Klébesz Kinga
Reformgondolatok az irodalomtanításról

Elolvastam számos könyvet, kiolvastam az összes kötelező olvasmányt, sőt sok olyan könyv is megfordult a kezeim között, amelyekről még hírből sem hallottunk az iskolában, de főiskolás éveim alatt döbbentem rá arra, hogy az angolszász írók valahogy mégis kimaradtak az életemből.
Kimaradnak az iskolák tanmeneteiből is, és a mai gyerekek már a távirányítóért nyúlnak, nem pedig egy öreg, rongyos, dohos könyvért lelkesednek.
Az oktatással foglalkozó politikusok, függetlenül politikai hovatartozásuktól, látják, hogy valami nincs rendben, ezért folyamatosan próbálkoznak, hogy megoldják a problémát. Minden választási ciklusban, amikor új kormány kerül beiktatásra, változik valami, de az alapvető problémát eddig nem sikerült megoldani.
A Nemzeti Alaptanterv, röviden NAT a Magyar Köztársaság közoktatásról szóló alapdokumentuma. Az 1995-ben hozott törvény a magyarországi nevelő- és oktatómunka közös követelményeit határozza meg tizenkét iskolai évfolyamon belül a tankötelezettek számára előírt tíz évfolyamra. Tíz műveltségi területet (Anyanyelv és irodalom, Élő idegen nyelv, Matematika, Ember és társadalom, Ember és természet, Földünk és környezetünk, Művészetek, Informatika [számítástechnika; könyvtárhasználat], Életvitel és gyakorlati ismeretek, Testnevelés és sport) szab meg, alapot teremt a tantárgyi programok, tantervek, tankönyvek, taneszközök és vizsgakövetelmények kidolgozásához, ezzel mintegy szakít a központi tantervszabályozással. (http://library.freeweb.hu/nat) Ennek megfelelően a tizenkettedik évfolyam elvégzéséig a diákoknak egy adott műveltségi fokot kell elérniük, az iskolák által elkészített tanmenet alapján. A központi tanmenet megszűnt, jelentős változások mégsem történtek a tananyagot illetően, talán mert a tanárok sem tudnak váltani, számukra is újabb, modernebb ismeretekre lenne szükség. Mégis úgy gondolom, az alapvető fejlődést az előírt és szükséges tananyag ésszerű csoportosítása, súlyozása eredményezné.
Ez a gondolatsor a szakdolgozatom pedagógiai fejezetének kidolgozása közben fogalmazódott meg, melynek témája Ralph Ellison A láthatatlan című könyve volt. A továbbiakban tehát az irodalomra koncentrálok. Bár az irodalomórák keretében nem kizárólag magyar alkotásokkal találkoznak a diákok, mégis azt tapasztaltam, hogy a tanulók nem kapnak eléggé széleskörű ismereteket a világirodalom egyes területeiről, hiszen egyes témákra talán a kelleténél rövidebb időt fordítanak, így törvényszerű, hogy mások szinte említésre sem kerülnek. A diákok tizenkét év alatt sok időt szentelnek a magyar írók és költők élete és művei megismerésére, és számos olyan „külföldi“ témakör van, amely szintén nagyobb hangsúlyt kap. Ilyen például a francia és az orosz romantika, vagy az ókori Görögország irodalma. Elismerem, hogy ezek a témakörök fontosak, alapjául szolgálnak számos modern irodalmi alkotásnak, de nem vagyok biztos abban, hogy egy tizenkét-tizennégy éves fiatal pontosan ismeri a történelmi és társadalmi hátterét az adott kornak vagy műnek, és valóban azokat a tényeket, érzéseket, hatásokat szűri le az adott irodalmi alkotásból, amelyeket az sugall. Tisztában vagyok vele, hogy illúzió azt gondolnunk, hogy a történelem és az irodalom tanmenet folyamatosan egymás mellett, egymást kiegészítve tud haladni, tehát valami más megoldást kellett találni, hogy a diákok mégis megszerezhessék a szükséges háttértudást egy-egy mű értelmezéséhez. Szerintem igenis szükséges, hogy a tanárok időt szánjanak a háttérinformációk közlésére, számolniuk kellene vele, hogy e nélkül nem megy az egyes művek értelmezése, és nem volna szabad arra hivatkozniuk, hogy erre nincs idő az órán. Ez a probléma még áthidalható lenne, előre elkészített és sokszorosított jegyzetek kiosztásával, mely természetesen plusz munkát jelentene a tanároknak.
Azonban van egy nagyobb probléma is. A diákok nem találkoznak bizonyos fontos és alapvető kultúrákkal, mert nincsenek benne a tananyagban, de a jelenlegi összetétel mellett nincs mód semmilyen bővítésre, hiszen mindennapos probléma, hogy sok iskolában nem érnek a tananyag végére az érettségi vizsga időpontjáig. Amikor az előbb arról beszéltem, hogy nem találkoznak bizonyos alapvető kultúrákkal, arra gondoltam, hogy ha belenézünk egy mai magyar használatban lévő irodalomkönyvbe, akkor azt látjuk, hogy a diákok nem tanulnak amerikai irodalmat, és a brit irodalmi kultúrájuk is kimerül Shakespeare-nél, Defoe-nál, Swiftnél, Pope-nál és Keats-nél. Tapasztalatból tudom és testvérem generációján látom, hogy a mai fiatalok szinte semmit nem tudnak a huszadik század irodalmáról, legyen az bármilyen nemzeté. Sok tanár nem ajánl plusz olvasmányt diákjainak, így azok az esetleges szülői inspiráció híján még így sem találkozhatnak az angol vagy amerikai irodalom remekeivel. Főiskolai évek alatt megismertem néhány olyan angol és amerikai alkotást, mely méltán helyet kaphatna a közoktatásban, hiszen bepillantást engednek és hűen tükröznek számunkra ismeretlen kultúrákat és korokat, vagy csak mert egyszerűen értékes szórakoztatást nyújtanak.
Talán néhány ember felhördül most, és azt mondja, hogy elég amerikai kultúrát kapunk a televízión és a mozifilmeken keresztül, de ha mélyebben belegondolunk, beláthatjuk, hogy ez azért nem ugyanaz. A látványos és lebilincselő, de gyakran butító hollywoodi produkcióknak is köszönhető, hogy az emberek leszoktak az olvasásról - a gyerekek zöme nem is ismeri az olvasás varázslatosságát. Néhány évvel ezelőtt olvastam egy felmérést a fiatalokról. Megdöbbentő volt, hogy a fiatalok milyen kevés időt töltenek olvasással.
A fentiekből következik, hogy a diákok az iskolában alig ismerik meg a brit kultúrát, az amerikait, meg szinte egyáltalán nem. Mivel a magyar irodalomórák tanmenetének gyökeres reformra lenne szüksége, hogy ezen változtatni lehessen, a feladatot az angoltanároknak kellene megoldaniuk, de ez sem egyszerű feladat. Nem szabad elfelejtenünk, hogy manapság már-már alapkövetelmény, hogy a középiskola befejezéséig a diákok sikeres nyelvvizsgát tegyenek, hiszen így jóval nagyobb eséllyel indulhatnak a felsőoktatási intézmények helyeiért folytatott küzdelemben. A középiskola utolsó két évében azonban csökken a főnyelv óraszáma, hiszen a diákok egy második idegen nyelvet is elkezdenek tanulni. Gyakori jelenség azonban az is, hogy az általános iskolások a gyakori tanárváltás miatt minden évben újrakezdik ugyanazt a tankönyvet, így a tanulók nem azonos szintű idegennyelv-tudással kerülnek a középiskolába. Ezért a tanároknak újból meg kell tanítaniuk a nyelvtani szabályokat, amelyek sok gyakorlást igényelnek. Haladni kell a tankönyvben is, hiszen a diákoknak ismerniük kell a témákat az érettségi vizsgáig, arról nem is beszélve, hogy a nyelvkönyvek komoly pénzbe kerülnek, ezért a szülők elvárják, hogy ki is használják őket. A fejlődés szempontjából fontosak a kommunikációs gyakorlatok is, így láthatjuk, hogy nehéz időt találni az irodalomra a középiskolai nyelvórákon is, pedig a diákok már megfelelő nyelvi szinten vannak egy-egy regény vagy vers elolvasásához.
Úgy látom, van lehetőség a magyar oktatási rendszer e hiányosságának az orvoslására. Ez azonban sokkal több munkát, több előzetes felkészülést jelentene tanároknak és a diákoknak egyaránt, épp ezért sok tanár azt mondja, maradjon minden úgy, ahogy van, ő nem akar a reformmal bajlódni. Talán a tanárok sem rendelkeznek ilyen irányú tudással, és nem tudnak időt szakítani elsajátítására, sőt esetleg nem is akarnak, hiszen hányszor halljuk azt, hogy a tanári pálya kényszermegoldás azoknak akik nem tudnak máshol elhelyezkedni, vagy sok tanár gondolja, hogy nem becsülik meg a munkáját, kevés a fizetése, így ő ezért nem fog külön erőfeszítést tenni. Az is lehet, hogy egyszerűen az óraszervezéssel van probléma, és a tanár tényleg nem tudja beleszorítani az anyagot a kiszabott időbe. Nem tudom a választ, talán nincs is rá egyértelmű magyarázat, de tény, hogy a tanárok zöme nem foglalkozik az adott idegen nyelv kultúrájának átadásával.
Pedig manapság már nem elég idegen nyelveken beszélni, a sikerek eléréséhez ismernünk kell az adott nemzet kultúráját, problémáit, társadalmát és szokásait. Ezek éppúgy hozzátartoznak egy idegen nyelv elsajátításához, mint az alapvető szavak és nyelvtani szabályok használata. Tehát ha a tanárok készek arra, hogy lépést tartsanak a növekvő szükségletekkel, akkor el kell fogadniuk, hogy pluszmunkát kell vállalniuk, fel kell készülniük az új ismeretekből.
Az örök szkeptikusok most biztosan azt kérdezik, hogy bár ez szép, meg jó, de vajon hogyan lehet a gyakorlatban is megvalósítani, hiszen soha sincs idő semmire. Van egy mondás: amire szeretnénk, hogy legyen, arra biztos tudunk időt szakítani. Ha igazán belegondolunk, be kell látnunk, hogy ez így igaz. Gondoljuk csak végig mindennapi életünket: ha időt szeretnénk szakítani egy edzésre a fárasztó és rohanós napunk után, biztos meg tudjuk oldani; ha elmennénk kávézni egy ismerősünkkel, de ezer más dolgot kellene csinálnunk, át tudjuk szervezni a napunkat, hogy megvalósíthassuk vágyunkat. Így kellene hogy legyen az óraszervezéssel is.
A legtöbb iskolában minimum egy dupla nyelvóra van hetente, én ezt az időt fordítanám az irodalomra. Úgy gondolom, hogy ez nem csak fontos, de nagyon hasznos is. Hiszen ne felejtsük el, hogy egy idegen nyelvű mű olvasása közben az összes készséget fejleszthetjük. Nagyon fontos, hogy olyan olvasmányt válasszunk amely egyaránt megfelel a diákok életkorának és nyelvtudásának is. A diákok előre megkapnák a feldolgozandó művek listáját, így eldönthetnék, hogy a nyári szünet alatt vagy iskolaidőben olvassák el a könyveket. Minden könyvvel körülbelül egy hónapig, azaz átlagosan négy hétig foglalkoznánk. Minden hónap első hetében, amikor egy új könyvvel kezdünk foglalkozni, megbeszélnénk a történet kulturális és történelmi hátterét és beszélnénk az író életéről is, hiszen ez gyakran segítséget nyújt egy mű megértésében. Ezek történhetnének kiselőadás formájában, így a gyerekek mélyebben beleáshatnák magukat egy-egy témába. A következő hetekben pedig megbeszélnénk a könyv fontosabb részeit. Milyen üzenetet hordoz, miért fontos ez számunkra, aktuális-e ez ma is, érvényes-e a mi kultúránkban is, illetve van-e valamilyen hasonló probléma a magyar társadalomban. A diákok szólistát készítenének olvasás közben az ismeretlen szavakról, amelyet be kellene adniuk minden hónap első óráján. Minden hónap utolsó óráján szódolgozatot írnának a saját listájuk alapján, és ugyanerre a határidőre le kellene adniuk egy fogalmazást az olvasottak és a megbeszéltek alapján. Minden hónap végén kapnának egy jegyet a szódolgozat, az órai aktivitás és a fogalmazás alapján.
Biztos vagyok benne, hogy sok szülő gondolja, hogy gyermekének már így is számos feladatnak kell megfelelnie, nincs szükség még erre is, de „tanári” és diákéveim alatt szerzett tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a diákok élvezik ezeket az órákat és sokat hasznosítanak belőlük.