| Demeter
Zsófia
Változások
herceg Batthyány Fülöp enyingi uradalmában
(1806 - 1870)
A hatalmas, köztörténeti, katonai,
diplomáciai és egyháztörténeti szempontból
egyaránt jelentős emberi teljesítményeket
felmutató Batthyány-család hercegi ágának
egy, a hitbizományi védelem alá nem vont uradalmával,
az enyingi uradalommal másfél évtizeden át
foglalkoztam. Kandidátusi disszertációm ezen
gazdaság szántóföldi növénytermesztését, állattenyésztését,
valamint a munkaerő kérdését dolgozta fel.
A levéltári munkában elsősorban Zimányi Vera
írásai és Farkas Gábor sokirányú segítsége,
valamint a Magyar Országos Levéltár, illetve
a Fejér Megyei Levéltár munkatársainak és
a Szent István Király Múzeum, valamint a Vörösmarty
Mihály Megyei Könyvtár könyvtárosainak segítőkész
munkája szolgálta eligazodásomat. Külön köszönet
illeti Berta Annamáriát kutatási eredményeinek
rendelkezésemre bocsátásáért.
Munkám fő adatbázisát a Fejér Megyei
Levéltárban található, publikálatlan és feldolgozatlan,
1989 folyamán a családi levéltárak közé sorolt,
(jelzete: FML XIII.-3-b. ) 53 doboznyi, illetve
(A Batthyány uradalom mérnöki hivatalának
mappái” jelzetű iratanyag adta.
Helyben természetesen csak a
gazdálkodás mindennapjaira, az uradalmon belüli
ügyekre vonatkozó iratanyag maradt. Ezt ma,
miután megmaradt és egyben maradt, nagy értéknek
tekinthetjük, ám tudni kell azt, hogy minden
fontos okirat (oklevél, szerződés, leírás,
térkép, tervrajz, főkönyv stb.) a körmendi
családi levéltárba került.
E családi levéltár részlegesen,
több sérülés után ma a Magyar Országos Levéltárban,
jól feltárt állapotban kutatható.
Az 1603-ban grófi, majd 1764-ben
elsőszülöttekre örökíthető birodalmi hercegi
rangot nyert Batthyány-család hercegi ága
előbb gr. Strattmann Eleonóra (1672–1741 )
alsó-ausztriai birtokaira, majd 1746-ban a
Körmend és Inta (Vas megye), Kanizsa és Homokkomárom
(Zala megye), valamint Ludbreg (Varasd megye)
központtal szervezett uradalmakra, illetve
a bécsi és a budai házakra, valamint a Vas
megyei örökös főispáni tisztségre fiágon örökíthető
elsőszülöttségi hitbizományt, azaz majorátust
alapított. E két hatalmas hitbizomány örökösei
a Batthyány-Strattmann névvel megkülönböztetett
hercegek voltak.
A második hitbizomány alapítója
II. Ádám (1662-1703) és Strattmann Eleonóra
(1672-1741) fia, I. Lajos (1696-1765) 1751-től
Magyarország nádora tisztét töltötte be. Ő
volt Magyarország utolsó nemzeti nádora. A
hercegi rangot öccse, Károly nyerte, aki II.
József és II. Lipót császárok nevelője volt,
ő kapta a Vas megyei örökös főispáni címet
is. Neki azonban nem maradt fia, így a hercegi
rang és a hitbizományi öröklés rendje is I.
Lajos utódait érintette. A legidősebb fiú,
III. Ádám helyett második fia, Batthyány József
(1727-1799) 1776-tól esztergomi érsek, 1778-tól
bíboros kormányozta a hitbizományi védelem
alá nem tartozó birtokokat. Ezért találkozunk
az ő hagyományaival és nevével az enyingi
uradalom kezelését illetően is. III. Ádám
a hitbizományi birtokigazgatást 1777-ben fiának,
II. Lajosnak (1753-1806) adta át, aki 1799-től,
nagybátyja, József halála után az összes családi
birtokot, tehát az enyingit is átvette. Ekkortól
volt tehát egy kézben a hitbizományi és a
hitbizományi védelmen kívüli birtokok kezelése.
Herceg Batthyány Lajos cs. és
kir. tábornok és kamarás a gazdálkodás és
a mezőgazdászat iránt érdeklődő nagybirtokos
volt. Fürgedi uradalmi ispánjának fia, később
hírneves író, Vas Gereben (Fürged, 1823–Bécs,
1868, polgári nevén Radákovics József) az
uradalom és községei életéről, mint gyermek-
és ifjúkori emlékeiről, munkáiban gyakran
megemlékezett. Lajos hercegről sokat írt,
például a Nagy idők, nagy emberek lapjain,
mint akinek szívügye jobbágyai segítése, a
helységek, különösen Enying utcáinak szabályozása,
a béresek számának szaporítása, s kiváltképp
a juhászat. Jellemző a Vas Gereben által leírt
napóleoni századforduló idejére Festetics
György és Batthyány Lajos érdeklődésének és
társalgásának témája: „a jó barátok elkötekedtek
a burgonyán és a juhon, mely két tárgy abban
az időben olyan újdonság volt, hogy az egész
ország beszélt róla.” – írta Vas Gereben.
Lajos herceg fia, Fülöp, a negyedik
Batthyány-Strattmann herceg 1806. július 15-től
(apja halálától) lett a hitbizományok és a
hitbizományon kívüli birtokok tulajdonosa,
így az enyingi uradalomé is (1781. november
19. – 1870. július 22.)
Az ő 89 életéve és a birtokai
élén jó gazdaként eltöltött 64 éve alatt nagy
aktivitást fejtett ki jószágai kormányzásában.
Maga családot nem alapított, közéleti tevékenysége
mellett – életkora előre haladtával egyre
inkább – birtokai gazdálkodása felé fordult.
Keze alatt, a mindig igen gondosan megválasztott
felelős gazdasági szakemberek irányításával
az enyingi uradalom a XIX. század folyamán
kezdett (nagybirtokból nagyüzemmé” válni,
meg kell jegyezni, szinte a tulajdonos akarata
ellenére. A herceg jelleméből fakadó ijedt
takarékosság és ugyanakkor a rászorulókkal
(személyekkel, intézményekkel és ügyekkel)
szembeni adakozókészség hosszú távon jelentős
gazdálkodási problémákat okozott. Batthyány
Fülöp élete végéig kegyes főúr maradt és sohasem
vált – indíttatásából fakadóan, nem is válhatott
– több nagyüzemet irányító jó kapitalistává.
Vezetési módszerére az erős központosítás
volt a jellemző. Főkormányának, mint a döntéshozatal
testületi szervének munkáját a herceg jelleme,
akarata és véleménye határozta meg.
Batthyány Fülöp hivatalos címzése:
„birodalmi herceg Németújvár örökös ura, Császári
és Királyi Kamarás, Nagy Leopold császár Rendjének
Comendatora, Tekéntetes Nemes Vas Vármegyének
örökös főispánja”. 1827. október 1-jén a Vas
megyei örökös főispáni tisztségbe való beiktatásakor
jelent meg két ünnepi üdvözlő vers, amelyek
ránk maradtak. Az egyik, Farkas András dicsőítő
versezete költői erényeket kevéssé mutat ugyan,
megjegyzései azonban forrásértékűek. Említi
a „szelíd herceg” diétai szereplését. Az 1825-27-es
országgyűlésen a vers szerint
Academiánk felsegéllésére.
Ötven ezret ajánlt az épületére.
Az iratanyagban ugyanezen felajánlásként
ugyan 40 ezret olvasunk, ám azt hiszen, hogy
itt nem a szám, hanem a nagyságrend az igen
figyelemre méltó.
A másik – egy kissé kvalitásosabb
– vers, az 1809. évi inszurrekciós had ezredeseként
állítja elénk Fülöp herceget, aki több ütközetben
kitüntette magát, s Győrnél sem engedte szétfutni
csapatait. Ekkori katonai szereplését becsülte
meg a Leopold-rend középkeresztje adományozásával
a császár. Mindkét vers alapgondolata az,
hogy Batthyány Fülöp erénye kettős. Így fogalmaznak:
Úgy oltalmazta a Nemzet
jussait
Hogy nem kissebbíti a Király
javait.
A másodikban ugyanez:
Hazáját szereti igaz Magyar
szíve
Királyát buzgóan tiszteli mint
Híve.
A második vers a magyar nyelv védelmében kiálló
főúrként állítja elénk, aki magyarul szól
hallgatóihoz:
S bár felyül múlljon is
másokat Fő Rangal,
Nem szégyenl szóllani hozzánk
Magyar hangal.
A feltétlen királyhűség és a
magyar hazafiság összeegyeztetése korántsem
ritka életprogram a XIX. században. Az a következetesség
azonban, amellyel egész életén át Fülöp herceg
ezt az alapelvet képviselte, nem túl gyakori.
Csak példákat lehet felsorolni ezen alapelv
bizonyítására a gazdag életpályából. 1853-ban
Libényi, csákvári szabólegény által megkísérelt
Ferenc József elleni merénylet után a császár
felépülésére hálaadó nagymisét mondat minden
uradalmi székhelyen, s elrendeli, hogy azon
minden uradalmi alkalmazott jelenjen meg.
Az Enyingen előirányzott 10 pft-on felül még
a szegényeknek való kiosztásra 5 pft-ot engedélyez.
Az Enyingen bemutatott miséről a Religio című
lap beszámolt. Érdekes ezzel kapcsolatban
a herceg megjegyzése: „A Religio czímű lapban
37. szám alatt közlött cziket Őhercegsége,
ámbár a publicitásnak nem kedvellője, kegyesen
fogadni méltóztatott, főképpen azért, hogy
hódoló érzelmeit felséges fejedelmünk s az
uralkodó ház irányában hűségesen tolmácsolja”.
Az apostoli felségek egybekelése ünnepére
25 szegényt jutalmazott, a császárné szerencsés
szülése miatt pedig 35 pft kiosztását rendelte
el. Természetesen óriási készület előzte meg
Ferenc József 1857. évi látogatását a Batthyány
hercegi kerületi központba, Körmendre. A budai
fogadó díszmenethez az uradalmak szép szál
fiatal írnokait gyűjtötték össze, számukra
Bécsben készíttettek díszöltözetet, a körmendi
asztalra 10 akó neszmélyi bort vettek.
A herceg ugyanakkor támogatta
az akadémia mellett a Magyar Gazdasági Egyesületet,
a Köztelek építkezését, majd a Veszprémi Gazdasági
Egyesület létrejöttét, a pesti Nemzeti Casinót,
a székesfehérvári Vörösmarty-szobor és a szekszárdi
Garay-szobor felállítását. Csatlakozott a
Magyar Gazdasági Egyesület gyászához „a legnagyobb
hazafi, gr. Széchéni István” halálakor. Az
egyesület egy hónapi gyászt öltött, az uradalmiak
pedig Enyingen 1860. május 5-én gyászmisét
mondattak.
A herceg híres volt adakozókészségéről,
különösen az ínséges időszakokban, pl. 1817-ben
és 1864-ben lehetett rá számítani. 1817-ben
az éhínség miatt minden megyének 2000 pft-ot
adott a rászorulók segélyezésére. Támogatást
kaptak pénz vagy „kenyérnekvaló” formájában
a herceg akaratából messzi vidékek tűz-, jég-
vagy aszálykárt szenvedett önkormányzatai,
a Duna, Tisza vagy pl. az Ipoly árvízkárosultjai,
a székesfehérvári „égettek”. Az ínséges támogatást
kérők mellett persze akadtak szerencselovagok
is. 1867-ben pl. Szemes Antal, szekszárdi
francia nyelvmester 5 pft. jutalmat kapott,
mint írják: „az előterjesztett névnapi üdvözletért
– ámbár Őhercegsége Pálnak nem hivatik.”
Batthyány Fülöp buzgón támogatta
a közcélú építkezéseket, a kórházakat és iskolákat;
rendszeresen adakozott a Nemzeti Színház fenntartására.
Különösen bőkezűen támogatta a kaposvári iskolát
és a kórházat, valamint a nagykanizsai leánynevelő
intézetet. Mint hegyaljai szőlőbirtokos, segítette
a „szőlő- és bormívelés előmozdítását”. 1863-ban
a Magyar Földhitelintézet egyik alapítójaként
20 ezer ft-os támogatást vállalt. 1855-ben
a Mezei gazdaság könyve című munka megjelentetéséhez
járult hozzá, mely Henry Stephens művének
a magyar viszonyokra átdolgozott kiadása,
Korizmics László, Benkő Dániel és Mórocz István
hat kötetes vállalkozása volt, máig igen fontos
gazdasági alapmű.
Ez utóbbi, ti. egy gazdaságtörténeti
mű támogatása nem volt szokatlan a Batthyány
családban. Batthyány József vásárolta meg
pl. Bél Mátyás özvegyétől 1767-ben az azóta
közkinccsé tett 82 kötetnyi kéziratot.
A források szerint szelíd, visszahúzódó,
jószívű és áldozatos, s szintén a források
alapján a gazdálkodási-vezetési kérdésekben
keménynek és makacsnak jellemzett hercegért
az uradalmi templomokban a felséges fejedelemért
mondott ima után szoktak imádkozni. Az ima
szövege ránk maradt – szövegkörnyezetéből
következtethetően – az 1860-as évek elejéről.
„Áld meg a Kegyelmes Herczeget, volt földes
urunkat, kihez még ez évben is gyermeki bizalom
hangján szólhatánk ‘s meghalgatá kérésünket,
megszünteté szükségeinket…”
Batthyány Fülöp lakása Bécsben
a Herrengasse 19. szám alatt a ma is Batthyány-palotának
nevezett épületben volt. (Az épület a mai
magyar nagykövetség szomszédságában van. A
nagykövetség ikerpalotájának egyike volt az
egykori Strattmann-ház.). Az 1692-97 között
épült két palotát a Herrengasse és a Bankgasse
sarkán 1716-20 között egységes homlokzattal
összeépítették, majd megvettek a Bank utcában
még egy házat, az Orsini-Rosenberg családét,
és 1766-ban azt is az előzőekhez alakították.
Egy sarokház-tömb alakult így ki, amelynek
Herrengasse felőli bejáratán a herceg lakása,
a Bankgasse 2. számú bejáraton a főkormányi
iroda volt elérhető. Sényi Gábor direktor,
jószágigazgató lakása is ebben a tömbben volt,
a Schenkengasse 2 felől.
A herceg és édesapja is keveset
tartózkodott Enyingen. Batthyány Fülöp itteni
látogatásairól a hatalmas iratanyag mindössze
háromszor tesz említést: az 1810-es években
kétszer járt itt, majd 1822-ben. Biztosra
vehetjük azonban, hogy 1806-ban végiglátogatta
uradalmait, tudjuk, hogy ekkor határozták
el az ő instrukcióira az enyingi kastély kibővítését.
Valószínűsíthetnénk azt is, hogy az oly sok
gonddal és szeretettel tervezett és szervezett
enyingi templomépítést, vagy legalább a felszentelési
ünnepséget, illetve az évtizedekig húzódó
Sió-csatorna átadását megtisztelte jelenlétével,
de a források mindkét esetben a direktor érkezéséről
szólnak. 1853 után biztosan nem járhatott
Enyingen, hiszen 1852-ben a kastély hercegi
lakosztályát kiürítették, az értékesebb berendezéseket
Körmendre szállították, a többit eladták.
Fülöp herceg kezén volt először
és utoljára egységes gazdaság az enyingi uradalom.
Átvételekor, 1806-ban Batthyány Fülöp testvérével
kötött osztályos egyezsége összevonta, a herceg
halálakor, 1870-ben testvérének még életben
lévő leányai (hg. Montenuovo Vilmosné és özv.
gr. Draskovics Károlyné) közötti egyezség
pedig felosztotta az uradalmat. (Fülöp herceg
gyermektelen lévén, halála után ismét szétvált
a hitbizományok és a hercegi cím, valamint
az enyingi uradalom története.) Ezért választottam
mai témám időhatáraiul az 1806-os és az 1870-es
dátumot, bár enyingi uradalom néven ez előtt
és ez után is létezett gazdálkodó egység.
A Sármelléki jószág a Batthyány-család
ősi fészkének számít 1397-től, hiszen a névadó
Battyán is ehhez az alakulathoz tartozott.
Ennek része volt már Hidvég, a Sió átkelőhelye
is. Innen kiindulva terjesztette ki érdekterületét
a család a Mezőföld nyugati részére. Több
kísérlet után a XVI. században Batthyány Ferenc
nyerte adományul Enyinget és Nyéket, illetve
Hidvégen már 1564-ben 4 zsellér és 7 jobbágyporta
fizetett neki adót. Az elpusztult Mezőkomáromot
Batthyány Ádám engedelmével az 1640-es években
telepítették újjá, ő hozta létre itt a hajdúszabadsággal
kiváltságolt dunántúli települések egyikét
is.
1688-ban Hidvég település egy
részén, nevezetesen a kastélyhelyhez tartozó,
tehát a kuriális jogállású földön gr. Batthyány
libertinus, azaz szabados katonáit telepítette
le. Batthyány Ádámot, a Dunán inneni részek
főkapitányát 18 hidvégi katonája szabadította
meg a török fogságból, s így hálából nyerték
a felszabaduló Hidvégen hajdúszabadsághoz
némiképp hasonló szabadalmaikat. Nem kollektív
nemességet nyertek azonban, hanem a szabad
paraszti jogállást. Batthyány Ádámnak, a török
uralom alóli felszabadító háborúk egyik vezérének,
majd horvát bánnak, nem csupán a hála lebegett
a szeme előtt. Ezekben a háborús években a
saját, gyorsan mozgósítható katonaság, a földesúr
számára éppen olyan fontos volt, sőt a stratégiai
pontokon bizonyosan fontosabb is, mint a jobbágyi
erő. Így került sor a Batthyány-birtokokon
több – uradalmunk területén egy – kiváltságolt
telepítésre, közülük azonban a hidvégi libertinusok
közössége őrizte meg legtovább, a XIX. század
végéig különleges helyzetét. A szerződésben
meghatározott szolgálatnak a városhidvégiek
megfeleltek. Elsősorban természetesen katonáskodtak:
az 1741. és az 1744. évi "burkus háborúkor"
és az 1797. valamint az 1809. évi inszurrekciókor
összesen 209 katonát állítottak. Az 1803-ban
besorozott 19 ember mindegyike városhidvégi
református volt. A katonáskodáson kívül időről
időre rögzített feladatuk a futárszolgálat,
levélhordás, a kassza és az iroda őrzése,
a rabkísérés és a robotosokra való felügyelés
volt. A település, illetve mára már településrész
nevét Városhidvégként különböztették meg a
jobbágyközségtől, melyet Kis-hidvégnek, majd
Faluhidvégnek neveztek. Faluhidvég jobbágyai
1767-ben urbáriumot kaptak. A várohidvégieket
a XIX. században sorra érték a beolvasztási
kísérletek. Maguk is kinőtték az egykori kiváltságolt
földeket, régi jogaikért végeérhetetlen persorozatot
indítottak. Vas Gereben regényeiben a békétlenkedő,
hírhedt kocsmai verekedő, a megbírságolt tilosban
legeltető, valamint a sárgalibériás urasági
hajdú is rendszerint városhidvégi. Így ír
egy helyütt: „...a mint Enyingről Mezőkomáromon
át idejön az utas, Hidvéget éri, hol nem jobbágyok
laknak, hanem szabadosok, kik háborús időben
katonasorba állanak föl kegyelmes herczegünk
zsoldján; békében pedig az egész környéknek
megszokott rémei...”
Batthyány Kristóf (1632-1685)
a XVII. század derekán lényegében az egész
későbbi területet bírta, hiszen németegresi
részbirtokát, Mezőkomáromot és Hidvéget is
zálogba adta Torma Istvánnak, illetve Kenessey
Péternek. Kustyánt 1698-ban Vanossi Lőrinc
Székesfehérvár hírhedett harmincadosa zálogolta.
Horhit Batthyány Ádám 1700-ban visszaváltotta
Roboz Ferenctől, ugyanakkor Mezőkomáromot
zálogba adta neki. 1701-ben váltotta vissza
Enyinget a Babocsay családtól. Több sármelléki
jószághoz tartozó praediumot özvegye, Strattmann
Eleonóra váltott vissza 1712-ben.
Az érintett birtokrészek többször
kerültek a család ágai közötti osztály alá,
például 1735-ben is. 1746-ban sikerült egyesíteni
a mezőföldi jószágot a család hercegi ágához
tartozó Batthyány I. Lajos, Magyarország nádora
kezén. Enyinget a nádor halála után Batthyány
József hercegprímás, apja majd unokaöccse
helyett, kormányozta földesúrként. Itteni
szereplését az 1823-as uradalomleírás árendatorként
jelzi. Mindenesetre ő telepítette Szálkát,
építtette a németegresi és a szálkai templomot,
illetve vette testvére és unokaöccse számára
a mádi szőlőbirtokot Draveczky Katalintól
1798-ban. Ő egészítette ki Strattmann Eleonóra
„kegyes alapítványát” 30 ezer ft-ra 1762-ben,
amelyet az enyingi templom felépítéséig a
mezőkomáromi kezelt. 1841-től az enyingi plébánia
megalapításától az alapítványból kamatként
befolyó évi 75 oéft-ot az enyingi egyház kapta.
Lényegében tehát már a XVIII.
század végén kialakult az uradalom, ám Kustyán
és Németegres még a család grófi ágával közös
birtok volt. Megoldásként felvetődött, hogy
a németegresi 1/6 részbirtokot eladják, de
ebbe Batthyány József végül azért nem egyezett
bele, mert „az érseknek nem célja a birtok
kisebbíttése, sőt inkább nagyobbítása.”
Felmerült, hogy a Déghez tartozó Ecsi illetve
Fekete pusztát megvennék, a vételtől azonban
elálltak, mert nem volt megfelelő robotos
erő a művelésére. A németegresi részbirtokot
szabályozták 1833-ban, a grófi ágétól elkülönítették,
majd 1862-ben megvették.
Az uradalom területén a jobbágyi
munkáskéz szaporítása céljából történt egy
fontos változás. Batthyány Lajos herceg nevét
őrzi a másik telepítés, Lajoskomáromé, melynek
az is érdekessége, hogy az egyik utolsó olyan
telepítés volt, ahol jobbágyokat egy tömbben
letelepítve új falut hoztak létre. Vas Gereben
a Nagy idők nagy emberek című könyvében egyenesen
a legelső magyarországi „rendes falu”-nak
nevezi, „hol... a leggazdagabb jobbágyok
laktak...” „Lajoskomárom telepítvény
és kétség nélkül mintapéldánya a faluknak,
egyenes és tágas, szabályosan fölosztott utczákkal
és minden keresztülutazónak feltűnő, hogy
ilyent Magyarországon is láthat.” Az
1847-es uradalomleírás is például állítja
a települést és a telepeseket: „még most
is például szolgálnak a gazdasági iparban
a mezőföldi földmívelő Népnek.”
Lajoskomárom telepítésének kezdő
dátuma hagyományosan 1802, tehát méltó rá
itt is emlékezni, hiszen éppen kétszáz évvel
ezelőtt történt. A telepítő szerződés szövege
1802. március 7-én született az Enyingen tartott
tisztiszéken, s Hegedűs György prefektusként
írta alá. A telepítési felhívást a környező
megyékben is kibocsátották. Ekkor természetesen
csak a faluhelyet jelölték ki. A falu tervét
a herceg szó „H”-betűje formájára Farkas Ferenc
uradalmi földmérő készítette. Urbariumot 1813-ban
kapott a község. Az Ozorai úttól nyugatra
már herceg Batthyány Fülöp mérette ki a 65
holdas szőlőhegyet, neve ezért Fülöphegy lett.
A napóleoni századfordulón tehát
egy nagy területű, vérhatalommal (pallosjog,
ius gladii) felruházott nagybirtok tárul a
forrásokból elénk, melynek nagy hátránya,
hogy kevés a rendelkezésére álló munkáskéz,
és hogy az úrbéri elkülönözést még nem oldották
meg. Még neve is bizonytalan, hiszen az 1823-as
uradalomleírás még mezőkomáromi uradalomként
nevezte, utalva egy 1757-es Kovács földmérő
által készített térképre. Mindazonáltal az
uradalomleírásból kitűnik, hogy – függetlenül
az elnevezéstől – a legjelentősebb helység
Enying, részben már rendezett főutcájára,
az újjáépített és kibővített kastély vonalába
építették az uradalom vezetőinek házait, épül
és bővül az angolkert, itt épült fel a „vétkesek
háza”, itt van a „tisztség” azaz a tiszttartóság,
és itt tartják a „tiszti napokat”.
A Batthyány Lajos nádor idejében,
1756-57-ben készült uradalomleírás az uradalmat
hat kerületre osztotta, Városhivég mint szabados,
Szabadhegy mint árendás hely szerepelt, megjegyezvén,
hogy Szabadhegyen áll az urasági sörfőzőház.
1823-ban öt ispánság volt: Enyingen, Mezőkomáromban,
Faluhidvégen, Felsőnyéken és Szálkán. 1801-től
Fürgeden, 1803-tól Tisztavízen is alkalmaztak
gazdát, ez mutatja, hogy ezek ekkor már nagyobb
majorok voltak, de a kerületi ispán nem ott
lakott. A tiszttartó, a számtartó, a kasznár,
a kertész és a porkoláb Enyingen lakott, a
földmérő és a birkaispán Mezőkomáromban, a
fővadász Rebecen. A három fiscalis közül egyik
sem lakott ekkor az uradalomban.
1847-ben 6 kerületet (Enying,
Újhodos, Szentmihályfa, Pél, Felsőnyék és
Fürged) és két fiókgazdaságot: Szálkát és
Németegrest tartották számon. Az 1830 óta
bérelt dinnyési birtokot is kasznárságként,
illetve fiókgazdaságként kezelték. A kezelő
személyzet – a tiszttartótól az erdőkerülőig
bezárólag – 313 emberből állt: köztük 6 ispán
és 1 gazda vezette a nagyobb majorokat, 10
kocsis, 2 öreg béres, 62 szekeres béres, 4
szekeres bivalyos, 64 kisbéres művelte a földeket,
5 számadó juhász, 60 juhászlegény, 5 gulyás
és 4 bojtár gondozta az állatállományt.
1828-ban 555 ezer pft-ért vásárolta
meg Batthyány Fülöp herceg az érdi uradalmat,
majd 1836-ban hozzá egy a szomszédságában,
Diósdon levő szőlőt, illetve 1831-ben egy
zálogos malmot váltott ki Berki pusztán. Az
érdi uradalom építkezéseire és gyarapítására
a herceg 1828-1840 között a vételárral együtt
összesen 654 850 pft-ot fordított, ezen felül
az elhúzódó beruházások 1843-ig összesen 114
566 pft.-ot igényeltek. Az érdi uradalmat
1848-ban báró Sina Györgynek adták el.
Az érdi teljesen különálló uradalom
volt, tiszttartóval az élén, a kerületi beosztás,
a földrajzi szomszédság és a hasonló viszonyok,
illetve elvárások miatt azonban sok kapcsolat
volt a két uradalom között. Rendszeresen Enyingről
küldtek már kipróbált szakembereket az érdi
gazdálkodás segítésére. Egymásnak kölcsönösen
hiteleztek, bizonyos kerületi vezetők – számvevő,
inspektor, építész – mindkét uradalmat felügyelték.
A herceg célja az érdi juhászat felfejlesztése
volt, ezt, mint szakmai feladatot Farkas Imre
enyingi tiszttartóra bízta 1841 után. Az ő
munkájának eredménye – már báró Sina kezén
– a hazánkban második törzskönyvezett tenyészet
kialakítása.
Ugyancsak az érdi kapcsolatot
erősítette a „szorgalom-szekér” járat, mely
Enyingről Érdre, Budára, majd onnan Bécsbe
juttatta a szállítmányokat, rendszeres kapcsolatot
teremtve az uradalmak és a főkormány között.
Az enyingi uradalom területét csak 1858-ban
hálózta be rendszeres „cariol”, vagy szekérposta,
majd a Déli Vasút megépítése után, 1861-ben
kezdték ezt a vasútra támaszkodva átszervezni.
Az uradalmi major-láncolat kiépítésével a
nagyüzem szerkezete átalakult. 1861-ben a
németegresi majorság megszervezésével alakult
ki a korszakunk végéig létező szerkezet: nyolc
ispánság, gazdasági kör néven (Enying, Újhodos,
Felsőnyék, Szentmihályfa, Külfürged, Belfürged,
Pél és Kustyán). Ekkorra a szálkai fiókgazdaságot
is szabályozták és rendezték.
Ezt a legfejlettebb állapotot
tükrözi az örökösök közötti megosztás előtt
rajzolt térkép, Szeles József munkája 1871-ből.
Az 1871-ben ábrázolt birtok
1600 (-öles holdakban összesen 24 296 uradalmi
hasznosítású holdat foglal magában. Ennek
53,7 %-a volt a szántó. Megjegyzendő ugyanakkor,
hogy az anyauradalommal területileg nem függvén
össze, a két fiókgazdaság, Németegres és Szálka
ezen a térképen nem szerepel. Ezek adatait
is 1600 (-öles holdakra átszámítva az uradalom
egész területe kerekítve 26 683 hold. Az így
kiszámított növekményen belül azonban döntő
(82,9 %-os) az erdők aránya.
Az uradalomról készített térképeken
jól látszik a Mezőföldre jellemző „U” alakú
pusztakép, melyet Vas Gereben így ír le Fürgedpusztát
emlegetve: „A könnyű fogat beért a birtok
közepébe, hol egy négyszögben képződik ki
a lakház, a magtár és istállók, középen a
gazdasági szekerek és ekék foglalták el a
kijelölt tért, s a hosszú lakház szárnyán
a tiszti lak volt, előtte pedig a kíváncsi
pusztaiak állták el a helyet, hogy a herczeget
láthassák.”
Magam hajlok arra, hogy ez a
sarkos elrendezés a múlt századi népszerűsítő
szakirodalom által alaposan ismertetett mintauradalmak
leírása révén és közvetítésével innen, a Mezőföldről
terjedt el. A minta előképe a helyi szokások
alapján a Lilien József személyes közreműködésével
kialakított Ercsi major lehetett.
Farkas tiszttartó 1861-ben gróf
Szapáry Bélának írott levelében kéri, hogy
látogassa meg az uradalmat, „mely a szép
Mezőföld középpontját foglalja el.” A
Mezőföld nagytájon belül az Enyingi-hát, a
Káloz-Igari löszhátak, a Sió-völgyön át a
Kelet-Külső Somogy, illetve a Szekszárdi-dombság
kistájakat érinti uradalmunk területe. Vas
Gereben igen szép leírást ad a táj egy részéről,
ahol az utazó, mint valami hatalmas tányér
hullámos pereméről leereszkedik a síkságra
Fürgedre utazván: „A Sió mentében mindinkább
megegyenesül a dunántúli vidék és mérföldnyiről
meglátszik az ember sőt néha a kuvasz is...
A mint a Siónak mezőkomáromi kanyarodásán
alul utolszor emelkedik a föld, mintegy kezdete
van annak a nagy rónaságnak, melynek vége
a baranyai hegyek alá búvik és az a nagy térség
a fürgedi pusztán kezdődik oly kövéren, hogy
néhanapján a búzakalászt majdnem úgy kell
megtámasztani, mint a szilvafát.”
Majdnem ilyen költői az 1823-as
uradalomleírás is: Enying „két völgy között
messzire kilátó helyen” fekszik, Tisztavíz
puszta nyugati fele még dombos, völgyes, keleti
pedig egyenes, Hodos „nagy, szép, egyenes
fekvésű” puszta, Csergerenda diverticulum
„földje egyenes, de már nem a mazőkomáromi
fekete homokhoz hasonló termékeny”, Rebecpuszta
már az erdővidékhez tartozik: „erdeje
nagy kintse az uradalomnak”, Felsőnyék
„egy roppant hosszú völgyben fekszik”,
Szálka pedig „magányosan fekszik...Szekszárdon
alul egy mély, sötét V betű forma völgyben
nagy erdőség között.” A leírás méltó
lezárása az a megjegyzés, hogy a szálkai templom
igen szép helyen, hegyormon épült, „jól
van alkalmaztatva a harangszó miatt.”
A termékeny hullámzó löszhát,
a folyóvizek-teregette síkság, a dombság és
a szekszárdi szőlőhegyre kapaszkodó erdőség
tehát egyaránt megtalálható uradalmunk területén.
A táj még egy másik szempontból is változatos:
megtalálható rajta a síksági rész ősgyepe
és a dombsági rész őserdeje, s mindkettő alapvető
fontosságú uradalmunk gazdálkodása szempontjából:
hiszen e gazdálkodás fő profilja a XIX. század
folyamán a szántóföldi gabonatermesztés, a
juhászat és az erdőgazdálkodás. Itt kell utalnunk
Kogutovicz Károly megállapítására, hogy a
Mezőföld mezőségi talajjal borított nagyobb
részén soha nem állt erdő, tehát semmi nem
állta az ember útját, földet művelhetett,
állatot legeltethetett.
Az uradalom három megye határán
feküdt: a ma Fejér megyéhez tartozó Enying,
Mezőkomárom, Lajoskomárom 1950-ig Veszprém
megyéhez, Falu- és Városhidvég, Szabadhegy
és Németegres Somogy megyéhez, Felsőnyék és
Szálka Tolna megyéhez tartoztak. 1830-1856
között a dinnyési bérlet miatt Fejér megyével
is volt az uradalomnak hivatalos kapcsolata.
A mádi szőlőbirtok számadásait és építkezéseit
Enyingen ellenőrizték, az itt készített borokat
Érd eladása után Enying igyekezett értékesíteni.
A mádi szüretre a birtok 1863. évi eladásáig
rendszeresen leutazott a tisztek közül valaki.
Mád és így a Hegyalja problémái tehát lazán
kapcsolódtak az uradalom ügyeihez.
Uradalmunk egész gazdálkodását
fennállásának minden korszakában a munkaerőhiány
határozta meg. Az egykor a török hódoltsághoz
tartozó terület népességének pusztulását a
hódoltság ténye, a tizenötéves háború és a
törökellenes felszabadító háborúk egyaránt
előidézték. Az abszolút, számokban is mérhető
népességcsökkenés mellett a XVIII-XIX. században
a hatalmas, a pusztásodás sorsára jutott területű
uradalom felszerelése, a majorsági kezelés
nagy beruházás-igénye kettős hatást fejtett
ki. Egyrészt hátráltatta, a munkáskéz letelepítésével
terhelte a gazdálkodást. Másrészt viszont
– más megoldás nem lévén – korán rávezette
a gazdálkodást irányító szakemberek figyelmét
az intenzívebb művelési módok, elsősorban
a juhnemesítés, illetve a majorhálózat kiépítésének
és felszerelésének (cselédek alkalmazása,
építkezések, eszközök és igaerő beszerzése)
és az átmeneti munkaformák (bérnapszámosok,
ledolgozók, részesek és pénzesek) kialakításának
fontosságára. 1848. az úrbériség megszűnése
után ezen előre mutató jellegzetességek jó
helyzeti energiát jelentettek: alapot adtak
az (okszerű gazdálkodás” és ami ezzel szorosan
együtt járt, az új igényű, a nagyüzemi állattenyésztés
és a gabonatermesztésre épülő, ám a nemesített
állatállomány szakember- és takarmányigényét
is kielégítő majorhálózat kialakítására. Az
1848 utáni korszak a munkaerő problémáját
is más módokon oldotta meg: pl. a gépesítéssel,
az új szervezeti egységek kialakításával,
illetve a századvég vándormunkás- summás munkaerőtömegének
előfutáraként alkalmazott (felföldi tót kaszások”,
a Mezőföld-szerte bógeroknak nevezett munkaerő
rendszeres és tömeges alkalmazásával.
Mindezek alapján az enyingi
uradalom gazdálkodása az 1860-as évekig sikeresnek
mondható. Fő jövedelmi forrásaik, a gyapjú
és a gabona eladása a piaci kereslet-kínálat
függvényében váltakozó sikerrel ugyan, de
felesleget termelt még az 1850-es évek nagyobb
beruházásainak fedezésén túl is. Csak az 1860-as
évek súlyos természeti csapásai (aszály, jégkár,
járványok) mutattak rá uradalmunk 1848 utáni
fő problémájára: a tőkehiányra. A bajok okozója
véleményem szerint a hercegnek az a hibás
döntése volt, hogy 1848 után a kárpótlási,
majd földtehermentesítési tőkéket, de még
azok kamatait sem fektette az uradalom beruházásaiba,
holott a gazdaság — a súlyos adóteher révén
— ezen pénzeknek maga is forrása volt. Ugyanakkor
az uradalom elveszítette az úrbériséggel járó
szolgálatokat (a robotot, a robotos igaerőt
és a terményjáradékot), amely veszteségért
így éppen nem a gazdálkodó egységet, hanem
csupán a tulajdonosát kárpótolták. Az uradalom
adózott és beruházott tehát anélkül, hogy
ennek tőkefedezetét a herceg megteremtette
volna.
Az uradalom jövőjével kapcsolatban
két vélemény csapott össze: a hercegé és Farkas
Imre tiszttartóé. A herceg álláspontja már
1848 óta az volt, hogy a nem megfelelően jövedelmező
pusztákat bérbe kell adni, a veszteséges ágazatokat
fel kell számolni. A veszteséget az építkezések
teljes leállításával kell megfékezni. A szőlőművelést
pl. az egész uradalomban „fényűzési ágnak”
tartotta, úgy látta, hogy a gyümölcsfa-kezelés
kiadása nincs arányban a gyümölcsfa-eladásból
befolyó csekély bevétellel. Várakozón szemlélte
Szálka szabályozását: „Elválik, kedvezőbb
alakot öltend-e a gazdaság a már bevégzett
szabályozás után, mellynek költségei 1300
ft.-ra rúgnak, s nem fog-e ezután is hasznosabbnak
mutatkozni, ha a majorsági kezelés helyett
bérbe adják.”
A hercegével tökéletesen ellentétes
volt Farkas Imre álláspontja. Farkas 1841.
évi tiszttartóvá való kinevezése óta a pusztahálózat
minél teljesebb és minél gyorsabb kiépítését
tartotta a jövedelem növelése zálogának. 1847-ben
ezt így fogalmazta meg: „ezen uradalomban
egyedül a gazdaság jövedelmez tetemesebben,
tehát igyekeznünk kell minnél előbb a pusztákat
beruházni, hogy a földek rendes trágyázása
által azokat minnél jövedelmezőbbekké tehessük.”
Ennek érdekében a tiszttartó 1848 után többször
kérte, hogy legalább az úrbéri kárpótlási
tőkét fektessék beruházásokba, hiszen a kárpótlás
a vesztett úrbériségért jár, s ebben a roboterő
és a robotos igaerő is benne volt. A beruházások
pedig pontosan ennek pótlására váltak szükségessé
(béresek, igavonó, eszközök beállítása, lakások,
istállók és színek építése stb.). „Ha
a puszták felszerelése kellő tökéllyel czélszerűen
bevégeztetvék, a pénz szállítmányaink is évrül
évre fényesebbekké válandnának.” – írta
a tiszttartó. Horhit az ő állhatatos javaslataira
vették vissza a bérletből. A tiszttartó kimutatta
ugyanis, hogy Horhi kellően fölszerelve kétszer
annyit jövedelmezne, mint amit a bérlő fizet,
ha éppen nem kér bérelengedést.
Farkas tiszttartó a saját igaza
bizonyítására sorra mutatta ki beruházásainak
értékét. 1860-ban pl. felmérte, hogy az újhodosi
puszta tőkebeli értéke 36 781 ft-tal szaporodott.
A herceget azonban már nem tudta
meggyőzni: vonakodva előbb-utóbb engedett
ugyan a tiszttartó szakmailag jól megokolt
érveinek, de olyan szűken mérte a beruházási
pénzeket és olyan apró lépésekkel haladhattak,
hogy a megvalósult beruházások rendre nem
feleltek meg a hozzájuk fűződő reménynek.
Nem termeltek akkora jövedelmet, mint várták,
holott a hercegnek az volt a benyomása, hogy
hosszú időn át sokat költött beruházásokra.
Ezt figyelhetjük meg a gőzmalommal, a Sió-szabályozással,
az állatállomány nemesítésével, és a mezőgazdasági
kiállításokkal kapcsolatosan is.
Súlyos tőkehiánnyal küszködve,
válságos állapotban érte meg a közben jelentősen
átalakított, (modernizált”, piacorientált
gazdaság a herceg halálát, s az örökösök közötti
felosztását. A modern nagyüzem szerkezete
azonban készen állt, szakember-ellátottsága
jónak, eszközökkel való felszereltsége közepesnek
mondható. Hiányok hagyományosan a munkaerő,
illetve a befektethető tőke területén voltak.
Mindezen folyamat közben alakult
ki az a kultúrtáj, amely e Mezőföldön belüli
területnek máig jellemzője maradt. Az ekkor
akkumulált energiák máig sajátos arculatot
teremtenek ennek a vidéknek, amely tehát a
XIX. század folyamán kezdte leküzdeni a piacoktól
és a szállítási lehetőségektől való távolságát,
a három megye határán és mindhárom központjától
távol fekvő perifériális helyzetét, a piacközpontok
és a munkaerő hiányát. Ennek köszönhető, hogy
a Sárvíz-Sió közti változatos terület ma önálló
arculattal bír, s ennek az önálló fejlődésnek
helyzeti energiáit annak idején az uradalmi
igazgatásban, s ennek folytán a közigazgatásban
és piacviszonyokban elfoglalt helye jelentősen
befolyásolta. Ebből a szempontból is utalni
kell arra, hogy az egykori tulajdonos személye,
véleménye, elképzelései alapvetően befolyásolták
egyik uradalma, s ezzel egy egész régió fejlődését,
népének boldogulását.
Az iratanyagból a gazdálkodás
mindennapjainak kutatása közben több kiváló
ember kiemelkedő teljesítménye is napvilágra
jut. Farkas tiszttartó szervezői erényeit,
a gazdálkodás alapelveit kidolgozó jó, korszakában
elismert szakember voltát, kísérletező kedvét,
kiváló íráskészségét bizonyítják irataink.
Itt kezdte orvosi és gyümölcs nemesítői munkáját
Entz Ferenc, s ez a táj és ez az életforma
volt témája és kerete Vas Gereben több írásának.
Itt dolgozott Glocker Károly kertész és Wallenstein
Ármin, majd Dicenty Pál orvos. Szinte egész
életében itt munkálkodott, éppen a kultúrtájjá-alakítás
mérnöki munkáján Szeles József. Hrabovszky
György, lajoskimáromi evangélikus lelkész
templomépítő és vallásszervező munkásságának
befejezése, Bocsor István jogtudósi pályafutásának
pedig a kezdete kapcsolódik az uradalomhoz.
A gazdaság életéről és életteréről Farkas
Imre írásai mellett rendszeresen tudósított
a korabeli sajtóban (Mezőföldi” aláírással
Kálmán Károly.
A gazdálkodás mindennapjainak
irányát, sőt láttuk, hogy részben a hosszabb
távú terveket is Farkas Imre véleménye és
munkája határozta meg. Az övé volt a hercegé
mellett a legfontosabb álláspont, s különösen
a gazdálkodás okszerű irányait tekintve mondhatjuk
ezt el. Azt is tükrözik ugyanis az iratok,
hogy az uradalmi alkalmazottak magángazdaságaik
ügyeiben is kikérték véleményét. Ő rendezte
például Sényi Gábor direktor nagyunyomi birtokát,
ő tervezte gazdasági épületeit is. Gazdálkodási
szakkérdésekben a többi uradalom tisztjeit
maga a herceg is Farkashoz irányította. Batthyány
Fülöp Farkas tevékenységében először a juhnemesítésben
való jártasságát értékelte, de dicsérte a
peres ügyekben való fáradhatatlan kitartásáért,
a mezőgazdasági gépek ügyében való jártasságáért,
jó kapcsolataiért, elismerte szakmai folyóiratokba
írt cikkeit, rábízta – és utóbb jutalmazta
is érte – 1848-ban az érdi uradalom, 1856-ban
pedig a dinnyési gazdaság átadását. Korszakunk
végének rossz termései, káreseményei miatt
természetesen nem dicsérte a tiszttartót,
de nem hibáztatta olyanért, amiről nem tehetett.
Ez nem jelentette azt, hogy elnézte a legapróbb
hibáját is, de hagyta dolgozni a legjobb tudása
szerint. Nyílt, mindkét irányban tiszteletteljes
hangnem uralkodott a herceg, a főkormány és
a tiszttartó között.
Nem volt tipikus Farkas Imre
pályafutása. Tiszti írnokként találjuk először
meg a nevét az uradalom iratai között, 1830-ban
ő veszi át a dinnyési pusztát, ahol beállítja
a bérleti gazdaságot. 1832-ben kapja várnagysági
számadó ispáni kinevezését, már ekkor írnokot
is rendelnek mellé. Ekkor tűnik ki a gazdálkodást,
nevezetesen a juhászatot és a juhnemesítést
elősegítő tudásával és jó kezdeményezéseivel.
1841-ben tiszttartói kinevezésében ez, tehát
gazdasági munkája volt a mérvadó: „hogy
ezen uradalomban iparának tágabb mező nyílhasson,
főképpen a juhászat és pepinéria virágoztatására.”
– írta a herceg. Farkas 1871-ben az uradalom
felosztása után került nyugállományba.
Farkas Imre esetében és személyével
kapcsolatban érződik azonban az, hogy a tiszttartó
őrlődött a minél nagyobb jövedelmet akaró
tulajdonos és az okszerű mezőgazdaság új felfogása
között.
Farkas Imrére hárult az uradalom
mindennapi életének átfogó rendezése. Az 1860-as
években sorra készítette – és szakembereivel
elkészíttette – az élet legkülönfélébb szeleteit
szabályozó rendtartásait. Ekkor készült a
rendszabály-könyv, amely az esztendő legfőbb
adminisztratív és gazdasági határidőit, a
beszámolók segédleteit, a következő évi tervek
elkészítésének kulcsait tartalmazta. 1861-ben
készült a cselédek életét, viselkedését és
munkáját szabályozó ún. „Pusztai törvény”,
és az egészségügyi felvilágosító irodalom
egyik gyöngyszeme: az „Utasítások a nőkhöz”.
1870-ben a tanügyi rendelet látott napvilágot.
Az élet minden apró mozzanatát saját hatáskörében
szabályozta tehát: a cselédélet illemkódexétől
a pusztai iskola órarendjéig vagy a gyermekágyas
asszonyok táplálkozásáig.
Az igény, amelyből ezek az utasítások
születtek, azok hangneme és célja mind az
uradalmiak – tisztek és cselédek – sajátos
életérzését tükrözik; azt, hogy ez az uradalom
„állam az államban”, megáll a saját lábán,
s így saját maga hozza a „törvényeket”. Benne
van ebben a szemléletben az is persze, hogy
az uradalom eddig viszonylag sikeresen gazdálkodott,
sok minden épült, vezetői sikeres szakemberek,
jó társadalmi kapcsolatokkal, ismertséggel.
Ezeket a rendszabályokat magam az uradalom
eredményei megtestesülésének, sikeres periódusa
lezárásának tartom.
Farkas tiszttartó gyakran teljesítette
felettesei és kollégái megbízásait. Erre hivatalosan
is sokszor volt szükség, hiszen korszakunk
második felében, Pest ugrásszerű fejlődése
korában egyre több dolgot már csak a fővárosban
lehetett elintézni, megvenni. Ekkor – Érd
eladása után – már egyébként is Enying volt
legközelebb Pesthez, a majorátusi házhoz és
a mádi szőlőhöz is. Többször vásárolt az enyingi
tiszttartó vetőmagot, gépet, gyógyszert, eszközöket
a többi uradalom számára. A mádi aszú és az
egyéb borok értékesítésekor a herceg asztalára
küldött butéliák mellett teljesítette a főkormány
tagjainak személyes megrendeléseit is. Még
Montenuovo hercegasszony (sz. Batthyány Julianna)
gyermeke mellé is Farkas küldött dajkát Bécsbe,
a fürgedi Nyirádi csősz lányát. Jó gazdaként
fogadta az uradalmat szakmai szempontból meglátogató
szakembereket: pl. Galgóczi Károlyt is történeti
statisztikai munkájának adatgyűjtésekor, Cziráky
gróf direktorát, Kovács Gyulát, aki Veszprém
és Fejér megye földtani leírását készítette,
illetve a Sió-berki Társaság tagjait többször
is a Sió-szabályozás kapcsán.
Farkas jól ápolta az uradalom
külső kapcsolatait, sokat munkálkodott ismertségén,
ehhez fontos eszköznek tartotta a gazdasági
egyesületi munkát és a gazdasági kiállításokat.
Ebben legfőbb szövetségese és támogatója maga
a herceg volt. A Batthyány-család már a XVIII.
században is támogatta az első, a Vas megyei
gazdasági társaság megalakulását. Saját szakmai
hírneve alapján a Veszprémi Gazdasági Egyesület
a gazdasági szakosztály tagjának és állattenyésztési
alelnökének választotta, 1864-ben pedig a
marhavész leküzdésére alakított bizottság
tagjává nevezték ki Farkas tiszttartót. Személyesen
Farkas Imrét, mint mezőgazdasági szakembert
kérte fel Fényes Elek, arra, hogy „A Falusi
Gazda” című lapban személyes tapasztalatait
leírja. Érkövy Adolf – akivel a tiszttartó
a gépvásárlások miatt állt kapcsolatban –
a Magyar Gazda számára kérte Farkas cikkeit:
„hogy egyszer – másszor az uradalom kebeléből
gazdasági tudósítás illetőleg értekezéssel
gyámolítani... méltóztassék – hol annyi javítás
történik, oly rend uralkodik minden eljárásban,
mint a Tekintetes úr igazgatása alatti Uradalomban,
ott egy kis jó indulattal sok hasznos és tanulságos
közlés nyerhet létet.” Tanácsadó sorok
írására kérte fel a tiszttartót a Pesti Napló
szerkesztősége is.
A herceg mindvégig támogatta
Farkas Imrét a kiállításokon való részvételben.
Nem csupán az idegenben, Pesten, illetve 1851-ben
és 1862-ben Londonban rendezett kiállításon
vettek részt és arattak sikereket, hanem a
Veszprémi Gazdasági Egyesület-beli munka részeként
szerveztek 1866. május 24-én Enyingen, a kabókai
pusztában szántóversenyt. A bírálóbizottság
tagja volt a tiszttartó mellett Szeles József
uradalmi mérnök is.
Farkas tiszttartó személyével
függött össze az a tény is, hogy a XIX. század
folyamán az uradalom Veszprém felé irányuló
kapcsolatai lazultak, s korszakunk végén már
egy székesfehérvári kapcsolatrendszer létezett
helyettük többek között pl. a bógerok és az
emberpiac kérdésében. Fehérvár közbülső állomás
lett a főváros felé vezető utakon. Egy-egy
uradalmi szállításkor a tiszttartó az árut
éjszakára fehérvári házához vitette.
A tiszttartó fehérvári kapcsolatairól
többet az uradalmi adatok nem árultak el.
Az uradalom felosztása után az örökösök hamarosan
nyugállományba küldték, immár nem békés körülmények
között, hanem mint olyat, akit felelősnek
tartanak az uradalom válságáért. Ez ellen
a beállítás ellen a tiszttartó öntudatosan,
sértődötten és jogosan tiltakozott, s maga
kérte nyugdíjazását. Már a Székesfehérvárra
vonatkozó adatok között bukkantam arra, hogy
az 1857. évi fehérvári császárlátogatás fogadtatási
költségeire Farkas Imre tiszttartó kétezer
forintot kölcsönzött a városnak.
Alsó- és Felsőőri Farkas Imre
családjára vonatkozóan önálló fondot őriz
a Magyar Országos Levéltár (MOL P. 1006.).
Vas vármegye 1831-ben erősítette meg az 1781.
évi megyegyűlési jegyzőkönyv alapján nemességüket.
A fehérvári házat 1860-ban vásárolta meg Farkas
tiszttartó a Szarka, ma Táncsics utcában,
majd 1863-ban 11 ezer forintért építtette
át. Ide vonult vissza Farkas Imre nyugdíjazása
után, s itt élt 1883-ban bekövetkezett haláláig.
A nagytudású gazdasági szakember magas tiszttartói
jövedelmét jól kamatoztatta, s magángazdaságát
is jól vezette. Jelentős vagyont hagyott négy
lányára, melynek fontos részét képezte a fehérvári
ház és a siófoki villa, az értékpapírok és
kötelezvények. Ekkor azonban már nem a gazdálkodás
volt a döntő, hanem az egyetlen unoka, Farkas
Aranka árván maradt fiának felnevelése. A
nagyapa jól válogatott gazdag könyvtára, a
családban uralkodó nyílt társasági légkör,
a magyar szellemiség, a családban elsajátított
francia és olasz nyelv, a dunántúlias, fehérvári
ízű magyar beszéd mind a fiút gazdagította.
Ezt a fiút, a székesfehérvári Ciszterci Gimnázium
későbbi növendékét, utóbb kultuszminisztert
gróf Klebelsberg Kunónak hívták.
Levéltári
források
A Magyar Országos Levéltárban (MOL) a Batthyány
család levéltára anyagából:
MOL. P. 1328. Enyingi tiszttartóság
MOL. P. 1336. Vegyes iratok
MOL. P. 1322. Körmendi Központi Igazgatóság
MOL. P. 1321. Bécsi Központi Igazgatóság
MOL. S. 20. A Batthyány család térképei
A
Fejér Megyei Levéltárban (FML) a herceg Batthyány
család enyingi uradalmának iratai
FML.
BUI. jelzet alatt, a dobozszámot a tárgyat
és/vagy a dátumot megjelölve. Az 1967. évi
fondjegyzék szerint F. XI.-601 szám alatt
található, az átrendezés után az új raktári
jelzete XIII.-3-b.
Fejér Megye Levéltárának térképei:
FML. T.: Törzsanyag
FML. U.: Úrbéri térképek
FML. BU. Az enyingi Batthyány uradalom mérnöki
hivatalának mappái. I-IV.
Irodalom
Bán
Péter, 1977. A nyugat-dunántúli Batthyány
uradalmak birtokigazgatási rendszere a XVII.
század első felében. Agrártörténeti Szemle.
1-2. 24-71.
Barbarits Lajos, 1965. A vetés gépi formáinak
elterjedése Magyarországon a jobbágyfelszabadítás
után. Agrártörténeti Szemle 4. 517-545.
Barbarits Lajos,1977. A gabonaaratás gépei
Magyarországon Agrártörténeti Szemle, 1-2.
178-198.
Berta Annamári, 2000. Klebelsberg Kunó fiatal
évei Fehérváron. A Ciszterci Szent István
Gimnázium évkönyve…Közli: Gyóni András igazgató.
134-138. Székesfehérvár
Bodrog György, 1966. A tőkés gazdálkodás kialakulása
az előszállási uradalomban. Agrártörténeti
Szemle. 4. 502-543.
BRIGHT, Richard,1970. Utazásai a Dunántúlon.1815.
Veszprém
Dani Lukács, 1989. Lajoskomárom. Fejér Megyei
Történeti Évkönyv. 20. Székesfehérvár. 134-172.
Degré Alajos, 1985. Enying. Fejér Megyei Történeti
Évkönyv 16. Székesfehérvár, 7-68.
Demeter Zsófia, 1984. Summások Fejér megyében.
Alba Regia, XXI. 221-234.
Demeter Zsófia, 1990. A Mezőföld úrbéres birtokviszonyai
a XVIII. század végén. Alba Regia, XXIV. 67-72.
Demeter Zsófia, 1990. Enying mezőváros és
a Batthyány-uradalom. Honismeret, 2-3. 47-53.
Demeter Zsófia, 1994. Olasz sajtkészítők a
dunántúli Batthyány-uradalmakban. Ethnographia.CV.,
2. 615-619.
Demeter Zsófia, 1995. Fásítás, faiskolák és
fűmagiskolák az enyingi uradalomban. Ethnographia,
CVI. 121-125.
Demeter Zsófia, 1996. Átmeneti munkaformák
az enyingi uradalom munkaszervezetében. Ethographia,
CVII. 135-157.
Demeter Zsófia, 1996. Herceg Batthyány Fülöp
enyingi uradalmának szántóművelése (1806-1870).
Agrártörténeti Szemle, XXXVIII. 186-250.
Demeter Zsófia, 1997. Városhidvég libertinusai.
Honismeret, XXV. évf. 5. 45-52.
Demeter Zsófia, 1998. A juhászat szerepe az
enyingi uradalom gazdálkodásában (1806-1870).
Agrártörténeti Szemle XXXIX. 1-2. 63-102.
Demeter Zsófia, 1998. Lajoskomárom telepítése.
Honismeret, XXVI. évf. 1. 26-30.
Demeter Zsófia, 2001. Emlékezés Korizmics
Lászlóra. Honismeret, XXIX. évf. 5. 40-42.
EMBER Mária, 1978. Bécs. Külföldi városkalauzok.
Budapest.
FARKAS Gábor, 1962. Szabadhidvég története.
Székesfehérvár.
Farkas Gábor, 1968. Nagykarácsonyszállás története.
Fejér Megyei Szemle, 163-172.
Farkas Gábor, 1981. Előszállás. Fejér Megyei
Történeti Évkönyv 15. 334-400.
Farkas Imre, 1864. A Garrett-féle 13 soros
sorvetőgépek. Gazdasági Lapok. 14.sz
FÉJA Géza, 1984. Magyar haláltánc. Budapest.
FELHŐ Ibolya szerk., 1970. Az úrbéres birtokviszonyok
Magyarországon Mária Terézia korában. I. Budapest.
FÉNYES Elek , 1851. Magyarország geographiai
szótára..Pest.
FÉNYES Elek, 1836. Magyarországnak, s hozzá
kapcsolt Tartományoknak mostani állapotja
Statisticai és geographiai tekintetben. Pest.
FÉNYES Elek, 1847. Magyarország leírása. Pest.
Fügedi Erik, 1953. Az újratelepítés. in.Tanulmányok
a parasztság történetéhez Magyarországon.
Budapest. 213-222.
FÜR Lajos , 1969. A csákvári uradalom a tőkés
gazdálkodás útján 1870-1914. Budapest.
Für Lajos, 1960. A majorsági zsellérkérdés
rendezése. Szerk Szabó István. 415-522. Budapest.
Für Lajos, 1969-1970. Az állattenyésztés szerkezeti
átalakulása a századfordulón. A Magyar Mezőgazdasági
Múzeum Közleményei. 267-184.
GAÁL László, 1966. A magyar állattenyésztés
múltja. Budapest.
GAÁL László, 1978. A magyar növénytermesztés
múltja. Budapest.
GALGÓCZI Károly, 1854 . Mezei gazda népszerű
gyám- és vezér-könyve I-IV. Pest.
GALGÓCZI Károly, 1855. Magyarország a szerb
vajdaság s a Temesi Bánság mezőgazdasági statisztikája.
Pest.
Gémes Balázs, 1975-1976. A juhászok ládái
és a juhászcéh kérdése Mezőföldön a XVIII-XIX.
században. A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeumi
Évkönyve. VI-VII.. 173-196.
GLOCKER Károly, 1866. Jegyzéke többféle alma,
körte, csontárok és bogyó gyümölcsöknek, valamint
rózsáknak, melyek --- által Enyingen tenyésztetnek.
Székesfehérvár.
GUDENUS János József, én. A magyarországi
főnemesség XX. századi genealógiája. I. Natura.
Budapest.
Gunda Béla, 1964. Olasz sajtkészítők Magyarországon.
Ethnographia LXXV. évf. 4. sz. 599-600.
Gunst Péter, 1975. A magyar mezőgazdaság technikai
fejlődése és annak akadályai. Agrártörténeti
Szemle, 1-2. 42-53.
HELLER András, 1937. Cselédsor. A mezőgazdasági
cselédek helyzete 1935-ben.Budapest.
HENSCH Árpád, 1906. Mezőgazdasági üzemtan.
Magyar-Óvár
Hrabovszky György, 1821. Jelenségek. Tudományos
Gyűjtemény. IX. füzet. 121-123.
Hudi József, 1984. Veszprém megyei parasztmozgalmak
1848/49-ben. Tanulmányok Veszprém megye múltjából.
337-526. Veszprém.
ILA Bálint- KOVACSICS József, 1964. Veszprém
megye helytörténeti lexikona. Budapest.
Iványi Emma, 1972. A hidvégi „tumultus” /1696/.
in. Somogy megye múltjából. 3. Kaposvár.
Kállay István, 1977. Nagybirtok és birtokigazgatás.
Történelmi Szemle. 333-347.
KÁLLAY István, 1980. A magyarországi nagybirtok
kormányzata, 1711-1848. Budapest.
KÁLLAY István, 1988. Fehérvár regimentuma
1688-1849. Fejér Megyei Történeti Évkönyv.18.
Székesfehérvár
KÁROLY János, 1896. Fejér vármegye története.
I-V. Székesfehérvár.
Katona Imre, 1958. A vándormunkások toborzása
a kapitalista Magyarországon. Ethnographia,
LXIX. 29-52.
KECSKÉS Sándor, 1938. Fejér vármegye népies
szarvasmarhatenyésztése. Székesfehérvár.
Kecskés Sándor, 1983. Fejér vármegyei és székesfehérvári
állattenyésztők Egyesületének története 1911-1948
Agrártörténeti Szemle., 1-2. 146-185.
KELETI Károly, 1871. Hazánk és népe Budapest.
KEMPELEN Béla, 1911. Magyar nemes családok.
I. Budapest.
KENESSEY Kálmán, 1868. Mezőgazdasági munkaerő
calamitás. Pest.
Király István, 1963. A szarvasmarhatenyésztés
átakulása Somogy megyében (1848-1944). Kaposvár.
Knézy Judit, 1981-82. Somogy megye jobbágyparaszti
népének csoportjai és gazdálkodása (a XVIII.
század elejétől a XIX. század közepéig). A
Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. 285-308.
Knézy Judit, 1984-85. A somogyi parasztság
gazdálkodásának és táji csoportjainak változásai
1850-1914. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei.
381-408.
Knézy Judit, 1988-89. Gazdasági változások
és a somogyi parasztság gazdálkodásának alakulása
(1850-1890). A Magyar Mazőgazdasági Múzeum
Közleményei. 555-580.
Knézy Judit, 1992-94. Falusi nők a mezőgazdaságban,
falusi nők munkája (XVIII.-XIX. század). A
Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. 25-38.
Knézy Judit, 1993. Adatok a jobbágyparaszti
gondolkodás, szemlélet történetéből. Ethnographia,
CIV. 57-77.
KOGUTOVICZ Károly, 1930. Dunántúl és Kisalföld
írásban és képben. I. Szeged.
KORIZMICS László- BENKŐ Dániel - MÓROCZ István,
1855. Mezei gazdaság könyve. Pest.
KŐRÖSY Lajos, 1863. Veszprém Megyei Gazdasági
Egyesület alakulása. Veszprém
Lukács László , 1983. Vándoralakok, vándormunkások
és a területi munkamegosztás Kelet-Dunántúlon.
Alba Regia CXX. 185-194.
Lukács László, 1993. Építési előírás a dorikályháról
az enyingi Battyány-uradalomban 1869-ből.
Ethnographia, CIV. 523-536.
M.,...1817. A juh-tenyésztésről. Tudományos
Gyűjtemény XII.34-39.
MAGYAR ... nemzetségi zsebkönyv. 1888. Budapest.
Maksay Ferenc, 1976. A dunántúli településrendszer
a XVII-XVIII. század fordulójáig. VEAB Értesítő.
II. 43-59.
MAROSI Sándor - SOMOGYI Sándor, 1990. Magyarország
kistájainak katasztere. I.-II. Budapest.
MÉREI Gyula, 1948. Mezőgazdaság és agrártársadalom
Magyarországon 1790-1848. Budapest.
Mészáros István, 1985. A szántóversenyek.
Járművek, Mezőgazdasági Gépek. 32. évf. 6.
szám.
"Mezőföldi" /Kálmán Károly/, 1846.
Gazdasági Tudósítások Enyingről. Magyar Gazda
2. félév. 1125-1126.
"Mezőföldi" /Kálmán Károly/, 1851.
Az Enyingi Uradalom. Gazdasági Lapok. I. rész:
1063-1068., II. rész:. 1130-1137.
NAGY István, 1944. A mezőgazdaság Magyarországon
az abszolutizmus korában (1849-1867). Budapest.
NAGY Iván, 1857. Magyarország csajádjai. I.
Pest.
Nagy Lajos, 1960. Adalékok a Fejér megyei
jobbágyság történetéhez. Alba Regia I. 77-98.
Nagy Lajos, 1970. Tolna megye. in. Úrbéres
birtok viszonyok Magyarországon Mária Terézia
korában. Szerk, FELHŐ Ibolya. Budapest.
Nagy Márton, 1818. A Birka-tartásról Tudományos
Gyűjtemény, IV. köt. 71-78.
Nemes László, 1982. Versenyszántás Enyingen
. Gazdálkodás, XXVI. évf.1.sz.
Orosz István, 1979. Magyarország mezőgazdasága
a dualizmus első évtizedeiben. in. Magyarország
története 1848-1890. II. Budapest. 1039-1118.
OROSZ István, 1988. Szerkezeti változások
a XIX. századi magyar mezőgazdaságban. in.
Előadások a Történettudományi Intézetben 10.
Budapest
PACH Zigmond Pál - BEREND Iván - SÁNDOR Pál,
1961. Magyar Gazdaságtörténet. I-II. Budapest.
Pach Zsigmond Pál, 1971. A Kelet-európai „Gutswirtschaft”
problematikájához: robotmunka és bérmunka
a földesúri majorságokon a XVI.-XVII. századi
Magyarországon. Agrártörténeti Szemle, 1-2.
1-20.
PAGET, John, én. Magyarország és Erdély. Fakszimile.
Helikon,Budapest.
PALÁDI-KOVÁCS Attila, 1979. A magyar parasztság
rétgazdálkodása. Budapest.
PESTY Frigyes, 1977. Helységnévtára. Fejér
megye. Bev. Párniczky Józsefné. Fejér Megyei
Történeti Évkönyv. 11. 161-307.
S. Sándor Pál szerk., 1951. Parasztságunk
a Habsburg-önkényuralom korszakában. 1849-1867.
Budapest.
SÁNDOR Pál, 1958. A XIX. század végi agrárválság
Magyarországon. Budapest.
SÁPI Vilmos, 1967. A mezőgazdasági bérmunkásság
jogviszonyai. Magyarországon a XVI. századtól
1848-ig. Budapest.
Selmeczi Kovács Attila, 1976. Munkaszervezet
és technika az uradalmi aratásban. Ethnographia,
LXXXVII. 174-182.
SELMECZI KOVÁCS Attila, 1983. A magyarországi
olajnövény kultúra. Budapest.
SEVIN, Henrik, 1944. Faekétől a Hofherr-gépig
Budapest.
SÓSKUTI TÁRNOK Alajos, 1875. A Battyány hercegi
s grófi nemzetség leszármazása a 972-dik évtől
1874-dik évig. Nagy-Kanizsa.
Szakáts László, 1965. A lajoskomáromi evangelikus
egyházközség története. Kézirat. IKM. A.
Szántó Imre , 1952. A majorsági gazdálkodás
uralkodóvá válása, a parasztság nagyarányú
kisajátításának kezdete. in Tanulmányok a
parasztság történetéhez Magyarországon, 1711-1790.
szerk. Spira György. Budapest. 221-298.
SZEGHALMY Gyula, 1937. Dunántúli vármegyék.
Veszprém vármegye. Magyar városok és vármegyék
monográfiája. 23. Budapest.
Szily Jenő, 1912. A Kisbottyáni és Geresgali
Battyáni család. Klny. Turul I-II. füzet.
Budapest.
SZINNYEY József, 1896. Magyar írók élete és
munkái. IV. Budapest.
T. Mérey Klára, 1962. A földművelési rendszer
alakulása Somogy megyében. (1720-1848.) Agrártörténeti
Szemle, 193-200.
T. Mérey Klára, 1962. Somogy megye mezőgazdasága
1790-1848. Kaposvár.
T. MÉREY Klára, 1965. A somogyi parasztság
útja a feudalizmusból a kapitalizmusba. Budapest.
Vadász Géza, 1976. Fejér megye népesedési
problémái 1692-1726. között. VEAB Értesítő.
1976. 96-114.
VAS Gereben, 1906. Nagy idők, nagy emberek.
Budapest.
Vörös Károly, 1955. Az 1826. évi kapuvári
parasztmozgalom. Soproni Szemle. 3-4. 80-104.
Wellmann Imre, 1961. Földművelési rendszerek
Magyarországon a XVIII. században. Agrártörténeti
Szemle, 344-370.
Záborszky Jenő, 1966. Lajoskomárom község
története. Kézirat. IKM. A.
Záborszky Jenő, 1968. Lajoskomárom telepítéséről.
Fejér Megyei Szemle.5. 160-162.
ZÁCH János, 1863. Fejér megye politikai -
egyházi-és nemzetgazdasági statisztikája.
Székesfehérvár .
Zimányi Vera, 1960. Adatok a dunántúli hajdúk
történetéhez. Századok, 286-302.
Zimányi Vera, 1961. Adalékok a Batthyányak
XVII. századi marhakereskedelme történetéhez.
Agrártörténeti Szemle.1. 60-84.
Zimányi Vera, 1962. A herceg Batthyány család
levéltára. Levéltári leltárak. 16. Budapest.
( A székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán
2002. április 4-én megtartott főiskolai tanári
székfoglaló előadás)
|