Kaponya Zoltán
Gondolatok a kísérletről

Levél Poszler Györgynek

Tisztelt Professzor Úr!

Nagy érdeklődéssel vettem kezembe tanulmányát, amely a Korunk folyóiratban A Tizedik Múzsa? Kísérlet a kísérletről címmel jelent meg. Írása – akárcsak egy esszé – bennem is gondolatok sokaságát ébresztette fel, kérdések tucatját fogalmazta meg. Mivel az esszé már személyemet is régóta foglalkoztatja, megpróbálom a következőkben az Ön által felvázoltakat továbbgondolva nézeteimet kifejteni. Bár kénytelen vagyok levelem elején leszögezni, könnyen előfordulhat, hogy – Gyergyai Alberthez hasonlóan – eszmefuttatásom több problémát fog felvetni, mint amennyit megválaszolni képes lenne.
Mindenek előtt kénytelen vagyok levelemet egy probléma felvetésével kezdeni. Gyergyai Tanár Úr 1984-ben már kísérletet tett arra, hogy védőbeszédében az esszét elválassza a ’nem esszétől’, az esszéistát az ’ál-esszéistától’. Élénken tiltakozott az ellen, hogy olyan ’írásokat’, amelyeket formájuk, tartalmuk alapján az általunk ismert és megmerevedett kategóriákba besorolás hiányában egyszerűen esszének nevezzünk. Húsz év alatt a helyzet meglátásom szerint tovább romlott: középiskolákban érettségiző diákok tudásukról már ’esszé formában’ adnak számot, és az egyetemen is szinte minden zárthelyi dolgozat vagy kollokvium előtt toposzként ismétlődő kérdés, hogy ’teszt lesz vagy esszé?’, holott az egyetemi tudásról esszé formában számot adni ilyen fiatal korban szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás. Mint eme rendszer neveltje, magam is jó pár ’esszét’ írtam, kimerítve Gyergyai Tanár Úr ’ál-esszéistáról’ alkotott definícióját. Mindezek ellenére bíráló szemünket talán egy pillanat erejéig az angolszász országokra lenne érdemes leginkább vetni, ahol a nálunk ’szakdolgozatként’ ismert írásművet essay-ként ismerik, holott megítélésem szerint Bacon írásainak szellemisége a 16. századból egészen ‚mást’ sugall az utókornak. A napjainkban divatos politikai esszék fáradhatatlanul ostromolják szenzációhajhász módon a fogyasztói társadalom könyvpiacának csúcsait. Ezen a téren a huszadik századi német írók közül talán Thomas Mann tudott a politika terén a ’műfaj’ sajátosságaihoz hű maradni, új tartalommal megtöltve azokat, mindezt azokban a nehéz időkben, amikor a művészetet és az emberi értékeket menetelő nemzetiszocialista csizmák taposták. További érdekessége az esszének, hogy ő sem tudta elkerülni a ’modernizációt’. Az 1920-as években, amikor a Weimari Köztársaságba beköszöntöttek az új médiumok, amelyekben a fiatal művészek új kifejezési eszközt véltek felfedezni (gondoljunk csak a rádió vagy a film megjelenésére és mindent felforgató hatására), nem hagyta az esszét sem érintetlenül. A sors iróniája, hogy éppen Thomas Mann – aki az új eszközöket ’művészietlennek’ tartotta – volt az, aki a technika lehetőségeit kihasználva hét sanyarú esztendő után a tengeren túlról ’rádióesszéiben’ (Deutsche Hörer! Fünfundfünfzig Radiosendungen nach Deutschland. ) szólhatott a náci iga alatt szenvedő német publikumához. Korábbi elmélkedő, elemző hajlamú, de lássuk be, kicsit talán terjengős gondolatait kénytelen volt öt percnél nem hosszabb ’Radiosendung’-okba tömöríteni.
Magához a jelenséghez visszatérve kérem engedje meg Professzor Úr, hogy gondolatait emlékezetembe idézzem. Tanulmányában kifejtette, hogy az esszé esetében nem született, nem születhet tizedik múzsa. De ugyanakkor nem zárható ki, hogy a múzsák találkozásának nagyon is köze van eme új fenoménhoz. Habár jelen esetben nem csupán egy, a múzsák, hanem a klasszikus értelemben vett irodalmi műfajok ’találkozása’ is ez, amint arra Max Bense is felhívta a figyelmet. A múzsák egysége viszont nem feltétlenül jelenti önállóságuk feladását. Akárcsak az esszé, amely gondolatok sokaságából és azok más megvilágításba való helyezéséből formálja meg tárgyát, születhet a múzsák ’egységéből’ egy eddig nem ismert, szokatlan, de annál szabadabb és figyelemre méltóbb ’gyermek’. Eme ’nász’ akár a művészet és a tudomány érdekes konglomerátumaként is felfogható, igazat adva Theodor W. Adornonak abban, hogy ez a két komponens végérvényesen elvált egymástól. Ámbár elképzelhető, hogy a végletek az esszében újra egymásra találnak, és ha egymásban tökéletesen feloldódni képtelenek, mégis megrajzolhatják az ’újszülött’ határait. E kettős jellegből adódóan az esszé állandó balanszírozás egy örökös, egymással szembenálló kettősség között. Ebből következik, hogy az esszé montaignes-i és baconi határokon belül kell, hogy mozogjon, mindkét ősének elemeit felhasználva, örökös megújulási szándékkal és egy minden esetben más - hiszen alkotója - aspektusából szemléli tárgyát, állandóan reflektálva önmagát.
Professzor Úr írásában Lukács György és Theodor W. Adorno nézeteit állítja kontrasztba egymással, akárcsak Bacon és Montaignes műveit. Ezzel az ’ütköztetéssel’ számomra világossá vált, hogy az esszé mind tartalmát, mind formáját illetően milyen széles spektrumon mozoghat. Ha az esszét mint fenomént kívánjuk ’boncolgatni’, véleményem szerint Lukács és Adorno mellett figyelmet érdemel egy harmadik úriember gondolatvilága, aki nemcsak időbeli, de gondolati síkon is két ’kollegája’ között foglal helyet. Max Bense 1952-ben publikálta Über den Essay und seine Prosa című elemző munkáját, amelyben az esszét a dialektika, az irodalom és a természettudományok oldaláról közelítette meg. Véleménye szerint a ’jelenség’ egy ’figyelemreméltó határmezsgye’ próza (Prosa) és költészet (Poesie) között, amely a német nyelvben ’kísérletként’ honosodott meg. Eme kísérleti, experimentális jelleg Bense szemében az esszé egyik legmeghatározóbb vonása , amelyet a kísérleti fizikáéval hasonlít össze. Az esszé irodalmi vagy tudományos szubsztrátumokat, gondolatokat és érzelmeket készít elő, hogy azokat prózává vagy költészetté transzformálja. A cikk szerzője azonban óva int, hogy az esszét az értekezéssel összekeverjük. Tárgyát nemcsak ide-oda ’rángatja’, hanem azt a produkció alatt konstruálja meg. Az olvasó tehát nem egy eleve meglévő gondolat kommentárját kapja, hanem valami ’új dolog’ megszületésénél bábáskodik, amint Ön is kifejtette: „Az esszé – eredendő meghatározottságát tekintve is – kísérlet. Valami elméleti eredménynek a megragadására, de inkább csak megközelítésére. Éppen ezért nyitottabb vagy zártabb változatában is ott van, legalábbis ott lehet a kísérleti jelleg. Ami érzékelteti, hogy megragadni akar, de még nem ragadta meg. Közelíteni akar, de még nem érkezett meg. Az érzékeltetés történhet a kompozíció szintjén, a szöveg megszervezésében és a stílus szintjén, a szöveg megformálásában. Ami a megragadás és közelítés folyamatát hordozza. Nem a folyamat előtt vagy után vagyunk, hanem benne a folyamatban. Amikor a szerző már kinyújtotta a kezét, de még nem ragadott meg semmit. Amikor a szerző már elindult valamerre, de még nem érkezett meg sehova. És ebben az egészben a folyamat legalább annyira fontos, mint a végeredmény.“ Bense szerint a kísérletezés eredménye nem feltétlenül egy új gondolat kell hogy legyen: a folyamat során vizsgálható, vagy éppen felülvizsgálható valaminek az igazságtartalma különböző területeken. De eme kísérletező jelleg semmiképpen sem az igazság deduktív bizonyítását jelenti, hanem annál sokkal többet.
Bense következő alaptézise a ’műfajt’ illetően Lukács Györgyöt és Oscar Wilde-ot idézi. Az esszéista mint kritikus. Hiszen – kérdezi költőien – nem feltűnő, hogy valójában az esszének mindig is a ’kritikus’ időszakok kedveztek? Montaignes Franciaországa, Bacon Angliája, Lessing Németországa. És a nagy elődök méltó utódokat ihlettek meg: Gide, Valéry, Camus, Swift, Defoe, Hume, Schleiermacher, Dilthey, és Nietzsche, vagy éppen Gottfried Benn. Az emberi szellem ’kritikai vénájából’ eredezteti az esszét, amelynek a kísérletezés a szükséges eszköze, metódusa. Hiszen aki kritizál, annak törvényszerűen kísérleteznie is kell. És miért ne kísérletezhetne az esszé magával a tudománnyal? És miért ne létezhetnének „tudományos esszék”, mint például Goethe Granit-ja vagy, Max Weber előadásai? A téma függvényében Bense az esszé két ’válfaját’ állapítja meg: a ’széplelkületű esszét’ (schöngeistiger Essay) és a ’finomlelkületű esszét’ (feingeistiger Essay), illetve harmadik kategóriaként a támadó jellegű ’polemikus esszét’ (polemischer Essay). Persze a szerző adósa marad rendszerének pontos meghatározását illetően azzal, hogy vajon hol kezdődik az egyik kategória és hol ér véget a másik. Bense esszéistája fáradhatatlanul variálja, szervezi, új megvilágításba helyezi tárgyát, tárgyait. És eme új kombinációk létrejötte, eme új egység az, ami az esszé céljának kell hogy legyen. Nem az a fontos, hogy feltétlenül ’újat’ alkosson, hanem valami már meglévő új aspektusból való vizsgálata vagy egy új konfiguráció megkonstruálása által szemlélje tárgyát. Ebből a feltevésből jut Bense arra következtetésre, hogy valójában minden nagy esszéista rendkívüli képzelőerővel megáldott ’kombinatorikus’. De ez a személy rendelkezik szókratészi vonásokkal is: a görög vitázót provokatív dialógusaiban is a kísérlet ihlette. Az esszé-író nem tesz mást, mintegy a dramatikus párbeszédet reflektáló monológgá konvertálja át, így megvalósítva szókratikus célját.
Eddig Max Bense nézetei az esszéről. A rendszer hiányosságai ellenére is átfogó képet ad a ’jelenségről’. Felhívja a figyelmet annak minden részletére, bemutatja módszereit, részletesen szól céljairól, szerzőjéről. De vajon műfaj-e az esszé Bense szerint, mint ahogyan azt Ludwig Rohner gondolja? Azt tudjuk, hogy akárcsak Lukács György, ő is egy formát lát benne, mégpedig a legnehezebben megfogható és a legnehezebben megítélhető irodalmi formát.
Ezzel az irodalmi formával kapcsolatban több kérdés is megfogalmazódott bennem. Hogy vajon képes-e az esszé tárgya a politika lenni? Lehet-e egy irodalmár politikai síkon kritikus? És – hogy az előző két kérdést egymásba ötvözzem – lehet e a politikáról esszében irodalmian szólni? Benedek István Bolond Világ című művének bevezetőjében választ találtam problémámra: „[…] semmi okát nem látom annak, hogy szakmai témát ne szabadna művészi formában előadni. Sőt: a téma csak nyer vele.” Mindezen kérdésekhez Thomas Mann – akinek munkásságára már levelem elején utaltam – esszéisztikája kapcsán jutottam el. Ki ne ismerné a Nobel-díjas író lebilincselő eszmefuttatásait, irodalmi vitairatait? Azt hiszem, talán itt mutatkozik meg az, amit Professzor Úr tanulmányában kifejt: az, hogy az esszé „megkísérli, hogy a szemléletről szemléletesen, a képről képszerűen, azaz a művészetről művészien szóljon.” És ugyanaz az író, akinek sikerült a művészetről művészien szólnia, hiszen maga is művész, kritikus és kiváló esszéista, használja fel a ’kísérletezés műfaját’ a harmincas években, hogy megóvja olvasóit, a németséget a ’fenyegető katasztrófától’. A politikai esszékben minden ott volt, amiről eddig szót ejtettünk: a kísérletezés, az új gondolatok megszületése ill. a régi variálása, kombinálása. A provokatív dialógusok talán itt a legtisztábban megfigyelhetőek, az író személyes állásfoglalása, mindez irodalmi köntösbe öltöztetve. Thomas Mann számára nemcsak ’eszköz’, sokkal inkább ’fegyver’ volt az esszé. Az intellektus pajzsa a barbár, népszédítő propaganda ellen. Max Bense rendszerében ezek a művek a ’polemikus esszé’ kategóriájába lennének besorolva, hiszen módszerük célja a tárgy ’megsemmisítésében’ rejlett. Sajnálatos módon azonban a ’kísérlet’ csúfos vereséget szenvedett a rafináltan felépített nemzetiszocialista ’demagógiával’ szemben. Thomas Mann nem tudta esszéi által gondolkodásra késztetni publikumát, alapos vizsgálódásaival nem sikerült figyelmeztetni őt a közelgő ’veszélyre’. De vajon miért nem? Vajon tényleg az esszé volt a legmegfelelőbb eszköz szándékai megvalósítására, a meggyőzésre? A tények birtokában azt kell mondanunk: nem. A ’műfaj’ sajnos éppen erényei miatt volt kénytelen elbukni, hiszen az árnyalt utalások, a ’játszadozás’ – amelyet Adorno és Klaus Weissenberger is kiemel – a tárggyal, a művészi megfogalmazás tette lehetetlenné a mű megértését. Szász Ferenc a Deutsche Ansprache. Ein Appell an die Vernunft című 1930-ban Berlinben megtartott beszéd elemzése kapcsán jutott arra a következtetésre, hogy a nyelvi igényesség és a gazdag metaforikus tartalom miatt a ’beszélő’ gondolatai ’elsiklottak a publikum figyelme’ mellett. Érdekes módon ugyanaz vezetett a harmincas évek elején a politikai esszéista sikertelenségéhez, ami a regényíró, novellista és irodalomesztétikus sikeréhez és elismertségéhez: terjengős, egy-egy pillanatot, életképet megragadó és azt már-már naturalista egzaktsággal ábrázoló elemzései, briliáns eszmefuttatásai és filozofáló hajlama. Hiszen mint láthattuk, a vesztett háború és a gazdasági világválság által megviselt németek többsége a beszéd erőszakára és a szédítő retorikára szomjazott, nem pedig az ’igazi esszéista’ önreflexióira.
Eddig az észrevételeim. Írásomat visszaolvasva számomra is kitűnik, hogy több a nyitott kérdés és a probléma, mint a lehetséges válaszok. Max Bense megközelítése csak egy a magyarázatok sokasága közül, de mindenképpen egy figyelemreméltó magyarázat. Rávilágít a ’fenomén’ sokoldalúságára, komplexitására, problematikusságára, de talán pont ezek a jellegek teszik az esszét oly értékessé és egyedülállóvá. Levelem végén megköszönöm Professzor Úrnak, hogy gondolataimnak, észrevételeimnek és kételyeimnek figyelmet szentelt.

Tisztelettel: Kaponya Zoltán
Budapest, 2005 február 1.