|
Győrffy Miklós
A
magyar médiakultúra és a csatlakozás
Az
alábbiakban azt igyekszem bizonyítani, hogy
a jelenlegi magyar médiakultúra sem most,
közvetlenül a csatlakozás előtt, utána pedig
különösen nem alkalmas arra, hogy a magyar
társadalmat, vagyis az unió leendő magyar
polgárait segítse abban, hogy versenyképes,
értelmes kooperációra alkalmas tagjai legyenek
a közösségnek. A médiakultúra fogalmát a legszűkebb
értelemben használom, csak a televíziózásra,
azon belül is a nem fikciós, a nem szórakoztató
tartalmakra fókuszálok.
Tézisek:
a./ Az eszmék, koncepciók és a vélemények
szabad piacaként is felfogható közösség aktív
és kreatív tagjai csak olyan indivídumok lehetnek,
akik birtokában vannak az érdekérvényesítés
és a konszenzusteremtés eszköztárának.
b./
A társult nemzet tagjainak, mint európai polgároknak
rendelkezniük kell azokkal a civil technikákkal
és politikai kultúrával, amelyek képessé tehetik
a magyarokat arra, hogy nagy meggyőző erővel
és hatékonyan képviseljék érdekeiket és ezzel
kapcsolatos álláspontjukat.
c./ Mindehhez pedig, a megfelelő oktatási
rendszeren túl, illetve mellette, olyan nyilvánosságra,
olyan médiarendszerre és legfőképpen olyan
médiakultúrára van szükség, amely segíti a
polgárok sokoldalú tájékozottságát, támogatja
az autonóm módon gondolkodó citoyent a szabad
és felelős véleményalkotásban.
A jelenlegi helyzet az,
hogy a duális, vagy plurális médiarendszer
nincs abban az állapotban, hogy az imént vázolt
feladatát jól, vagy akár csak elfogadhatóan
ellássa. A médiakultúra mélyponton van, de
az is lehet, hogy a mélyrepülésnek ez még
nem a vége. Szokás azt mondani, hogy ennek
a helyzetnek a kétségkívül rossz, a gyanakvó
és bizalmatlan politikai pártok alkotta médiatörvény
az oka. Ebben van valami, de nem ez a teljes
igazság. Tudjuk, és ennek argumentációját
itt most nem tartom szükségesnek részletezni,
hogy sikerületlenül törvények és gyenge jogszabályok
nem feltétlenül járnak együtt a társadalmi
normák szükségszerű mellőzésével és viszont,
a legkörültekintőbb jogalkotó, legszakszerűbb
törvényei sem akadályozhatják meg a törvények
kijátszásában, vagy semmibe vételében azokat,
akiknek ehhez fűződik érdekük, ha egy társadalom
anómiás, vagyis ha nincsenek közmegegyezésen
alapuló, elfogadott normák, illetve ezek nem
tudnak érvényesülni. Colin Sparks angol médiakutató
egy öt évvel ezelőtti tanulmányában ezt írja:
„ ... mondjanak bármit is a törvények, Közép
és Kelet-Európában nem állnak fenn azok a
politikai és gazdasági feltételek, amelyek
között virágozhatnék a közszolgálati média.
(...) Az egész térségben, tekintet nélkül
a jogi szabályozásra, az a politikai realitás,
hogy a rádiózás és a televíziózás feletti
ellenőrzést mélyen átitatja a politika.”
És valóban, a magyar médiarendszer,
annak szerkezete, felügyelete a közbeszéd
és a politikai ütközések egyik legfontosabb
terepe volt és az ma is, tekintet nélkül arra,
hogy jobb-, vagy baloldali pártok vannak kormányon.
Ennek magyarázata, vagy egyik magyarázata
az a politológiai irodalomból közismert tény,
hogy a rendszerváltozás idején létrejött politikai
pártok, részben azonos, részben különböző
okokból, jelentős legitimációs deficittel
rendelkeznek és ennek tudatos, kvázi szándékolt,
vagy ösztönös kompenzálására erőltetik azt
a kommunikációs gyakorlatot, amelynek fő eleme
a kizárólagosságra törekvés.
Ezért igyekszik mindkét
fő erőközpont, ha hatalomra kerül, elfoglalni
a közmédiát, annak irányítását és felügyeletét
a saját embereinek a kezébe adni, személyzetét
pedig a saját holdudvarába tartozó emberekkel
feltölteni. Pedig a közszolgálatiság tartalma
egészen más, azt megvalósítani ilyen módon
nem is lehet, de erről más összefüggésben,
később részletesebben lesz szó. Az is igaz,
hogy egyszerűsítő és elégtelen magyarázat
a hazai média bajait kizárólag a politika
mohóságára és a politikai kultúra kiforratlanságára
visszavezetni. Az Alkotmánybíróság több mint
tíz évvel ezelőtt egy elvi megállapodásában
kifejtette: „A rádió és a televízió szabadságának
sajátos garanciái nincsenek eleve sem szervezeti
megoldáshoz, sem jogi formához kötve. A szervezeti
megoldások alkotmányosságát az minősíti, hogy
elvileg képesek-e biztosítani a társadalomban
meglévő vélemények teljes körű, kiegyensúlyozott
arányú és valósághű kifejezésre juttatását,
valamint a közérdeklődésre számot tartó eseményekről
és tényekről való elfogulatlan tájékoztatást.
... a törvénynek ki kell zárnia, hogy a közszolgálati
rádióban és televízióban akár az állam szervei,
akár egyes társadalmi csoportok a műsorok
tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhassanak..”
Ez az állásfoglalás jóval a médiatörvény megszületése
előtt keletkezett és nem lehet azt mondani,
hogy a törvényalkotók ezt figyelmen kívül
hagyták volna, a törvény mégis alkalmatlannak
bizonyult a médiaküzdelmek regulálására. A
problémát egyetlen okra, a politikusok gátlástalanságára
visszavezető érvelést árnyalja az a talán
kevésbé elterjedt nézet, amely szerint a közszolgálati
célok nem azért nem valósulnak meg a jelenlegi
közszolgálati intézményekben, mert nincsenek
a törvényben megfelelően definiálva. Azokban
az országokban, ahol a közszolgálati média
intézményei, általános vélemény szerint jól
működnek, ez elsősorban az idők folyamán kialakított
közszolgálati ethosz következménye. Más szavakkal:
a közszolgálat függetlensége nem elsősorban
a politikusok önmérsékletén, hanem a közszolgálat
művelőinek, az újságíróknak kitartó erőfeszítésén,
küzdelmén múlik, azon, hogy függetlenségüket
naponta megvédik. Vagyis a közszolgálatiság
ethosza a függetlenség és a minőség valódi
garanciája. Ez az ethosz azonban itt, több
okból nem tudott kialakulni, mindenek előtt
azért nem, mert a médiamunkások nagy része,
klientúraként kezeltetve és akként is viselkedve,
a politikai erők agitpropos segédszemélyzetként
jelenik meg és tevékeny részt vesz a meg-megújuló
médiaháborúskodásban.
Ez a tény sokat ront a társadalmilag
nagyon is kívánatos, minőségi médiakultúra
kialakulásának esélyein. Ráadásul a médiamunkások
pártszimpátiákon alapuló, kontraszelektív
kiválasztása, ahol a pártszolgálatra való
hajlandóság a pozícióba jutás fő szempontja,
szakszerűtlenséget és kirívóan gyenge újságírói
minőséget eredményez. Ennek két következménye
van. Az egyik az, hogy az így szervezett közszolgálati
média hatékonysága meglepően alacsony, amellyel
a kívánt célt, az eszközt kizárólagos szándékkal
működtető politikai erő támogatottságát, elfogadottságát
növelni nem lehet. Ennek alátámasztására,
csak példaként, egyetlen érvet említek. A
rendszerváltás óta működő politikai „váltógazdaság”
mindegyik hatalmon lévő szereplője lényegében
egyeduralomra tett szert a közszolgálati médiában,
mégis mindegyik elvesztette a következő választásokat.
A másik következmény ennél súlyosabb. A demokrácia
tizenharmadik évére, de már korábban is, a
közszolgálati média elveszítette azt a bizalmi
tőkét, amelyet 88-89-ben még birtokolt. Akkor,
felmérések szerint, jelentős befolyása volt
a polgárokra, mivel szavahihetőségével megelőzött
minden más, a befolyásolásért versenyben lévő
tényezőt. Ez a tény önmagában is az új demokrácia
egyik legjelentősebb deficitje lett, mivel
a polgárok közügyek iránti érdeklődése, akaratnyilvánítási
hajlandósága, érdekérvényesítő képessége,
a közjó iránti fogékonysága nem nőtt, sőt
passzivitásba ment át és a társadalom jelentős
rétegeiben a szkeptikus attitűdöt erősítette.
Alig megmagyarázható, hogy mivel a régi rendszerben
is tevékenykedő médiamunkások iránt volt bizonyos,
részben megalapozott, részben megalapozatlan
bizalmatlanság, mégsem történt kísérlet médiaszakemberek
felsőfokú képzésére. Ilyen tanfolyamokra és
más, néha még „akadémiá”-nak is nevezett stúdiumokra
vannak példák, ezeket azonban leginkább a
politikai erőközpontok szervezik, tartják
fenn és nem mások, mint primitív sulykolásra,
meggyőzésre, rábeszélésre oktató, „vadászkutya-képző”
alakulatok. Az egyetemeken és a főiskolákon
nem indítható újságíró szak, csak kommunikáció
szakot lehet alapítani, és ez, habár valóban
szükséges van ilyen szakemberekre is, nem
alkalmas a sajtóban és az elektronikus médiában
szükséges szakértelem elsajátítására. Hogy
ez így alakult, az aligha lehet a véletlen
műve. Belátható, hogy ez az egyik oka annak,
hogy nem alakult ki és nem erősödött meg,
nem vált normává a közszolgálatiság ethosza,
így válhatott a médiamunkás a közélet gyanús
alakjává, ezért csökkent a közszolgálati média
presztízse és befolyása, ezért romlott a médiakultúra.
Látható, hogy az eddigiekben,
ha a médiakultúra fogalmát érintettem, a közszolgálati
média állapotáról beszéltem, miközben természetesen
tudom, hogy Magyarországon duális médiaviszonyok
vannak, és a magán vagy/és kommerciális rádiózás
és televíziózás dominál a hallgatottságot,
a nézettséget illetően, ezáltal a befolyásuk
is jóval nagyobb, mint az állami médiumoké,
amelyeket közszolgálatinak is szokás nevezni.
Itt jegyzem meg, hogy az általam használt
„közszolgálat”-fogalom nem működési formát,
hanem médiatartalmat jelöl, ezért duális médián
„üzleti” és „nem üzleti” párost értek, mivel
mindkettő közvetíthet közszolgálati tartalmakat.
Az is nyilvánvaló azonban, hogy a kereskedelmi
médiumok elsődleges, hogy azt ne mondjam,
kizárólagos célja az anyagi haszon előállítása,
ezért indokolatlan és lehetetlen is tőlük
a közjó szempontjából szükséges és releváns
tartalmak közvetítését elvárni. Viszonylag
könnyen belátható, hogy ez a médiaszektor
soha nem lesz és nem is lehet a minőségi kultúra,
a „magaskultúra” de még a hétköznapi kultúra
ápolásának, reprodukálásának, pláne építésének
az eszköze, hanem tartósan megmaradnak a szórakoztatási
funkció mellett, amelyben egy folyton és szükségképpen
lefelé haladó spirál mentén egyre igénytelenebb
eszközök használatára kényszerülnek, illetve
eredeti érdekük, a nézőszám minden áron való
növelése, erre készteti őket.
Erre a folyamatra, amelyet
joggal szokás a médiakultúra romlásának nevezni,
az uniós csatlakozás sem lesz automatikusan
kedvező hatással, hiszen az Unióban is hasonló
a helyzet, még ha vannak is ezzel ellentétes
tendenciák. A médiával kapcsolatos uniós követelmények
mindössze arról szólnak, ez szerepel hangsúlyosan
a 2000-ben megfogalmazott ajánlásban is, hogy
a médiafelügyelet szerveinek függetleneknek
kell lenniük. Az irányelvek és az azokat részletező
memorandum tág teret adnak a törvényalkotónak:
azt deklarálják, hogy a médiafelügyelet szerveit,
azok tagjait demokratikus és átlátható módon
kell kinevezni, nem szabad politikai elvárásokat
támasztani velük szemben, valamint meg kell
teremteni a működéshez szükséges finanszírozást.
A kinevezés módjára vonatkozóan a memorandum
„demokratikus” szót a lehető legszélesebb
értelemben használja. Ez azt is jelentheti,
hogy a felügyeleti szervek tagjait választják,
de azt is, hogy a hatóságok, az elnök, a kormány,
vagy a parlament javaslatára kinevezik őket.
A törvényalkotók mérlegelési lehetőségét tehát
ez a memorandum nem korlátozza különösebben,
ezért ez nem növeli egy új, egy jobb médiatörvény
megalkotását Magyarországon. A koncepciót
egyszerűen más politikai környezetre, más
politikai kultúrára találták ki. Alapvető
szempontjuk az volt, hogy a modern média világában
egyre fontosabbá válik a koreguláció,
vagyis a társzabályozás; a törvénykezés,
a civil társadalom és a médiaszakma összehangolt
szabályozó tevékenysége. Ennek magyarországi
nehézségeire, vagy lehetetlenségére korábban
már utaltam. Ezért nem látok esélyt egy új
médiatörvény megalkotására, illetve arra,
hogy az jó lehet és ami a lényeg: hogy az
tényleg képes lenne szabályozni ezt az elvadult
helyzetet.
A demokrácia működésének
alapjai és záloga a tények tárgyilagos nyilvánossá
tétele, hogy a polgárok megbízható információk
birtokában legyenek, valamint a vélemények
piacának jó működése, amelyben megvalósul
a nézetek tisztességes ütköztetése. Ezért
az adófizetők által finanszírozott közmédia
nem állhat a társadalom egyetlen, politikailag
meghatározott csoportjának sem a szolgálatában.
A közszolgálat csak akkor töltheti be feladatát,
ha a folyamatot a „megrendelő-szolgáltató”
viszonyában értelmezzük, vagyis ha működik
a társadalmi megrendelés intézménye. Ez azonban
Magyarországon nem létezik és a jelek szerint
egyhamar nem is lesz képes erőre kapni. Ehhez
erős civil érdekérvényesítő képességre volna
szükség, ám ennek egyelőre legfeljebb nyomai
vannak csak. Pedig a képlet egyszerű és világos.
A közszolgálati média finanszírozója egyértelműen
az adófizető, akinek elvitathatatlan joga
a rá tartozó ügyekbe való beleszólás, márpedig
a közszolgálati média dolgai rá tartozó ügyek,
sokkal fontosabbak annál, hogy azokat a politikusokra
lehetne bízni, akik ezt szívesen tekintik
harci terepnek és megszerzendő zsákmánynak.
Az uniós magyar polgár versenyképessége
azon a nagy szabad piacon, ahová csatlakozni
kívánunk, azon is múlik, hogy képes-e eligazodni
az információs szupersztrádán, amelyre a feljutás
legfontosabb eszköze egyelőre nem igen lehet
más, mint a jól működő közszolgálati média.
|