Győrffy Miklós
A magyar médiakultúra és a csatlakozás

   Az alábbiakban azt igyekszem bizonyítani, hogy a jelenlegi magyar médiakultúra sem most, közvetlenül a csatlakozás előtt, utána pedig különösen nem alkalmas arra, hogy a magyar társadalmat, vagyis az unió leendő magyar polgárait segítse abban, hogy versenyképes, értelmes kooperációra alkalmas tagjai legyenek a közösségnek. A médiakultúra fogalmát a legszűkebb értelemben használom, csak a televíziózásra, azon belül is a nem fikciós, a nem szórakoztató tartalmakra fókuszálok.

 Tézisek:          

a./ Az eszmék, koncepciók és a vélemények szabad piacaként is felfogható közösség aktív és kreatív tagjai csak olyan indivídumok lehetnek, akik birtokában vannak az érdekérvényesítés és a konszenzusteremtés eszköztárának.

 b./ A társult nemzet tagjainak, mint európai polgároknak rendelkezniük kell azokkal a civil technikákkal és politikai kultúrával, amelyek képessé tehetik a magyarokat arra, hogy nagy meggyőző erővel és hatékonyan képviseljék érdekeiket és ezzel kapcsolatos álláspontjukat.

c./ Mindehhez pedig, a megfelelő oktatási rendszeren túl, illetve mellette, olyan nyilvánosságra, olyan médiarendszerre és legfőképpen olyan médiakultúrára van szükség, amely segíti a polgárok sokoldalú tájékozottságát, támogatja az autonóm módon gondolkodó citoyent a szabad és felelős véleményalkotásban.

   A jelenlegi helyzet az, hogy a duális, vagy plurális médiarendszer nincs abban az állapotban, hogy az imént vázolt feladatát jól, vagy akár csak elfogadhatóan ellássa. A médiakultúra mélyponton van, de az is lehet, hogy a mélyrepülésnek ez még nem a vége. Szokás azt mondani, hogy ennek a helyzetnek a kétségkívül rossz, a gyanakvó és bizalmatlan politikai pártok alkotta médiatörvény az oka. Ebben van valami, de nem ez a teljes igazság. Tudjuk, és ennek argumentációját itt most nem tartom szükségesnek részletezni, hogy sikerületlenül törvények és gyenge jogszabályok nem feltétlenül járnak együtt a társadalmi normák szükségszerű mellőzésével és viszont, a legkörültekintőbb jogalkotó, legszakszerűbb törvényei sem akadályozhatják meg a törvények kijátszásában, vagy semmibe vételében azokat, akiknek ehhez fűződik érdekük, ha egy társadalom anómiás, vagyis ha nincsenek közmegegyezésen alapuló, elfogadott normák, illetve ezek nem tudnak érvényesülni. Colin Sparks angol médiakutató egy öt évvel ezelőtti tanulmányában ezt írja: „ ... mondjanak bármit is a törvények, Közép és Kelet-Európában nem állnak fenn azok a politikai és gazdasági feltételek, amelyek között virágozhatnék a közszolgálati média. (...) Az egész térségben, tekintet nélkül a jogi szabályozásra, az a politikai realitás, hogy a rádiózás és a televíziózás feletti ellenőrzést mélyen átitatja a politika.”
   És valóban, a magyar médiarendszer, annak szerkezete, felügyelete a közbeszéd és a politikai ütközések egyik legfontosabb terepe volt és az ma is, tekintet nélkül arra, hogy jobb-, vagy baloldali pártok vannak kormányon. Ennek magyarázata, vagy egyik magyarázata az a politológiai irodalomból közismert tény, hogy a rendszerváltozás idején létrejött politikai pártok, részben azonos, részben különböző okokból, jelentős legitimációs deficittel rendelkeznek és ennek tudatos, kvázi szándékolt, vagy ösztönös kompenzálására erőltetik azt a kommunikációs gyakorlatot, amelynek fő eleme a kizárólagosságra törekvés.
   Ezért igyekszik mindkét fő erőközpont, ha hatalomra kerül, elfoglalni a közmédiát, annak irányítását és felügyeletét a saját embereinek a kezébe adni, személyzetét pedig a saját holdudvarába tartozó emberekkel feltölteni. Pedig a közszolgálatiság tartalma egészen más, azt megvalósítani ilyen módon nem is lehet, de erről más összefüggésben, később részletesebben lesz szó. Az is igaz, hogy egyszerűsítő és elégtelen magyarázat a hazai média bajait kizárólag a politika mohóságára és a politikai kultúra kiforratlanságára visszavezetni. Az Alkotmánybíróság több mint tíz évvel ezelőtt egy elvi megállapodásában kifejtette: „A rádió és a televízió szabadságának sajátos garanciái nincsenek eleve sem szervezeti megoldáshoz, sem jogi formához kötve. A szervezeti megoldások alkotmányosságát az minősíti, hogy elvileg képesek-e biztosítani a társadalomban meglévő vélemények teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és valósághű kifejezésre juttatását, valamint a közérdeklődésre számot tartó eseményekről és tényekről való elfogulatlan tájékoztatást. ... a törvénynek ki kell zárnia, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhassanak..” Ez az állásfoglalás jóval a médiatörvény megszületése előtt keletkezett és nem lehet azt mondani, hogy a törvényalkotók ezt figyelmen kívül hagyták volna, a törvény mégis alkalmatlannak bizonyult a médiaküzdelmek regulálására. A problémát egyetlen okra, a politikusok gátlástalanságára visszavezető érvelést árnyalja az a talán kevésbé elterjedt nézet, amely szerint a közszolgálati célok nem azért nem valósulnak meg a jelenlegi közszolgálati intézményekben, mert nincsenek a törvényben megfelelően definiálva. Azokban az országokban, ahol a közszolgálati média intézményei, általános vélemény szerint jól működnek, ez elsősorban az idők folyamán kialakított közszolgálati ethosz következménye. Más szavakkal: a közszolgálat függetlensége nem elsősorban a politikusok önmérsékletén, hanem a közszolgálat művelőinek, az újságíróknak kitartó erőfeszítésén, küzdelmén múlik, azon, hogy függetlenségüket naponta megvédik. Vagyis a közszolgálatiság ethosza a függetlenség és a minőség valódi garanciája. Ez az ethosz azonban itt, több okból nem tudott kialakulni, mindenek előtt azért nem, mert a médiamunkások nagy része, klientúraként kezeltetve és akként is viselkedve, a politikai erők agitpropos segédszemélyzetként jelenik meg és tevékeny részt vesz a meg-megújuló médiaháborúskodásban.
   Ez a tény sokat ront a társadalmilag nagyon is kívánatos, minőségi médiakultúra kialakulásának esélyein. Ráadásul a médiamunkások pártszimpátiákon alapuló, kontraszelektív kiválasztása, ahol a pártszolgálatra való hajlandóság a pozícióba jutás fő szempontja, szakszerűtlenséget és kirívóan gyenge újságírói minőséget eredményez. Ennek két következménye van. Az egyik az, hogy az így szervezett közszolgálati média hatékonysága meglepően alacsony, amellyel a kívánt célt, az eszközt kizárólagos szándékkal működtető politikai erő támogatottságát, elfogadottságát növelni nem lehet. Ennek alátámasztására, csak példaként, egyetlen érvet említek. A rendszerváltás óta működő politikai „váltógazdaság” mindegyik hatalmon lévő szereplője lényegében egyeduralomra tett szert a közszolgálati médiában, mégis mindegyik elvesztette a következő választásokat. A másik következmény ennél súlyosabb. A demokrácia tizenharmadik évére, de már korábban is, a közszolgálati média elveszítette azt a bizalmi tőkét, amelyet 88-89-ben még birtokolt. Akkor, felmérések szerint, jelentős befolyása volt a polgárokra, mivel szavahihetőségével megelőzött minden más, a befolyásolásért versenyben lévő tényezőt. Ez a tény önmagában is az új demokrácia egyik legjelentősebb deficitje lett, mivel a polgárok közügyek iránti érdeklődése, akaratnyilvánítási hajlandósága, érdekérvényesítő képessége, a közjó iránti fogékonysága nem nőtt, sőt passzivitásba ment át és a társadalom jelentős rétegeiben a szkeptikus attitűdöt erősítette. Alig megmagyarázható, hogy mivel a régi rendszerben is tevékenykedő médiamunkások iránt volt bizonyos, részben megalapozott, részben megalapozatlan bizalmatlanság, mégsem történt kísérlet médiaszakemberek felsőfokú képzésére. Ilyen tanfolyamokra és más, néha még „akadémiá”-nak is nevezett stúdiumokra vannak példák, ezeket azonban leginkább a politikai erőközpontok szervezik, tartják fenn és nem mások, mint primitív sulykolásra, meggyőzésre, rábeszélésre oktató, „vadászkutya-képző” alakulatok. Az egyetemeken és a főiskolákon nem indítható újságíró szak, csak kommunikáció szakot lehet alapítani, és ez, habár valóban szükséges van ilyen szakemberekre is, nem alkalmas a sajtóban és az elektronikus médiában szükséges szakértelem elsajátítására. Hogy ez így alakult, az aligha lehet a véletlen műve. Belátható, hogy ez az egyik oka annak, hogy nem alakult ki és nem erősödött meg, nem vált normává a közszolgálatiság ethosza, így válhatott a médiamunkás a közélet gyanús alakjává, ezért csökkent a közszolgálati média presztízse és befolyása, ezért romlott a médiakultúra.
   Látható, hogy az eddigiekben, ha a médiakultúra fogalmát érintettem, a közszolgálati média állapotáról beszéltem, miközben természetesen tudom, hogy Magyarországon duális médiaviszonyok vannak, és a magán vagy/és kommerciális rádiózás és televíziózás dominál a hallgatottságot, a nézettséget illetően, ezáltal a befolyásuk is jóval nagyobb, mint az állami médiumoké, amelyeket közszolgálatinak is szokás nevezni. Itt jegyzem meg, hogy az általam használt „közszolgálat”-fogalom nem működési formát, hanem médiatartalmat jelöl, ezért duális médián „üzleti” és „nem üzleti” párost értek, mivel mindkettő közvetíthet közszolgálati tartalmakat. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a kereskedelmi médiumok elsődleges, hogy azt ne mondjam, kizárólagos célja az anyagi haszon előállítása, ezért indokolatlan és lehetetlen is tőlük a közjó szempontjából szükséges és releváns tartalmak közvetítését elvárni. Viszonylag könnyen belátható, hogy ez a médiaszektor soha nem lesz és nem is lehet a minőségi kultúra, a „magaskultúra” de még a hétköznapi kultúra ápolásának, reprodukálásának, pláne építésének az eszköze, hanem tartósan megmaradnak a szórakoztatási funkció mellett, amelyben egy folyton és szükségképpen lefelé haladó spirál mentén egyre igénytelenebb eszközök használatára kényszerülnek, illetve eredeti érdekük, a nézőszám minden áron való növelése, erre készteti őket.
   Erre a folyamatra, amelyet joggal szokás a médiakultúra romlásának nevezni, az uniós csatlakozás sem lesz automatikusan kedvező hatással, hiszen az Unióban is hasonló a helyzet, még ha vannak is ezzel ellentétes tendenciák. A médiával kapcsolatos uniós követelmények mindössze arról szólnak, ez szerepel hangsúlyosan a 2000-ben megfogalmazott ajánlásban is, hogy a médiafelügyelet szerveinek függetleneknek kell lenniük. Az irányelvek és az azokat részletező memorandum tág teret adnak a törvényalkotónak: azt deklarálják, hogy a médiafelügyelet szerveit, azok tagjait demokratikus és átlátható módon kell kinevezni, nem szabad politikai elvárásokat támasztani velük szemben, valamint meg kell teremteni a működéshez szükséges finanszírozást. A kinevezés módjára vonatkozóan a memorandum „demokratikus” szót a lehető legszélesebb értelemben használja. Ez azt is jelentheti, hogy a felügyeleti szervek tagjait választják, de azt is, hogy a hatóságok, az elnök, a kormány, vagy a parlament javaslatára kinevezik őket. A törvényalkotók mérlegelési lehetőségét tehát ez a memorandum nem korlátozza különösebben, ezért ez nem növeli egy új, egy jobb médiatörvény megalkotását Magyarországon. A koncepciót egyszerűen más politikai környezetre, más politikai kultúrára találták ki. Alapvető szempontjuk az volt, hogy a modern média világában egyre fontosabbá válik a koreguláció, vagyis a társzabályozás; a törvénykezés, a civil társadalom és a médiaszakma összehangolt szabályozó tevékenysége. Ennek magyarországi nehézségeire, vagy lehetetlenségére korábban már utaltam. Ezért nem látok esélyt egy új médiatörvény megalkotására, illetve arra, hogy az jó lehet és ami a lényeg: hogy az tényleg képes lenne szabályozni ezt az elvadult helyzetet.
   A demokrácia működésének alapjai és záloga a tények tárgyilagos nyilvánossá tétele, hogy a polgárok megbízható információk birtokában legyenek, valamint a vélemények piacának jó működése, amelyben megvalósul a nézetek tisztességes ütköztetése. Ezért az adófizetők által finanszírozott közmédia nem állhat a társadalom egyetlen, politikailag meghatározott csoportjának sem a szolgálatában. A közszolgálat csak akkor töltheti be feladatát, ha a folyamatot a „megrendelő-szolgáltató” viszonyában értelmezzük, vagyis ha működik a társadalmi megrendelés intézménye. Ez azonban Magyarországon nem létezik és a jelek szerint egyhamar nem is lesz képes erőre kapni. Ehhez erős civil érdekérvényesítő képességre volna szükség, ám ennek egyelőre legfeljebb nyomai vannak csak. Pedig a képlet egyszerű és világos. A közszolgálati média finanszírozója egyértelműen az adófizető, akinek elvitathatatlan joga a rá tartozó ügyekbe való beleszólás, márpedig a közszolgálati média dolgai rá tartozó ügyek, sokkal fontosabbak annál, hogy azokat a politikusokra lehetne bízni, akik ezt szívesen tekintik harci terepnek és megszerzendő zsákmánynak.
   Az uniós magyar polgár versenyképessége azon a nagy szabad piacon, ahová csatlakozni kívánunk, azon is múlik, hogy képes-e eligazodni az információs szupersztrádán, amelyre a feljutás legfontosabb eszköze egyelőre nem igen lehet más, mint a jól működő közszolgálati média.