképpen arra is, hogy az útépítő elítéltek az út elkészültével eltűnjenek (v. ö.: Az előretolt helyőrség).
Ebben a helyzetben jön el a Völgy Fécampért, hogy a felelőtlenül elvállalt bűntény során elrejtett hadititkot keresse. A Völgy azonban már nem tud szót érteni vele, mert az ô közössége a Csontbrigád. A Pokoltetőről visszahívott Fécamp kíméletlenül racionalista, nem érnek el nála semmit. Ebben az állapotában alkalmas arra, hogy Rejtő igazi véleményét mondja.
A jóról: „A jó az csak fölösleges rossz az ember életében. Babonás emberek hiúsági szertartása“.
A jóról és a rosszról: „Helytelenül értékeljük a világot, amikor a rosszat és a jót állandó értéknek vesszük. A forróság, a sivatag vagy az egyhangú napok csak egy másik környezethez viszonyítva tűrhetetlenek.“
A társadalomról: „Ott van a Nincs. Főként ott van. Virág, fű, fa, forrás nem létezik. Csak társadalom. A puszta társadalom. És ahol társadalom van, ott feltámad az igazság... És ahol igazság van, ott megszületik az igazságtalanság is.“ (V. ö.: Az ellopott futár)
Ez a már létező nihil tagadása.
Miközben a völgyi hierarchiában megszületik az abszurd kommunikációképtelenség motívuma (Ligert és Tiguer, a két altiszt akár Ionescótól is jöhetett volna), megérik az árulás is. (A Csontbrigádban ld. Berlac korábban már idézett szövegét: a haza nem az impérium).
A Völgy-Nagyvilág igazság(osság)áról Ész Lajos jogtudományi könyve szól ide illő mélységgel (Az ellopott futár). A Piszkos Fred-szerepet idéző beszélő név egy társadalomból kivonult jogtudósé, aki vak, mint Justicia - vagy mint Démokritosz, aki vakon képesebbnek érezte magát a világ dolgai felől gondolkodni, mint látva azokat. Ész Lajos egy írástudatlan matróznak diktálta utolsó nagy művét. A JOG ÉS AZ IGAZSÁG TÖRTÉNETE napjainktól születéséig - szól a cím. „És azután csupán üres lap.“ A könyv megíratlanságáról Ész nem tud, de a haldokló jogász szavai mégis erről szólnak: „...az igazság... sokszor titokban marad... De az igazságtalanság... mindég kiderül.“
Az igazságtalanságnak feltárása mindig közelebb visz az igazsághoz, vallja Ész-Rejtő-Lajos, és erre rímel az a gondolata, hogy az „itt biztosabb“ (vagyis kevésbé veszélyes) kinyilatkoztatásával a Völgybe vissza nem kívánkozó Csontbrigád a nihilt választaná, a Nincset. Erre a tömegbölcsességre válaszol a szofisztikus rejtői igazság: a Csontbrigád nem ártatlan mégsem, mert nem hitt az igazságtalanságban. Mert inkább megvédi a maga rabságát, mivel az az ő tulajdona.
A látszólag Führerré lett Fécamp nem sajátságos etikuma folytán nem lesz Hitler, jóllehet valóban a közösségért is teszi - más lehetőség híján -, amit volt barátja ellen az igazság feltárulásáért tesz. Ez a gyenge szobrász nem piktor. Nem világhatalomra törő diktátor, hanem csodadoktor. „A csodadoktor a hatalom antipólusa. A tömegek rossz lelkiismerete... a csodadoktorokat követve, hosszú zarándokútra indul, idegen országokban keresi a gyógyulást.“ (Az utolsó szó jogán. In: ugyanezen cím alatt, Magvető, 1967) Azért, mert „A hazugság csak addig éltet, amíg magyarázni lehet. Az ember csak addig tud másoknak és önmagának hazudni, amíg hazugsága, legalább részben, valószínűsíthető“.
Azonban Fécamp végül még csodadoktornak sem lesz igazi, mert nem viszi háborúba a Csontbrigádot, mivel belátja, mindenkinek joga van ott és úgy élni, ahol és ahogyan akar. A Csontbrigád marad a Pokoltetőn, Fécamp pedig visszatér a magánéletbe.
A regény tragikuma látszólag feloldódik a konvencionális végben, s noha tudjuk, Rejtő ezúttal Fécampként jelent meg egy művében, annak minden logikuma ellenére sem azt írta meg - Macchiavelli és Nietzsche ismeretében -, ami ilyen esetben nyilvánvaló, hanem azt, minek kellene történnie ilyen esetben. Ha olyan nagyon ügyelt volna a piacra ezúttal is, remekül feloldhatta volna a megírt tragédiát. Ezúttal inkább a maga idealizmusa győzött. „A történetben most mindenkiről elmúlt a szenvedés, azonban A Térben vándorló fény, ha átsiet valahol, azért nem szűnik meg. Emlékeznek rá, félnek tőle, és tudják, hogy mindig áthalad, de örökké visszatér. A titok itt van előttünk, és a forró évszak villamos feszültsége percenként rajzolja fenyegető grafikonjait a Szudán fölötti sötétre. És senki sem érti. De aki látja, hogy az ég, mintha maga is imádkozna, ájtatosan leborul a sivatag szegélyén, az hisz és remél, és alázattal várja ítéletét“. Frappánsabb lett volna elhagyni az utolsó mondatot, de akkor nem a rejtői tragédiát hallottuk volna ki belőle 1938-ból, hanem Kafkáét korábbról. Természetes, hogy ez a nem igazán boldog regényvég tönkretette az árut, hiába nősült meg Fécamp, hiába lett apa, „Akinek Kisfia Lett“. Ha ezzel fejezte volna be, az olvasó boldogabban zokogna. Ezúttal annyira írónak bizonyult, hogy nem bírta ott befejezni, ahol praktikusabb lett volna, az idézett részt nem tudta elfojtani.
A következő évben már Az elveszett cirkálót írta, a társadalomparódia első darabját. És azt már nem lehetett megbocsátani neki: „A CIRKÁLÓ VISSZATÉRT JAPÁNBA“ írták, amikor szétdúlt idegrendszere kezeléséről visszatért a Japán kávéházba, és megkezdődött a pokoljárás. Ötvenöt évvel ezelőtt, amikor betegen elvitték Jevdokovóba meghalni.
Azóta eltelt egy Kondratyev-ciklus és egy évtized. E szerint gazdaságilag az akkori helyzet megfelelőjének kiteljesedését éljük. Szerencse, hogy megbukott a marxizmus. Ha nem bukott volna meg, akkor úgy tudnánk, hogy a termelési viszonyok adják az alapot és a többi a felépítmény. Akkor azt hinnénk, hogy a termelőerők (amelyeknek élén az ember áll a maga tapasztalataival és tudásával, vagyis a rengeteg eszével), valamint a termelési viszonyok együttese adja a termelési módot, ami objektíve maga a társadalmi lét, amely meghatározza a társadalmi tudatot. Ennek az egész komplexumnak vezető ideológiája volna az uralkodó osztály(ok) ideológiája, ami végső soron (de elsősorban) azt szabná meg, miféle szent okok jegyében és mit tegyen a hatalom. Ha ez így lenne, az volna, hogy megint tiltanák Rejtő könyveit, mert butítanak, költőket, írókat, irodalomtörténészeket munkaszolgálatra vinnének, hogy ne mételyezhessék tovább az ifjúság lelkét holmi tényekkel, sőt csodadoktorok is akadnának, akik puszta jelenlétükkel s némi hókuszpókusszal csodát tesznek, sebeket tépnek fel és gyógyítanak be, hogy segítsenek tíz igaz emberért tízezer gazságot elkövetni, Szodomára és Gomorrára hivatkozva.
Ha valóban a lét határozná meg a tudatot.
Akkor ugyanaz a lét is, ugyanaz a tudat is félévszázados ciklusokban vissza-visszatérne.
Ha érvényben volna a marxizmus, most aztán jól nézne ki az ország, mondhatom.
De most csupán az van érvényben, hogy az évfordulót csak körülbelül ötven vagy száz évenként követheti újabb. Azután jön majd ismét a centenárium, a centurio, mert az olyan jópofán militáns. ÉVSZÁZADOS ÚRNAK ALÁZATOSAN JELENTEM, a Reich Jenő firkászt ki lehet húzni a létszámból, nem olvassa már a kutya sem, csak a sírfelirata maradt meg, de ő maga írta, tisztelettel. Azonban ennek a furcsa embernek névjegye is lett: utcanév-tábla. Azt is alázatosan jelentem, hogy a Huszadik százados úrnak ki tetszett irtani egy kétezer éves kultúrát a római jogtól a latin ábécéig cakk-pakk.
Szinte érthetetlen, hiszen két generáció az ő művei révén tanult meg irodalmat olvasni.
Boldog világunkat ma már mégis kielégítik a piktogramok, és ma már csak a sznobok játsszák a kultúrembert azzal, hogy szövegeket is olvasnak, de az ő idejük hamarosan lejár. Hát még a firkászoké!
Az előrevivő értékek nevében be lesz vezetve a cenzúra!
Egy őseit megtagadó csodadoktor már több mint egy évtizede megmondta, hogy szabad sajtóra semmi szükség. Miért volna, ha nem olvasnak?
Amíg nem születik a sorsáról újabb határozat, addig itt állhat ez a fejfátlan utóirat, hiszen nem kér enni.

SÍR (A) FELIRAT


Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csira
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Amen.

(Rejtő Jenő)

 
¤ lap tetejére