Tóth László
A social network elemzés és a közvélemény alakulásának vizsgálati lehetőségei

Az utóbbi tizenöt-húsz évben a szociológiában fontos elemzési területté vált az un „társadalmi kapcsolathálózat” (social network). E megközelítésben a társadalom tagjainak kapcsolatai mikro-, mezo- és makroszinten egyaránt vizsgálódás tárgyává váltak. [1] A társadalomszerkezeti és társadalmi rétegződési modellektől eltérően, amelyek semmiféle kölcsönkapcsolatot nem tételeznek fel társadalmi nagycsoportok tagjai között (e tekintetben még Max Weber „párt”-fogalma [2] sem kivétel), a social network megközelítés sajátossága, hogy a személyek egymáshoz való viszonyában a „részek kölcsönös összefüggését és elrendezését” ragadja meg: a társadalmi kapcsolathálózat kifejezés „olyan társadalmi szereplőkre utal, akik olyan szabályos és kölcsönös függőségben vannak, amelyet a szereplők hoznak létre és tartanak fenn cselekvésükkel” [3]E szemlélet számára a mikro-szinten a baráti, szomszédsági, ismerősi kapcsolatok, mezo-szinten a lokális társadalom tagjai közötti, míg makro szinten a társadalmi osztályok, rendi csoportok, rétegek tagjai közötti homogám (csoporton belüli) és heterogám (csoporthatárokat átlépő) kapcsolatok közül a ténylegesen működő, valóságos érintkezéssel megtöltött viszonyok az érdekesek. [4]. A mikro-kapcsolatok szintjén az egyének közötti érintkezés támogató, egyént megerősítő és kritikus helyzetben a hálózat más tagjaitól kapható segítség elemzése az egyén társadalmon belüli helyzetének megőrzésében kulcsfontosságú. A hazai kutatások az egymásra torlódó modernizálódási és posztmodernizálódási folyamatokba [5] ugyan nem ágyazzák be az ilyen kapcsolatok időbeli meggyengülését, de jól érzékeltetik a baráti, ismerősi, szomszédsági kapcsolatok, érintkezés háttérbe szorulását. A mezo szintet illetően hazai szociológiai kutatások utoljára az 1980-as években készültek: a lokális társadalmak működésének elemzése valahogy jórészt kívül esett a rendszerváltozás társadalmi hatásaira kíváncsi kutatók érdeklődési körén [6]. A makro szintű kapcsolatok problémáival egyáltalán nem foglalkoztak a magyar kutatók, a vizsgálódás ugyanis előfeltételezné valamilyen, a mai magyar társadalmat leíró társadalomszerkezeti vagy társadalmi rétegződés modell kidolgozását, amire máig nem került sor [7]. Mindhárom szinten a személyközi kapcsolatok tényleges működése az, ami e megközelítés szemléleti specifikuma.

A személyközi kapcsolatoknak lehetséges egy másik megközelítésmódja is, amely a kapcsolatok intézményesültségéből indul ki: az emberek közötti érintkezésnek létrejönnek olyan rendszeresen ismétlődő és ezért önálló életre kelő alkalmai, formái, amelyek a bennük résztvevő személyektől függetlenek, kvázi külső szabályoknak alávetettek. Az emberi érintkezés intézményesült formái ilyen értelemben Émile Durkheim „társadalmi tény” kategóriájának felelnek meg [8] A mikro-szintű emberi kapcsolatok intézményesülési terepe alapvetően a jogi és szokásszerű normák által vezérelt család és rokonság rendszere (Megjegyzendő, hogy 1980 és 2003 között a felnőttkorú népességen belül a házasságban élők aránya több mint 60 százalékról körülbelül 45 százalékra csökkent és a nőtlen/hajadon csoportba tartozók részesedése nőtt meg jelentős mértékben)[9].
A helyi vagy lokális társadalmak (a mezo-szint) esetében az ilyen formák tradicionális változatai szerepelnek a néprajzi szakirodalomban, aktuális, ma is élő változatai pedig több kutatásnak is tárgyai voltak[10] . A makro-szintet a jogállami keretek és a demokratikus szervezőelvek rendszere jelenti (lásd 11. jegyzet).
Az alábbi, az 1980-as évek második felének helyzetét leíró esettanulmány egyszerre igyekszik a social network és a „társadalmi tény” megközelítés érvényesítésére, ámde egy nagyon speciális területtel kapcsolatban: ez pedig a személyközi kapcsolatok, kapcsolatháló és ezek működése intézményi kereteinek működése a helyi társadalmat érintő helyi közhatalmi döntések befolyásolásában. Meggyőződésem, hogy a tanulságok ma is érvényesek, ugyanis a rendszerváltozás során létrejöttek a demokratikus szervezőelvek jogilag szabályozott intézményei (Gombár Csaba a politikai pártok rendszere, a korporatív és a közvetlen részvétel elvei között tesz különbséget egy 1986-ban megjelent tanulmányában [11] ), létrejött a jogilag körülbástyázott bourgeois magánélet, de nem jött létre az un „civil társadalom”, vagyis a különböző magánérdekekből, de a citoyen szempontot, a közérdeket is szem előtt tartó, közvéleményt, közvélekedést artikuláló, jogi léttel is rendelkező társadalmi szerveződések hálózata, amelyek a magánélet és a hivatalos politika szférái közé ékelődve befolyásolják a közügyek alakulását[12] Egy ilyen helyzetben fontos lenne a helyi társadalmak személyközi intézményrendszerének és e rendszer működésének vizsgálata, aminek egy lehetséges módja az, amit az alább következő esettanulmány készítése során megvalósítani igyekeztem.

A közvélemény lehetőségei egy magyarországi faluban

Az utóbbi néhány évben egyre világosabban megfogalmazódik a politikai hatalomtól független civil társadalom és az ehhez tartozó intézményrendszer kialakulásának, kialakításának igénye.
Ez az igény annyiban megalapozatlan, hogy egy olyan történelmi helyzetet feltételez, ahol a magyar “társadalomban” civil társadalom nem is létezett, minden életmegnyilvánulást áthatott a paternalista (autoriter) politikai állam; továbbá hallgatólagosan azt állítja, hogy civil társadalom nem lévén, ennek következményei is hiányoztak. Pontosan azok az intézmények, amelyek a habermasi értelemben vett társadalmi nyilvánosság intézményrendszereként működve, a civil társadalom érdektörekvéseit artikulálták és a politikai állam felé közvetítették volna [13].
Először is Magyarországon a polgári társadalomfejlődés beindulásával létrejött a politikai államtól elkülönült civil társadalom, természetesen a Kelet-Közép-Európára jellemző felemás módon: a történeti-nemzeti társadalom mellett, amely azonban szintúgy elkülönült a politikai államtól [14].
Másodszor: a “fordulat évétől” kezdve teljes erővel érvényesült az MKP szovjet mintát követő “bonapartista” törekvése. A bonapartizmus lényege (lásd Marx: Louis Bonaparte brumaire 18-ája ) a civil társadalom kiépült, az emberek közötti horizontális, közvetlen kapcsolatok szétzúzása és a kapcsolatok hierarchikus szervezetek általi közvetítettségének kiépítése. Ennek következtében az izolált egyének nem tudnak egymással közvetlenül szövetségre lépni, és az államhatalom nyomásával szemben elszigeteltségükben ellenállás-képtelenné válnak [15].
E dolgozatban egyrészt azt kívánom bizonyítani, hogy a politikai állam (hatalom) e kísérlete nem volt sikeres és a valamennyire kialakult bonapartista rendszer az 1989-et megelőző tíz-tizenöt évben egyre gyorsuló bomlásnak indult: kialakulóban volt az önszerveződésre képes civil társadalom.
Másrészt a civil társadalomhoz tartozó intézmények hiányára vonatkozó implicit és a lényegében ezt explicit módon megfogalmazó azon állítás, hogy Magyarországon hiányoztak a demokratikus hagyományok, egyáltalán nem állja meg a helyét. Az állítás abban az értelemben igaz, hogy a politikai állam sikeresen hozott létre egy olyan politikai rendszert, amely hatékonyan volt képes manipulálni, eltorzítani a civil társadalom törekvéseit.
Abban az értelemben azonban már egyáltalán nem igaz, hogy hiányzott
a civil társadalomnak az az intézményrendszere, amely politikai természetű ügyekben képes volt közvetíteni társadalom és állam között. Nem igaz még akkor sem, ha a politikai közvetítés funkcióit a társadalmi nyilvánosság intézményrendszeréhez kötjük csupán, mert 1945 előtt igenis igen kidolgozott volt a magyar társadalom nyilvánossági intézményrendszere, még ha a politikai állam nagy hatékonysággal befolyásolta is működését. Akkor azonban végképp nem igaz, hogyha e funkciót az ún. társas kapcsolatok intézményrendszeréhez is hozzárendeljük. Az általam bizonyítani szándékozott harmadik állítás az, hogy az 1945-öt követő korszakokban Magyarországon létezett a társadalom és az állam közötti politikai közvetítés funkcióját ellátó nyilvánossági és társaskapcsolati intézményrendszer, és akkor is, ha kvázi- “illegalitásba” szorult a vegytiszta sztálinizmus korszakában; és hogy ez az intézményrendszer az utolsó évtizedben fokozatosan megerősödik, képes artikulálni a társadalom törekvéseit, közvéleményt tud kialakítani egy sor politikai természetű kérdésben és egyre nyilvánvalóbb módon úgy oldja meg a politikai állammal való konfliktusokat, hogy felbomlasztja a politikai hatalom rendszerét, saját kezébe veszi a civil társadalom ügyeinek intézését.
A három bizonyítandó állítás szorosan összefügg egymással, hiszen a bonapartizmus korlátozott megvalósulása és fokozódó háttérbe szorulása az egyének közötti horizontális, közvetlen kapcsolatokat és ezek intézményesült létezését egyidejűleg jelenti.
A civil társadalom bonapartista törekvésekkel való szembeszállását és az ellenállás erősödését egy Heves megyei településen, Besenyőtelken 1983 óta először a Néprajzi Múzeum munkatársaként, majd az MTA Soros Alapítvány és az OTKA támogatásával folytatott gyűjtőmunkám eredményeként rendelkezésre álló anyagok alapján mutatom be. Az elemzéshez felhasznált források a Heves megyei Levéltár (Eger) besenyőtelki anyagaiban találhatók.

A társas kapcsolatok intézményrendszerének alakulása

Az emberek közötti, különböző tradicionális (nem, életkor, rokonság, lakóhely, társadalmi presztízs, vagyoni helyzet stb.) és polgári (civil) (vagyoni helyzet, foglalkozás, iskolai végzettség stb.) társadalmi helyzetet meghatározó és az azonos helyzetűeket összekapcsoló, a különböző helyzetűeket elválasztó kapcsolatszervező elvek mentén már a régmúltban kialakult az érintkezés intézményesült rendszere, az emberek közötti kapcsolattartás intézményesült infrastruktúrája. Voltaképpen olyan találkozási, együttléti alkalmakról van szó, amelyek durkheimi értelemben vett “társadalmi tények”: a bennük részt vevők személyétől független, rajtuk felül álló, a lebonyolódást szabályozó normákkal rendelkező együttléti formák, amelyek a résztvevőknek beszélgetési alkalmat teremtve lehetővé teszik a civil társadalom problémáinak és e problémák politikai állammal kapcsolatos vetületeinek megtárgyalását és ezeket illetően a törekvések egyeztetését és artikulált megfogalmazását.
A kérdéses jelenséggel egyedül a néprajzi szakirodalom foglalkozott, és e nagy intézménycsoporton belül elkülönítette egymástól a “népi társas munkák és összejöveteleik”, valamint a “népi társas élet összejövetelei” jelenségkörét. Az előbbibe taroznak a köztudatban kalákaként ismert, közösen, társaságban végzett munkák különböző alcsoportjai, az utóbbiba pedig a különböző szórakozási alkalmak és a családi és egyéb ünnepek.
Besenyőtelken 1945 előtt ez az intézményrendszer – más településekkel (Bakonybél, Balástya, Felcsút) összehasonlítva – igen kidolgozott volt. Csak példaként említem a társas munkák köréből a kender-, a dohánymunkákat, a kapálást, a házépítést, a társas összejövetelek közül pedig a farsangolást, az iparosműhelybe járást, az istállóba járást, a kispadokon folytatott beszélgetéseket, a húsvétot, a névnapot. Mindenesetre ebben a korszakban több mint száz társas kapcsolati intézmény létezett a faluban. Az egyes intézmények természetesen számos konkrét megvalósulási formával rendelkeztek (például húsz-harminc olyan istálló “működött” a faluban, ahol téli estéken különböző embercsoportok jöttek össze), s ezek között a résztvevők társadalmi helyzetét tekintve voltak heterogén és homogén összetételűek egyaránt (melyek közül az első típusúak inkább érdekegyeztetési, az utóbbiak inkább érdekartikulálási funkciót töltöttek be).
A társas munkák intézményrendszere lényegében érintetlen maradt a kollektivizálás második hullámáig, de bizonyos mezőgazdasági társas munkák továbbra is fennmaradtak (például a dohányfűzést ma is társaságban végzik; a tsz által részes művelésbe kiadott területeket a hetvenes évek közepéig társaságban művelték, és ez a művelési mód vissza fog térni a részesművelés lehetőségeinek esetleges ismételt megnyílása esetén); az egyéb társas munkák egy része megszűnt (például a közös mosás), egy másik része megmaradt, sőt jelentősége nőtt (például házépítés), végül kialakultak új, társaságban végzett munkák (a különböző gépek, járművek javítása szerelése stb.). Általában a társas munkákról azt lehet elmondani, hogy bár háttérbe szorulásukkal abszolút mértékben csökkent az együtt töltött idő, és bár a társas munkák “racionalizálódásával” a munkát követő együttlétek szinte megszűntek és a munka közbeni szünetek száma és mértéke is csökkent, még mindig számottevő együttléti lehetőséget biztosítanak a férfiaknak és a nőknek.
A gazdasági helyzet romlása jelentőségüket ismét megnöveli. Külön aláhúzza fontosságukat az a munkacentrikus alapbeállítottság, amely legitimnek tekinti az együttlétet, amennyiben annak célja valamilyen munka elvégzése.
Helytálló tehát az a megállapítás, hogy a társas munkák mérséklődött jelentőségük mellett is fenntartották, ha a korábbinál kisebb mértékben is, az emberek közötti érintkezésnek azt a horizontális rendszerét, amelynek szétrombolása a bonapartizmus nyilvánvaló célja volt. A népi élet társas összejövetelei nagyjából hasonló változáson mentek keresztül. Rendkívül nagy jelentőségű tény azonban, hogy az összes összejöveteli formák eltűnésével párhuzamosan kialakultak és teljes mértékben pótolták a szórakozás régi formáit annak új változatai (közös vacsorafőzés, szalonnasütés, kirándulás); továbbá, hogy a rokoni ünnepi együttlétek jelentősége nagymértékben fokozódott. Ez utóbbi magyarázata az, hogy míg a zárt falvakban a közösség folyamatosan ellenőrzése alatt tudta tartani az ott élők szerepbetöltését, addig az ipari, falun kívüli munkavállalással ez az ellenőrző szerep csökkent, és lényegében változatlan szinten csak a rokonok körében maradt. Ugyanakkor a hetvenes évek óta egyre erősödő társadalmi kasztosodási folyamat újra megteremtette a szerepellenőrzés társadalmi lehetőségét, így a nem rokonok közötti érintkezés e lehetőségei növekedtek, aminek jele egy sor közös szórakozási forma megjelenése (halvacsora a vendéglőben stb.)
Két társas összejöveteli forma számszerű alakulásáról empirikus anyag is rendelkezésre áll: a kispadokról, ahol tavasztól őszig hétköznap este, szombat-vasárnap napközben is összetalálkoznak az emberek, asszonyok (ide tarozik a találkozási helyül szolgáló ház előtti híd, azok a helyek, ahol rendszeresen kisszékekkel leülnek, az árok széle); és az iparosműhelyekről, boltokról, kocsmákról, ahol a hasonszőrűek vagy a különböző társadalmi helyzetűek találkoznak és együtt vannak hosszabb-rövidebb ideig.

A kispadok számának alakulása 1930-1988 között (db)

1. táblázat

A kispadok számának alakulása hullámzó, de az utóbbi három évben újabb és újabb kispadok, illetve ilyen típusú helyek jönnek létre, bár a nehezedő gazdasági helyzet nyilvánvalóan fékezőleg hat (jól látható ez az 1975 és 1985 közötti csökkenésen).

Az iparosműhelyek, boltok kocsmák számának alakulása 1930 és 1988 között (db)

2.táblázat

Különösen az 1980-as évek elején meginduló, gyors ütemű növekedés szembeszökő. A dolog jelentőségét növeli az a tény, hogy ezeknek a találkozási színtereknek egy része a lefolytatott beszélgetések tanúsága szerint egyre inkább “réteg”-intézményként működik, vagyis – különösen az újonnan létrehozott “presszók” esetében – hasonszőrűek hasonszőrűekkel találkoznak.
A társas összejövetelekről is elmondható, hogy – a társas munkáknál nagyobb mértékben – megőrződött az érintkezés intézményesült rendszere, megtestesítve ezzel az egyéneket egymástól elszigetelni szándékozó politikai törekvések kudarcát.

A társadalmi nyilvánosság intézményrendszerének alakulása

Ezen intézmények körébe tartoznak azok a formálisan is létező szerveződések, amelyek elsődleges funkciója az, hogy teret biztosítsanak a civil társadalom politikai implikációjú ügyeivel kapcsolatban “a magánemberek okoskodásának”, s ezzel olyan politikai közvélemény kialakulásának, amelyet azután különböző csatornákon keresztül eljuttatva a politikai állam szerveihez, az e szerveződéseket alkotó embercsoportok nyomást is tudnak gyakorolni érvényesülése érdekében. Ide tartoznak elsősorban a pártok, az egyesületek, társadalmi szervezetek, egyéb – elsősorban művelődési célú – körök. Besenyőtelken ez az intézményrendszer is rendkívül kidolgozott volt 1945 előtt. A községben 1931-1932-ben működött az SZDP helyi szervezete, volt továbbá a mindenkori kormánypártnak is helyi szervezete, a lakosság többsége a helyi szervezettel nem rendelkező FKGP-hez húzott. 1896 óta működött a Besenyőtelki Olvasókör, 1910 óta a Besenyőtelki Katholikus Olvasókör, 1912 óta a Besenyőtelki Iparoskör és az Önkéntes Tűzoltóegylet, a harmincas évektől az Árpádházi Boldog Margit Katolikus Leányegylete, a Katolikus Legényegylet, 1938-ban megalakult a Földmunkáskör, amely két év után megszűnt.
Emberemlékezet óta működik az egyházközségi képviselőtestület. A koalíciós időszakban megalakult mind a négy baloldali koalíciós párt helyi szervezete, emellett a FISZ, a MADISZ, a Földmunkásszakszervezet helyi szerve; létrejöttek a népi szervek: a nemzeti bizottság, a földosztó bizottság, a termelési bizottság, az újjáépítési bizottság és más népi bizottságok. Az ún. ötvenes években ez a sokszínűség megszűnt: csak az MDP, a DISZ, az MNDSZ helyi szervezetei működtek, továbbá a kvázi-“gyűjtőpárt funkciót átvevő Önkéntes Tűzoltóegylet. Működött még a politikai téren csak minimális szerepet játszó Sportkör. 1956 után megnőtt a HNF helyi bizottságának szerepe, létrejött továbbá egy néhány évig működő színjátszókör. A hatvanas évek végétől újabb megélénkülés tapasztalható: létrejön egy sor kulturális szakkör, amelyek közül a kézimunkaszakkörnek és a nyugdíjasok klubjának komoly informális politikai szerepe volt és van a község életében. A ma is működő Tűzoltóegylet talán a legjelentősebb nyilvánossági intézmény: az egyetlen olyan, valóban működő félhivatalos fórum, ahol a község vezetése nem hivatalos formában találkozik a legkülönbözőbb – sok esetben közösségi álláspontokat képviselő – emberekkel, ami lehetővé teszi a vezetés oldaláról a lakosság tájékoztatását, a társadalom oldaláról pedig a döntésbefolyásolást.
Ma távolról sem olyan kidolgozott a nyilvánosság intézményrendszere a községben, mint 1945 előtt volt. Az 1956-ot követő enyhülés légkörében azonban létrejöttek olyan intézmények, amelyek a társadalmi nyilvánosság funkcióit töltik be, és ezekhez a falu sok lakója kapcsolódik közvetlen vagy közvetett módon. Bár a helyi közhatalmi döntéshozatalban ezeknek az intézményeknek nincs szabályozott, jogilag rendezett helyzete, rendkívül fontos szerepet játszanak a közvélemény kialakulásában, továbbá a helyi döntések befolyásolásában.
Ezektől eltérően a falugyűléseknek, a jelölőgyűléseknek a tanácstagi beszámolóknak, amelyek a politikai állam és a civil társadalom közötti közvetítést lennének hivatottak ellátni, igen kicsi a jelentősége. Ez azonban nem is csodálható akkor, amikor a megkérdezett négy helyi csúcsvezető mindegyike és a megkérdezett tíz tanácstag egyöntetűen azt mondta, hogy mind a társadalom, mind a döntéssel kapcsolatos álláspontjuk kialakulása terén sokkal fontosabbak az informális, mint a tanácstörvény által szabályozott hivatalos találkozási alkalmak.

A közvélemény kialakultsága

A fenti két intézményrendszer jelenti a civil társadalomnak a politikai állam tevékenységével kapcsolatos közvéleménye kialakulásának előfeltételét, közegét. A közügyek ismertségének és ezekkel kapcsolatban közvélemény kialakulásának problémáját csak az 1974-1984 közötti időszakban vizsgáltam (az emlékezet számára ez volt átfogható).
Tizenegy családot kérdeztem meg arról, hogy a kérdéses időszakban a községet foglalkoztató és/vagy a tanácsülésen problémaként felmerült 52 ügyből hányról tudott és alakított ki másokkal együtt (kispadon, a kocsmában, rokoni együttléteken stb.) véleményt. Az eredmény a következő volt:

A közügyek ismertsége, a közvélemény megléte
3. táblázat

Ezek az adatok arra utalnak, hogy a vizsgált periódusban a megkérdezett családok (amelyek statisztikai értelemben ugyan nem reprezentálják a lakosságot, de ugyanakkor közöttük valamennyi főbb csoport képviselve van) az eddigi ismeretek tükrében meglehetősen nagy arányban ismerték a közösséget érintő problémákat és alakítottak ki ezekkel kapcsolatban véleményt. Mindez pedig annak a ténynek tudható be, hogy a civil társadalom érintkezési infrastruktúrája ellen tudott állni a politikai állam nyomásának, és nem bomlott fel.

A közvélemény érvényesülése

A közvélemény érvényesülésének kérdése más probléma: az erre vonatkozó adatok azt mutatják – és itt most már a község egész lakosságáról van szó -, hogy a civil társadalom milyen mértékben képes kialakult közvéleményét érvényesíteni a helyi tanácsi döntéshozatalban.

A közvélemény érvényesülése 1974-1984 között (50 ügyben)
4. táblázat

Ez szintén meglepő képet mutat: az esetek felében a tanács döntése egybeesett a közvélemény álláspontjával (sőt, ha azt a 43 ügyet vesszük, amelyben ténylegesen volt közvélemény, akkor a közvélemény sikeres fellépéseinek aránya 65% felett van). Természetesen az esetek egy jó részében a tanács elé már eleve a közvéleménnyel az adott kérdésben megegyező javaslatot terjesztettek, de ez mit sem von le a közvélemény sikeres érvényesülésének tényéből, mivel a tanácsi vezetés a döntéselőkészítés során informális módokon értesülhetett és értesült is arról, hogy a helybeliek hogyan gondolkodnak egyes kérdésekről. Ugyanakkor a tanácsi döntés és a közvélemény tartalma közötti eltérés 18 esete azt mutatja, hogy a politikai állam helyi szerve nem a helyi civil társadalom, hanem a “fensőbbség” eszköze.
Ezt az eszköz-jelleget jól mutatja az, hogy a tanács felső vezetése az 1974-1984 közötti időszakban a tanácsüléseken elhangzott hozzászólások, kérdések, interpellációk közül hányat válaszolt meg pozitív, hányat negatív módon, és hányat hagyott válasz nélkül.

A tanácstagi felszólalásokra adott vezetői válaszok megoszlása
1974-1984 közötti tanácsülések)

5. táblázat

Az 1974-1984 között tartott tanácsüléseken a tanácstagok hozzászólásaira, kérdéseire, interpellációira az esetek alig több mint felében adott a vezetés pozitív választ. Az elutasítások nagy száma az esetek nagy részében beletörődést váltott ki, de ugyanakkor a tanácsi vezetéssel való szembeszegülést is szította. A megválaszolatlan ügyek elutasított kérdéseket meghaladó száma pedig arra utal, hogy a politikai állam helyi szerve egy sor ügyben nem érzi magát kompetensnek (kizárólag helyi hatáskörbe tartozó ügyekről van szó), amire a lakosság úgy reagál, hogy saját kompetenciájába utalja át és a hatalom bevonása nélkül, maga intézi ezeket.

A lakosság reagálása a tanács által elutasított kérdések esetében

Itt néhány olyan esetet írok le röviden, amikor egy lakossági igényt a tanácsi vezetés jogosulatlannak minősített, de a lakosság ezek intézését a maga kezébe vette.

a. A hetvenes évek közepén olyan tanácsi döntés született, hogy a korábbi piacteret – amely a falu központjában lévő templom előtt volt – megszüntetik, helyére parkot építenek, a piac pedig bekerül az innen nem messze lévő tűzoltószertár háta mögé. Az addig viszonylag intenzív piaci élet megszűnt, mert a főútról az új piac nem volt látható, az átmenő forgalom jelentette kereslet így kiesett, emellett a helybeliek egy jelentős részének kerülnie kellett volna a piac kedvéért. A tanácsi vezetés a probléma többszöri felvetésére sem reagált.
Erre az árulni kívánó asszonyok fogták magukat, és odaköltöztek a hetvenes évek végén épült és a faluközponthoz tartozó ABC elé. A közvélemény nyomása e kérdésben olyan erős, hogy a tanácsi vezetés nem szünteti meg ezt a döntése ellenében kialakult helyzetet.

b. A közutak kiépítése a nyolcvanas évek elejéig problémát jelentett. Szinte minden utca igényelte, hogy ott építsenek kövesutat vagy javítsák ki a megrongálódott, de értelemszerűen csak néhány utcára kerülhetett sor minden évben. Két ismert eset történt a faluban, amikor az ott élők saját kezükbe vették a probléma megoldását. Az egyik esetben az utcában lakó erőgépvezető egyszerűen hazavitt néhány napon át egy-egy rakomány zúzott követ, és az emberek maguk elkészítették az utat. Egy másik utcában az ott lakó tanácstag a többiek állandó unszolására egy adódó alkalommal egy másik utcának szánt kőszállítmányt a tanácsi vezetés háta mögött saját utcájában öntetett le, és az ott lakók elkészítették az utat. Mindkét eset előfeltétele volt az, hogy az érintettek hallgatólagosan vagy nyíltan megegyezzenek maguk között az ügyben rejlő kockázat vállalásában (lopás!).

c. A legnagyobb port kavart eset a felsőtelepi buszkitérő ügye volt. Már a hatvanas években problémát okozott a felsőtelepieknek, hogy az autóbuszok, amelyek munkába és a munkából hazahordták a falubelieket, nem álltak meg ezen a településrészen, hanem csak a tőle két kilométerre lévő faluközpontban. Útban hazafelé pedig ott volt egy kocsma, és ezt különösen az asszonyok nehezményezték. Hallgatólagosan elérték, hogy a busz munkába menet megállt itt is, de hazafelé jövet már, minden hiába, nem. Ekkor kísérelték meg először elérni, hogy buszmegálló létesüljön a Felsőtelepen, ehhez azonban kitérőt kellett volna építeni – a KPM-szabvány szerint ez főútvonalon a forgalom akadályozásának elkerülése végett előírás -, amire a tanácsnak állítólag nem volt pénze. A nyolcvanas évek elején a probléma, nyílván az általános helyzet rosszabbodásával és a tanácsi vezetéssel való elégedetlenség fokozódásával összefüggésben, elemi erővel tört fel. A tanács álláspontja ismét elutasító volt. Ekkor az itt lakók aláírásgyűjtő kampányt kezdtek, és saját maguk összeadták a költségek fedezéséhez szükséges pénzt, ismeretség révén elkészítették a terveket, és saját erőből fel is építették a buszkitérőt. A vezetők többsége igyekezett a tömegmozgalom “élére állni”, a tanácselnök azonban változatlanul elzárkózott, többek szerint ezért, mert nem tőle származott az ötlet.

A buszkitérő esete példázza azt, hogy a civil társadalom a számára fontos ügyekben – és amint ezt a körülmények nem zárják ki eleve – érvényesíti autonómiáját, és a politikai államakarat ellenére vagy annak megkerülésével keresztülviszi elképzelését.

A lakosság reagálása a tanács látható inkompetenciája esetében

A buszkitérő mellett az az eljárás mutatja a legjobban a civil társadalom meglétét és önszerveződésre való kézségét és képességét, amit olyan ügyekben követ, ahol nyilvánvaló a tanács inkompetenciája. Ide meglehetősen sok kérdés tartozik, ugyanis nemcsak a tanács minősíti magát inkompetensnek, hanem egy sor kérdésben a lakosság teszi meg ezt a minősítést: gyakorlatilag minden olyan ügyben elkerülik a tanácsot, amely nem ún. hatósági (tehát a tanácsi apparátus hatáskörébe tartozó lakosságra vonatkozó igazgatási) ügy. Az egyik típusú ügyek csoportjába olyan esetek tartoznak, mint például a továbbtanulás segítése. Annak ellenére, hogy a helyi csúcsvezetés községen kívüli kapcsolatai jók voltak és jók ma is, az esetek igen jelentős részében nem őket, hanem a tisztséget nem viselő helybelieket kérnek meg az érintett szülők arra, hogy gyerekeik továbbtanulásához nyújtsanak segítséget. A másik ügytípust a legegyszerűbben “választott bírósági” ügyeknek lehetne nevezni. Vannak ugyanis olyan vitás kérdések, amelyekkel az emberek nem hajlandóak tanácshoz fordulni (például határvita), de a vitát el kell dönteni. Ilyenkor döntőbíróként elfogadják valamelyik helybeli szaktekintélyt (opinion leader), akinek véleményére adnak és döntését magukra nézve kötelezőnek fogadják el.
Ilyen esetben az elmúlt negyven évben megszokott azon gyakorlattal szemben, hogy minden kérdésben a hatóság dönt, kivéve azokat az ügyeket, amelyeket kifejezetten a polgárok kompetenciájába utalt, a kialakult logikát követve azt vallja, hogy minden kérdésben önmaga dönt, kivéve azokat, amelyek eldöntésére mást hatalmaz fel.

Párttitkárválasztás 1984-ben

A civil társadalom politikai állam általi ellenőrizhetetlenné válásának Besenyőtelken a buszkitérő ügye mellett az első igen komoly jele az 1984-ben lebonyolított községi párttitkárválasztás esete volt. A pártvezetés egy része egy nem helybeli, kis testi hibás agrárszakember nőt állított hivatalos jelöltként a párttaggyűlés elé. A községben azonban férfi-hegemónia és emellett bizonyos mértékű idegenellenesség tapasztalható. A párttagok közvéleménye ezért helybeli férfit akart párttitkárnak. Az összehívott taggyűlés leszavazta a hivatalos jelöltet, amire új jelölteket állítottak a hivatalos mellett, s ezek egyike: egy helybeli fiatalember kapta meg a szavazatok többségét. Az eset nemcsak az engedetlenség fokozódására utal, hanem azt is megmutatja, hogy milyen mértékben “idegenedett el” a vezetés az emberektől, és hogy a megváltozott körülmények között milyen eredménnyel jár az, ha a régi módon, az emberek megkérdezése nélkül – ami ilyen szélsőséges formában legalábbis ebben a községben sosem valósult meg – akarnak valamilyen döntést hozni.

Az 1985-ös tanácsválasztás

A korábbi 41 választókörzetet 25-re csökkentették a hatályos jogszabályok rendelkezései értelmében, és a kötelező kettős jelölés miatt 50 jelöltet állított a Hazafias Népfront. A választások eredménye mindenki számára megdöbbentő volt: a 25 tanácstag közül 13 olyan férfi, illetve nő, aki korábban sosem volt tanácstag. Ezek többsége olyan jelölttel szemben győzött, aki korábban – esetleg több cikluson át is – tanácstag volt. A régi tanácstagok közül ezen kívül volt 5 olyan, aki a póttanácstagsághoz szükséges 33%-nyi szavazatot sem kapta meg. Az eredmény alakulásával kapcsolatban eléggé elgondolkodtató vélemények fogalmazódtak meg: a “hivatalosnak” tekinthető jelölttel szemben a másik jelölt csak néhány esetben kapta meg a megválasztásához szükséges számú szavazatot, mert ismerték és tudták róla, hogy jobb lesz a másiknál. A többségre tekintve viszont inkább arról volt szó, hogy a “nem hivatalos” jelöltre szavazva a tanács tevékenységével és a korábbi tanácstagok munkájával való elégedetlenségüket juttatták kifejezésre az emberek: szavazatukban a fennálló viszonyok elutasítása fogalmazódott meg negatív módon, pozitív tételezés nélkül.

A fentiekkel azt az állításomat szerettem volna alátámasztani, hogy az 1945-tel kezdődő “új korszakban” tovább élt a civil társadalom azzal az intézményrendszerével együtt, amelyek segítségével törekvéseit meg tudta fogalmazni és közvetíteni volt képes azt a politikai állam felé. Természetesen ennek hatékonysága koronként erősen változó volt, s a mélypontot – ennek igazolására itt nincs hely – a második kollektivizálási hullámot követő és addig “rétegszövetkezetekként” működő termelőszövetkezetek egyesítésével érte el. Ugyanakkor a hatvanas években megindult egy olyan folyamat, amelynek eredményeként ismét erősödésnek indultak az emberek közötti horizontális, hierarchikusan nem közvetített kapcsolatok és az ezeket működtető és a politikai államhoz informális utakon-módokon kapcsolódó intézmények: a társadalmi nyilvánosság és a társas kapcsolatok intézményei. A nyolcvanas évtizedben pedig egyre világosabbá válik, hogy a civil társadalom egyrészt a politikai állammal való összetűzéseit és kudarcait kompenzálandó, másrészt a politikai állam problémakezelési képességének fogyatkozását látva és ez utóbbival a mozgástér bővülését érzékelve, újabb és újabb területeket hódít el tőle és építi ki saját autonóm szervezetét problémái megoldására. Mindennek városi körülmények között történő vizsgálata külön feladat, nem hiszem azonban – a tömegkommunikáció híreinek ismeretében -, hogy Besenyőtelek a tipikus falusi társadalom lenne.