Pálmai Krisztián
A kristevai szemiotikus jelenségek és az abjekció fogalmainak meghatározása

 

Julia Kristeva pszichoanalitikus szemléletű jelöléselméletében a jelentésképzés az identitás érettségének függvénye. Kiindulási pontja az, hogy koherens jelentés és artikulált kijelentés csak akkor lehetséges, ha a tudat és a vágy heterogeneitását a jelölőrendszer már elfojtotta. Azonban léteznek olyan jelölő gyakorlatok mint a pszichotikus beszéd, vagy a modern irodalmi nyelv, [1] melyekben a vágy, noha a jelölőrendszeren keresztül, mégis a jelentésképzés ellenében működik. Ahhoz, hogy e gyakorlatokról számot adhassunk – érvel Kristeva – nem elég a nyelvet pusztán rendszerként, vagy akár diskurzusként (jelölő gyakorlatként) felfogni. Olyan elméletre van szükség, mely a szubjektum értelmét és a jelölést a maga folyamatában/megszakítottságában vizsgálja (sujet-en-procès). [2]

A „szemanalízis” ennek megfelelően a jelölés két modalitását különbözteti meg. A „szimbolikus” (symbolique) egyrészt a jelentés feltételeit, a központi jelölőket és a szintaxist biztosító funkció, másrészt „háló”, vagy „mező”, melyben az ösztöntörekvések a fenti funkció alapján artikulálódnak. A „szemiotikus” (sémiotique), vagy a jelölődés (signifiance) modalitása, bár a jelentés szimbolikus funkciójára mindig tekintettel van, ahhoz képest heterogén, ugyanis a test, az ösztön heterogeneitása nyilvánul meg általa. Kristeva genetikailag a gyerekek mondókáiból, logikailag a pszichotikus beszéd ritmikájából, intonációiból véli kihallani, ahogy az ösztöntörekvés „a jelentésen keresztül, ennek ellenére és rajta túlmutatva működik.” [3] A szemiotikus tehát „egy bizonytalan, meghatározatlan artikulációra alkalmas disztinktivitás, mivel nem utal még (a gyerekeknél), vagy nem utal már (a pszichotikus beszédben) a tétikus tudat számára egy jelölt tárgyra”. [4]

A nyelvben mint társadalmi gyakorlatban e két modalitás különböző módon kombinálva, különböző diskurzus-típusokat alkot. Míg a tudományos nyelvezet a szemiotikus tényezőt minimálisra igyekszik csökkenteni, a “költői nyelv” (langage poétique) szubjektuma „éppen e két modalitás interakciójából nyer [] erőt önmaga artikulálásához.” [5] A szemiotikus kényszer felülkerekedését a jelölőláncban a „szemiotikus jelenségek” közvetítik.

Ezek a nyelv grammatikai szabályaitól való különböző eltérések: olyan artikulációs hatások, melyek a fonémarendszert visszafelé mozdítják saját artikulációs, fonetikus alapja irányába és következésképpen a hangképzés késztetéstől vezérelt alapjai felé; a lexéma túlmeghatározottsága a jelentések által, melyeket a szokásos használatban nem tartalmaz, de más szövegben való előfordulásuk eredményeként hozzánőnek; szintaktikai szabálytalanságok, olyanok mint kihagyások, fel nem fedhető törlések, bizonytalan beágyazások, stb.[6] 

A fenti jelenségek jelentősége Kristeva számára abban áll, hogy bizonyítják Saussure „jelölt”-jének a „jelölő”
re való redukálhatatlanságát. Azáltal, hogy e jelenségeket Kristeva az „elsődleges folyamatok”-kal[7] (melyek, mint áthelyezés és sűrítés megfeleltethetők a metonímia és metafora nyelvi jelenségeivel), és az „ismétlési kényszer”-rel[8] hozza kapcsolatba, a saussure-i elmélet két fogalma közti „rést” annak tulajdonítja, hogy a jelölt mindig a vágy, a test irányába mozdul el. A jelölést éppen az mozgatja, hogy a szemiotikust a szimbolikus teljességében lefedni képtelen.

A legalapvetőbb szemiotikus jelenség a nyelv zeneisége, az ismétlési kényszer az alliterációnál és a ritmusnál a legnyilvánvalóbb. Kristeva hangsúlyozza, hogy több romantikus költészet, például az angol, saját nyelvi gyökereiből merített erőt akkor, amikor az idegen nyelvekből átvett verslábakat egy, a saját nyelv ritmusához jobban illeszkedő és alliteráló hangzásra cserélte fel:

La contradiction entre un mètre musical « abstrait » hérité de la versification gréco-romaine, et le système linguistique de la langue nationale, devait aboutir, avec le romantisme (et surtout dans des langues à accent syllabique variable, comme l’anglais, l’allemand et le russe), à un retour à la versification tonique allitérante qui caractérisait chants et épopées populaires. [9]

Az „Egyik identitásból a másik(ba)” című esszé[10] a „ritmus” kifejezést tágabb értelemben használja. Kristeva szerint Céline azáltal, hogy a „Halál hitelre” nagy számban előforduló és egy ige alá rendelődő „tárgyi szintagmáit” hármasponttal választja el egymástól, a mondatot úgy bontja alkotóelemeire, hogy ezek hajlanak a központi igétől való függetlenedésre és a mondat eredeti értelmétől való elszakadásra, egy először nem teljes jelentést nyernek, amely, ennek következtében többszörös konnotációk felvételére képes, melyek már nem függenek a mondat vázától, hanem egy szabad kontextustól []. A predikatív tézis, az ítélkező tudat része, megmarad. A mondatot felépítő szintagmák tagolása a három ponttal (…) (a ritmussal) az így feldarabolt predikáción keresztül a konnotáció beáramlását teszi lehetővé: a kijelentés denotált tárgya, a transzcendentális tárgy elveszti éles körvonalait. A kihagyott tárgy a mondatban egyfajta ingadozáshoz, ha nem éppen a valós tárgy eltörléséhez vezet a szubjektum számára.[11]

Céline „mondatritmusai” tehát inkább az értelem szemantikai-szintaktikai mint hangzásbeli próbatételére vonatkoznak. A próba itt azon áll, hogy mekkora szerephez jut az elsődleges folyamat és az ismétlési kényszer a szöveg olvasásakor. Ha nagy szerephez jut, akkor a tárgy eltörléséhez hasonló mérvű ingadozáshoz vezet a szubjektum számára.

Az „abjekció” (abjection) a szubjekció ellentéte és velejárója, a szimbolikus jelentésrögzülés és az identitás instabilitásának egyik tapasztalata, melyet Kristeva a témáról írt – legalább annyira „irodalmi”, mint elméleti – „Bevezetés a megalázottsághoz” című szövege [12] a megvetés, a félelem és az undor érzelmeinek sajátos, „bensőséges” formájaként jellemez. A „szemanalízis” két modalitásának olyan együttműködését feltételezi, amikor a tapasztalat szintjén negatív formában nyilvánul meg a szemiotikusnak a „szimbolikuson túl”-isága, amikor a szemiotikus kifejezetten „a szimbolikus ellenében működik”.

Az abjekció két értelemben „az őselfojtás határán”[13] való lét, ugyanis Kristeva – bár nem elég markánsan, de – különválasztja az abjekciót mint „helyet”, vagy „időpontot” a „normatív” szubjektum fejlődési sémájában és az abjekciót mint tulajdonképpeni patologikus jelenséget – az előbbihez való fokozott visszakívánkozást. Egyfelől a preödipális helyzetben még nincs határozott én – nem-én megkülönböztetés, másfelől az ödipális helyzetre kialakult különbség nem feltétlenül tartós, ez esetben összeomlással fenyeget.[14] Az én vágya ((plus-de-)jouissance) semelyik esetben sem konkrét és célratörő, – egyszerre taszítás és vonzás. Amíg a külvilág valamely elemével szembeni viszony ambivalens, az iránta érzett megvetés szükségszerűen önmegvetés is,[15] a félelem és az undor tárgya egyszerre van kívül és belül.[16]

Az abjektáló személy tárgya az „abjekt” (abject). A szubjektumfejlődés sémájában az elsődleges abjekt – az analízisben hagyományosan az apai instanciával jelölt – tiltás és elfojtás alatt álló anyai test, mely a libidófejlődés és az azonosulás során további aspektusokat vesz fel.[17] Az ödipális helyzetből az abjekt a heterogén, bukott, vagy „összeroskadt objet”[18], olyan paradox tárgy, amely azért hat egyszerre vonzólag és taszítólag, mert a (még vagy már nem) szubjektum normatív tárgyának ellentétét is magába foglalja. A szubjektum mint élő szervezet számára abjekt az öregedés és a halál jele, főleg a bomló test látványa, mint erotikus lény számára a genitális organizáció összeomlása, az autoerotizmusba való regresszió (a „mocsok”, az „étel” (analitás és oralitás)), a tárgy terén a homoszexualitásba hajló szerelem, és mint társas lény számára a korrupt, immorális tett.

Míg azonban a pszichózisban és a perverzióban az én a nem-énnel összeolvad, az abjekció (még) csak ambivalencia. A félelem és az undor annyiban tekinthető a test funkcionális reakcióinak, amennyiben a tiltás jelölői – kijelölik a nem-én, és egyben meghatározzák a szubjektum (majdani) terét, a nyelv szimbolikus modalitását. Amint Kiss Attila rámutat, „[a] különbözőség első struktúráit a tudatban az abjekció működése artikulálja. [] A tükörszakaszra jellemző mimézis logikáját megelőzi az elutasítás, a kilökés, az abjekció logikája.”[19] Amennyiben az abjekció a jelölést és a vágyat előkészíti, „a jel előzménye”-ként működik,[20] annyiban funkcionális, „kultúrám kiindulója” és „védőkorlát”.[21] Ez a felfogás az abjekció behatárolását feltételezi. Kristeva tehát egy az abjekciót is magában foglaló, kétlépcsős jelölés-modellt alkot meg, mely a következőképpen képzelhető el:

a jelölődés szakaszai

1. a jel előzménye

2. jelentés (a jel mint vágy jelölő)

 

- intro-/projekció

- vágy impulzus

(ős)elfojtás

az abjekció szempotjából

abjekció

az abjekt behatárolása

       

A fenti séma olyan alapon értelmezhető a jelölés általános érvényű modelljeként, hogy míg a funkcionális jelölésnél, például a hétköznapi társalgásnál, a modell második szakaszán (a „jel”-en) van a hangsúly (a vágy a jelölőn keresztül áramlik, „szublimálódik”), patologikus jelölőgyakorlatoknál, például az analitikus terápia érzelemátvitelénél, maga a szublimációs munka, a „jel előzménye” jut nagyobb szerephez, ilyenkor előtérbe kerül és abjektként mutatkozik meg a szemiotikus.

Míg az abjektet a kultúra kódjai kirekeszteni hivatottak a szubjektum mindennapi teréből és a vallás az abjekt megtisztításának intézménye, bizonyos jelölőgyakorlatok (például az esztétika formái) fokozottan lehetővé teszik az abjekttel való kapcsolat felvételét / felelevenítését. Különösen szembeötlő ez a „nagy modern irodalom [esetében, ami] ezen a téren teljesedik ki”.[22] Kristeva esszéje a halál, a perverzió és az immoralitás témáinak számos irodalmi feldolgozását mutatja be. „Artaud szövegében”, írja, „az abjekt gyakran egy hullákkal elárasztott ’én’. […] A szubjektum és a tárgy ilyen fokú bukása mellett az abjekt már a halállal egyenlő.”[23] A „lehetetlen [nemi] identitás”-ról Proust kapcsán esik szó.[24] Végül, az abjekt Dosztojevszkij Ördögökének tárgya: „célja és mozgatórugója az életnek, mely az abszolút lealacsonyodásig jut el, hiszen teljesen elutasítja az erkölcsi, társadalmi, vallási, családi, egyéni korlátokat, magát az Istent.”[25] Mint a fenti példák mutatják, az abjekt jelölődik, „megíródik.”[26]

A fentiek értelmében kijelenthető, hogy az „abjekció” fogalmával Kristeva a szubjektum funkcionális és diszfunkcionális oldalának találkozásáról ír. Míg a szimbolikusban megjelenő szemiotikus jelenségeket a szublimációs munka nyomaként jelöli meg, az abjekció, még ha „megenged[…] [is] egy szublimációs munkát”,[27] lényegében a „szublimus fonákja”,[28] tehát a szemiotikus diszfunkcionális megnyilvánulási módja.  Azonban annak ellenére, hogy az abjekció alapvetően patologikus jelenség, Kristeva mégis a jelölés, az irodalmi nyelv mozgatójaként fogja fel. Az abjekció ugyanis nem feltétlenül tünetként nyilvánul meg, képes eltolódni és például szövegként megnyilvánulni. A korai jelöléselmélet keretében a személy abjekcióra való hajlama elképzelhető úgy, mint aminek függvényében a szöveg szemiotikus tartományának jelentősége nő. A potenciális értelmi heterogeneitás szöveg komplexitásként jelentkezik, amennyiben a jelentés szimbolikus modalitására tekintettel van. Amennyiben nem, megmarad annak, ami – testi-értelmi heterogeneitásnak. Például amikor a szerző a „perverzió” szót – nem egyszer – a kalandozó gondolkodás- és írásmód szinonímájaként használja, arra mutat rá, hogy a kalandozó gondolkodás- és írásmód perverzióra való hajlamot jelöl, és ez a hajlam – mint azt nem kevés művész esetében bizonyítja ihlet és perverzió és/vagy ihlet és pszichózis kapcsolata – manifesztté válhat. A szemiotizáció szöveg komplexitásként, illetve perverzióként/pszichózisként való jelentkezése nyilván nem kizárólagos, hanem személyenként (íróként/olvasóként) különböző mértékben és formában áll össze. Amint írja,

A különféle irodalmi szövegek más abject típusokat állítanak elénk, amelyek természetesen más-más pszichés szerkezetet feltételeznek. A kifejezés mikéntje is eltérő (a szövegek más más narratív és szintaktikai szerkezetűek, más a prozódiájuk, stb.). A szerzők szerint tehát különbözőképpen jelenik meg az abject, amikor nem csupán a kissé elliptikus nyelvi változatokon keresztül tükröződik.[29] 

Mégis, Kristeva olvasatában a (modern) irodalmi nyelv sajátossága éppen az, hogy „az abjekció perverz köztesének behatárolás”-ára[30] tesz kísérletet.

Irodalom

Bókay, Antal – Erős, Ferenc, szerk. 1998. Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Budapest: Filum.
Freud, Sigmund, 1998. „A kísérteties” (ford. Bókay Antal – Erős Ferenc). In:
Pszichoanalízis és irodalomtudomány. szerk. Bókay Antal – Erős Ferenc. Budapest: Filum. 65-82.
Kiss, Attila, 1999. Betűrés. Posztszemiotikai írások. Szeged: Ictus-JATE Irodalomelmélet Csoport.
Kristeva, Julia, 1974. La révolution du langage poétique. L’avant-garde à la fin du XIXe
siècle: Lautéamont et Mallarmé. Paris: Seuil.
Kristeva, Julia, 1980. „Approche de l’abjection.” In: Pouvoirs de l’horreur. Essai sur
l’abjection. Paris: Seuil. 7-39.
Kristeva, Julia, 1982. „From One Identity to An Other.” In: The Powers of Horror. An Essay
on Abjection. (ford. Leon S. Roudinez), New York: Columbia University Press. 125-47.
Kristeva, Julia, 1985. „The Speaking Subject.” In: On Signs. szerk. Blonsky, Marshall, Baltimore: The Johns Hopkins University Press. 210-20.
Kristeva, Julia, 1994. „A beszélő szubjektum” (ford. Bocsor Péter). In: Pompeji, 1994. I-II. 188-97.
Kristeva, Julia, 1995. „Egyik identitásból egy másik(ba)” (ford. Farkas Anikó). In:
Helikon 41. 1995/1-2. 62-79.
Kristeva, Julia, 1996. „Bevezetés a megalázottsághoz” (ford. Kiss Ágnes). In: Café Bábel, 20. 1996. 169-84.
Laplanche, J, Pontalis, J.-B., 1994. A pszichoanalízis szótára. Budapest: Akadémiai.
Payne, Michael, 1993. An Introduction to Lacan, Derrida and Kristeva. Oxford: Blackwell.


[1] Kristeva már disszertációjában, a La Révolution du langage poétiqueben Lautréamont és Mallarmé verseivel foglalkozott; a nyelvezetben és a témában igyekezve kimutatni, hogy a modern szubjektum miként lendül vissza saját heterogén alapjaihoz az esztétikai tevékenység által.

[2] A nyelvészeti elméletek kritikájánál Kristeva a „tézis” (thése) fogalmából indul ki, mely által Husserl arra világított rá, hogy „a [transzcendentális] ego csak a [a jelölési] műveletet végző tudat és a predikáció által valósul meg: a szubjektum nem más, mint a predikáció, az ítélet – a mondat – szubjektuma”. (Kristeva 1995, 66.) (A továbbiakban a Kristeva szövegek angol fordításának adatait a magyar referencia utáni zárójelben jelölöm, mint itt: (Kristeva 1982, 130.), a La Révolution du langage poétique és az „Approche de l’abjection” vonatkozó részeit pedig – részben a főszövegben, részben a lábjegyzetben – eredetiben közlöm.)

A „tézis” fogalmával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy eredeti kontextusában nem szubverzív célt szolgál, mint Kristevánál. Erre Michael Payne is rávilágít: „However much Husserl projects signifying capabilities onto the thetic, it constitutes for Kristeva ’a break in the signifying process, establishing the identification of the subject and its object as preconditions of propositionality’.” (Payne, 173.)

[3] Kristeva 1995, 69. (Kristeva 1982, 133.)

[4] Uo. (kiemelés az eredetiben)

[5] Kristeva 1994, 194. (Kristeva 1985, 217.)

[6] I. m., 233. (i. m., 217.)

[7] Az „elsődleges folyamat” és a „másodlagos folyamat” „[a]lelki készülék Freud feltárta két működési módja. Gyökeres különbséget lehet köztük tenni:

a) topográfiai nézőpontból: az elsődleges folyamat a tudattalan rendszert, a másodlagos folyamat pedig a tudatelőttes-tudatos rendszert jellemzi;

b) ökonómiai-dinamikai nézőpontból: az elsődleges folyamat esetében a pszichés energia szabadon áramlik, akadály nélkül jut el egyik képzettől a másikig az eltolás és a sűrítés mechanizmusai szerint. […] A másodlagos folyamat esetében az energia előbb „megkötődik”, s csak ezután áramlik ellenőrzött módon”.

(Laplanche-Pontalis, 128.) Mint a tudattalan psziché működési módja, az elsődleges folyamat a szubjektum létezésének egy elemibb, „testközelibb” aspektusa.

[8] „Freud elméleti írásaiban az ismétlési kényszert olyan autonóm tényezőnek tartja, amelyet végső soron nem lehet csupán az örömelv és a valóságelv összjátékában megnyilvánuló konfliktusok dinamikájára visszavezetni. Konzerváló jellegénél fogva az ösztöntörekvések kizárólagosan legáltalánosabb kifejeződése.” (i. m., 233.) Mint az a meghatározásból kiderül, az ismétlési kényszerben a testi eredetű ösztön nyilvánul meg.

[9] Kristeva 1974, 210-1.

[10] Kristeva 1995 (Kristeva 1982)

[11] I. m., 75. (i. m., 141.)

[12] Kristeva 1996 (Kristeva 1980)

[13] I. m., 175. („[a] la limite du refoulement originaire” (i. m., 18.)) Az őselfojtás „[feltételezett folyamat, amelyet Freud az elfojtási művelet első szakaszaként írt le. Eredménye egy sor tudattalan képzet vagy ’őselfojtott’ keletkezése. Az így létrejött tudattalan képzetek játszanak közre a voltaképpeni elfojtásban azáltal, hogy vonzerőt gyakorolnak az elfojtandó tartalomra, párhuzamosan a felsőbb instanciákból eredő visszahatással.” (Laplanche-Pontalis, 354.)

[14] Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Kristeva idézett szövegében a patologikus/perverz és a „normális” (a szociális normáknak megfelelő viselkedés-, érzelem-, és gondolkodásmód) közti különbség elsikkad, ami által a fogalom többértelműsége zavaróvá válhat. Az abjekció, mint azt Kristeva kifejti, tulajdonképpen a borderline neurózis elhárítási módja. (ld. i. m., 174. (i. m., 15.)) A fogalmat azonban az esszé általános értelemben is használja, amikor érvényességét kiterjeszti a katarzis élményre és az irodalmi befogadásra. A szerző szándéka itt ugyanaz, mint az „Egyik identitásból egy másik(ba)” című esszé azon részében, mely a költői nyelvet az anyával való kapcsolat elhúzódásából eredezteti (ld. Kristeva 1995, 71-4. (Kristeva 1982, 136-40.)) – az irodalomra mint határjelenségre hívni fel a figyelmet. Tulajdonképpen Kristeva Freud „A kísérteties” című írása alapján jár el, mely bizonyos irodalmi művek befogadását a skizofréniában és a paranoiában átélt állapotokhoz hasonlítja, a mű hatását az olvasó meghaladott nárcizmusának, az „én érzés egyes [korábbi] szakaszaihoz való visszatérés”-nek (Bókay-Erős (szerk.), 72.) nyilvánítva, melyet a szöveg azáltal képes előidézni, hogy az író hasonló állapotait képzi le.

Csakhogy, míg Freudnál világosan elhatárolódik a patologikus a „normális”-tól azáltal, hogy az irodalmi befogadást patologikus jelenségekhez hasonlítja, Kristeva nem mérlegeli, hogy irodalmi tevékenységet sokféle ember végez és mindnyájukat egyfelől aligha jellemez a vágynak az a feleslege (plus-de-jouissance) és – ennek következményeként – olyan mélységű átélési és olyan merész fogalomtársítási hajlam, melyet bizonyos szövegek aktivizálni képesek, másfelől – éppen ez előbbiek okán – nem egyformán áll fenn mindenkinél az abjekcióra való hajlam. A szöveg stílusát tekintve sem annyira teoretizál, mint inkább metaforizál – a freudinál sokkal „szubjektívebb” leírása egy állapotnak, tapasztalatnak.Talán maga a szerző is erre reflektál azáltal, hogy szövegének az „Approche de l’abjection” kétértelmű címet adja, mely jelentheti azt, hogy a szöveggel tevékenykedő szubjektum közelíti meg az abjekciót, de ennek fordítottját is.

Bár egyetértek Kristevával abban, hogy az „irodalmiság” sokban határos a diszfunkcionálissal és abban is, hogy eme kapcsolat számbavétele új megvilágításba helyezhet irodalmi jelenségeket, mégis – egyrészt az érthetőség, másrészt a túláltalánosítás elkerülése végett – fontosnak találom a fokozatok közti különbségtételt. A szöveg álláspontjával kapcsolatban tehát érdemesnek tartom leszögezni, hogy az abjekció elmélete nárcizmust feltételez a szöveget létrehozó író és az azt befogadó olvasó részéről. A fogalom széleskörűbb értelmezhetősége érdekében érdemes továbbá két jelentésre bontani azt és – hasonlóan ahhoz, ahogy Hoffmann Homokember elemzésének befejezésében Freud teszi a „kísérteties”-sel – e két jelentést a nárcizmus két különböző fokozataként értelmezni. Ebben az olvasatban az abjekció elsősorban a borderline neurotikus tapasztalata, mely az őselfojtás állapotához való fixációból ered. Az abjekció ugyanakkor a pszichésen nem beteg szubjektum bizonyos tapasztalataiban, például a katarzis-élményben is jelen van, és annál erősebb formában jelentkezik, minél kevésbé jutott túl a szubjektum saját nárcizmusán. Végül, a szövegek annál inkább képesek abjekciót előhívni, minél ismerősebb volt az abjekció szerzőjük számára.

[15] Az „ab-jectio” kifejezés latinul „(önmagából) ki-vetés”-t jelent.

[16] „A vonzó és taszító pólus, akit már utolért […] szó szerint magán-kívül rakja.” (Kristeva 1996, 169.) („un pôle et de répulsion met celui qui en est habité littéralement hors de lui.” (Kristeva 1980, 9.))

[17] Az abjekcióra való hajlam mértéke elképzelhető a tiltás következetességének függvényeként. (Következetes (normatív) tiltás – szubjekció, a tiltás következetlensége – abjekció, a tiltás teljes következetlensége, vagy hiánya – pszichózis, v. perverzió)

[18] Kristeva 1996, 169. („objet chu” (Kristeva 1980, 9.))

[19] Kiss, 125.

[20] Kristeva 1996, 176. („prémisse du signe” (Kristeva 1980, 19.))

[21] I. m., 169. („L’abject et l’abjection sont là mes garde-fous. Amorces de ma culture.” (i. m., 10.))

[22] I. m., 178. („La grande littérature moderne se déploie sur ce terrain-là : Dostoïevski, Lautréamont, Proust, Artaud, Kafka, Céline…” (i. m., 25.))

[23] I. m., 182. („Un « je » envahi par le cadavre: tel est souvent l’abject dans le texte d’Artaud, […]  A ce degré de chute du sujet et de l’objet, l’abject équivaut à la mort.” (i. m., 33-4.))

[24] Ld. i. m., 179-80. (i. m., 28-9.)

[25] I. m., 178. („[…] il est le but et le mobile d’une existence dont le sens se perd dans la dégradation absolue pour avoir absolument rejeté la limite morale, sociale, religieuse, familiale, individuelle) comme absolu, Dieu.” (i. m., 25.))

[26] I. m., 178. („l’abject s’écrit” (i. m., 25.))

[27] I. m., 174. („ de refus mais aussi d’élaboration sublimatorie puisse avoir lieu.” (i. m., 15.))

[28] I. m., 176. („doublure du sublime” (i. m., 19.))

[29] I. m., 182. („Ces différents textes littéraires nomment des types d’abjects qui relèvent, il va sans dire, de structures psychiques différentes. Diffèrent également les types de’énonciation (les structures narratives, syntaxiques, les procédés prosodiques, etc., des différents textes). Ainsi, l’abject, selon les auteurs, se trouve différemment nommé quand il n’est pas seulement iniqué par des modifications langagières toujours quelque peu elliptiques.” (i. m., 34.))

[30] I. m., 177. („entre-deux pervers de l’abjection […] cadré” (i. m., 23.))

 
¤ lap tetejére