Az egyik legismertebb magyar rádiós és televíziós újságíró. Évtizedek óta nézhetjük és hallhatjuk különböző műsorait, az utóbbi időben szinte kizárólag kulturális tárgyban. Máig élő magazinja, a Kossuth Rádióban vasárnap délelőttönként jelentkező Gondolat-jel. Színes egyénisége, profizmusa, rátermettsége azonnal érzékelhető, ha látjuk és halljuk. Korábban könyvei is jelentek meg. Az egyik Az akkor is hazafiak c. interjúkötetet, a másik a Bagoly nappal, amely hajdani éjszakai műsorainak könyvbéli lenyomata. Interjúi gyakran kuriózum-jellegűek, hiszen például a nyolcvanas években a magyar emigráció jeles alakjait ültette mikrofon elé, s máig ható, értékes dokumentumokkal és portrékkal ajándékozott meg bennünket. Az elmúlt évtizedben a tanítás is előtérbe került pályáján, hiszen a kezdetektől fogva ő a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola kommunikáció tanszékének vezetője. A jövő újságíróinak képzése itt kezdődött meg igazán először Magyarországon.

 - December 21-én születtél, egy igen nagy emberrel egy napon, igaz, sok év különbséggel...

 - Egy Joszif Visszárionovics Dzsugasvili nevű ember, amúgy Sztálin is ezen a napon született. Gyerekkoromban ez azért volt érdekes, mert az iskolában azzal szórakoztam, hogy a névnapomat természetesen ünnepelték, hiszen várták a Mikulást, és a születésnapomat is, mert akkor meg vigyázzban kellett állni... Ezt a főiskolásaim szerintem el sem tudják már képzelni.

 - Ehhez nekem is van egy másfajta adalékom. Legkisebb gyermekünk november 24-én született, s akkor, 1987-ben még volt egy November 24. lakótelep Székesfehérváron. Tudod-e, hogy miért?

 - Nem tudom, talán a Román Kommunista Párttal függ össze.

 - Nem, a magyarral, a magyar párt megalakulásának évfordulóját jelezték ezzel.

 - Ez jó. Az én fiamról meg egy kórházat neveztek el. Őt Szabolcsnak hívják, a Szabolcs utcai kórházat... Ráadásul ott született.

 - Akkor menjünk most vissza a Te gyermekkorodba! Aki 1943-ban született, annak a gyermekkorát nyilvánvalóan a második világháború alapvetően meghatározta.

 - Igen, az nagy kaland volt, a háború kellős közepén. Össze-vissza menekülő családapámat én hatéves koromban ismertem meg. Addig az előbb említett történelmi személyiség „vendégszeretetét” élvezte. Egyébként egy Somogy megyei faluban, Segesden születtem, s ott most is van egy házam. Ha kicsit szépíteni akarok a dolgon, akkor azt mondom, hogy ez a szülőházam, illetve annak valami kis része benne van. Én átalakíttattam ezt a házat, s akkor azt mondta az építész, ha lebontatom, és építtetek egy újat, akkor az egy kicsit olcsóbb lesz. Valamilyen érthető oknál fogva azonban nem bontattam le. Kicsit drágább lett, de megérte. Visszatérve a születésemre, az anyámtól tudom, hogy állandó bombázás volt akkor, és a front arrafelé húzódott. Apám nem volt itthon, idős ember volt már akkor is a nagyapám, és két asszony nevelt elkényeztetett kissrácnak. Rémes volt a gyerekkorom, sehova nem engedtek, nem volt szabad kimennem az udvarból, mert nagyon-nagyon vigyáztak rám. Már négyéves koromban megtanultam olvasni, mert játszani egyszerűen nem engedtek. Persze imádtam volna a többi gyerekkel játszani, de anyám és nagyanyám azt mondta, hogy azok rosszak. Hadd mondjak el még valamit a gyerekkoromból. Mi reformátusok vagyunk, s volt nekem egy keresztapám, akit kisfiúként ismertem meg. Ő is hazajött valahonnan, s azt pusmogták az emberek, hogy majd apám is talán. A keresztapám zsidó ember volt. Ő és a felesége két lágerből jött vissza, és született egy kisgyerekük. Őt reformátusnak keresztelték, s egyben a bácsit is. Apám volt az ő a keresztapja, ő meg az enyém lett. Hozott egyszer nekem egy orosz képes könyvet, ami a kertről szólt. Megtanultam ezt is, hiszen játszani nem játszhattam... Most egy váltás következik. Apámról mindenki azt hitte, hogy meghalt, s aztán 1949-ben jött haza a fogságból. Emlékszem arra az estére, hatalmas sírás, öröm. Apámat én a fényképekről egy pöttyös nyakkendős, jóvágású, kopaszodó embernek ismertem. Ehhez képest megjött egy teljesen megkopaszodott, pufók, nagybajuszú ember. Nem hittem el, hogy ő az. Kiderült, hogy valahol fölhizlalták őket, mielőtt hazajöttek. Én nagyon bizalmatlan voltam vele először, de lassan-lassan feloldódtam. Egy napon aztán ki akartam vágni a rezet, és azt mondtam neki, hogy én már tudok oroszul. Apám arcán valami nagyon furát láttam, s ezt a pillanatot csak elszúrni lehetett. Ő persze egy intelligens ember volt, s mondta, hogy nagyon örül, s én meg oroszul akartam vele beszélgetni. Megint elkomorult, és a nagyon okos nagyanyám elhívott onnan, s azt mondta, hogy jaj, ilyet nem szabad mondani! Később apám elmesélte, hogy mi volt ott, s én bizony attól kezdve gyűlöltem azt az egészet, ami azt a kort jellemezte. Ami később létrejött nálunk, azt sem tudtam szeretni soha.

 - Igen, most akár politizálhatnánk is, csak éppen megállapodtunk arról, hogy ez egy politikamentes beszélgetés. Meg eszembe jut, hogy 1998-ban azt mondtad Csintalan Sándornak, hogy azon az estén nem fog örömében bukfencet vetni... De hát mégiscsak a kulturális újságírás az igazi területed. Akkor a kisgyerekkor után most beszéljünk egy kicsit az iskoláidról!

 - Általános iskolába Segesden jártam, s most azért elsőnek az jut eszembe, hogy amikor 1953-ban Sztálin halálakor újra vigyázzba kellett állnunk, mi bizony röhögtünk. Mi akkor egyébként hittanra jártunk. Ezt meg azért hangsúlyozom, mert sokan állítják, hogy Rákosi és Kádár alatt üldözték a vallást. Azt persze én sem állítom, hogy dicsérték azt, aki templomba járt, de az nem igaz, hogy valakinek az élete kockáztatásával kellett ezt csinálnia. Aki akart járni, az járt! Természetesen ha valaki igazgató akart lenni egy gyárban, és tüntetőleg járt templomba, az nyilván nem volt neki jó pont. Visszatérve 53-ra, emlékszem, hogy bejött a tanítónő férje, a református lelkész, kinyitotta résnyire az ajtót, s azt mondta: előre! Mi meg kórusban válaszoltuk: hátra! Persze abban a korban nem ment minden ilyen viccesen, hiszen például a kulákokat valóban a falhoz állították, sok embert kitelepítettek.
Az általános iskolát tehát ott végeztem el. Aztán apám 56-ben belekeveredett az eseményekbe. Szelíd ember volt, nem lőtt, de azért puska volt nálunk otthon. Azt mondták rá, hogy forradalmár volt, és jöttek a pufajkások, akik nagyon megverték apámat, börtönbe nem vitték, de rendőri felügyelet alá került. S amikor elvégeztem az általános iskolát, azt mondta, hogy ne menjek gimnáziumba, hiszen úgysem fognak felvenni egyetemre, mivel megbélyegzett a család. Azt mondta, hogy tanuljak valami olyat, ami érettségit is ad, meg szakmát is. Ezen én nagyon megsértődtem, mondván, hogy miért akar ebbe belebeszélni. Szereztem egy prospektust, és elhatároztam, hogy a legtávolabbi helyre fogok elmenni. Ebből Sopron lett, az erdészeti technikum. Rendesen lenyomtam a négy évet, de semmi közöm nem volt ahhoz, amit ott tanultunk. Négyesre-ötösre levizsgáztam, aztán éppen 1963-ban lett amnesztia. A tanáraim biztattak, hogy menjek a soproni egyetemre, legyek erdőmérnök. Azt tudjuk, hogy 56-ban onnan az egész tanári kar disszidált, s ez gyanússá tette az ott tanítókat. Nekem segítettek volna a felvételimben, de én titokban a bölcsészkarra jelentkeztem. Volt egy magyartanárom, Szabó Lajos, igazi, kiváló tanárember, és ő azt mondta, hogy csak olvassak és jelentkezzek az egyetemre. Ő látta, hogy nem való vagyok az erdészek közé. Aztán föl is vettek, s ezt félve mondtam meg apámnak, már augusztus végén. Ő megenyhült, s azt mondta, úgy látszik, ma már más idők járnak, más szelek fújnak.

 - 1963 és 1968 között jártál a pesti egyetemre, bár a lexikonban egy 1980 és 1983 közötti tanulmányi idő is szerepel.

 - Előbb magyar-filozófia szakra jártam, és szereztem még egy diplomát. Előbb egy fél évig ablakot is mostam, aztán elmentem óraadó tanárnak. Amikor végeztem az egyetemen, s abban az időben korábban ajánlottak mindenféle állásokat. Ugye, 68 azért mond az embernek sok mindent, mint például új gazdasági mechanizmus, reform, decentralizálás. Nekünk viszont azt mondták, hogy nem adunk ilyesfajta javaslatokat, mindenki ott helyezkedik el, ahol akar. Ráadásul szociológiából írtam a szakdolgozatomat, s a konzulensem Hegedűs András volt, a valamikori miniszterelnök, aki később - vezeklésként - ellenzéki szociológussá vált. Kádárék mindenhonnan kitiltották. Kétszer találkoztam mindössze vele, belenézett a dolgozatba, és azt mondta, jó lesz. Aztán sokan megkérdezték, hogy miféle körökhöz tartozik ez az ember?... Tudniillik, a hetvenes évek elején, amikor Heller Ágneséket, Fehér Ferencéket eltávolították, jött egy ellenhullám. Én véletlenül kerültem ilyen helyzetbe, de tulajdonképpen semmi közöm nem volt hozzá. A lényeg az, hogy nem tudtam állást szerezni. A szociológiai intézetben lett volna egy állás, ahova Papp Zsoltot, a nagyon tehetséges évfolyamtársamat vették föl. Később elmentem népművelőnek Újpestre, ahonnan elbocsátottak, mert absztrakt művészeknek rendeztem egy kiállítást, s abból akkor botrány lett. A művészek között voltak ellenállók is, s ez volt az egyik fő ok az eltávolításomra. Aztán megbocsátottak, és egy általános iskolában lehettem óraadó tanár, ezer forint fizetésért. S akkor eljött 1971.

 - Mielőtt még a rádiós korszakról esnék szó, hadd kapcsolódjak én is az állásajánlatok témájához. Amikor mi végeztünk a pécsi Tanárképzőn 1976-ban, abban az enyhébb korszakban, hetekig hirdettek a tanulmányi osztályon egy sopronkőhidai fegyházi nevelőtanári állást, dupla fizetésért. No, ezek után térjünk vissza a hetvenes évek elejére! Hogyan lettél rádiós és televíziós újságíró?

 - Még ezt megelőzően az Élet és Irodalomba írtam glosszákat. Ott Nagy László több rovatot szerkesztett akkor, ő volt a képszerkesztő, s egy ideig övé volt a glosszarovat is. Ez utóbbi volt a legstrapásabb, mert mindenki odahordta a legkülönfélébb írásait, s ezek között voltak veszélyes dolgok is. Emlékszem rá, amikor félszegen álltam ott a nagy költő előtt, s nagyon meg voltam illetődve. S azt mondta: gyere, ez jó. De nem akarsz egy másik címet adni? Gyorsan megegyeztünk. Arra is emlékszem, hogy egy nagy kerek asztalnál ültünk, s az asztal tele volt grafikákkal. Nagy László a könyökével véletlenül levert néhányat, segítettem neki összeszedni, s egy a kezemben maradt. Egy stilizált nőalak egy könyvet tartott a kezében, gyönyörű rajz volt. Nagy László megkérdezte, hogy tetszik-e nekem. Mondtam, nagyon, ez Kondor. Azt mondta, vigyem el. S ez a gyönyörű rajz ma is ott van a falamon, a legbecsesebb helyen. Szóval így kezdődött, és vittem gyakran glosszákat az És-nek. Akkor azt mondta a feleségem, amikor már megszületett a kisfiúnk, hogy mindig az újságokat bújom, tudja, hogy újságíró akarok úgyis lenni, hagyjam a tanítást abba. A rádióban akkor volt a Riporter kerestetik c. vetélkedő, s a feleségem azt mondta, hogy jelentkezzem. Egy abszolút gyenge pillanatomban aztán jelentkeztem. A középdöntőben kiestem, úgy, ahogy az meg van írva. Petress Pista vezette a játékot, s amikor megkérdezte tőlünk, hogy hogy vagyunk megelégedve, én azt mondtam, hogy egyáltalán nem vagyok megelégedve, és a zsűri össze-vissza ítélkezik. S mivel ez élő adásban ment, nagyon kínos volt, és Petress gyorsan befejezte. Jöttünk le a stúdióból, s éppen akkor jött Pálffy József, az akkor már nagyon tekintélyes újságíró, és megkérdezte: Te vagy az a Győrffy? És innentől kezdve a rádió egyik szerkesztője, Bölcs István elkezdett engem hívogatni telefonon. Őt még onnan ismertem, hogy egy rövid ideig hospitáltam és tanítottam nála a Radnóti Gimnáziumban. Csak-csak molesztált engem, pedig először nem akartam kötélnek állni. Aztán mégis bementem elbeszélgetésre, s ott fogadott egy személyzetis, akinek szemet szúrt, hogy szakállas vagyok. Ordítozva kijöttem, de Bölcs Pista elvitt a főszerkesztőhöz. Ez egy mesébe illő történet, de ezek után felvettek. És akkor semmit sem tudtam a rádiózásról, csodálkoztak is, hogy kerültem oda. „A faterja biztos a pártközpontban dolgozik.” - suttogták. És ott volt egy csomó korombeli srác. Már hónapok óta külsőztek, hordták a szendvicset a szerkesztőknek, nem törődtek velük. Én meg föl voltam véve. Eltelt a nagyon kínos egy-két hét, és mondtam a feleségemnek, hogy én többet nem megyek oda. Aztán egy nap Kovalik Károly azt mondta nekem, hogy menjek el vele a rákkutató kongresszusra, a Déli Krónikába kell róla tudósítani. Láttam rajta, hogy jóravaló ember. Beültünk a Volgába, elmentünk a Kékgolyó utcába, s mikor odaértünk, azt mondta, hogy menjek föl egyedül a sajtótájékoztatóra. Meg is történt, és visszafelé a Volga hátsó ülésén imbolyogva írtam az Antenna című rádiós szakszervezeti újság hátsó lapjára a szövegemet. Megérkeztünk, beolvastam a szöveget, de meg kellett ismételni, mert a technikus szerint nyugodtabban kell ezt csinálni. Fölvittem a szerkesztőnek, aki persze azt kérdezte, hol a Kovalik. Meghallgatta a felvételt, és kezdett megnyugodni. Persze az utolsó pillanatban Kovalik is megérkezett. Ő is megcsinálta a tudósítást...

 - Hát igen, a Kodolányin úgy tanítják, hogy a tudósítás egyik alapfeltétele, hogy a tudósítónak a helyszínen kell lennie... Most akkor váltsunk témát! Van az életrajzodban egy nagyon érdekes mozzanat: elnöke vagy a Herminamezei Polgári Körnek. Mesélj erről!

 - Ez a legmagasabb funkció, amit betöltök... Ez a kör Zuglóban van, a XIV. kerület egy kis része, s ott van egy barátom, aki rábeszélt erre.

 - Ha már a funkcióknál tartunk, térjünk át arra, hogyan lettél tanszékvezető a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán!

 - Egyszer megkeresett két fiatal tanár Fehérvárról telefonon. Mondták, hogy főiskolát szeretnének alapítani. Ez derék dolog, válaszoltam, és eltartottam a fülemtől a telefont. Gondoltam, hogy valami őrült zaklat. Megkérdeztem, hogy miben lehetek az urak szolgálatára. Azt válaszolták, hogy van már német, angol meg francia szak pár tucat diákkal, és szeretnék, ha lenne újságíró vagy kommunikáció szak is. Nagyon erősködtek, miután én próbáltam lebeszélni őket. Hivatkoztak az alapítványra, a minisztériumra, az engedélyre. S kérdeztem tőlük, hogy mit tehetnék az ügy érdekében. Erre azt válaszolták, hogy szeretnének eljönni hozzám egy beszélgetésre. Óh, persze, mondtam, tessék csak jelentkezni. És a következő héten megjött két vékony, nagyon rokonszenves ember. Elkezdték mondani, miért jöttek, és az a kérésük, hogy én dolgozzam ki az újságírás oktatásának tervét. Mondtam a feleségemnek, hogy ketten azzal molesztálnak, az a rögeszméjük, hogy ők főiskolát akarnak csinálni. Na, és aztán lejöttem Fehérvárra, megnéztem az épületet, s a srácok egyre rokonszenvesebbek lettek. Nagyon érdekes volt nekem ez a két fantaszta, bár akkor még mindig nem hittem el semmit az egészből. Aztán később sokszor rám telefonáltak, és egyszer azt mondták, hogy másnap jönnek a munkáért. Nem volt mit tenni, éjjel leírtam, amit gondoltam, a feleségem legépelte, abban a reményben, hogy odaadom nekik, és nem háborgatnak többet az életben. El is jöttek hozzám a rádióba, átadtam nekik a tervezetet, és Rockenbauer Lajos - mert ő volt az egyik, Szabó Péter a másik - kinyitotta az diplomatatáskáját, és átnyújtott ötvenezer forintot. Hazamentem, és mondtam a feleségemnek, hogy ebből lesz valami! Szóval így kezdődött. S a következő szeptemberben már itt voltam a főiskolán. Az első évfolyamra járókat név szerint ismertem, s arra is emlékszem, hogy meghívtam őket egyszer palacsintázni. Ma már persze annyi a diák, hogy örülök, ha az arcukat megjegyzem, de hát ez a normális helyzet.

 - És mondd, egyáltalán lehet ezt a szakmát tanítani?

 - Az a helyzet, hogy van benne olyan, amit lehet tanítani. Annak idején egyébként, az egyetem befejezése után én is vagy öt évig jártam a MUOSZ iskolájába.

 - De hát csak két éves volt az az iskola!

 - Igen, csak az úgy volt, hogy elmentem mindig az első órára, mert a főszerkesztő elzavart. Ekkor egyébként már menő riporter voltam a 168 óra c. politikai magazinban. Szóval az első napon eljött a dél, és azt mondtam, hogy ezt nem! Az öt év tehát úgy jött ki, hogy mindig elodáztam... Valójában nem tanultam ott semmit, de nem akarok a kérdésed elől kitérni. Szóval én most már abból indulok ki, hogy természetesen olyan nagyon sokat nem lehet megtanítani. A „nagyon sok” a tehetségen múlik. De mivel a világ minden országában vannak ilyen egyetemi és főiskolai kurzusok, és nem születik mindenki Gömöri Endrének, aki szerintem a legnagyobb élő magyar publicista, így hát van azért mit tanulni. S mivel mindenhova jó újságíró kell, a tudósítások, az interjúk vagy a publicisztikák elkészítéséhez egyaránt. Az ezekhez szükséges dolgokat, a szakmai alapismereteket viszont meg kell mindenkinek tanulnia. S ha akarja, akkor itt meg is tudja tanulni. Ezért van ennek a képzésnek értelme. S ha még ráadásul tehetséges is valaki, akkor remek dolgok történhetnek vele! De az is igaz, hogy a tehetséges embernek is meg kell tanulnia a szabályokat, a trükköket, amelyek segítségével az ember fogyasztható dolgot tud letenni az asztalra.

 - S ha már Budapest mellett egy vidéki város is fontos szerepet játszik az életedben, akkor adódik a kérdés: mennyire lettél ebben az időben fehérvári?

 - Nekem Székesfehérvár elsősorban a tópartot jelenti azzal a sok gyerekkel a főiskolán. Meg azokat az embereket, akik vagy voltak, vagy még vannak is a főiskolán. S azokat a tehetséges fiúkat és lányokat, akik közül azóta sokan nagyon fontos helyeken dolgoznak. Nyugodtan mondhatom, hogy mindenhol ott vannak azok, akik itt végeztek. A közszolgálatban épp úgy, mint a kereskedelmi médiában. Ők Fehérvárt juttatják eszembe, arról már nem is beszélve, hogy itt tanult a lányom is. Ugyanakkor nekem robotot jelent idejárni, hiszen ideszáguldok, és vissza, Pestre. Egyébként egy év alatt négyszer írtak föl gyorshajtásért a bejövő úton... De nem térek ki a válasz elől: sokat jelent nekem Székesfehérvár. S amikor nyáron kedd van, azon kezdek gondolkozni, hogy mit felejtettem el... És azért már ismerem a történelmi belvárost is, az összes szépségével és azzal a gyalázatos tetővel ott, a Romkert fölött. Egy kicsit fehérvári is lettem az elmúlt évtizedben.

 - Amikor készültem erre a beszélgetésre, egyik rádiós kollégád azt kérdezte Kosáry Domokostól, hogy milyen értékeket vinne át a következő évszázadba. Ezt én most tőled is megkérdezem.

 - Először arról, hogy a kilencven felé járó Domokos bácsit nagyon szeretem, sok interjút csináltam vele, bármit kérdez tőle az ember, mindig jókat válaszol. Most persze nekem is válaszolnom kell. Én az egyenes beszédet tartom a legfontosabbnak. Azt, hogy soha senki ne hazudjon, legföljebb végszükség esetén. Csak azért, hogy előnyöm legyen belőle, vagy, hogy valakit kizárjak abból, amit én tudok, és azt a dolgot elferdítsem, szóval ha valaki azért hazudik, azt én megbocsáthatatlan bűnnek tartom. A másik pedig az, hogy minden ember vigyázzon arra, hogy mennyit enged meg magának. A gátlástalan embereket nem bírom. És átvinném a kételkedést, főként az olyasfajtát, ami ránk vonatkozik. Persze vinném a könyveimet is, azokból ötven-hatvanat, és azt is szeretném, ha előfizethetnék az aznapi és aheti újságokra.

(A Vörösmarty Rádióban 2001. március 25-én elhangzott beszélgetés szerkesztett, stilizált változata.)