Szele Bálint
„Minden mű a saját kora gyümölcse.” Eörsi István az újrafordítás buktatóiról és a magyar Shakespeare-ről


Interjú a Shakespeare-fordító Eörsi Istvánnal (2005. február 18.)

Eörsi István az 1980-as évek legismertebb Shakespeare-fordítója, aki Vörösmarty Mihály fordításainak és a János királynak a kivételével négy Shakespeare-klasszikust fordított újra (Szentivánéji álom, Hamlet, A vihar, Coriolanus). Ezen kívül elkészítette az Othello új átültetését is. Nevéhez fűződik az 1980-as évek Shakespeare-reneszánsza; a megkopott, de a hatalom által elismert magyar Shakespeare felújítására ő vállalkozott először. Klasszikus fordítóinkat tisztelte, becsülte, de ő is úgy látta, eljárt munkájuk felett az idő. Mint mondja, „a tekintélytiszteleten kívül szükség van arra is, hogy a tekintéllyel szemben is kiharcoljuk magunknak a szabadságunkat.” Interjúmban a műfordító dilemmáiról és elveiről kérdeztem.

Az 1980-as évek a magyar Shakespeare-fordítás fellendülését hozta magával. Sokan az Ön nevéhez kötik ennek a Shakespeare-reneszánsznak az elindulását. Mely Shakespeare-drámákat fordította le és mikor? Miért kezdett el Shakespeare-t fordítani?
Shakespeare-darabok szövegével akkor kezdtem bajlódni, 1978-ban, amikor Kaposvárra kerültem dramaturgnak. 1982-ig, amíg Aczél György politikai okból el nem távolíttatott a színházból, a szövegek döntő többsége átment a kezemen, de ennek csak az én szöveg-példányaimban maradt nyoma, mert ez nemcsak politikai, hanem szerzői jogi szempontból is tilalmas cselekedet volt. A Szeget szeggel (Mészöly Dezső) és a III. Richárd (Vas István) magyar fordításait dramaturgi munkakörömben sok helyen megváltoztattam. E barkácsoló munka közben támadt bennem a vágy arra, hogy kipróbáljam magam, mint Shakespeare-fordítót. Igaz, korábban is, a 70-es évek elején, megpróbálkoztam a szolnoki színház igazgatójának, Székely Gábornak a felkérésére a Coriolanusszal, de munkám túl irodalmira sikeredett – akkor még nem dolgoztam színházban.
Mikor kezdődött igazi Shakespeare-fordítói pályája?
Első Shakespeare-fordításom a Szentivánéji álom, mely Ács János felkérésére és a kaposvári színház számára készült 1980-ban. A prűd XIX. században nem lehetett híven lefordítani ezt a tébolyítóan erotikus reneszánsz tündérmesét, és a különösképpen szemérmetes Arany János különösképpen nem volt alkalmas erre a feladatra. Remekelt egy zseniális tündérmesét, amely közelebb áll a Csongor és Tündéhez, mint Shakespeare alkotásához. A szerelmi happy end jelszava a „Lovers, to bed” magyarul, Arany fordításában: „Alunni, hívek” (Théseus monológja az ötödik felvonásban) – ez önmagában is bizonyítja, hogy ezt a darabot újra kellett fordítani. Minthogy azonban Arany nyelvi zsenialitása a mesteremberek-jelenetekben létrehozott egy másik nyelvi szintet is, úgy döntöttem, hogy ebből (és akkor persze már a darab többi részletéből is) átveszem, ami pontos, és felülmúlhatatlan. Így hát ezt a fordításomat átdolgozásként adtam közzé.
Ezután következett az ominózus Hamlet-fordítás…
A Hamletet kétszer fordítottam le. Először 1983-ban Berlinben, Ascher Tamás felkérésére, a kaposvári Csiky Gergely Színház számára. Modern szöveget akartunk létrehozni, olyat, amely akár farmerben is eljátszható. Arany zseniális szövegének sok fordulata már nem érthető első hallásra, ráadásul a Hamlet is meglehetősen sok „illetlen” szójátékot, dalt, fordulatot tartalmaz, amelyeket Arany – akárcsak a német Schlegel, akinek fordítását bizonyíthatóan használta – elhagyott. Modern és reneszánsz szellemiségű szöveget akartam létrehozni, de egyben meg akartam menteni Arany halhatatlan szövegrészeit, telitalálatait. Az eredmény színtiszta csőd volt: minthogy Arany fordítása nemzeti műveltségünk része, nem a szereplők konfliktusaira, hanem a két szöveg összeütközéseire figyelt a néző. A kudarcba nem törődtem bele, újra lefordítottam a darabot, és most már csak egy-két elkerülhetetlen szójátékot és megfogalmazást vettem át Aranytól. Ezt a fordítást, amellyel elégedett vagyok, a temesvári Csiky Gergely Színház játszotta el 2003-ban.
A vihar-t szintén Berlinben, és szintén a kaposvári Csiky Gergely Színház számára fordítottam le 1985-ben, Gazdag Gyula rendezői felkérésére. Babits klasszikus fordítását költőinek találtam, de igen drámaiatlannak, ezért vállaltam a munkát. Megpróbáltam nagyobb hangsúlyt és szemléletesebb formát adni a mese realitásának.
A Coriolanus szintén klasszikus Shakespeare-fordítás, Petőfi tollából.
A Coriolanus tragédiája szintén 1985-ben készült, Berlinben. Székely Gábor, most már mint a Katona József Színház igazgatója kért fel ismét a mű fordítására. Az előző fordítónak, Petőfi Sándornak a megdöbbentő lángelméje még most is kiragyog a szöveg prózai részeiből, de a verses szövegrészek ma már a nézőtérről nem élvezhetők. Én felvonásonként küldözgettem fordításomat Pestre, de Székelynek elfogyott a türelme, és a darab végét Brecht Coriolanus-átiratának Vas István-féle fordításából kalapálta össze. Kevert szöveget adtak elő. Az én teljes fordításom még vár arra, hogy színpadra kerülhessen.
Az Othellót Ács János felkérésére 1988-ban fordítottam le a kaposvári Csiky Gergely Színház számára. Legfontosabb feladatomnak azt tekintettem, hogy az állati szenvedély ne szépüljön meg a szavak sodrában, hogy megőrizzem az angol szöveg szennyezett sodrát, a legmagasabb költői szinten megvalósuló csúnyaságát.
Minden Shakespeare-fordító akarva-akaratlanul egy portrén dolgozik – mondta Mészöly Dezső. Milyen az ön Shakespeare-képe? Színpadi szerzőként vagy költőként tekint Shakespeare-re?
Shakespeare írt vagy húsz világraszóló színpadi művet, mely óriási költői kvalitásról tanúskodik, és írt egy nagy sereg szonettet, amelyek zseniális lírai költemények, tele drámai feszültséggel.
A magyar Shakespeare-fordítás több, mint kétszáz éves. Egyetlen magyar Shakespeare-fordító sem vonhatja ki magát a Magyarországon kialakult Shakespeare-irodalom hatása alól. Ön mit gondol elődei munkájáról? Hogyan viszonyul hozzájuk? Kit tekint példaképének?
Mi, későbbi műfordítók, Vörösmartynak és Aranynak köszönhetjük legfőbb kincsünket: a magyar jambust. „Hová lépsz most, gondold meg, ó tudós”: az ereszkedő hangsúlyú magyar nyelv magától értetődő természetességgel válik a sor végére emelkedővé, jambikussá. Ez az egyetlen módszer, amelytől a jambus magyarul is természetessé válik. A huszadik században e verselő technika legnagyobb mestere a látszólag provokatívan hanyag Szabó Lőrinc, a XX. század legnagyobb Shakespeare-fordítója. A jambust tovább „rontotta”, vagyis tovább közelítette a beszélt magyar nyelvhez, kerülte a fennkölt pátosz minden formáját (ahogy Shakespeare is kerülte), és a „szépség” helyett elsősorban érzékletességre törekedett. Legfeljebb azt bírálnám benne, hogy olykor provokatívan cinikus megfogalmazásokban, Shakespeare-től idegen vállrándításokban lelte örömét.
1983-ban egy emlékezetes vita alakult ki Hamlet-fordítása kapcsán. Elődei munkáját felhasználja fordításaiban? „Saját” fordításaiban mit (nem) vesz át elődeitől?
1983 márciusától nem voltam Magyarországon. Arra emlékszem, nevek említése nélkül, hogy néhányan lehazaárulóztak, amiért Arany után le mertem fordítani a Hamletet. Mintha megsemmisíthetnék egyetlen sort is Arany munkájából! Hazug politikai rendszerekben a tekintélytisztelet formális és hamis. Nálam jobban senki sem ismerheti el Arany fordítói érdemeit. De hát minden mű, a legzseniálisabb is, a saját kora gyümölcse. A tekintélytiszteleten kívül szükség van arra is, hogy a tekintéllyel szemben is kiharcoljuk magunknak a szabadságunkat.
Ön színházi vagy költői szöveget fordít? Archaizál vagy modernizál? Egy helyütt az írta: „a színésznek és a nézőnek egyaránt esélyt kell adni arra, hogy a darabok ős-eredeti modernségét élvezhessék.” Ez mit jelent?
Meg kell őrizni a darabok metafora-kincsének lényegét, mert a metaforában benne rejlik a történelmi idő. Másrészt minden nagy színmű modern volt születésekor, és lényegében őrzi is ezt a modernségét. A kicsinyes hűség oltárán nem áldozhatjuk fel ezt. Hamlet apjának szelleme az ábrázolt kor hiedelemvilágát idézi fel. De tapasztalataink megbízhatóságán kotló kételyünk ma is égetően aktuális. Ezt nevezem őseredeti modernségnek.
Munkája során mennyire támaszkodik a színházi emberekre? Mészöly Dezső maga is színházi ember. Nádasdy Ádám említette, hogy neki a munkája során szüksége van a folyamatos visszajelzésre. Ön a színházakkal együttműködve, vagy egészen egyedül fordít?
Én magam is színházi ember vagyok, így hát színházi ember nélkül nem készülhet el egyetlen színpadi fordításom sem.
Ez a legtakarékosabb megoldás. Milyen „segédeszközöket” vesz igénybe?
Segédeszközökre minden Shakespeare-fordítónak szüksége van. Szótárakat, olykor lexikonokat használok, és minden esetben a New Arden Edition-ből dolgozom, amely kritikai kiadás, az összes darab összes vagy csaknem összes dilemmáját, szövegértelmezését tartalmazza.
Önnek mennyire fontos a formai hűség? A sort, a strófát, és a drámavers más elemeit mennyire tartja tiszteletben? Mennyire ragaszkodik az ötös jambushoz?
Válaszom rövid lesz: igyekszem formahűen fordítani. Ebben minden benne van.
Azt írta: a túlzott lirizálás túlterheli a szöveget, míg „a lirizálás nélküli szabadosság közhelyszerű prózaisághoz vezet.” Hogyan birkózik meg ezzel?
Ítéljék meg ezt fordításaim hallgatói és olvasói.
Milyen fogásokat alkalmaz a szöveg átpoetizálására? Hogyan érezteti, hogy a vers vers, nem pedig próza? A sort, a mondatot, vagy valamelyik nagyobb egységet tekinti alapegységnek?
Nem kell azt „éreztetni.” Nem célom, hogy átpoetizáljak bármit is. Ami költői, azt igyekszem költőien visszaadni. A vers vers-mivoltát úgy érzékeltetem, hogy verset hozok létre. Az alapegység számomra nem a sor, vagy a mondat, hanem valamely gondolat vagy érzés, bármekkora helyet foglal is el. A soráthajlást is szívesen alkalmazom, ha az eredeti szöveg is szívesen alkalmazza.
Egyenes válasz. A rímelt részek fordításakor milyen elveket követ?
Semmilyeneket. A rímeket rímekkel adom vissza. Ha nem akarnak sikerülni, akkor viszont öngyilkossági gondolatok kísértgetnek.
Shakespeare-nél fontosak a nyelvi játékok, a szójátékok. Ön hogyan fordítja ezeket? A humoros részek fordításakor mire figyel különösképpen?
Törekszem a szójátékok visszaadására. Persze nem görcsösen. Úgy fordítom őket, ahogy sikerülnek, nem feltétlenül az első próbálkozásra. A humoros részek fordításakor a poénra koncentrálok.
Nehéz, homályos részeknél magyarázó fordítást ad, vagy meghagyja a szöveg homályát?
Saját értelmezésemet próbálom magyarul megfogalmazni.
És hogyan viszonyul az erotikus, szexuális tartalmú részekhez? Tompítja őket, vagy szókimondóan fordít?
Szókimondóan fordítok, és lehetőleg szellemesen, ahogy Shakespeare sem disznólkodik, hanem játszik.
A műfordítás – a vele járó elismerés mellett – örömöt is adhat. Volt-e olyan karakter vagy jelenet, akit vagy amit különösen jó volt fordítani?
Ha az ember belebonyolódik egy számára kedves Shakespeare-darab fordításába, akkor mámoros állapotba kerül. Olyan kihívásokkal akad dolga, például a Hamlet-monológokkal, Othello és Iago valamennyi dialógusával vagy Coriolanus igazságos és mégis szörnyűséges sértettségével (és folytathatnám a példákat, akármeddig), hogy a fordítón, ha komolyan veszi munkáját, eluralkodik az érzés: sokkal jobbnak kell lennie, mint amilyen lehet, hogy megközelítse az eredeti szöveg színvonalát. A vágy és eltökéltség, hogy túllépjünk saját korlátozottságunkon, sokszor valóban csodát tesz. Tudom, szerénytelenségnek hangzik, de olykor alig hittem el, hogy én hoztam létre a magyar szöveget, amely jobb annál, mint amit én létre tudok hozni. Nem szívesen hozok fel példákat, de azért megemlítem Hamlet nagymonológját, vagy Ophélia őrült dalait, továbbá Prospero és Ariel jeleneteit és az Othello megőrüléséhez vezető Othello–Iago-dialógusokat. De a példák önkényesek, ha most újra elolvasnám fordításaimat, talán más részleteket emelnék ki belőlük.
Sok fordító panaszkodik, hogy remekbe sikerült szövegüket a színházak megkurtítják, átalakítják. Tudomása szerint az ön fordításaiból húztak-e a színházak? Ha igen, mivel indokolták?
Bizonyos darabokból húzni kell, mert mai fogalmaink szerint hosszúak – ilyen a Hamlet is. Nekem szerencsém volt a rendezőkkel; csak annyit húztak, amennyi feltétlenül szükséges volt.
A hivatalos Shakespeare-kánonban gyakorlatilag a mai napig az 1955-ös Shakespeare-kiadás szövegei vannak érvényben. Az Ön vagy Nádasdy Ádám színházi fordításai egyelőre nem részei az „irodalmi” Shakespeare-kánonnak. Mit gondol, mi lesz fordításainak sorsa a jövőben?
Meg fogják kapni azt az elismerést, amit megérdemelnek. De hogy mennyi elismerést érdemelnek, azt nem tudhatom, mert keveset játszották őket, és hiányzik még a távlat.
Ha választhatna, melyik darabot fordítaná még szívesen?
A II. Richárdot.

 
¤ lap tetejére